Egy ĂĄllam nem szokott vĂŠgelgyengĂźlĂŠsben elpusztulni. RĂŠgebbi korokban egyszerĂťen leigĂĄztĂĄk volna azt az orszĂĄgot, amelynek vezetĂŠse konstansan ennyire tehetsĂŠgtelen, lakossĂĄga egyszer teljesen el van telve magĂĄtĂłl, mĂĄsszor meg minden ĂĄtmenet nĂŠlkĂźl indokolatlan kishitĂťsĂŠgbe zuhan, ĂĄm terĂźleti integritĂĄsunkat ĂŠs hatĂĄrtalan hĂźlyesĂŠgĂźnket jelenleg a nemzetkĂśzi jog vĂŠdi, Ă­gy valamit kezdeni kell magunkkal. FĂľleg azt kĂśvetĂľen, miutĂĄn a donorok majd megelĂŠgelik, hogy mĂŠg a segĂŠlyszĂĄllĂ­tmĂĄnyokat is ellopjĂĄk az utolsĂł morzsĂĄig.

KĂśzvetlenĂźl a humanitĂĄrius katasztrĂłfa elĂľtt, a politikai elit kĂŠnytelen lesz megvizsgĂĄlni azt az axiĂłmĂĄt, amely szerint a nĂŠpet nem lehet levĂĄltani – mert ez a tĂŠtel ugyan igaz, egĂŠszen addig, amĂ­g nem a levĂĄltĂĄs marad az egyetlen reĂĄlis politikai program. Amikor mĂĄr nem lesz sem gĂŠpĂŠsz, sem hĂĄziorvos, akkor a politikai szereplĂľk egymĂĄsra licitĂĄlva kezdik csĂĄbĂ­tgatni a malĂĄjokat, indiaiakat, kirgizeket, arabokat, berbereket ĂŠs mindenfĂŠle nĂĄciĂłt, vĂŠgĂźl elkĂŠpzelhetĂľ, hogy unokĂĄinknak (mĂĄr amelyiknek) egy izgalmas, sokszĂ­nĂť hely jut. KĂĄr, hogy mi mĂĄr nem fogjuk megĂŠlni, pedig olyan szĂ­vesen elvegyĂźlnĂŠk a most kihalt utcĂĄkat elĂśntĂľ keleti nyĂźzsgĂŠsben, ĂĄtvĂĄgnĂŠk a falafelesek ĂŠs a tĂźcskĂśket forrĂł olajban kisĂźtĂľ thaiok bĂłdĂŠin, ĂŠs elhaladva nĂŠhĂĄny stadiontorzĂł mellett hirtelen megpillantanĂĄm, ahogy kĂŠt, magyar ĂĄllampolgĂĄrsĂĄgot frissiben megszerzett kurd szakmunkĂĄs ĂŠppen levizeli KĂłsa Lajos lovas szobrĂĄt Debrecen fĂľterĂŠn.