A németországi török kisebbség helyzetérõl
Irta: Olvaso - Datum: 2012. April 03. 09:40:19
Becsületgyilkosságok a bevándorlók között
Németország 82 millió lakosából körülbelül 7,5 millió rendelkezik migrációs háttérrel, jelentõs az olasz, a görög, a lengyel, a horvát, az orosz és a posztjugoszláv térségbõl érkezettek aránya, ám kétségkívül a Németországban élõ törökök képezik a külföldi állampolgárok legnagyobb hányadát.
Teljes hir
Németország 82 millió lakosából körülbelül 7,5 millió rendelkezik migrációs háttérrel, jelentõs az olasz, a görög, a lengyel, a horvát, az orosz és a posztjugoszláv térségbõl érkezettek aránya, ám kétségkívül a Németországban élõ törökök képezik a külföldi állampolgárok legnagyobb hányadát. Számuk meghatározásában a források más-más adatokat közölnek, egyes statisztikák 2,4 millió fõrõl beszélnek, más becslések viszont 3 milliós törökségrõl számolnak be. A török integráció eredményességét méltató hangok fõként Cem Özdemir, a Die Grüne (Zöldek) pártelnökének, vagy Mesut Özil, a német válogatott és a Real Madrid középpályásának sikeres példáját szokták felemlegetni, ám a valós helyzet ennél sokkal árnyaltabb.
A török vendégmunkások behívása
1961 októberében kötötte a Német Szövetségi Köztársaság és Törökország kormánya azt a bilaterális egyezményt, amely után megkezdõdött a török vendégmunkások toborzása a virágzó, ám munkaerõhiánnyal küszködõ német gazdaság számára. A leendõ vendégmunkások kiválasztásában fontos szerepet játszottak a kinti, helyi bizottságok, ahol az NSZK-ban dolgozni kívánó munkásokat komoly alkalmassági, elsõsorban orvosi vizsgálatoknak vetették alá. A nyugat-német kormány érthetõ módon nem kívánt olyan embereket az országba hívni, akiknél egészségügyi problémák merülhettek fel, hiszen ez plusz költséget jelentett volna a költségvetésnek. A bilaterális szerzõdésekben szabályozták továbbá a vendégmunkások tartózkodását a fogadó államban, a rotációs-elv alkalmazásával kezdetben egy török vendégmunkás két évet tölthetett el Németországban, A kezdeti merev szabályozás késõbb, a ’70-es években fellazult és a kinti munkások csupán 70 százaléka tért vissza szülõhazájába (javarészt a negyven éven felüliek).
Kattintson és nézegessen képeket Passauról, a három folyó városáról!
Sokan teszik fel a kérdést, hogy miért érte meg jobban a németeknek a vendégmunkás-rendszer kiépítése – annak minden adminisztrációs nyûgjével – mint a betelepítés? A válasz alapvetõen gazdasági és pénzügyi jellegû, hiszen a vendégmunkásokra jóval kevesebbet kellett költeni, így például a kormányzatnak nem kell megfelelõ taníttatásról, egészségügyi ellátásról, késõbbi nyugdíjról gondoskodnia, egész egyszerûen a vendégmunkások bérezését kellett csak számba venni. Így a vendégmunkás-rendszer igen kifizetõdõ volt mindkét félnek. A németeknek azért, mert így olcsón jutottak munkaerõhöz, a törököknek pedig azért, mivel sokkal magasabb bérezésben részesültek, mint odahaza. A német kormány nem számolt semmilyen rejtett, társadalmi problémával, amit a vendégmunkás-rendszer esetlegesen okozhat, ugyanis a rendszer úgy volt hajdanán megkomponálva, hogy amint a behívott török munkaerõre már nem lesz szükség, úgy a munkások szépen távoznak majd az országból. Ám, mint utólag kiderült, a helyzet nem volt ilyen egyszerû.
„Munkásokat hívtunk, emberek jöttek”
1965-ben fogadta el a nyugat-német törvényhozás a németországi idegenekkel foglalkozó törvényt, az ún. Ausländergesetz-et, amely a kezdeti kettõrõl öt évre növelte a tartózkodási engedély idõtartamát. A törvény ráadásul megengedte a családtagok letelepedését is az NSZK-ban, amellyel éltek is a török vendégmunkások. Ezzel megkezdõdött a szétszakadt családok újraegyesítése, és az Anatóliában maradt feleségek és gyerekek tömegesen érkeztek a Szövetségi Köztársaságba. Szintén rengetegen „importáltak” feleséget a Németországban dolgozó fiatal török vendégmunkások közül, mivel a korabeli, nyugatias nõi modell nagyon távol állt, a számunkra anakronisztikusnak tûnõ török nõtípustól. Ezt bizonyítja az is, hogy 1980-ig a török férfiak mindössze 7 százaléka kötött házasságot német nõvel. A nõk és a gyerekek érkezésével egyidejûleg arányosan emelkedett a gazdaságilag inaktívak aránya a keresõkhöz képest.
Jól látható tehát, hogy míg a német kormány alapkoncepciója a törökökkel kapcsolatban kizárólag „munkáltató-munkavállaló” viszonyra korlátozódott, úgy a ’70-es évekre a nyugat-német vezetés egy sor megoldatlan kérdéssel találta szemben magát, amit a gazdasági fellendülés miatt egyszerûen nem vett észre, vagy nem akart észrevenni. A nagy létszámú török kisebbség körüli problémákra a nyugat-német kormányok többnyire gyors és eredménytelen megoldásokat hoztak. Az egyik az 1983-ban meghirdetett Rückkehrhilfe, azaz „hazatérési prémium”, mely voltaképpen pénzbeli segély volt azoknak a családoknak, akik a hazatérés mellett döntöttek. A bonni kormány programjának következtében szûk négyszázezer török hagyta el az országot, ám ez a szám messze alulmúlta a nyugat-német kormány eredeti célkitûzéseit.
Más módon is csökkenteni kívánta a német vezetés a török bevándorlások számát: e célból 1980-ban vízumkötelezettséget vezetett be Törökországgal szemben. Az intézkedés valamelyest kontraproduktív volt, mivel rekordmennyiségû bevándorló érkezett az új szabályozás hatályba lépése elõtt. Ezen kívül a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvényének 16. pontja kimondja: „minden politikai üldözöttet menedékjog illet meg”- az alkotmányos rendelkezés értelmében így több százezer kurd érkezhetett Németországba a ’80-as években.
A törökség legnagyobb része német városokban él, csak Berlinben közel 300 ezren, legsûrûbben a Kreuzberg kerületben (forrás: Wikimedia Commons).
Komolyabb változásokra az állampolgárság elnyerése kapcsán egészen az ezredfordulóig kellett várni, ugyanis ekkor vezettek be a „ius soli” elvet, azaz a terület (születési hely) alapján elnyerhetõ állampolgárságot. Az elv értelmében, ha egy gyermek egyik szülõje már legalább nyolc éve tartózkodik életvitelszerûen Németországban, úgy az utód automatikusan megkapja a német állampolgárságot a török mellé, majd nagykorúvá válása után dönthet, hogy melyiket kívánja megtartani. Az állampolgárság megszerzésének könnyítését elsõsorban a sikeresebb integráció reményében irányozta elõ a német vezetés. Mára a török kisebbség jogai tovább bõvültek: képviseleti jogokat szereztek a helyi önkormányzatokban, ami lehetõvé tette számukra, hogy elõsegítsék saját városuk és más török városok partnerkapcsolatainak kialakítását.
A sikeres integrációt bénító tényezõk
A bevándorlókkal való sikeres együttélésnek sok akadályozó tényezõje van, melyek különösen az utóbbi húsz évben kerültek felszínre. Azonban általánosan jellemzõ volt, hogy a bevándorlók integrációja során felmerülõ nehézségekre sokáig nem érkezett érdemi válasz, részben a multikulturális eszme térhódításának és mainstreammé válása miatt. Az egyik ilyen problémát a becsületgyilkosságok jelentették. Becsületgyilkosság alatt azt értjük, ha a család, vagy közösség becsületén esett szégyenfoltot vérrel kívánták lemosni. A családi becsületet sok minden beszennyezheti, például ha a család nõi tagja nem engedelmeskedik az apai parancsoknak, nem a számára kijelölt személlyel házasodik, vagy épp túlságosan független (nem muszlim partnere van); vétek továbbá, ha a házasság elõtt nemi életet él. Vannak azonban olyan elképesztõ indítékok a merev kulturális és vallási követelményeken túl, melyek az európai embernek egyenesen felfoghatatlanok. Ilyen például a túl nyugatias viselkedés, karriervágy, vagy a továbbtanulási igény. A gyilkosságok következtében meghalt nõk és lányok pedig épp azok a személyek, akik szeretnének nyitni a többségi társadalom felé és valamelyest asszimilálódni, azonban ilyen irányú törekvésüket a török közösség fundamentális része nem mindig fogadja el.
Becsületgyilkosságok alapvetõen a közel-keleti térségben (Egyiptomtól Pakisztánig) fordulnak elõ, a bevándorlókon keresztül azonban számos európai ország is érintett a kérdésben, statisztikai becslések 30-40 áldozatról számolnak be évente. Sokszor már a gyilkosság bizonyíthatósága is igen problematikus, ugyanis a legtöbb esetben az apa kényszeríti rá valamelyik fiát (aki gyakran kiskorú), hogy állítsa helyre a család becsületét. A német hatóságok sokáig a becsületgyilkosságot, mint bûnelkövetési formát nem választották külön a „sima” gyilkosságtól, ezért nem is szankcionálták másképp, így érdemi megoldás sem született a problémára. A fordulat 2010 táján következett be, mikor 2009-ben egy német bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt egy török apát, aki megparancsolta fiának, hogy végezzen leánytestvérével.
Integrációt bénító tényezõk természetesen a belföldiek, azaz a németek felõl is vannak. Elsõsorban a német társadalom felõli toleranciahiányt szokták felemlegetni, amely az emlékezetes szeptember 11 óta csak tovább erõsödött. Extrém, szélsõséges példákat a többségi társadalom részérõl is lehet találni. A német hatóságok jelentése alapján az újraegyesítés óta körülbelül 200 olyan gyilkosság történt, amelyek szélsõjobboldali szervezetek számlájára írhatóak (amelyek nagy része a török bevándorlók ellen irányult). A gyilkosságok közül leginkább az ún. „döner-gyilkosságok” ismertek, melynek következtében nyolc török, egy görög, valamint egy rendõrnõ esett áldozatául az NSU (Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalom) zwickaui sejtje tevékenységének.
2010-a változás éve, avagy fordulat a „multikulti-koncepcióban”
2010 augusztusában jelent meg Thilo Sarrazin – az SPD képviselõje és a Bundesbank Igazgatótanácsának volt tagja – könyve, Deutschland schafft sich ab (Németország felosztja magát) címmel. Sarrazin 464 oldalas munkájában a muszlim kisebbség, elsõsorban a törökség integrációját kritizálja, és rávilágít a többségi és a kisebbségi társadalom között meglévõ komoly etnikai, vallási és kulturális különbségekre, amelyek demográfiai és kriminológiai statisztikákból is kimutathatóak. Sarrazin többek között megemlíti a muzulmán bevándorlók átlag alatti munkaerõpiaci integráltságát, részvételüket az oktatásban, valamint az átlag feletti függõségüket a szociális ellátórendszerektõl, termékenységüket, bûnözésre való hajlamukat. A szociáldemokrata politikus és közgazdász továbbá bírálta a bevándorlók és a német alsóosztály számára kialakított képzési programokat, mivel ezek nem érik el igazi céljukat és csak kidobott pénzt jelentenek az állam számára.
Kattintson és nézegessen képeket Törökország legnagyobb városáról, Isztambulról!
Szinte sejthetõ volt, hogy Sarrazin mûve óriási botrányt fog kiváltani a német közéletben. Az összes német politikai párt elhatárolódott Sarrazintól, egy hónappal könyve megjelenését követõen pedig lemondatták a Bundesbankban betöltött pozíciójáról, pártja, az SPD azonban nem zárta ki sorai közül. A közvélemény azonban másképp reagált a Sarrazin által papírra vetett gondolatokra, ezt bizonyítja a könyv ez év januárjáig több mint 1,3 millió eladott példánya. Ezzel a ’Németország felosztja magát' minden idõk legsikeresebb politikai témájú könyvévé vált. A könyv kapcsán a legnagyobb meglepetés azonban mégis az volt, hogy a fõsodratú eszmének tûnõ multikulturalizmust baloldalról érte kritika, hiszen korábban kizárólag szélsõjobboldali berkekbõl érte támadás a muszlim kisebbség sikeres integrációját hirdetõ koncepciót.
2010-ben a magas politikában is számos változás következett be, sok európai politikus a multikulti koncepció végét hirdette, így például Angela Merkel is. A német kancellár 2010 augusztusában a fiatal kereszténydemokraták potsdami országos értekezletén jelentette ki, hogy a multikulturális társadalom felépítésére tett erõfeszítések megbuktak, mivel az elképzelés, hogy a népcsoportok békésen élnek egymás mellett, nem vált be. Merkel hangsúlyozta, hogy a bevándorlóknak a német törvények ismeretén kívül meg is kell tanulniuk németül (egy felmérés alapján jelenleg 1,1 millió németül nem beszélõ bevándorló él Németországban), valamint törekedniük kell a többségi társadalomba való sikeresebb integrálódásra. A kancellár beszédét számos vezetõ európai politikus nyilatkozata követte – például Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök, vagy David Cameron brit miniszterelnök –, melyben hasonló tartalmú beszédekben kritizálták a multikulti-koncepciót.
Természetesen voltak olyan politikusok is, így például a volt német szövetségi államfõ, Christian Wulff, aki több alkalommal is a németek és a törökök közötti békés együttélésre szólított fel. Emlékezetes Wulff két évvel ezelõtti törökországi látogatása, mikor a volt államfõ kijelentette: „az iszlám Németországhoz tartozik”. Elõde elképzeléseit kívánja tovább vinni a frissen megválasztott német államfõ, Joachim Gauck, aki megválasztása után nem sokkal kijelentette: õ minden német államfõje kíván lenni, a migránsokat is beleértve. Továbbá Gauck a bevándorlók Németországhoz fûzõdõ viszonyán szeretne pozitívan változtatni, nagyobb felelõsséget szeretne a bevándorlók állampolgári jogukhoz való viszonyulásukban. Egy dolgot azonban mindkét államfõ helyesen lát(ott): a bevándorlók, elsõsorban a törökök sikeres integrációja elengedhetetlen Németország számára, mivel nincs más lehetõség. A másod- és harmadgenerációs törököket nem lehet egyszerûen hazaküldeni, egyrészt mert ezeknek az embereknek mégis több közük van Németországhoz, mint Törökországhoz, másrészt õk végzik azon munkák döntõ hányadát, amit a német munkás már egyszerûen vállalna el.
Link