Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Cikk hierarchia
Így romlottak meg az erkölcsök...
Így romlottak meg az erkölcsök nálunk már a kiegyezés után is
2013. január 25. 10:05
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
bp-1900-korul.A száznyolcvanhat éve, 1826. január 25-én Kolozsvárt született (és 1909. november 9-én Budapesten elhunyt) Gyulai Pál egyike azon tizenkilencedik századi, mára jórészt elfeledett költõinknek és kritikusainknak, akik nagyon is jól ismerték nemzetünk karakterét s így tudták, melyek, különösen is korfordulókon, erõsségeink és gyengeségeink.
Különösen ez utóbbiak ismerhetõk fel kritikusi munkásságához képest alig ismert költészetében, amelyben metszõ realizmussal világított rá arra, végsõ soron hova vezet az erkölcs megromlása, a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszere. Ha fellapozzuk költeményeit, közöttük méltán akad meg szemünk néhányon, olyanokon, melyek valahogy régente is kimaradtak a hivatalos tananyagból (mert két világháború közötti nemzeti irodalomoktatásunk is megelégedett lírájából csupán az olyanok, mint a „Hadnagy uram” és a „Horatius olvasásakor” tananyagba vételével), noha belõlük a kései Vörösmarty Mihály nemzethalál-vízióit megindokoló, utána pedig csak a huszadik század elején Ady Endre profetikus magyarságverseiben felszínre törõ gondolatok jelennek meg.
Ezekben, ha idõnként janzenista szigorúságra való erkölcsszemléleti túlzással, többnyire azonban mégis kérlelhetetlen realizmussal fejezte ki idegenségét közszellemünk liberalizmustól eltorzított kozmopolitizmusával, nyugatmajmoló világ- és nyárspolgári életfelfogásával szemben. Így, hasonlóan Petõfi Sándorhoz, arról panaszkodott például (Hazám, 1848), hogy „Beszélünk hangos, büszke szóval, / S hazánk még csak névben szabad”, a pártoskodás szellemére utalva („Versengünk puszta semmiségen, / S fölöttünk mind borúsb az ég”), gyáva élet helyett ha veszni kell, „inkább halál”-t kívánva, de addig is konok küzdést, „míg csak egy magyar lesz”, majd 1849 után, szemlélve fõvárosunkat, már akkor megvallotta (A fõvárosban, 1852), mennyire idegen tõle annak közélete, a sajátosan az erdélyi régi nemesi társadalom statikusságához képest a pest-budai új polgári világ dinamizmusa, mobilizmusa:
Szép e nagy város, szeretem, csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim’;
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülõföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.
Látva a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszerét, hogy (Kászonyi Dániel szavaival) „Magyarország csirkefogóinak Pest a fõ székhelye”, (akik „ott vannak minden utcasarkon”), megvallotta, valójában sohasem szokhatja meg azt, amiért benne ami másra „áldás”, reá „átok”, hiszen szülõföldje „viruló határá”-t, az árnyas fák alatti „kis lak”-ot igazán nem feledtetik el mulatságaik „kábító zaja”-i, talán angyaloknál sem szebb, kellemükkel, ízlésükkel megtántorító, azonban ledérségben párizsi társaikkal versenyzõ megannyi nõi, megvetve a kiegyezés utáni vegetálást, „Pató Pál”-ságot (Oh nemzetem, 1872):
Oh nemzetem, oh magyar nemzet,
Ha mondhatnám azt is: te nagy!
Mindent feledsz, mit sem tanultál,
Heves, hiú, könnyelmü vagy.
Mind elhiszed, mit jót magadról
Hizelgõd lármás ajka vall;
Rég lángbeszéd csalt a hinárba,
Most a lelketlen is becsal.
Mintha csak Madách Imre Tragédiája londoni színe, az Évát utcaleánynak tekintõ modern indusztrializmus Temze-parti fõvárosa enerváltsága elevenedne meg elõttünk, amelyben „A törpe nagyravágyók serege / Mindenre könnyen rá beszél”, amiért is a mégoly épülõ-szépülõ Duna-parti világváros-párját „nehéz folyvást szeretni” s „még nehezebb szolgálni hûn” hiszen benne rögeszme a bölcsesség, erény a honfibûn („A tett a szó árjába fullad, /És a való álmokba vesz”), s látva, hogy a Néró Rómájára emlékeztetõen képét a külsõ rendezettség mögött való óriási belsõ rendezetlenség jellemzi, így jajdul fel (Politikai xéniák, 1892):
Mennyi szó s mily kevés eszme!
Mennyi zaj s mi lassu tett!
Mért teszitek fecsegõvé
A jó magyar nemzetet?
Igaz, egykor nagy pipáju
És kevés dohányu volt;
De legalább, össze-vissza,
Ennyit soh’sem szónokolt.
Megtapasztalva, hogy Vörösmarty Mihály versének (Országháza, 1846) keserû szavai („A hazának nincsen háza, / Mert fiainak / Nem hazája”), mennyire ráillenek korára, amikor a Parlamentben merõ közjogi vagy házszabály-módosítási viták folynak (például az utóbbiak arról, bevezessék-e a klotûrt, vagyis a felszólalás felfüggesztését), Szemere György Kasszandra-jóslatú írását (Új Magyarország, 1912) megelõzve, az abban foglaltak lényegét (miszerint „a hazugság a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”) elõvételezve, rádöbbent, mennyire utat tévesztettünk azzal, hogy hagytuk a sajtót világnézetileg semlegesíteni:
Megromlottak az erkölcsök!
– Hirdetik a hirlapok –
A fejétõl bûzhödt a hal,
Lesznek-e még jobb napok?
Lesznek bizony, csak kezdjétek
Magatok a javulást:
Írjatok lélek hevébõl,
Csak igazat, semmi mást,
S hagyjatok fel így azonnal
Hízelgéssel, rágalommal,
És ne légyen végre fõ
Üzlet s elõfizetõ.
A kortársai részérõl sokszor (leginkább esztétikai mûveltsége behatároltsága és a korviszonyok ellenére való kiegyezéspárti meggyõzõdése miatt) megintett költõ-kritikus tehát még jóval Ady Endre, Bartha Miklós, Szabó Dezsõ, Németh László, Sinka István, Fekete István, Féja Géza, Veres Péter, Milotay István, Oláh György és Szekfû Gyula elõtt iménti kínzó tépelõdéseiben arról vallott, miként romlottak meg az erkölcsök nálunk már a kiegyezés után is.
2013. január 25. 10:05
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
bp-1900-korul.A száznyolcvanhat éve, 1826. január 25-én Kolozsvárt született (és 1909. november 9-én Budapesten elhunyt) Gyulai Pál egyike azon tizenkilencedik századi, mára jórészt elfeledett költõinknek és kritikusainknak, akik nagyon is jól ismerték nemzetünk karakterét s így tudták, melyek, különösen is korfordulókon, erõsségeink és gyengeségeink.
Különösen ez utóbbiak ismerhetõk fel kritikusi munkásságához képest alig ismert költészetében, amelyben metszõ realizmussal világított rá arra, végsõ soron hova vezet az erkölcs megromlása, a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszere. Ha fellapozzuk költeményeit, közöttük méltán akad meg szemünk néhányon, olyanokon, melyek valahogy régente is kimaradtak a hivatalos tananyagból (mert két világháború közötti nemzeti irodalomoktatásunk is megelégedett lírájából csupán az olyanok, mint a „Hadnagy uram” és a „Horatius olvasásakor” tananyagba vételével), noha belõlük a kései Vörösmarty Mihály nemzethalál-vízióit megindokoló, utána pedig csak a huszadik század elején Ady Endre profetikus magyarságverseiben felszínre törõ gondolatok jelennek meg.
Ezekben, ha idõnként janzenista szigorúságra való erkölcsszemléleti túlzással, többnyire azonban mégis kérlelhetetlen realizmussal fejezte ki idegenségét közszellemünk liberalizmustól eltorzított kozmopolitizmusával, nyugatmajmoló világ- és nyárspolgári életfelfogásával szemben. Így, hasonlóan Petõfi Sándorhoz, arról panaszkodott például (Hazám, 1848), hogy „Beszélünk hangos, büszke szóval, / S hazánk még csak névben szabad”, a pártoskodás szellemére utalva („Versengünk puszta semmiségen, / S fölöttünk mind borúsb az ég”), gyáva élet helyett ha veszni kell, „inkább halál”-t kívánva, de addig is konok küzdést, „míg csak egy magyar lesz”, majd 1849 után, szemlélve fõvárosunkat, már akkor megvallotta (A fõvárosban, 1852), mennyire idegen tõle annak közélete, a sajátosan az erdélyi régi nemesi társadalom statikusságához képest a pest-budai új polgári világ dinamizmusa, mobilizmusa:
Szép e nagy város, szeretem, csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim’;
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülõföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.
Látva a nagyvárosi lét közösségatomizáló konformizmuskényszerét, hogy (Kászonyi Dániel szavaival) „Magyarország csirkefogóinak Pest a fõ székhelye”, (akik „ott vannak minden utcasarkon”), megvallotta, valójában sohasem szokhatja meg azt, amiért benne ami másra „áldás”, reá „átok”, hiszen szülõföldje „viruló határá”-t, az árnyas fák alatti „kis lak”-ot igazán nem feledtetik el mulatságaik „kábító zaja”-i, talán angyaloknál sem szebb, kellemükkel, ízlésükkel megtántorító, azonban ledérségben párizsi társaikkal versenyzõ megannyi nõi, megvetve a kiegyezés utáni vegetálást, „Pató Pál”-ságot (Oh nemzetem, 1872):
Oh nemzetem, oh magyar nemzet,
Ha mondhatnám azt is: te nagy!
Mindent feledsz, mit sem tanultál,
Heves, hiú, könnyelmü vagy.
Mind elhiszed, mit jót magadról
Hizelgõd lármás ajka vall;
Rég lángbeszéd csalt a hinárba,
Most a lelketlen is becsal.
Mintha csak Madách Imre Tragédiája londoni színe, az Évát utcaleánynak tekintõ modern indusztrializmus Temze-parti fõvárosa enerváltsága elevenedne meg elõttünk, amelyben „A törpe nagyravágyók serege / Mindenre könnyen rá beszél”, amiért is a mégoly épülõ-szépülõ Duna-parti világváros-párját „nehéz folyvást szeretni” s „még nehezebb szolgálni hûn” hiszen benne rögeszme a bölcsesség, erény a honfibûn („A tett a szó árjába fullad, /És a való álmokba vesz”), s látva, hogy a Néró Rómájára emlékeztetõen képét a külsõ rendezettség mögött való óriási belsõ rendezetlenség jellemzi, így jajdul fel (Politikai xéniák, 1892):
Mennyi szó s mily kevés eszme!
Mennyi zaj s mi lassu tett!
Mért teszitek fecsegõvé
A jó magyar nemzetet?
Igaz, egykor nagy pipáju
És kevés dohányu volt;
De legalább, össze-vissza,
Ennyit soh’sem szónokolt.
Megtapasztalva, hogy Vörösmarty Mihály versének (Országháza, 1846) keserû szavai („A hazának nincsen háza, / Mert fiainak / Nem hazája”), mennyire ráillenek korára, amikor a Parlamentben merõ közjogi vagy házszabály-módosítási viták folynak (például az utóbbiak arról, bevezessék-e a klotûrt, vagyis a felszólalás felfüggesztését), Szemere György Kasszandra-jóslatú írását (Új Magyarország, 1912) megelõzve, az abban foglaltak lényegét (miszerint „a hazugság a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”) elõvételezve, rádöbbent, mennyire utat tévesztettünk azzal, hogy hagytuk a sajtót világnézetileg semlegesíteni:
Megromlottak az erkölcsök!
– Hirdetik a hirlapok –
A fejétõl bûzhödt a hal,
Lesznek-e még jobb napok?
Lesznek bizony, csak kezdjétek
Magatok a javulást:
Írjatok lélek hevébõl,
Csak igazat, semmi mást,
S hagyjatok fel így azonnal
Hízelgéssel, rágalommal,
És ne légyen végre fõ
Üzlet s elõfizetõ.
A kortársai részérõl sokszor (leginkább esztétikai mûveltsége behatároltsága és a korviszonyok ellenére való kiegyezéspárti meggyõzõdése miatt) megintett költõ-kritikus tehát még jóval Ady Endre, Bartha Miklós, Szabó Dezsõ, Németh László, Sinka István, Fekete István, Féja Géza, Veres Péter, Milotay István, Oláh György és Szekfû Gyula elõtt iménti kínzó tépelõdéseiben arról vallott, miként romlottak meg az erkölcsök nálunk már a kiegyezés után is.
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.