Falusy Márton: Történelemhamisítás és a zsidó önkritika hiánya
Irta: Olvaso - Datum: 2010. December 03. 12:31:17
A két évvel ezelõtt elhunyt nagy orosz író, A. I. Szolzsenyicin az oroszok és a zsidók kétszáz éves kapcsolatáról szóló történelmi mûvében írta: „És a bûnbánat – kölcsönös bûnbánat -, minden elkövetett cselekedet megbánása volna a legtisztább út a gyógyulás felé. Én szüntelenül erre hívom az oroszokat. És felhívom erre a zsidókat is.”
Teljes hir
A két évvel ezelõtt elhunyt nagy orosz író, A. I. Szolzsenyicin az oroszok és a zsidók kétszáz éves kapcsolatáról szóló történelmi mûvében írta: „És a bûnbánat – kölcsönös bûnbánat -, minden elkövetett cselekedet megbánása volna a legtisztább út a gyógyulás felé. Én szüntelenül erre hívom az oroszokat. És felhívom erre a zsidókat is.”
Szolzsenyicin könyve bizonyos zsidó körökben nagy vihart kavart, s az idõs író meg is kapta az antiszemita bélyeget. Pedig idézett könyvének üzenete ma is aktuális – itthon, Magyarországon is.
Szolzsenyicin halálakor a Népszabadság címû lapban botrányos nekrológ jelent meg Hetényi Zsuzsa tollából (hogy kicsoda ez a nõszemély, nem tudom). Az említett firkász egyrészt tehetségtelen, másrészt kirekesztõ, antiszemita írónak nevezte Szolzsenyicint. Idézem a Hetényi nevû alak irományának utolsó bekezdését:
„Élete utolsó mûve botrányt kavart: az oroszországi zsidókról szóló 200 év együtt (2001-2002) két kötete antiszemita sztereotípiákból összeollózott áltudományos mû. Szolzsenyicin alaptételeinek egyike az a szlavofilekhez visszanyúló gondolat, hogy az orosz forradalom idegenek, jövevények mûve, s durva beavatkozás az orosz fejlõdésbe. Az életmûvét lezáró kirekesztõ mûvel diszkvalifikálta magát az értelmiség körébõl – egy tolerancia híján lévõ író vajon tolerálható?”
Hetényi Zsuzsa sorait azért idéztem, hogy igazoljam Konrád György ritkán idézett mondatát: „Nincsen kifejlett zsidó önkritika.” Igen, errõl van szó. Az önkritika hiánya pedig hazugságokat szül, amint ezt Hetényi Zsuzsa intoleráns, primitív szövege is jól példázza. Ezért csak azt tudom tanácsolni a kedves olvasónak: olvassa el Szolzsenyicin nagy mûvét (magyar címe: Együtt I-II.), s különösen annak második kötetét, amely az emlékezetes 1917-es évvel indul.
De ez az írás nem Szolzsenyicinrõl szól. A véletlen hozta, hogy alakját és nagy mûvét itt és most megidéztem. A mazsihisz honlapján frissen megjelent interjú kapcsán jutott eszembe a nagy orosz író – és hivatkozott mûve.
Zsidósors Trianon elõtt és után. Ez a címe a Haraszti Györggyel, az Országos Rabbiképzõ - Zsidó Egyetem tanszékvezetõjével készített interjúnak. A felvezetõ szövegben ezt olvassuk:
„A modern magyar kultúra és ipar jelenlegi formájában nem is létezne, ha a 19. századtól a zsidó polgárság nem teremtette volna meg ezek alapjait.”
Tehát a „zsidó polgárság” nélkül sehol nem tartanánk – ez az idézet mondat jelentése. Az interjúból egyetlen részt idézek. Tanulságos szavak.
„/…/A magyarországi zsidó származású emberek 1919-ig a magyar politikai életben nem játszottak, játszhattak politikai szerepet. Az 1918-19-es forradalmak során viszont sok zsidó gyökerekkel rendelkezõ – hangsúlyozom: nem zsidó vallású, hanem eredetû – ember jelentékeny politikai szerephez jutott.”
Két mondat – két furcsa állítás. Elemezzük õket külön-külön.
Haraszti azt mondja, hogy 1919-ig a zsidó származásúak Magyarországon „nem játszottak, játszhattak” politikai szerepet. A „játszhattak” igealak azt sugallja, hogy a politikai életben való részvétel nem volt megengedve nekik.
Az igazság az, hogy „a magyarországi zsidó származású emberek” 1919-ig és utána is játszottak – mert játszhattak, ugyanis senki nem tiltotta meg nekik – politikai szerepet. Nem akarom most lajstromba venni a dualizmus korának „zsidó származású” közéleti szereplõit, csupán három példával cáfolom Haraszti állítását.
Vázsonyi Vilmos. Eredeti neve: Weiszfeld Vilmos. Neves jogász, politikus. 1901-tõl a Károlyi-féle „õszirózsás” forradalomig országgyûlési képviselõ, 1917-tõl pedig igazságügyi miniszter.
Hazai Samu. Eredeti neve: Kohn Sámuel. Õ a katonai pályán futott be nagy karriert, egészen a vezérezredesi rangig. 1910 és 1917 között honvédelmi miniszter volt, sõt bárói címet is kapott. A Horthy-rendszerben, 1927-ben a felsõház tagja lett.
Szterényi József. Apja Stern Albert újpesti rabbi. Szterényi igen fiatalon került a kereskedelemügyi minisztériumba, fokozatosan emelkedett a ranglétrán. Jóval az elsõ világháború elõtt már államtitkár, majd a harmadik Wekerle-kormányban miniszter. Õ is bárói címet kapott, majd a Horthy-rendszerben, 1927-ben a felsõház tagja lett.
Az említett politikusokban nemcsak az a közös vonás, hogy valamennyien zsidók voltak: egyikük sem támogatta a Károlyi-féle puccsot, és késõbb a Kun-féle államcsínyt. Sõt…. Vázsonyi Vilmos 1918 õszén Bécsbe menekült, s csak jóval a kommün bukása után tért haza. Szterényi rosszabbul járt: Károlyi uralma idején internálták, Kun Béláék pedig a Gyûjtõfogházban tartották fogva. Hasonló sors várt Hazai Samura is: a kommün alatt õt is fogságba vetették.
S most nézzük Haraszti György fentebb idézett második mondatát. Haraszti hangsúlyozza, hogy „nem zsidó vallású, hanem eredetû” emberek játszottak jelentékeny szerepet 1918-19-ben. Hogyan is van ez? Ha az áldozati oldalt nézzük, akkor nem teszünk különbséget zsidó vallású és zsidó származású egyén között. Ha viszont a tetteseket vesszük számba, akkor már finomítunk a fogalmazáson?
Szolzsenyicin említett könyvében idéz egy „kifejlett önkritikával” bíró szerzõt. Íme:
„Az európai zsidók nem ismerik el magukat zsidónak. Úgy tartják, hogy a zsidóságba csak az antiszemiták kényszerítik õket. Ellentmondás jelentkezik: a zsidó csak akkor érzi magát zsidónak, ha veszély fenyegeti. Akkor zsidó módon menekül. Amikor azonban õ válik a veszély forrásává, akkor már nem zsidó.”
Igen, errõl van szó. Ha az ún. „holocaust”-ot emlegetik, zsidó áldozatok millióiról beszélnek. De ezek az áldozatok mitõl zsidók? Valamennyien zsidó vallásúak voltak? Nem arról van inkább szó, hogy az áldozatokat éppen a nürnbergi – és Magyarország esetében: a hazai – zsidótörvények szerint minõsítik ismét zsidónak? Tehát faji alapon?
Amikor azonban valaki a kommunista diktatúrákban szerepet vállaló zsidókról beszél, azonnal felharsan a kórus: ezek nem is voltak zsidók. Se Kun Béla és garnitúrája, se Rákosi Mátyás és borzalmas emlékû „csapata”. Ha õket zsidókként említjük, rögvest megkapjuk az antiszemita bélyeget. Ahogy ez szegény Szolzsenyicinnel is történt.
Gusztustalan játék ez, ideje lenne befejezni. Miközben húsz év óta egyfolytában azt halljuk, hogy a magyarság nem szembesült még az ún. „holocaust”-tal, a zsidóság a saját vétkeivel valahogy nem akar semmit sem kezdeni. Pedig nincs bûntelen nép. Hogyan is írta a katolikus vallású magyar költõ, Radnóti Miklós? „Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”. Igen, a zsidó származású, de zsidóságából kilépett, s magát magyarnak és katolikusnak valló Radnóti Miklósban megvolt a kifejlett magyar önkritika. Mert tényleg nincs bûntelen nép….
Hogy miért éppen Radnótit idéztem? Azért, mert a mazsihisz honlapján föllelhetõ, idézett interjú végén furcsa keretes anyag olvasható. Címe: Zsidók Magyarországért. Megtudjuk, hogy a népzenében, a sportban, a tudományban, a színházi életben, az irodalomban mennyit tettek a „zsidók Magyarországért”. S a névsorban rábukkanok többek között Szerb Antalra és Radnóti Miklósra. Szerb Antal zsidó családban született, de katolikus nevelést kapott. Ki ne tudná, a kiváló író és irodalomtörténész a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, s nem akármilyen keresztapát tudhatott a magáénak. Igen, Prohászka Ottó püspök volt Szerb keresztapja. Az állítólag antiszemita, zsidófaló Prohászka. És Radnóti Miklós? A szintén katolikus, magát magyarnak valló költõ? Hogyan kerül az õ neve a névsorba? Miért minõsül õ is – és Szerb Antal is - zsidónak?
Összegezzünk. Ha manapság a zsidóság érdemeit kell hangsúlyozni, akkor a mai zsidók a hitleri német birodalom faji törvényei szerint állítják össze a névsort. S ezen senki sem hökken meg. Ha viszont valaki „Zsidók Magyarország ellen” címmel adna közre egy listát, a tiltakozás hulláma söpörne végig a nagy magyar rónán. Nem beszélve a külföldi reakciókról. Mert nincs kifejlett zsidó önkritika. Csak maszatolás, mellébeszélés, a bûntelenség és az örökös áldozati lét beteges hangsúlyozása.
Bizonyára meglepõdik a kedves Olvasó, hogy ismét Konrád Györgyöt idézem. Méghozzá egyetértõen.
„Nincs bûntelen nép, csak erkölcsi tompaság van. Nem lehet a lelkünkre nehezedõ teherként nem vállalnunk Rákosit és zsidó uszályát. Egy zsidónak szenvednie kell, ha izraeli katonák arab gyereket lõnek le.”
1989-ben vetette papírra ezeket a szavakat Konrád György. 2002 májusában pedig a fentiekkel ellentétes szavak jelentek meg az Élet és Irodalom hasábjain. Ebben az idõben zajlott a palesztin területek elleni brutális izraeli katonai akció, többek között Ramallah ostroma (ez a város volt Arafat és a palesztin vezetés székhelye). Ezekben a napokban egy magyarországi író látogatóban volt Izraelben, s így kommentálta az izraeli harckocsik vonulását:
„Õszintén bevallom: amikor a Ramallah felé gördülõ izraeli páncélosokat a képernyõn elõször megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat hasított belém: istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot izraeli tankokon látom, s nem a saját ruhámra varrva, mint 1944-ben. Nem vagyok tehát elfogulatlan, nem is lehetek az.”
A fenti sorok szerzõje: Kertész Imre, az ún. „holocaust” kultúrájának önjelölt apostola. Õ nem szenvedett soha attól, hogy izraeli katonák arab gyerekeket lõnek le. Kertész kifejezetten örült annak, hogy változott a csillagok állása, s most a zsidócsillag jegyében gyilkolnak ártatlanokat. A kifejlett önkritika kertészi hiánya is azt példázza, mennyire igaza volt Szolzsenyicinnek.
S végül még egy, témánkba vágó, apró hír - ugyancsak a mazsihisz honlapjáról. Címe: „Náci katonák leszármazottai kértek bocsánatot a Holokauszt áldozatai miatt”. Az elmúlt napokban kétszáz német fiatal Ukrajnába utazott, mert Kijev egyik külvárosában „holocaust”-megemlékezésre került sor, s õk – a kései utódok – bocsánatért könyörögtek. Az egyik fiatal ezt mondta: „Itt állunk lehajtott fejjel, s bocsánatért esedezünk.” Egy másik fiatal: „Teljes szívembõl könyörgök bocsánatukért.” Olyan fiatalokról van szó, akik a háború idején még nem is éltek. S olyasmiért kértek bocsánatot, amit el sem követtek. Nem furcsa?
Nekünk magyaroknak vállalnunk kell azokat, akik magyarként – mondjuk így Szolzsenyicint követve: szakadár magyarként - a magyarság ellen bûnöket követtek el. Például Kádárt és magyar uszályát vállalnunk kell, ez a mi terhünk. De ki fogja vállalni Kun Bélát és Rákosi Mátyást, valamint zsidó uszályukat? Ki vállalja Péter Gábor és bandája bûneit? Eljön vajon az idõ, amikor például a zsidó ávósok leszármazottai nyilvánosan bocsánatot kérnek az áldozatoktól, s errõl a mazsihisz honlapján képes beszámolót is olvashatunk?
El kell jönnie. Egyszer ugyanis a zsidóságnak is szembe kell néznie a zsidók által elkövetett bûnökkel. Ezt nem lehet megúszni. A „holocaust” kizárólagos emlegetésével, az áldozati létben és a bûntelenség hamis mítoszában való folytonos – s a külsõ személõ számára felettébb ellenszenves - fürdõzéssel csak a zsidóellenes érzület kap újabb és újabb megerõsítést. Ami természetesen nem egyenlõ az antiszemitizmussal. Nagy kár, hogy a kifejlett önkritikával nem rendelkezõ zsidók képtelenek ezt megérteni. Csak Istenben reménykedhetünk. Az õ kegyelme végtelen, az erkölcsi tompaságot, a bûntelenség hamis mítoszát is képes legyõzni…
Forrás: Link