Posta Imre weboldala

Padányi Viktor: Néhány szó a zsidó katasztrófáról
Irta: Olvaso - Datum: 2012. February 08. 10:55:21

Teljes hir

A háború mindkét félen igénybevett minden kétségbeesett és aljas eszközt a pusztítás és a gyõzelem érdekében, de az összesek között talán legaljasabb és legveszélyesebb az ellenfél becsületét megsemmisíteni akaró hazudozás és rágalmazás volt, tények felnagyítása, tények elhallgatása, torzítás, ferdítés a világközvélemény igazságérzetének félrevezetése bizonyos célok érdekében, amiket a propaganda szolgálni akart.

Ha valaha a fegyverkezés korlátozására nemzetközi egyezmény születik, annak rendelkezést kell majd tartalmaznia a hazug propagandával szemben is, mert az minden robbanóanyagnál veszélyesebb valamit gyújt fel: a szenvedélyt és az igazságtalanságot.

Ebbõl a veszélyes valamibõl nõtt ki a maga összes elmúlt és eljövendõ borzalmaival az a komplexum is, amit úgy nevezünk: zsidó tragédia, és az is, amit úgy mondunk: zsidó bosszú.

Európa közepének három millió négyzetkilométernyi területe egyetlen harctér volt négy éven keresztül és egyetlen gigantikus vesztõhely az ötödikben, ahol 59 millió ember vesztette el az életét. Ebbõl az 59 milliós veszteségbõl mintegy másfél milliós -részben meghalt, részben "eltûnt" - zsidó.

Egyik ember, vagy egyik fajta sem érdemel több sajnálatot, mint a másik. Minden teremtett ember egyformán halhatatlan lélek hordozója, Istennek gyermeke és ennélfogva érték, és fiait és leányait Európa népeinek hosszú-hosszú sora siratja. A zsidó háborús veszteséggel mégis külön foglalkoznia kell ennek a szintézisnek, éspedig azért, mert amikor egy rettentõ háború szörnyû örvényeiben elpusztult nem-zsidók tízmi 11 ióinak tragédiájáról alig történt megemlékezés, és az Európán kívüli köztudat szinte csak zsidó áldozatokról tud, akkor másfélmillió helyett hat millió zsidó pusztulását emlegetik a nemzetközi közvélemény egy bizonyos kategóriájában, mégpedig úgy, hogy minden elpusztult zsidó élet - náci áldozat. S ennek a közvéleménynek ezen állításáról, magatartásáról, felelõtlenségérõl és ennek múltbeli és jövõbeli következményeirõl beszélni kell, mert az a visszaélés, ami ezen a téren folyt és folyik, egyre tarthatatlanabbá válik és félelmetes reakciókat ígér a jövõben.

A nácizmus bestiális kilengéseit igazságtalanság volna mentegetni, mint ahogy igazságtalanság volna a zsidó tragédiát említés nélkül hagyni, Az igazság azonban mindkét féllel szemben egyformán kötelezõ és ki kell már egyszer mondani, hogy másfélmillió zsidó hiánya még akkor sem volna magyarázat nélkül, ha a háborús ellenféllel együtt dolgozó zsidósággal szemben nem érvényesült volna az ellenségnek kijáró gyûlölet a tér örvénylõ gyûlöletóceánjában, hisz a háború magva éppen azon a területen lángolt legborzalmasabban és legtovább, amely területen a legtöbb zsidója lakott a világnak. A délorosz, lengyel és román területeken, valamint a Kárpátmedencében a Balkánon és Németországban tízmillióknak kellett meghalniok. S Európa zsidóságának négyötöd része ezeken a területeken lakott. Ezzel a körülménnyel egy grandiózus félrevezetési manõverben rettentõen visszaélt a világ közvéleményét irányító nemzetközi propagandagépezet, s a képtelen túlzások célja egészen nyilvánvaló...

(Már itt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy 12 esztendei szorgos kutatás sem volt képes nagyobb zsidó veszteséget kimutatni másfél milliónál. Az 1954-ben bedobott 6 millió zsidó áldozat - grandiózus hazugság.)

Állam 1939-ben: 1945-ben: Hiány:
Lengyelország 3. 250. 000 80. 000 3. 170. 000
Románia 850-000 325. 000 525. 000
Magyarország 403. 000 280. 000 123. 000
Csehszlovákia 360. 000 37. 000 323. 000
Franciaország 300. 000 175. 000 125. 000
Németország 240: 000 85. 000 155. 000
Hollandia 150. 000 30. 000 120. 000
Belgium 100. 000 22. 000 78. 000
Jugoszlávia 75: 000 14. 000 61. 000
Görögország 75. 000 9. 000 66. 000
Ausztria 60. 000 20. 000 40. 000
Olaszország 50. 000 50. 000 40. 000
Bulgária. 50. 000 46. 500 3. 500
Egyéb országok 361. 000 139. 000 222. 000
összesen 6. 289. 000 (1) 1. 312. 900 (2) 4. 892. 500 (3)

Azon felül, hogy a zsidó tragédiával foglalkozó propaganda következetesen és makacsul elmulaszt különbséget tenni a háború kollektív katasztrófájában a nem-zsidó milliókkal együtt szerencsétlenül járt zsidók százezrei - akiknek számát az önkéntes partizánharcot vállaló zsidók hadivesztesége is növeli - és a valóban faji kilengések során kiirtottak százezrei között, ennek a propagandának számadatai is teljesen bizonytalanok, könnyelmûek, megbízhatatlanok, sõt lelkiismeretlenek.

(Ez a veszteség megbízható becslés szerint 80. 000 fõre tehetõ. Csak a varsói és lembergi felkelések kapcsán 18. 000 zsidó esett el, az elõbbinél, 12. 000 a másodiknál, fegyverrel a kezében. Ez a két tétel maga 30. 000 fõ).

Sajnos, a háború befejezése után egy teljes évtizeden át sem az UN, sem más nemzetközi szerv nem mert arra vállalkozni, hogy a zsidó pusztulás pontos számadatait megállapítsa, noha ez a nemzetközi izgalmat okozó probléma megérdemelte volna ezt. Egy évtized tökéletesen elegendõ lehetett arra, hogy a náci kilengések zsidó áldozatainak pontos és igazolt számát az UN megállapítsa, elkülönítse a háborús veszteségektõl és kimutatást tegyen közzé, hogy a Közép-Európából hiányzó zsidók hol, milyen államokban és milyen tömegekben élnek. Mindez tíz éven át nem történt meg s az emberiség vezetésére felállított szerv engedte, hogy alaptalan számok és gyûlölködõ túlzások mérgezzék a föld levegõjét.

A zsidó tragédiával folytatott propaganda éveken keresztül hat, sõt éppenséggel hét millió zsidó pusztulását kérte számon, mégpedig kizárólag a "nácizmustól".

Már maga az is felelõtlenségre vall, hogy hét millió zsidóról beszéltek, mikor a Joint Distribution Commitee megállapítása szerint is 8. 839. 608 zsidó élt 1939-ben összesen Európában, Oroszországot is beleértve. Viszont az oroszországi zsidóság száma a Nemzetközi Statisztika becslése szerint 3 millió (1930). (Mellesleg a JDC. megállapítása túlzott. Ennyi zsidó nem élt Európában) márpedig a "nácik" sem Spanyolországban, sem Portugáliában, sem Angliában, sem Svédországban, sem Svájcban, sem Oroszország túlnyomó részében nem jártak, sõt Keletlengyelországban is másfélévi orosz uralom után jártak, s onnan tudvalevõleg akkor már másfélmillió ember tûnt el az oroszok kezén.

(Ez a másfélmillió túlnyomórészit "középosztálybeli" volt, s ez a "középosztály" Lengyelországban 40%-ban zsidó. David Berkelman jelentése szerint 1941-42 telén 1. 200. 000 zsidó fagyott meg és halt éhen Szibériába való transzportálásuk során. De magából Németországból több, mint negyedmillió zsidó távozott már a háború elõtt, Magyarországot pedig a háború idején a kormány diszkrét támogatásával több, mint 270. 000 zsidó hagyta el.

Az amerikai megszállók németországi lapja az akkoriban zsidó szerkesztésben megjelenõ Die Neue Zeitung egyik 1946 februárjában megjelent számában táblázatos kimutatást közölt a zsidóság veszteségérõl, amelynek számszerû adatait, hozzátesszük zsidó forrásból származó adatait, a következõ oldalon közöljük:

A kimutatás és a kísérõ cikk adatai az idõpont és a szóbanforgó tér akkor még mozgásban levõ tömegei miatt is túl koraiak ahhoz, hogy az elsõ elkeseredés túlzásaiból született, kellõen ellen nem õrzött, propagandajellegû jelentést reálisnak fogadhassuk el, arról nem is beszélve, hogy a jelentés teljesen nélkülözi a zsidó menekültek óriási számát körülvevõ államokból a zsidók számának növekedésérõl szóló adatokat. Arról se beszéljünk egyelõre, hogy 1945 vége óta temérdek elveszettnek hitt ember elõkerült. Sõt ne említsük kimutatásból szintén hiányzó oroszországi számadatokat sem. Állapítsunk meg most csak annyit, hogy ez a zsidó jelentés a zsidók összes számát csak 6. 3 millióra teszi, a hiányt meg, hét millió helyett csak 4. 9 millióra, 1945 végén, s ez a tény maga tökéletesen elég a propaganda szavahihetõségének megállapításához.

1. Ez a szám túlzott. A túlzás mintegy félmillió, amely fõleg a lengyelországi és az "egyéb országok " tételekben van.

2. Ez a szám a szövetséges megszálló kimutatása szerint a valóságban 2. 100. 000 volt.

3. A helyes szám cca. 3. 500. 000. Ebbõl kell leütni szóbanforgó területekrõl kivándoroltak mennyiségét. Az így fennmaradó összegben vannak a természetes halállal haltak, a bombázások, egyéb harci cselekmények következtében elpusztultak, valamint a harcban elpusztultak száma. Az így fennmaradó mennyiség elpusztításán a nácizmus és a bolsevizmus osztozik. A kérdés, hogy milyen arányban?

A cikk konklúziója egyébként az, hogy 4. 9 millió zsidó hiányzik, ezek tehát náci áldozatok.

Kíséreljük meg most ezt a nem hat, vagy hét milliós, hanem 4. 9 milliós számadatot, mint náci bûnt némileg elemezni.

Kezdjük Lengyelországgal és kezdjük azzal, hogy a lengyelországi zsidóság nagyobbik fele, a legtipikusabb zsidó település) terület - Dél-Lengyelország, Kelet-Galícia Lengyelország szétosztásakor, 1939 õszén Oroszországhoz került, s a Németországhoz került felébõl is, elsõsorban a kommunisták - akiknek háromnegyed része zsidó volt -, Oroszországba menekültek.

(L. White: Report On Poles c. könyvének megállapítása. A szerzõ zsidó)

Folytassuk azzal, hogy a Lengyelországból elhurcolt és azóta nyomtalanul eltûnt másfélmillió lengyelnek, akik fõleg középosztálybeliek voltak, igen jelentékeny része zsidó volt, s egészítsük ki mindezt azzal, hogy az Odera és a Don között kétszer végig dübörgõ kettõs háborús henger nyomán ezen a területen a hullák elképesztõ tömege maradt vissza, hiszen a lengyel népnek lengyel adatok szerint 17%- ka pusztult el. Fejezzük be végül azzal, hogy a lengyelországi zsidóságból nem 80. 000 maradt meg, amint a kimutatás állítja, hanem 1946 és 1950 között nyüzsgött tõlük Németország és ma nyüzsög tõlük Amerika és Izrael.

(Zsidó adatok szerint Izraelbe 100. 000 lengyelországi vándorolt ki a háború után. Az USA-ba kivándoroltak ma, ennek több, mint a kétszerese. Lengyelországban maradtak számát zsidó források 60. 000-re teszik. Már ez a három tétel is meghaladta a többi felvevõ területek lengyelországi eredetû zsidóságával együtt a félmilliót ami hatszorosa a Neue Zeitung adatának. Más oldalról viszont a lengyelországi zsidóság létszáma a második világháború elölt nem volt három és egynegyed millió.)

Még jellemzõbb példa Magyarország, ahol zsidó hivatalos adatok szerint 276. 000 zsidó maradt meg, illetõleg emelkedett fel a "felszabaduláskor" talált 130. 000 zsidó erre a számra 1946-ig, viszont az Egyleti Élet, az amerikai magyarajkú zsidóság lapja 1951 márciusi számában közölt cikk szerint Izrael állam 2. 200. 000 lakosának 12%-a magyarországi zsidó, s ez a mennyiség abszolút számban 264: 000 fõt jelent.

(A World Jewiss Congress által kiadott "Unity in Dispersion" vaskos kiadvány (1949) a magyarországi zsidóság számát 160. 000-ben jelöli meg. Az izraeli magyarországi származású zsidó létszámmal együtt 424. 000 élõ magyarországi zsidót jelent csak ebben a két országban. A zsidókat legnagyobb tömegben felvevõ terület azonban mint köztudomási az Egyesült Államok. Magyarországi eredetû zsidók azonban kivétel nélkül mindenütt jelentékeny számban találhatók.

Ezen két fõ tételhez vegyük hozzá, hogy nincs egyetlen olyan ország Európában, Amerikában, Ausztráliában, ahol ne élnének jelentékeny számban Magyarországról 1939 óta eltávozott zsidók. A Magyarországról hiányzó zsidók felkutatását végzõ magyarországi zsidó szerv 1949-ig csak 75. 000 zsidó halálát volt képes megállapítani, ennek a 75. 000 zsidó halottnak fõrésze a bombázások, az utcai harcok, partizántevékenység, valamint kémkedés és szabotázs következtében beállt veszteség és háborús munkaszolgálat következtében beállt hadi veszteség. Csak ami ezen felül van (s ebbe beleértjük a háborús munkaszolgálat során elõállt, hanyagság, ellenszenv következtében vagy éppen rosszakaratból származó haláleseteket is), írható "náci" attitûdök számlájára.

(Ez a mennyiség, tehát a német és magyar "nácik" által politikai és faji gyûlöletbõl ok nélkül, fölöslegesen és embertelenül lemészárolt zsidók száma, a magyarországi zsidóság részérõl esetleg eléri a tízezret, de e sorok írója egyáltalán nem lenne meglepve, ha az igazolt és reális adatok végsõ összeállítása után az derülne ki, hogy még ez a szám is túlzott.)

Nagyjából, kisebb-nagyobb hullámzásokkal, ez a helyzet a többi országokban is.

(Fel kell itt jegyeznünk pl. azt, hogy a francia fegyverszünet után a Fegyverszüneti Bizottság engedélyével több hajórakomány zsidó hagyta el Franciaországot Palesztina rendeltetéssel. Ezekbõl a Patria nevû hajót brit hadihajók Haifa elõtt 1940 november 25-én rommá lõtték s a hajón támadt tûzben 3800 kivándorló zsidóból 2575 elégett. De ezenkívül 1941-43 között román és bolgár kikötõkbõl összesen 20 zsidó kivándorlókat szállító hajó ment Palesztinába, s ezekbõl hatot szintén az angolok süllyesztettek el).

A tényállás pontosabb ismeretében történtek a reálisabb becslések a második világháború korszakának zsidó emberveszteségérõl. Így a németországi amerikai fõmegbízott becslése szerint a zsidóság európai összvesztesége a orosz kézen eltûntekkel együtt 2 millió, a Der Turmwart c svájci lap szerint 1. 5 millió, s ugyanennyire teszi a zsidó veszteséget 1946-ban a Basler Nachrichten is, de ugyanekkora a veszteség a londoni Tidnings szerint is. Ezek a becslések óvatosak, befolyásolja õket a hat milliós zsidó propaganda állítás, a valóságban ez a szám mint végül is kiderült sokkal kisebb. A milliós számok misztifikációja mögött a felháborítóan összezsugorodott valóságot végül is 11 esztendõ után közölte a Nemzetközi Vöröskereszt, amelynek jelentése szerint a náci-áldozatok száma 300. 000 és ebben a számban benne vannak a nem zsidó náci áldozatok is. (Nemzetközi Vöröskereszt ezen fontos 1956-ban kiadott jelentésével a nemzetközi sajtó egyáltalán nem foglalkozott.)

Vajon rájön-e egyszer majd a világ a bolsevista bestialitás és emberpusztítás egyre pontosabb ismeretében, hogy a nagy zsidó tragédiát illetõen csak két eset volt lehetséges: vagy a bolsevizmust is terheli zsidó pusztítás, vagy a bolsevizmus -csak nem-zsidókat pusztít.

A milliószámra kivégzett zsidók rosszindulatú legendájával 100 millió ember erkölcsi és politikai számláját terhelték meg, s ennek a száz millió embernek a becsülete nem lehet közömbös a világ számára. De nem közömbös az sem, hogy a túlzásoknak, a sok súlyos igazságtalanságon kívül, amibe jóhiszemû és tisztességes embereket hajszolt bele a propaganda, akik igazságos "visszatorlásnak" hitték azt, amit e miatt tettek, legtragikusabb következménye az lett, hogy a propaganda állításokat maga a zsidóság is elhitte, sõt ma is hiszi. Ez idézett aztán elõ azokban a közép-Európai országokban, amelyeket az oroszok "szabadítottak fel" olyan bestiális visszatorló mészárlásokat, hajszákat, kivégzéseket, kínzásokat különösen az u. n. "felszabadulást" követõ elsõ években, amik sokszorosan meghaladták a valóságos okot, s amik épp ezért, egy európai fordulat esetén katasztrofális visszaütést fognak kiváltani a zsidósággal szemben. S a felelõsség ezért a jelenlegi felelõtlen zsidó propagandát fogja terhelni.

Amint az évek telnek és a szétvert közép-Európai világ tragédiájának túlélõi kezdik összehordani és összerakni a higgadt, igazolt és megbízható adatokat, az egész tragédiáról, a világ tudatába beleszuggerált mesterségesen eltorzított kép egyre tisztul, és ezzel a tisztulással párhuzamosan egyre nõ a legyõzöttek világában a megdöbbenés és a felháborodás. A hat millió ártatlan zsidó bestiális lemészárlásából hovatovább egy szerény hatjegyû szám marad, (. A másfélmilliós becslés nagyjából úgy oszlik meg, hogy a Szovjet számlájára (zsidó megállapítás szerint) cca... 1200. 000 esik. David Berkelman jelentése) s a németek és világnézetük kollektív felelõsségébõl néhány megalázó és méltatlan intézkedés, néhány száz minden idõben és minden kategóriában meglevõ csõcselékember, meg egy életre-halálra vívott háború pszichózisa. Ezzel szemben, amilyen ütemben zsugorodnak össze a lázító propaganda adatok az igazolt és igazolható tények fakó valóságává, olyan tempóban nõnek, szaporodnak a felháborító tételek az u. n. visszatorlás elképesztõ formáiról és méreteirõl mindenünnen, ahol szabad keze volt a zsidóságnak a hat millió kiirtott zsidó legendájához méretezett visszaütésre. A Morgenthau- õrjöngés, amely kész lett volna irgalmatlanul elpusztítani egy nyolcvanmilliós népet 300. 000 zsidó miatt - vagy akár másfélmilliónyi miatt - ha ebben nem akadályozták volna, hátborzongatóan sejtteti, hagy mi játszódott le visszatorlás címén a vasfüggöny mögött.

Az ugyanis, hogy a zsidó tragédiáról egy egész világapparátus beszélt éveken át és beszél még most is, a visszaütés borzalmairól meg mélyen hallgat mindenki, a tényeken és igazságon nem változtat.

A zsidó katasztrófa helyes és igazságos megítélése azonban nem is számszerûségi kérdés csupán, hanem erkölcsi és világnézeti és fõleg lélektani kérdés is. Két erkölcs, két világnézet, kétfajta lélek kölcsönösen túlzásba vitt szembenállásáról volt szó a zsidósággal történtekben. Éspedig nem is abban az értelemben, hogy melyiknek volt igaza, hanem egyszerûen a szembenállás tényében magában, mert hiszen a két önzés meg sem kísérelte tisztázni az igazságot. Az egyik egyszerûen érvényesülni akart, a másik meg nem akarta megengedni ezt.

Minden ítélõképességgel és szabad akarattal rendelkezõ lény saját szempontjai szerint gondolkozik és saját érdeke szerint cselekszik, s a modern demokrácia eszméjének sarkalatos tétele, hogy egy bizonyos erkölcsi spáciumon belül ehhez joga is van. Az emberek és a népek ezzel szemben rendszerint felháborítónak találják, ha más emberek és más nemzetek nem az õ érdekeikbõl kiindulva gondolkodnak s nem az õ normáik szerint cselekszenek, hanem saját érdekeik és saját normáik szerint.

Egy teljesen feltöltött, sõt túltelített ország, amelyben egy állandóan növekvõ szociális nyomás kezd érvényesülni, amennyiben ez a nyomás kifelé vezetõ szelepeken át le nem vezethetõ, hovatovább a hajótöröttek bárkájához hasonlít, ahol helyet, munkát, élelmiszert, vizet pontosan és egyformán kell beosztani. A zsúfolt európai kontinens világnézeti tendenciának lényege ez, ami különösen a Versailles-sújtotta államokban érvényesült, de hovatovább ez lesz az uralkodó európai norma. (E sorok írója meg meri jósolni, hogy az angol világbirodalom gyors és rövidesen befejezõdõ szétporlása után egy évtizeden belül az angol demokráciát egy sokkal türelmetlenebb nemzeti szocializmus fogja felváltani, mint a német volt.)

Ezt azonban a kötetlen és önzõ zsidó lélek éppúgy nem tudta eddig felfogni és éppúgy nem volt hajlandó akceptálni, mint ahogyan egyelõre még a még szintén kötetlen és még szintén egocentrikus amerikai lélek sem képes megérteni. A zsidó norma a kötetlenség és a szabadság liberális normája, tehát annak az egocentrikus léleknek a normája, amelynek családi és háztartási gondjai nincsenek, ilyen természetû felelõsséget nem érez, mert ha a háztartás, amelynek õ albérlõje, elszegényedik, vagy összeomlik, egyszerûen - elköltözik máshová, hiszen õ kötetlen, mozgékony és szabad. Az európai norma ezzel szemben a gondokból és felelõsségbõl fakad. Végsõ elemzésben a szabadság és egyenlõség maximáinak régi szembenállása ez is, lélekben, világnézetben és erkölcsben egyaránt és elsõsorban ez nyilatkozik meg a zsidó-nemzsidó ellentétbe. Európa minden egyes nemzete kötött, és kisebb-nagyobb mértékben rá van szorítva a gondok és felelõsség megszabta világnézetre és erkölcsre. Európában csak egyetlen kategória kötetlen lelkileg és politikailag és ennélfogva egyedülálló világnézetileg, s ez a zsidóság..

Így adódik, hogy a nemzeti lelket a beosztás, a racionalizálás felé hajszolja Európában a gond és a felelõsség, és így adódik az is, hogy a nemzeti gondokon valójában mindig kívülálló zsidó psziché nem képes megérteni és akceptálni, hogy ha egy szuverén nép nem akar egy neki nem tetszõ, általa méltánytalannak tekintett és érdekeit sértõ állapotot saját országában tûrni, akkor ezt megváltoztatni akkor is joga van, ha ez a zsidó kisebbségnek kárt és rövidülést jelent. A zsidó-nemzsidó európai ellentét legmélyebb lényege úgy hisszük ez, s ez a lélektani alapja a zsidó katasztrófának.

Egy nép saját országában joggal érzi magát szuverénnek, s ha végét akarja vetni egy átlag 2-7 százalékos kisebbség gazdasági, kulturális uralmának, valamint közvetve ezeken át érvényesülõ politikai hatalmának, akkor ehhez a legtisztább emberi és demokratikus joga van. Közép-Európa népeinek egész sora szemlélte egyre nyugtalanabbul azt a már két emberöltõ óta fokozódó tünetet - ami egyébként már sokszor elõfordult Európa 1500 éves története folyamán és minden esetben a tûmet drasztikusabb, vagy kevésbé drasztikus likvidálásához vezetett -, hogy a zsidóság gazdasági és ezen át politikai életében egyre jelentõsebb szerephez jut, gazdasági erejénél és politikai hatalmánál fogva egyre nagyobb mértékben erõszakolja rá saját ízlését, formáit és kultúreszményeit, amelyeknek fejlesztésére és támogatására vagyoni túlnyomósága következtében intézményeket állíthat, orgánumokat irányíthat és saját maga által megszabott irányba, amelyeknek kifejezésére mûveket és alkotókat segíthet érvényesülésre és mûveket és alkotókat, s ezzel irányokat nyomhat el, s mindezek által. a gazdasági, politikai és kulturális uralom tényét valósítja meg. Ez esetleg csak közvetve, vagy tudattalanul irányul a gazdanép ellen, vagy esetleg éppen abból a szilárd belsõ zsidó meggyõzõdésbõl folyik, hogy a saját ízlése és formái jobbak a gazdanépénél, de mindenesetre ellene irányul, hisz minden nép a saját ízléséhez és formáihoz ragaszkodik, saját háza táján azokat követel meg, s a zsidóság két évezred alatt úgy látszik elfelejtett nemzetben és államban gondolkozni, ha negligálta ezt.. Talán most már majd el fogja tudni képzelni, hogy mit jelentene és mit váltana ki az izraeli zsidó lélekbõl 4, vagy 5 százaléknyi arab kisebbség jelenléte az államban, amely iránt ellenszenvet érezne, de amely pénzügyi túlnyomósága által mégis rákényszerítené a zsidó ízlést és a zsidó alkotóerõt egy tõle idegen diktátum követésére; hogy mit váltana ki, ha Izraelben idegen, arab ízléstõl függne a zsidó élete, az írói, mûvészi karrier, a színházakat arab színészek dominálnák, a film, a sajtó, az irodalom arab kezekben lenne és idegen ízlés, igények, célok és érdekek alapján formálódna ki, ha a kereskedelem, a nagyipar, a vagyon, a jólét egyre inkább arab kezekbe kerülne s minden siker és emelkedés ára az idegen feltételek elfogadása és idegen érdekek szolgálata lenne pénzügyi, politikai és kulturális téren egyaránt.

Mert a közép-Európai világban többé-kevésbé ez volt a helyzet, és hogy ezen az egyes országok népe változtatni. akart, az felháborította a zsidóságot, amely magától értetõdõnek érezte, hogy az õ nemzetközileg érvényesülõ normáihoz mindenki igazodjék.

Két szuverenitás feszült hát egymásnak, egy nemzetközi és egy nemzeti, s annak a véleménynek és politikai törekvésnek, ami a zsidókérdés megoldása felé tört, Közép-Európában a tapasztalható zsidó-nemzsidó gazdasági diszparitás és kulturális kétféleség mellett ez a feszültség volt az alapja. Ennek voltak tünetei azok a megmozdulások és törekvések, amiket hibás gyûjtõnéven neveznek általában antiszemitizmusnak, hiszen azoknak alapmotívuma általában nem puszta faji kötekedés, nem a zsidó támadására, hanem mindenütt a fenyegetett gazdanép védelmére irányuló szándék, s igazi lényege nem a zsidók elleni "faji gyûlölet", hanem a saját fajta iránti aggodalom, vagy ha így jobban tetszik faji önzés. Megnyilatkozása tehát nem valami elítélendõ "morális eltévelyedés", aminek a propaganda be akarná állítani, hanem irritáló és nagyon is konkrét tények természetes reakciója. Ezek az irritáló tények végsõ elemzésben - az egy konkrét és támadó német fajiság esetét kivéve - igazában nem a faj elleni attitûdök, hanem magatartással szembeni reakciók és szociális mozgatók köré csoportosulnak minden korban, minden országban Európában, és elsõsorban nem a szemita mivolt, még kevésbé a zsidó vallás, hanem a vagyonosság, nem a származásban hanem a kategória gazdagságában, és legfeljebb még irritáló modorában kidomborodó tulajdonság az, ami õket kiváltja.

(A hitleri mozgalom nem az elsõ és nem az egyetlen kollektív zsidó ellenes attitûd. A zsidó államiság Kr. u. 70-ben történt megszûnése és a zsidóság szétömlése óta a kontinens területén, úgyszólván egyetlen évszázad sincs, amikor ne volna valamelyik népnél ilyen kollektív reakció, és egyetlen nép sincs, amelynek történetében ilyen elõ ne fordult volna. A zsidóság ellen a legkülönbözõbb országokban és a római birodalom törvényhozásától napjainkig a legkülönbözõbb korokban hozott törvények és rendszabályok vaskos kötetekre rúgnak és kivétel nélkül gazdasági és szociális védõintézkedéseket tartalmaznak a zsidókkal szemben vagyis reakciók. A zsidóság nemcsak a világgal, hanem saját magával is szeretné elhitetni, hogy ezek az attitûdök barbár és kulturálatlan korok és népek excesszusai voltak, és errõl volt szó a német esetben is, vagyis nem két évezrednek és 40 különbözõ népnek van igaza, mikor védekezik, hanem mindig, mindenütt a zsidóságnak, amely kiváltja ezt.)

A reakciónak, bármilyenek legyenek is a külsõségei, igazi lényege nem faji, vagy politikai szubsztancia, hanem az egyes országok nemzsidó társadalmának szociális felháborodása, amit a zsidóság általános vagyoni emelkedése és hatalmi igénye törvényszerû pontossággal vált ki egy bizonyos, már elviselhetetlen stádiumban mindenfelé.

A tény, hogy a szegény néprétegek évtizedek óta támadó törekvést tanúsítanak a gazdagabbak irányába, s hogy a tömegekben általában lázadó tendencia él, közismert a világon s hogy az is közismert, hogy a közép-Európai országokban a gazdagok kategóriáját a gyors tempóban hanyatló egykori nemesség helyett egyre nagyobb túlnyomóságban a zsidók alkotják. A zsidóság elleni feszültség összefüggései tehát egészen kézenfekvõek. Ez az utalás mégsem hangzott el a világközvélemény tájékoztatására egyszer sem. Sõt igen elgondolkodtató tünet volt a nyugati, fõleg az amerikai sajtó részérõl, hogy ugyanakkor, amikor 1945 után megelégedetten tapsolt a "feudális"-nak nevezett vagyoni kategória gazdasági, sõt fizikai megsemmisítéséhez Lengyelországban és Magyarországon, amiben szociális igazságszolgáltatást szemlélt, egy másik, ugyancsak vagyoni kategóriának, ugyancsak szociális alapmotívumok által ösztönzött és ugyancsak népakaraton alapuló megtámadásában 1945 elõtt faji üldözést látott, azon mélységesen felháborodott, sõt azt bûncselekménynek állította be, s közben nem látszott észrevenni, hogy az 1945 elõtt megtámadott vagyoni kategóriának faji idegensége és zártsága olyan priori tény volt, amirõl a szociális vágyak és törekvések nem tehettek. Mindenesetre még magyarázatra váró ellentmondás feszül abban a furcsa tényben, hogy a magyar vagy lengyel arisztokrácia és birtokos középosztály vagyonának elkobzása 1945 után szociális igazságszolgáltatás, de ha ugyanezt a bankárral, a nagyiparossal és a kereskedõvel teszik meg 1945 elõtt, akkor az - antiszemitizmus.

A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy faji ellenérzés nem volt a zsidósággal szemben, mert volt. De nem kizárólag az volt, s ami az volt belõle, az is szociális és gazdasági gyökerekbõl nõtt ki még Németországban is.

Hogy az egyes országok zsidókkal szembeni attitûdjében hol végzõdik a defenzív jellegû mennyiség és hol kezdõdik egy offenzív antiszemitizmus, itt a határvonalat természetesen nehéz meghúzni s a zsidó propaganda, sõt a zsidó meggyõzõdés nem is veszõdött ilyesmivel. Egyszerûen minden, bárminõ következményt viselõ zsidó: faji üldözés sajnálatra méltó áldozata volt abban a mozgalmas korszakban, amelynek döntõ lényege a szociális probléma és annak ilyen, vagy olyan megoldása, az egyéni érdek és szabadság alárendelése és az alacsonyabb osztályok feltörése volt. A korszak vajúdásával szemben; zsidó állásfoglalásra rendkívül jellemzõ volt, hogy amikor embermilliók, osztályok, nemzetek, nyugodtak bele az áldozathozatal elkerülhetetlenségébe akkor az új formák keresésének lázából és szülési fájdalmaiból a zsidóságot csak saját hátrányai érdekelték, az egész komplexumot a maga végtelen bonyolultságában és mindenkire kiható nehézségeiben csak zsidó "faji üldözésnek" érezte és hirdette, mintha a zsidók osztályokhoz, nemzetekhez, kötelességekhez, az egész európai evolúcióhoz nem tartoztak volna hozzá, mint ahogy a sanghaji európai negyed idegenjei sem tartoznának a kínai nyomorúsághoz Ez volt aztán az, ami a zsidókat - kõztük kétségtelenül megtalálható tragikus kivétellel együtt - már jóval a "gettók" és a sárga foltok újra bevezetése elõtt kizárta az egyes nemzeti közösségekbõl, s ami elvégezte a maga munkáját a zsidó tragédia elõkészítésében. Az a zsidóság, amely a maga átlagosan 2- 7%-os kisebbségében a nemzeti jövedelem és nemzeti javak átlagosan 40-80%-át birtokolta, az átépítés kollektív áldozataiból nemhogy 40-80%" erejéig, hanem még a 2-7 % erejéig sem volt hajlandó önként kivenni a részét a nemzeti és szociális átépítés irányába, s mikor erre erõszakkal szorították rá, akár egy "náci" állam, mint Németországban: akár egy polgári állam, mint 1939-tõl kezdõdõen Magyarországon, ez "faji üldözés"' volt, és ez ellen fellázították az egész világot.

És itt nem arról van szó, hogy milyen volt az evolúció iránya. Arról sem lehet szó, hogy helyes volt- e az, vagy helytelen. Ilyesmi megállapításához érvényes és jogosult fórum nincs. Itt arról van szó, hogy egyes nemzetek akarták ezt, és joguk volt hozná. Az angol parlamentben mondta egyszer valaki, hogy a demokráciához az a jog is hozzátartozik, hogy egy nemzet tévedhessen. Bár hogy ki tévedett igazán, azt még nem lehet megállapítani.

(Magyarország kétségtelenül "antifasiszta" háború elõtti kormányai az egyre növekvõ általános méltatlankodás nyomására egymás után két törvényt is hoztak a "magyar gazdasági élet fokozottabb védelmére", amelyek a megdöbbentõ zsidó-magyar gazdasági diszparitás ellen lettek volna hivatva bizonyos védõintézkedéseket bevezetni. Az elsõ 50-50 %-os paritás elvére épült az ország zsidó és nemzsidó társadalmai között (a zsidók 6%, a nemzsidók 94% voltak!), a második pedig a 6%-94% os arányszámra. A zsidóság mind a két törvényt megszabotálta, sõt a második törvény megalkotóját, a Magyar Nemzeti Bank ekkori elnökét,. majd 1938-ban egy rövid idõn át miniszterelnököt, a nemzetiszocialista túlzások üldözõjét és üldözöttjét, valójában "antiszemitizmusa" miatt, golyó általi halálra ítélték és kivégezték a II. világháború utáni "gyõzelem" felelõtlen bosszú-tombolásának) korszakában. akarták ezt, és joguk volt hozná. Az angol parlamentben mondta egyszer valaki, hogy a demokráciához az a jog is hozzátartozik, hogy egy nemzet tévedhessen. Bár hogy ki tévedett igazán, azt még nem lehet megállapítani.

Van azonban a zsidó tragédiának a zsidóság részérõl egy aktív motívuma is.

A zsidóság egy német gyõzelemtõl nem sok jót várhatott. Már a háború kitörése elõtt erõsen kellett éreznie egy szociális evolúció antiliberális korlátait éppen abban a tevékenységben, ami a zsidóság messze túlnyomó részének történelmi foglalkozása, sõt már-már faji lényege: a kereskedésben, amelyre fokozódó ütemben kezdtek szociális és nemzeti terheket és kötelmeket rakni, s ennek a tendenciának kiterjedése a többi közép-Európai államokra logikusan volt várható. Németország tudta, hogy a zsidóság egy német faji alapon álló államba nem illeszthetõ bele, s tisztában volt ezzel a zsidóság is. Az egyetlen emberséges megoldás a zsidók kivándorlása lett volna, a Nemzetek Szövetsége azonban többek kõzött ennek a megoldására sem tett kísérletet. (A német állam ilyen kitelepedéshez minden támogatást és segítséget megadott zsidófajú polgárainak, s a németországi zsidóság fele valóban el is hagyta a 30-as évek folyamán Németországot) Mikor aztán a háború megkezdõdött, a tengelyhatalmak és szövetségesei ott álltak egy tekintélyes tömegû és nyilvánvalóan az ellenséggel tartó, annak gyõzelmét munkáló belsõ ellenséggel, amelynek elsõrendû egzisztenciális érdeke fûzõdött ahhoz, hogy az új rendszer ne erõsödjék meg egy katonai gyõzelemmel, és amely ennélfogva a háború szempontjából feltétlenül és vitathatatlanul megbízhatatlan elemet jelentett.

Mi sem természetesebb annál, mint hogy a zsidóság Németország és szövetségesei ellen, vagyis az ellenfél érdekében dolgozott nemcsak Németország és a vele szövetséges államok határain kívül, hanem azok határain belül is. És tárgyilagosan meg kell állapítani hogy a maga szempontjából, erre minden oka megvolt: Sõt azt is meg kell állapítani, hogy a tengelyhatalmak legyõzése érdekében valóban komoly szolgálatokat tett és a szó szoros értelmében hadviselõ volt.

Ugyanolyan tárgyilagosan meg kell azonban azt is állapítani, hogy ha egy állam polgárainak egy kis töredéke annak elbuktatásán dolgozik, aminek érdekében az állam többi polgára életét, vérét, munkáját, nélkülözéseit, szenvedéseit áldozza, akkor ezt közkeletû szóval a világon mindenûn hazaárulásnak hívják és e szerint büntetik, különösen háború esetén, amikor ennek büntetése halál. És azt is meg kell tárgyilagosan állapítani, hogy ha ilyen ellen joga van az összes. országoknak védekezni, akkor joga volt ehhez a tengelyhatalmaknak is, mert ha egy ország háborút visel, azt meg is akarja nyerni. Soha még az emberiség története folyamán olyan furcsa állam nem volt, amely eltûrte volna, hogy ha egyszer háborúban van, legyenek olyan polgárai, akik a háború elbuktatásán dolgoznak. Az ilyen tevékenységgel szemben mindenütt és minden idõben a legnagyobb felháborodással és a legbrutálisabban jártak el. Ehhez nem kell egy államnak diktatúrának, vagy "nácinak", vagy - németnek lennie.

Mindezen túlmenõen is, Németországnak és szövetségeseinek minden jó oka megvolt Oroszország és a bolsevizmus ellen harcolni, sõt minden oka és indoka megvolt a versaillesi status quo revideálására is, elvégre nemcsak az angolszász hatalmak, vagy a zsidóságnak van joga ahhoz, hogy a saját szempontjai és érdekei szerint gondolkodhassék és cselekedhessék. Hogy ennek a háborúnak érdekében a tengelyhatalmak és szövetségesei a saját határaikon belül operáló ellenséges tevékenységgel szemben nemcsak indokoltan, hanem jogosan is védekeztek, ezt, ha képes lenne tárgyilagos lenni, még a zsidóságnak is meg kellene állapítania. Különösen mióta nyilvánosan beismerte s háború idején kollektíve tanúsított állampolgári hûtlenség bûntettét.

(A második világháborút lezáró párizsi békeszerzõdések külön rendelkezéseket tartalmaznak a zsidók személyét és vagyonát illetõen, s a zsidókat egyszerûen kivették a legyõzött államok szuverenitása alól. A legyõzött államok polgárai egyébként jogilag "ex-enemy" személyekként szerepeltek a megszálló hatóságok elõtt, a német, magyar, stb. állampolgárságú szidók azonban "allied personok" voltak, különbözõ olyan jogosítványokkal, amik az ex-enemy-eknek nem voltak meg. A zsidók "szövetséges személyekké" nyilvánítása háborús tevékenységük alapján történt. s a legyõzöttek szempontjából ez a hazaárulás nemzetközi elismerése volt. Hogy mi lesz ennek a kihalása a jövõben ma még nem lehet megmondani. A dologra mindenesetre nincs precedens Európa történetében. A háborúvesztés súlyos erkölcsi jogi és anyagi következményeit viselõ népek közvéleménye majd a szuverenitás visszaszerzése után aligha fogja elismerni a zsidókat állampolgároknak, s a zsidókérdés ezzel új krízishez fog jutni Európában.

A száraz tényállás az, hogy az egyes államok és a háborúba az ellenség javára beavatkozó saját zsidóságuk között szabályszerû háború volt. S ha a zsidóknak joguk volt kémkedni, híreket közvetíteni, szabotázscselekményeket végrehajtani, anyagpusztító tevékenységet folytatni, valutarombolást végezni, defetista propagandahíreket terjeszteni, fegyveres akciókat kezdeményezni, és az ellenség gyõzelméért, tehát az ország pusztulásáért imádkozni, akkor az államnak joga volt ez ellen védekezni.

(A háború utáni triumfáló "gyõztes" sajtóban a zsidóság ezeket mind nyilvánosan beismerte.)

Hogy aztán ez a védekezés kollektíve történt a kollektíve megbízhatatlan zsidósággal szemben., ez már a háborúban legfeljebb csak érzelmileg résztvevõ zsidók, meg az asszonyok és gyermekek számára éppolyan megrendítõ tragédia, mint amilyen a katonákkal együtt lebombázott német, olasz, magyar, román, vagy japán asszonyok és gyermekek tragédiája.

Ahhoz, hogy a zsidóság helyzete a legtragikusabbak egyike volt azoknak, amiket a történelem produkált, és hogy a zsidó magatartásnak zsidó szempontból van kielégítõ magyarázata természetesen szó sem férhet. A történteknek azonban nem csak zsidó szempontja van. A tragédia a generáció tragédiája, amely a hazug és fonák helyzetet egyszerûen örökölte egy kortól, amely az elõállt változással nem számolhatott és egy bukott világnézettõl, amely örökösnek hitte magát, és a körülmény tragédiája, hogy a faj és a vallás szinte szétválaszthatatlan összeszövõdöttsége két hosszú évezreden át megakadályozta abban, hogy ugyanolyan nyomtalanul feloldódhassék a keresztény Európa-képletben, mint Európa összes többi lakója, és ugyanúgy felszívódhassék a különbözõ konkrét nemzetekben, amelyek keretébe belekerült, mint más kisebbségek. A tragédia lényege a hírtelen kiélesedett összeférhetetlenségi állapot volt, amit hatvan zsidó nemzedék nemcsak fenntartott, hanem programatikusan munkált És most a kötelezõ állampolgári lojalitás és hûség, meg a nemzeti sorsközösség vállalásának erkölcsi kötelme került benne kiegyenlíthetetlen ellentétbe saját faji érdekeivel. A zsidóságnak választania kellett a fenyegetõ magatartású nemzet és állam között, amelyben élt, s amelyben elmulasztott minden vonatkozásban beleszívódni, és a faj között, amelyhez nemcsak tények, hanem szándékok szerint is tartozott és amely hû volt hozzá évezredeken át. Hogy melyik lett volna a zsidóság szempontjából a helyesebb választás ezen a végzetesen elõrehaladott stádiumában, azt a szorongatott zsidó generáció maga sem tudta egyöntetûen eldönteni, mert valóban volt egy része, amely õszintén és igazán, a mostohaság ellenére is és az elutasítás ellenére is, a nemzet mellett döntött, legalábbis akart dönteni, azonban már késõ volt. A zsidó többség magatartása által kiváltott nemzeti bizalmatlanság nem hitt nekik, és türelmetlenül visszalökte õket. A zsidó katasztrófában ezeké volt a tragédia, s a reakció idején ezeké volt a legerõsebb reakció, hiszen ezek mindenen felül még hálátlannak is érezték a nemzetet, amelynek sok esetben valóban hoztak áldozatot, amely iránt valóban tanúsítottak hûséget és amelyet a maguk módján valóban szerettek.

A túlnyomó többség számára azonban a embléma nem érzelmi, hanem anyagi vonatkozású probléma volt. A fordulatba belenyugodni, a nemzeti akaratnak engedelmeskedni annak a vezetõ szerepnek feladását jelentette volna, amit az egyes közép-Európai államok zsidósága az utóbbi fél évszázad folyamán kétségtelenül vitt, mert a német példa nyomán mindenfelé ébredezõ nemzeti és népi öntudat tervszerûen kezdte meg az aggasztó túlnyomóságú szidó gazdagság és hatalom visszaszorítását a zsidóság számarányának keretei közé. A zsidóság zöme tehát a másodikat választotta, a küzdelmet hatalmi és vagyoni pozíciója megtartásáért a vendéglátó nemzet akarata ellenére egy háború folyamán. Ezzel nemcsak kizárta magát abból a közösségbõl, amelyben gyakorlatilag élt, hanem egyszerûen háborús ellenféllé is vált, és ennek a ténynek következményeit viselnie kellett. Az Egyesült Államok kormánya a japánok ellen vívott háború idején 400. 000 amerikai születésû amerikai állampolgárt összefogdosott és deportált, mert azok a japán fajhoz tartoztak. S az Egyesült Államok vezetõje nem Hitler Adolf volt.

A kémek és az árulók és az ellenség egyéb kollaboránsai" szóval az u. n. ötödik hadoszlop fogalmába tartozók elleni küzdelem a nemzeti önvédelem egyik területe a ennek tényében és formáiban egyetlen országban sincs esze ágában sem senkinek jogtalanságot, embertelenséget és bûncselekményt látni, még akkor sem, ha a kollektív elbánás során keletkeznek egyéni tragédiák. Ugyancsak ismeretes és természetesnek tartott tény a megbízhatatlan és defetista elemek izolálása, tevékenységük kikapcsolása, mint preventív intézkedés a világ minden hadviselõ államában. A külföldiek, a politikailag gyanús, vagy katonai szempontból megbízhatatlan elemek összegyûjtése, együtt tartása a könnyebb megfigyelés és ellenõrzés érdekében, szóval internálása a háború idejére, Angliában, vagy Franciaországban éppúgy ismert és alkalmazott intézkedés volt, mint az Egyesült Államokban, Ausztráliában, vagy akárhol másutt S ez volt az alapja az ellenséges érzületû zsidóság koncentrálásának is a tengelyhatalmak szövetségi rendszerébe tartozó államokban, a háború idejére.

Más államokban azonban az internálás alá vont kategóriák létszáma megközelítõen sem volt akkora, mint a tengelyállamokban lévõ zsidóság százezres tömegei, amelyeknek rendészeti kezelése, elhelyezése és ellátása óriási terhet jelentett, különösen, amikor már az ellenséges bombatámadások következtében elpusztult lakás, élelmiszer és egyéb anyagok hiánya katasztrofálisan kezdett jelentkezni. Az ezekbõl a nehézségekbõl folyó hátrányokat, amelyeket kivétel nélkül mindenkinek viselnie kellett, természetesen elsõsorban kellett viselniük a koncentráltaknak, mint a nehézségeket elõidézõ ellenséghez tartozóknak, akiknek ellátása a harcoló és dolgozó nemzet amúgy is szûkös fejadagjainak rovására történt. Ez a tény, még az ellenséggel együttérzõ zsidósággal szembeni felháborodás nélkül is, önmagában is, elég lett volna ahhoz, hogy a koncentrációs táborok lakói ne legyenek népszerûek A növekvõ háborús terhek és nélkülözés miatti kollektív ingerültség és a növekvõ háborús szenvedély és általános elvadulás atmoszférájában a külön terhet jelentõ internált zsidósággal való bánásmód türelmetlensége egyre inkább embertelenséggé torzult Németországban, s ennek a háborús pszichózison kívül egy különleges oka is volt..

A fokozódó anyag- és fõleg élelmiszerhiány, amely kivétel nélkül mindenkire kihatott, még a harcoló katonákra is, természetesen legnagyobb mértékben sújtotta a koncentrációs táborok ellenségként kezelt lakóit, asszonyokat, gyermekeket, akik a rideg és katonás fegyelem miatt is szenvedtek, még akkor is, ha ez a fegyelem különben nem volt igazságtalan és rossz indulatú. Az egyre romló táplálkozás, különösen a gyermekek számára éhezést jelentett, s az emberi nyomorúság látványa és a táborok fegyelmezésének riasztó kötelességei az emberibb érzésû elemeket elriasztotta az ilyen táborszolgálattól Erre, a növekvõ emberhiány miatt egyébként is a leghasznavehetetlenebb embereket osztották be. A humánus érzésû elemek elmenekülése ettõl a népszerûtlen szolgálattól egy végzetes kontraszelekciót hozott létre, amelynek eredményeként a koncentrációs táborok szolgálata, vezetése, ellátása és fegyelmezése hovatovább másodosztályú emberek, alantas ösztönû kegyetlenkedõk, és, nem kis mértékben, zsidók kezébe került. A folyton súlyosodó emberhiány következtében, a táborok rendõrségeit és egyéb funkcionáriusait a táborlakókból kiválogatott zsidókból egészítették ki, s ezek a Jupo-k (Jupo = Juden-Polizei) nemegyszer kegyetlenebbek voltak tulajdon fajtestvéreikhez, mint a németek maguk.

(Elképesztõ esetek találhatók az amerikai katonai bíróságok által lefolytatott bûnvádi eljárások anyagaiban, amelyek közül nem egynek erõs sajtóvisszhangja is volt Németországban.)

A táborok adminisztrációjának zsidókkal való felhígításával egyszerre felütötte a fejét az élelmiszerekkel és egyéb ellátmánnyal azelõtt ismeretlen üzérkedés, a kiutalt anyagoknak a kinti lakosság körében való árusítása, csereberéje, baráti klikkek kedvezményezése, s mindez persze az amúgy is gyengén ellátott táborlakók adagjainak rovására. A felháborodás, a zendülések, a leleplezési akciók aztán kegyetlen megtorlásokat vontak maguk után fõleg a tulajdon sorstársaikat nyomorgatók részérõl. Adjunk mindehhez hozzá egy csomó szovjet- fronton elvadult és orosz-zsidó politrukok és partizánok kegyetlenkedéseitõl megvadult, bosszúért lihegõ katonát, valamint azt, hogy a háborúval teljesen elfoglalt kormányhatóságokat nem nagyon érdekelte ezeknek a táboroknak belsõ élete, s elõttünk áll a "náci-bestialitás" egész története annak minden elképzelhetõ borzalmaival együtt.

S ha mindezt kiegészítjük a "sárgafolt" elrendelésével, a "gettó" elnevezéssel és a szándékos és ostoba és fölösleges megalázás többi hivatalos intézkedéseivel, meg a hazudozók rémmeséivel, elõttünk áll a csaknem teljes kép egy csomó kölcsönösen elkövetett hiba és egy még nagyobb csomó automatikus háborús fejlemény által egyetlen egységbe foglalva, Ez a kép, amely semmivel sem tragikusabb, mint az európai katasztrófa többi tragédiájának képe, az u. n, zsidó-tragédia, amely sokkal színtelenebb a valóságban, mint a propaganda prizmájában, s amely azért lett nagyobb, mint a többi hasonló borzalom amit a háború, meg a háború utáni megtorlás produkált, mert átretusálták.,. felnagyították, szégyenét emberekre és intézményekre meg, a háború helyett, nemzetekre hárították át anyagi elõnyök meg a bosszú érdekében és így terjesztették szét a jóhiszemûség fellázítására az, egész világon.

Nemzeti szerencsétlenségével és mártírjaival soha még nép a történelem folyamán olyan grandiózus üzletet nem csinált, mint a közép- és keleteurópai zsidóság a második világháború után.
1) ) Már itt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy 12 esztendei szorgos kutatás sem volt képes nagyobb zsidó veszteséget kimutatni másfél milliónál. Az 1945-ben bedobott 6 millió zsidó áldozat – grandiózus hazugság.
2) ) Ez a veszteség megbízható becslés szerint 80.000 fõre tehetõ. Csak a varsói és lembergi felkelések kapcsán 18.000 zsidó esett el, az elõbbinél, 12.000 a másodiknál, fegyverrel a kezében. Ez a két tétel maga 30.000 fõ.
3) Oroszországot is beleértve. Viszont az oroszországi zsidóság száma a Nemzetközi Statisztika becslése szerint 3 millió (1930). (Mellesleg a JDC. Megállapítása túlzott. Ennyi zsidó nem élt Európában ) .
4) ) Ez a másfélmillió túlnyomórészt „középosztálybeli” volt, s ez a „középosztály” Lengyelországban 40%-ban zsidó. David Berkelman jelentése szerint 1941-42 telén 1.200.000 zsidó fagyott meg és halt éhen Szibériába való transzportálásuk során. De magából Németországból több, mint negyedmillió zsidó távozott már a háború elõtt, Magyarországot pedig a háború idején a kormány diszkrét támogatásával több, mint 70.000 zsidó hagyta el.
5) ) Ez a szám túlzott. A túlzás mintegy félmillió, amely fõleg a lengyelországi és az „egyéb országok” tételekben van.
6) ) Ez a szám a szövetséges megszálló erõk összesítõ kimutatása szerint a valóságban 2.100.000 volt.
7) ) A helyes szám cca. 3.500.000, ebbõl kell levonni a szóbanforgó területekrõl kivándoroltak mennyiségét. Az így fennmaradó összegben benne vannak a természetes halállal elhaltak, a bombázások és egyéb harci cselekmények következtében elpusztultak, valamint a harcban elpusztultak száma. Az így fennmaradó mennyiség elpusztításán a nácizmus és a bolsevizmus osztozik. A kérdés, hogy milyen arányban?
8) ) L. White: Report On Poles c. könyvének megállapítása. A szerzõ zsidó.
9) ) Zsidó adatok szerint Izraelbe 100.000 lengyelországi zsidó vándorolt ki a háború után. Az USA-ba kivándoroltak száma, ennek több, mint kétszerese. A Lengyelországban maradtak száma zsidó források 60.000-re teszik. Már ez a három tétel is meghaladja a többi felvevõ területek lengyelországi eredetû zsidóságával együtt a félmilliót, ami hatszorosa a Die Neue Zeitung adatának. Más oldalról viszont a lengyelországi zsidóság létszáma a második világháború elõtt nem volt három és egynegyed millió.
10) A World Jewish Congress által kiadott „Unity in Dispersion” c. vaskos kiadvány 1949-bõl a magyarországi zsidóság számát 160.000-ben jelöli meg. Az izraeli magyarországi származású zsidó létszámmal együtt ez 424.000 élõ magyarországi zsidót jelent csak ebben a két országban. A zsidókat legnagyobb tömegben felvevõ terület azonban, mint köztudomású, az Egyesült Államok. Magyarországi eredetû zsidók azonban kivétel nélkül mindenütt jelentékeny számban találhatók.
11) ) Ez a mennyiség, tehát a német és magyar „nácik” által politikai és faji gyûlöletbõl ok nélkül, fölöslegesen és embertelenül lemészárolt zsidók száma, a magyarországi zsidóság részérõl e s e t l e g eléri a tízezret, de e sorok írója egyáltalán nem lenne meglepve, ha az igazolt és reális adatok végsõ összeállítása után derülne ki, hogy még ez a szám is túlzott.
12) ) Fel kell itt jegyeznünk pl. azt, hogy a francia fegyverszünet után a Fegyverszüneti Bizottság engedélyével több hajórakomány zsidó hagyta el Franciaországot Palesztina rendeltetéssel. Ezekbõl a Patria nevû hajó brit hadihajók Haifa elõtt 1940. november 25-én rommá lõtték s a hajón támadt tûzben 3800 kivándorló zsidóból 2875 elégett. De ezenkívül 1941-43 között román és bolgár kikötõkbõl összesen 20 zsidó kivándorlókat szállító hajó ment Palesztinába, s ezekbõl hatot szintén az angolok süllyesztettek el.
13) ) A Nemzetközi Vöröskereszt ezen fontos 1956-ban kiadott jelentésével a nemzetközi sajtó egyáltalán nem foglalkozott.
14) ) A másfélmilliós becslés nagyjából úgy oszlik meg, hogy a Szovjet számlájára (zsidó megállapítás szerint ) ca. 1.200.000 esik. (David Berkelman jelentése ) .
15) ) E sorok írója meg meri jósolni, hogy az angol világbirodalom gyors és rövidesen befejezõdõ szétporlása után egy évtizeden belül az angol demokráciát egy sokkal türelmetlenebb nemzeti szocializmus fogja felváltan, mint a német volt.
16) ) A hitleri mozgalom nem az elsõ és nem az egyetlen kollektív zsidóellenes attitûd. A zsidó államiság Kr. U. 70-ben történt megszûnése és a zsidóság szétömlése óta a kontinens területén, úgy szólva egyetlen évszázad sincs, amikor ne volna valamelyik népnél ilyen kollektív reakció, és egyetlen nép sincs, amelynek történetében ilyen elõ ne fordult volna. A zsidóság ellen a legkülönbözõbb országokban és a római birodalom törvényhozásától napjainkig a legkülönbözõbb korokban hozott törvények és rendszabályok vaskos kötetekre rúgnak és kivétel nélkül gazdasági és szociális védõintézkedéseket tartalmaznak a zsidókkal szemben, vagyis reakciók. A zsidóság nem csak a világgal, hanem saját magával is szeretné elhitetni, hogy ezek az attitûdök barbár és kultúrálatlan korok és népek excesszusai voltak, és errõl volt szó a német esetben is, vagyis nem két évezrednek és 40 különbözõ népnek van igaza, mikor védekezik, hanem mindig, mindenütt a zsidóságnak, amely kiváltja ezt.
17) ) Magyarország kétségtelenül „antifasiszta” háború elõtti kormányai az egyre növekvõ általános méltatlankodás nyomására egymás után két törvényt is hoztak a „magyar gazdasági élet fokozatosabb védelmére”, amelyek megdöbbentõ zsidó-magyar gazdasági diszparitás ellen lettek volna hivatva bizonyos védõintézkedéseket bevezetni. Az elsõ 50-50%-os paritás elvére épült az ország zsidó és nemzsidó társadalmai között (a zsidók 6%, a nemzsidók 94% voltak! ) , a második pedig a 6%-94%-os arányszámra. A zsidóság mind a két törvényt megszabotálta, sõt a második törvény megalkotóját, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökét, majd 1938-ban egy rövid idõn át miniszterelnököt, a nemzetiszocialista túlzások üldözõjét és üldözöttjét, valójában ”antiszemitizmusa” miatt, golyó általi halálra ítélték és kivégezték a II. világháború utáni „gyõzelem” felelõtlen bosszú-tombolásának korszakában.
18) ) A német állam ilyen kitelepedéshez minden támogatást és segítséget megadott zsidó fajú polgárainak, s a németországi zsidóság fele valóban el is hagyta a 30-as évek folyamán Németországot.
19) ) A második világháborút lezáró párizsi békeszerzõdések külön rendelkezéseket tartalmaznak a zsidók személyét és vagyonát illetõen, s ezzel a zsidókat egyszerûen kivették a legyõzött államok szuverenitása alól. A legyõzött államok polgárai egyébként jogilag „ex-enemy” személyként szerepeltek a megszálló hatóságok elõtt , a német, magyar, stb. állampolgárságú zsidók azonban „allied personok” voltak, különbözõ olyan jogosítványokkal, amik az ex-enemy-knek nem voltak meg. A zsidókat „szövetséges személyekké” nyilvánítása háborús tevékenységük alapján történt, s a legyõzöttek szempontjából ez a hazaárulás nemzetközi elismerése volt. Hogy mi lesz ennek a kihatása a jövõben, ma még nem lehet megmondani. A dologra mindenesetre nincsen precedens Európa történetében. A háborúvesztés súlyos erkölcsi , jogi, és anyagi következményeit viselõ népek közvéleménye majd a szuverenitás visszaszerzése után aligha fogja elismerni a zsidókat állampolgároknak, s a zsidókérdés ezzel új krízishez fog jutni Európában.
20) ) A háború után triumfáló „gyõztes” sajtóban a zsidóság ezeket mind nyilvánosan beismerte.
21) ) Elképesztõ esetek találhatók az amerikai katonai bíróságok által lefolytatott bûnvádi eljárások anyagában, melyek közül nem egynek erõs sajtóvisszhangja is volt Németországban.
22) ) Nemzeti szerencsétlenségével és mártírjaival soha még nép a történelem folyamán soha olyan grandiózus üzletet nem csinált, mint a közép- és keleteurópai zsidóság a második világháború után.

Link