Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Cikk hierarchia
Cikkek föoldala » Beküldött cikkek, írások, hírek » Megújulás a feladatunk vagy pusztulás a sorsunk?
Megújulás a feladatunk vagy pusztulás a sorsunk?
2013-ban, a számítógépek és az internet korában, amikor minden korábbinál inkább úgy érezzük, hogy az ember nem a gépek ura, hanem áldozata, vagy jobbik esetben rabszolgája, különösen idõszerûnek tûnik Oswald Spengler víziója az ember és a gép viszonyáról. Ám az igazi zseninek éppen az az egyik ismérve, hogy az idõszerû felismeréseken túl egyetemes érvényû, minden kornak üzenetet hordozó igazságokat is képes kimondani. Ilyen kivételes gondolkodó Spengler is. Ezért több szempontból is érdemes 1931-ben papírra vetett gondolatait újragondolni.
Spengler — a technikát az élet taktikájának fogva fel — grandiózus ívet rajzol meg, így ábrázolva az utat, amin a technika a ragadozó állatok zsákmányszerzõ módszereitõl az ember tudatos szerszámkészítésén és a beszéd által lehetõvé vált csoportos vállalkozáson át a XX. század gépkultúrájáig eljutott. Fejlõdés ez feltétlenül — de Spengler mégis mentes marad a XIX. és XX. század olyannyira divatos darwinista evolúciós elméletétõl. „Nem evolúcióval jött létre az ember, hanem ugrásszerûen. Úgy jött létre, mint a villámcsapás, hirtelen” — írja. Darwin elméletét határozottan elutasítva de Vries mutációs felfogásához csatlakozik. A zseni éleslátásával és intellektuális bátorságával rá mer mutatni, hogy csak a teljesen kialakult szerv az, ami elõnyös egy élõ számára, a fejlõdésben lévõ haszontalan teher lenne. Ezzel a megállapításával, amelyet egyébként az élõlények világában egyedülálló emberi kézzel kapcsolatban tesz, teljes mértékben megingatja a „természetes kiválogatódás” szinte dogmaként kezelt alapját. Az ember állati származása ellen azzal is érvel — teljes joggal —, hogy „az ember lelkileg nem rokona a majomnak, hiszen a majommal ellentétben — ragadozó.”
A marxista népbutításon nevelkedett generáció különösen értékelni tudja a spengleri megállapítást: „A technika nem érthetõ meg a szerszám fogalmából, kizárólag a szerszám oldaláról. A technika célja ugyanis nem a gépek gyártása, hanem azok felhasználása.” Revelációt jelent ez a felismerés azok számára, akik negyven éven át lépten-nyomon azt hallották a pártszemináriumokon, sõt az egyetemek elõadótermeiben is, hogy a termelõeszközök fejlettségi foka az egyedüli meghatározója az emberi történelemnek.
A materialista (sõt mindennemû) determinizmussal szembefordulva világosan kimondja, hogy az emberi élet technikája kezdettõl fogva magasabb rendû az állat technikájánál, és ezt a magasabbrendûséget az adja, hogy míg az állati technika (a túlélés taktikája) „nem tanulékony, fejlõdésre képtelen, ösztönös, kizárólag konkrét és személytelen”, az emberi élet technikája „felszabadul a faj kényszere alól”: az embernek szabad akarata van, és ennek következtében szabadon dönti el, hogy milyen eszközöket használ, illetve eszközeit hogyan használja céljai elérése érdekében. Az ember és az állat között tehát nem fokozati, hanem lényeges különbség van. Ezt az igazságot bátorság volt kimondani egy olyan korban, amikor ezt a lényeges különbséget három irányból is elmosni igyekeztek: a darwinisták az ember állatvilágból való származtatásával, a marxisták az ember pusztán gazdasági lénnyé való redukálásával, Freud és követõi pedig azzal, hogy minden emberi tett motívumát a szexuális késztetésre (libidóra) igyekeztek visszavezetni.
Spengler — a marxistáktól eltérõen — az állam kialakulását nem a magántulajdon védelmére, hanem arra a tényre vezeti vissza, hogy a beszéd által lehetõvé vált csoportos vállalkozásban szükségszerûen kettévált a vezetés és a végrehajtás, az elgondolás és a kivitelezés, és ezáltal természetes képzõdményként kialakult az emberi társadalom hierarchikus szerkezete. Az ezzel együtt járó organizáció az egyes emberek szabadságát korlátozta, és végsõ soron ez tette szükségessé az állam kialakulását. Spenglernek ez a szemlélete nemcsak a marxizmussal ellentétes, hanem az anarchizmus minden formájának is elutasítását jelenti.
A társadalom hierarchikus rendjébe való betagozódás igen sok ember esetében az egyéniség elfojtásával, vagy legalábbis háttérbe szorulásával jár, ami azután a tömegember kialakulásához vezet, és helyes megállapítás, hogy az egyéniség eszméje „fellebbezés a tömegember ellen”.
Mind bolsevista, mind liberális körökben állandó fordulat „sötét középkorról” beszélni. E „panel” sulykolásának ellentmond többek között az a Spengler által is hangoztatott tény, hogy a középkor számos szerzetese — közöttük is kiemelkedõen Albertus Magnus és Rogerius Bacon (XIII—XIV. század!) — sokat fáradozott azért, hogy a természet erõit az ember szolgálatába kényszerítsék. A technika csupán a racionalizmus korszakának beköszöntésével polgáriasodott el.
Nagyon fontos megállapítás, hogy a gépkultúrát eredményezõ technikai beállítottság és a görög filozófusok lelkisége között az alapvetõ különbség abban áll, hogy utóbbiak a dolgok lényegét, mivoltát, természetét, vagyis az igazságot akarták megismerni, a technika embereit viszont nem a dolgok mivolta, hanem a gyakorlati felhasználhatóságuk, alkalmazhatóságuk érdekelte. Azt mondhatjuk, hogy figyelmük nem az igazságra, hanem a hasznos jóra (bonum utile) összpontosult. Ez egyebek között azt is jelenti, hogy a természettudományos felfedezések világnézet megalapozására alkalmatlanok, hiszen eredetileg sem erre irányultak, minthogy a világnézet szempontjából döntõ fontosságú objektív igazság kérdését tudatosan „zárójelbe tették”.
Mindazonáltal az ember szellemi természetébõl eredõ vágy a végtelen meghódítására — ez volt a gyökere, mozgatóereje a feltalálásoknak, ahogy erre Spengler ismételten rámutat. Találó metaforájával a feltalálókat a „szellem vikingjeinek” nevezi. A gépek szerkesztésére való törekvés legmélyén a természeten uralkodni akaró hatalomvágy rejlik, amit talán leglátványosabban a „perpetuum mobile”, az örökmozgó konstruálásával kapcsolatos (természetesen sikertelen) próbálkozás mutat. Joggal írja: „A találmány nem a hasznossági, hanem a hódító, ragadozó ösztön mûve.”
Kétségtelen igazság, hogy a gépkultúra XVIII. század utáni fejlõdése jelentõsen növelte a társadalmon belül a vezetõk és vezetettek közötti feszültséget, mert utóbbiak — mint egy komplex fejlõdési folyamat kis csavarjai — nem ismerik munkájuk célját, és ezért nincs és nem is lehet abban az élményben részük, mint a termelési folyamat egészét átlátó irányítóknak. Ez a vezetettek oldaláról nagyfokú lelki ürességet eredményez.
Az ember és a gép viszonyában negatívum a technika bûnös célokra való felhasználásán kívül az, hogy a technikai fejlõdésbe vetett hit könnyen egyfajta materialista „vallásos hitté” válik: sok modern ember úgy tekint a számítógépek és az internet korára, mint a messiási korszak elérkezésére; olyan hatásokat, olyan eredményeket vár ezektõl a technikai eszközöktõl, amiket ezek önmagukban semmiképpen nem tudnak produkálni. — A technikai eszközök bûnös felhasználásával Spengler e mûvében nem foglalkozik (az ezzel kapcsolatos legnagyobb bûnöket: Drezda, Hirosima, Nagaszaki elpusztítását e könyv megírása után másfél évtizeddel vitték végbe), de a gépek istenítésének veszélyét erõteljesen hangoztatja, és fájdalmasan, elítélõleg állapítja meg, hogy az ember, „a világ ura a gép rabszolgája lett”.
A gépkultúra hanyatlásának — szerinte — hármas oka van:
a) A fausti gondolkodás betelt, megcsömörlött a technikától. Ezért az igazán alkotó elmék menekülnek a technika világából, és az okkultizmus, spiritizmus vizeire eveznek. Ez a technikával foglalkozók körében kontraszelekciót eredményez.
b) A társadalomban az alsóbb rétegek, a kivitelezés munkáját végzõk lázadoznak a vezetõk ellen. Ez nyilvánult meg — legalábbis Spengler korában — ismétlõdõ sztrájkok formájában.
c) A technikát elárulta a fehér ember, amikor technikai tudását nem rejtette el, hanem egyetemen oktatta a színes hallgatók számára is, és a színes (különösen a japán) hallgatók nagyon jó tanítványnak bizonyultak. Ezzel a fehér ember technikai privilégiuma megszûnt.
Miközben Spengler eredeti gondolatait és számos értékes meglátását 2013-ban is hasznos szem elõtt tartanunk, rá kell mutatnunk néhány tévedésére is:
1) Tévesen látja azt, hogy a technika természetellenes tevékenységet folytat akkor, amikor a természeti erõket a maga számára akarja hasznosítani. Szemléletében az ember és a természet két, egymással rivalizáló erõtényezõ, és az ember tragédiája, hogy a természettel szembefordulva egy eleve reménytelen küzdelembe kezd, hiszen a természet az erõsebb. Ezzel szemben, ha nem tévesztjük szem elõl, hogy mind az ember, mind a természet Isten teremtménye, és Isten kifejezetten megparancsolta az embernek a föld meghódítását (ami csakis a technika segítségével lehetséges), akkor nyilvánvaló, hogy a technika nem természetellenes tevékenység, hanem olyan cselekvés, ami az ember számára magasabbrendûségébõl következõleg természetes jog és egyszersmind kötelezõ. (Az isteni parancs az Ószövetség elsõ lapján, a Ter 1,28-ban olvasható: „Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá…”) Ezt a kötelességét azonban az ember csak akkor teljesíti megfelelõen, ha a „föld meghódítását”, vagyis a technikai tevékenységét az általános erkölcs szabályai szerint, vagyis nem embertársai kárára folytatja, és a technikai haladást nem isteníti, nem abszolutizálja, nem vár tõle olyan értékeket, amiket az megadni képtelen. Az ember tragédiáját tehát nem az a törekvés okozza, hogy fel akarja használni a természet erõit, hanem az, hogy „a világ ura a gép rabszolgája lett”.
2) Tévesen gondolja, hogy az igazság teljesen szubjektív kategória lenne. Igazságról akkor beszélünk, ha értelmünk olyannak ismer meg valamit, amilyen az a lény objektív (tehát tudatunktól független) valóságában. Röviden: az igazság értelmünk megegyezése a reális dologgal. Spengler azonban szemmel láthatóan a bölcseleti idealizmus hegeliánus irányát követi, ezért tekinti szubjektív kategóriának az igazságot. Az általa is említett görög filozófusok (valamint a keresztény skolasztikus filozófusok, illetve teológusok) valamennyien az objektív igazság megismerésére törekedtek.
3) Felcseréli az okot és az okozatot, amikor azt állítja, hogy „a fajból kiemelkedõ tett alakította ki a lelket” az emberben. A valóság éppen fordított: azért volt képes az ember „a fajból kiemelkedõ tettre”, mert volt benne a térhez és idõhöz kötött testtõl különbözõ szellemi lélek is. Ez tette lényegesen különbözõvé az állatoktól.
4) Spengler is felismeri, hogy az embernek szabad akarata van. E helyes felismerésnek viszont ellentmond az az állítása, hogy az ember képtelen a géptechnika sorsán változtatni, nem képes megakadályozni a géptechnika korának letûnését, elmúlását és vele együtt a Nyugat alkonyát. Azt kell mondanunk, hogy helyesen diagnosztizálja az ember és a gép viszonyának negatívumait, helyes kórképet vázol a nyugati civilizáció betegségérõl, de téved abban, hogy determinisztikus módon szükségszerûnek látja a nyugati technikai civilizáció bukását, és az ember egyedüli lehetõségét abban látja, hogy a pompeji katonához hasonlóan, minden remény ellenére hõsiesen kitartson a rendeltetése mellett, és becsületesen haljon meg. Ám ez a fatalizmus indokolatlan. A baj ugyanis alapvetõen nem a technikával, hanem annak helytelen felhasználásával van. Ha az ember szabad akaratával áttér a mai anarchikus, liberális termelési rendrõl a helyes észnek (és vele együtt az örök erkölcsi törvényeknek) megfelelõ racionális termelési rendre, akkor a gép nem az európai civilizáció megölõje, hanem az ember segítõje lesz az Istentõl rendelt, ma is kötelezõ feladatának, a természet meghódításának megvalósításában. Ezért hisszük, hogy nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus indokolt: nem a pusztulás a sorsunk, hanem a megújulás a feladatunk!
Az eredeti cikk megjelent:
Pannon Front
VII. évfolyam, 5. (35.) szám, 35-37. old.
2001. okt. 1.
valamint ezzel egyidõben:
Oswald Spengler: Ember és gép c. munkájának utószavaként, 2001.
Spengler — a technikát az élet taktikájának fogva fel — grandiózus ívet rajzol meg, így ábrázolva az utat, amin a technika a ragadozó állatok zsákmányszerzõ módszereitõl az ember tudatos szerszámkészítésén és a beszéd által lehetõvé vált csoportos vállalkozáson át a XX. század gépkultúrájáig eljutott. Fejlõdés ez feltétlenül — de Spengler mégis mentes marad a XIX. és XX. század olyannyira divatos darwinista evolúciós elméletétõl. „Nem evolúcióval jött létre az ember, hanem ugrásszerûen. Úgy jött létre, mint a villámcsapás, hirtelen” — írja. Darwin elméletét határozottan elutasítva de Vries mutációs felfogásához csatlakozik. A zseni éleslátásával és intellektuális bátorságával rá mer mutatni, hogy csak a teljesen kialakult szerv az, ami elõnyös egy élõ számára, a fejlõdésben lévõ haszontalan teher lenne. Ezzel a megállapításával, amelyet egyébként az élõlények világában egyedülálló emberi kézzel kapcsolatban tesz, teljes mértékben megingatja a „természetes kiválogatódás” szinte dogmaként kezelt alapját. Az ember állati származása ellen azzal is érvel — teljes joggal —, hogy „az ember lelkileg nem rokona a majomnak, hiszen a majommal ellentétben — ragadozó.”A marxista népbutításon nevelkedett generáció különösen értékelni tudja a spengleri megállapítást: „A technika nem érthetõ meg a szerszám fogalmából, kizárólag a szerszám oldaláról. A technika célja ugyanis nem a gépek gyártása, hanem azok felhasználása.” Revelációt jelent ez a felismerés azok számára, akik negyven éven át lépten-nyomon azt hallották a pártszemináriumokon, sõt az egyetemek elõadótermeiben is, hogy a termelõeszközök fejlettségi foka az egyedüli meghatározója az emberi történelemnek.
A materialista (sõt mindennemû) determinizmussal szembefordulva világosan kimondja, hogy az emberi élet technikája kezdettõl fogva magasabb rendû az állat technikájánál, és ezt a magasabbrendûséget az adja, hogy míg az állati technika (a túlélés taktikája) „nem tanulékony, fejlõdésre képtelen, ösztönös, kizárólag konkrét és személytelen”, az emberi élet technikája „felszabadul a faj kényszere alól”: az embernek szabad akarata van, és ennek következtében szabadon dönti el, hogy milyen eszközöket használ, illetve eszközeit hogyan használja céljai elérése érdekében. Az ember és az állat között tehát nem fokozati, hanem lényeges különbség van. Ezt az igazságot bátorság volt kimondani egy olyan korban, amikor ezt a lényeges különbséget három irányból is elmosni igyekeztek: a darwinisták az ember állatvilágból való származtatásával, a marxisták az ember pusztán gazdasági lénnyé való redukálásával, Freud és követõi pedig azzal, hogy minden emberi tett motívumát a szexuális késztetésre (libidóra) igyekeztek visszavezetni.
Spengler — a marxistáktól eltérõen — az állam kialakulását nem a magántulajdon védelmére, hanem arra a tényre vezeti vissza, hogy a beszéd által lehetõvé vált csoportos vállalkozásban szükségszerûen kettévált a vezetés és a végrehajtás, az elgondolás és a kivitelezés, és ezáltal természetes képzõdményként kialakult az emberi társadalom hierarchikus szerkezete. Az ezzel együtt járó organizáció az egyes emberek szabadságát korlátozta, és végsõ soron ez tette szükségessé az állam kialakulását. Spenglernek ez a szemlélete nemcsak a marxizmussal ellentétes, hanem az anarchizmus minden formájának is elutasítását jelenti.
A társadalom hierarchikus rendjébe való betagozódás igen sok ember esetében az egyéniség elfojtásával, vagy legalábbis háttérbe szorulásával jár, ami azután a tömegember kialakulásához vezet, és helyes megállapítás, hogy az egyéniség eszméje „fellebbezés a tömegember ellen”.
Mind bolsevista, mind liberális körökben állandó fordulat „sötét középkorról” beszélni. E „panel” sulykolásának ellentmond többek között az a Spengler által is hangoztatott tény, hogy a középkor számos szerzetese — közöttük is kiemelkedõen Albertus Magnus és Rogerius Bacon (XIII—XIV. század!) — sokat fáradozott azért, hogy a természet erõit az ember szolgálatába kényszerítsék. A technika csupán a racionalizmus korszakának beköszöntésével polgáriasodott el.
Nagyon fontos megállapítás, hogy a gépkultúrát eredményezõ technikai beállítottság és a görög filozófusok lelkisége között az alapvetõ különbség abban áll, hogy utóbbiak a dolgok lényegét, mivoltát, természetét, vagyis az igazságot akarták megismerni, a technika embereit viszont nem a dolgok mivolta, hanem a gyakorlati felhasználhatóságuk, alkalmazhatóságuk érdekelte. Azt mondhatjuk, hogy figyelmük nem az igazságra, hanem a hasznos jóra (bonum utile) összpontosult. Ez egyebek között azt is jelenti, hogy a természettudományos felfedezések világnézet megalapozására alkalmatlanok, hiszen eredetileg sem erre irányultak, minthogy a világnézet szempontjából döntõ fontosságú objektív igazság kérdését tudatosan „zárójelbe tették”.
Mindazonáltal az ember szellemi természetébõl eredõ vágy a végtelen meghódítására — ez volt a gyökere, mozgatóereje a feltalálásoknak, ahogy erre Spengler ismételten rámutat. Találó metaforájával a feltalálókat a „szellem vikingjeinek” nevezi. A gépek szerkesztésére való törekvés legmélyén a természeten uralkodni akaró hatalomvágy rejlik, amit talán leglátványosabban a „perpetuum mobile”, az örökmozgó konstruálásával kapcsolatos (természetesen sikertelen) próbálkozás mutat. Joggal írja: „A találmány nem a hasznossági, hanem a hódító, ragadozó ösztön mûve.”
Kétségtelen igazság, hogy a gépkultúra XVIII. század utáni fejlõdése jelentõsen növelte a társadalmon belül a vezetõk és vezetettek közötti feszültséget, mert utóbbiak — mint egy komplex fejlõdési folyamat kis csavarjai — nem ismerik munkájuk célját, és ezért nincs és nem is lehet abban az élményben részük, mint a termelési folyamat egészét átlátó irányítóknak. Ez a vezetettek oldaláról nagyfokú lelki ürességet eredményez.
Az ember és a gép viszonyában negatívum a technika bûnös célokra való felhasználásán kívül az, hogy a technikai fejlõdésbe vetett hit könnyen egyfajta materialista „vallásos hitté” válik: sok modern ember úgy tekint a számítógépek és az internet korára, mint a messiási korszak elérkezésére; olyan hatásokat, olyan eredményeket vár ezektõl a technikai eszközöktõl, amiket ezek önmagukban semmiképpen nem tudnak produkálni. — A technikai eszközök bûnös felhasználásával Spengler e mûvében nem foglalkozik (az ezzel kapcsolatos legnagyobb bûnöket: Drezda, Hirosima, Nagaszaki elpusztítását e könyv megírása után másfél évtizeddel vitték végbe), de a gépek istenítésének veszélyét erõteljesen hangoztatja, és fájdalmasan, elítélõleg állapítja meg, hogy az ember, „a világ ura a gép rabszolgája lett”.
A gépkultúra hanyatlásának — szerinte — hármas oka van:
a) A fausti gondolkodás betelt, megcsömörlött a technikától. Ezért az igazán alkotó elmék menekülnek a technika világából, és az okkultizmus, spiritizmus vizeire eveznek. Ez a technikával foglalkozók körében kontraszelekciót eredményez.
b) A társadalomban az alsóbb rétegek, a kivitelezés munkáját végzõk lázadoznak a vezetõk ellen. Ez nyilvánult meg — legalábbis Spengler korában — ismétlõdõ sztrájkok formájában.
c) A technikát elárulta a fehér ember, amikor technikai tudását nem rejtette el, hanem egyetemen oktatta a színes hallgatók számára is, és a színes (különösen a japán) hallgatók nagyon jó tanítványnak bizonyultak. Ezzel a fehér ember technikai privilégiuma megszûnt.
Miközben Spengler eredeti gondolatait és számos értékes meglátását 2013-ban is hasznos szem elõtt tartanunk, rá kell mutatnunk néhány tévedésére is:
1) Tévesen látja azt, hogy a technika természetellenes tevékenységet folytat akkor, amikor a természeti erõket a maga számára akarja hasznosítani. Szemléletében az ember és a természet két, egymással rivalizáló erõtényezõ, és az ember tragédiája, hogy a természettel szembefordulva egy eleve reménytelen küzdelembe kezd, hiszen a természet az erõsebb. Ezzel szemben, ha nem tévesztjük szem elõl, hogy mind az ember, mind a természet Isten teremtménye, és Isten kifejezetten megparancsolta az embernek a föld meghódítását (ami csakis a technika segítségével lehetséges), akkor nyilvánvaló, hogy a technika nem természetellenes tevékenység, hanem olyan cselekvés, ami az ember számára magasabbrendûségébõl következõleg természetes jog és egyszersmind kötelezõ. (Az isteni parancs az Ószövetség elsõ lapján, a Ter 1,28-ban olvasható: „Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá…”) Ezt a kötelességét azonban az ember csak akkor teljesíti megfelelõen, ha a „föld meghódítását”, vagyis a technikai tevékenységét az általános erkölcs szabályai szerint, vagyis nem embertársai kárára folytatja, és a technikai haladást nem isteníti, nem abszolutizálja, nem vár tõle olyan értékeket, amiket az megadni képtelen. Az ember tragédiáját tehát nem az a törekvés okozza, hogy fel akarja használni a természet erõit, hanem az, hogy „a világ ura a gép rabszolgája lett”.
2) Tévesen gondolja, hogy az igazság teljesen szubjektív kategória lenne. Igazságról akkor beszélünk, ha értelmünk olyannak ismer meg valamit, amilyen az a lény objektív (tehát tudatunktól független) valóságában. Röviden: az igazság értelmünk megegyezése a reális dologgal. Spengler azonban szemmel láthatóan a bölcseleti idealizmus hegeliánus irányát követi, ezért tekinti szubjektív kategóriának az igazságot. Az általa is említett görög filozófusok (valamint a keresztény skolasztikus filozófusok, illetve teológusok) valamennyien az objektív igazság megismerésére törekedtek.
3) Felcseréli az okot és az okozatot, amikor azt állítja, hogy „a fajból kiemelkedõ tett alakította ki a lelket” az emberben. A valóság éppen fordított: azért volt képes az ember „a fajból kiemelkedõ tettre”, mert volt benne a térhez és idõhöz kötött testtõl különbözõ szellemi lélek is. Ez tette lényegesen különbözõvé az állatoktól.
4) Spengler is felismeri, hogy az embernek szabad akarata van. E helyes felismerésnek viszont ellentmond az az állítása, hogy az ember képtelen a géptechnika sorsán változtatni, nem képes megakadályozni a géptechnika korának letûnését, elmúlását és vele együtt a Nyugat alkonyát. Azt kell mondanunk, hogy helyesen diagnosztizálja az ember és a gép viszonyának negatívumait, helyes kórképet vázol a nyugati civilizáció betegségérõl, de téved abban, hogy determinisztikus módon szükségszerûnek látja a nyugati technikai civilizáció bukását, és az ember egyedüli lehetõségét abban látja, hogy a pompeji katonához hasonlóan, minden remény ellenére hõsiesen kitartson a rendeltetése mellett, és becsületesen haljon meg. Ám ez a fatalizmus indokolatlan. A baj ugyanis alapvetõen nem a technikával, hanem annak helytelen felhasználásával van. Ha az ember szabad akaratával áttér a mai anarchikus, liberális termelési rendrõl a helyes észnek (és vele együtt az örök erkölcsi törvényeknek) megfelelõ racionális termelési rendre, akkor a gép nem az európai civilizáció megölõje, hanem az ember segítõje lesz az Istentõl rendelt, ma is kötelezõ feladatának, a természet meghódításának megvalósításában. Ezért hisszük, hogy nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus indokolt: nem a pusztulás a sorsunk, hanem a megújulás a feladatunk!
Az eredeti cikk megjelent:
Pannon Front
VII. évfolyam, 5. (35.) szám, 35-37. old.
2001. okt. 1.
valamint ezzel egyidõben:
Oswald Spengler: Ember és gép c. munkájának utószavaként, 2001.
Hozzaszolasok
#1 |
spartakusz
- 2013. January 20. 04:37:08
#2 |
kincses
- 2013. January 20. 10:36:15
#3 |
figyelkics
- 2013. January 20. 17:39:12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.