Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Cikk hierarchia
Gyermekkor, nem mai szemmel
NAGYON IGAZ !!!"
Akik 1990 elõtt születtek, azok valódi hõsök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélõ fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 elõtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem vol...t semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédõnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.
MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érõ fûben és közeli kiserdõkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfûrõl azt hittük, hogy a sárkányfû egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerûen mi voltunk a hibásak. Sõt! Ha az erõsebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így mûködött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edzõdött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helybõl nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírbõl sem ismerte az édesítõszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.
VOLTAK BARÁTAINK! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerûen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülõket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülõk autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A SZERELMET nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerûen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az elsõ csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.
HA EGY TANÁR nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülõknek. Sõt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BÛNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELÕSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT.
EZEK VOLTUNK MI! Hõsei egy eltûnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Akik 1990 elõtt születtek, azok valódi hõsök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélõ fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 elõtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem vol...t semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédõnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.
MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érõ fûben és közeli kiserdõkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfûrõl azt hittük, hogy a sárkányfû egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerûen mi voltunk a hibásak. Sõt! Ha az erõsebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így mûködött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edzõdött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helybõl nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírbõl sem ismerte az édesítõszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.
VOLTAK BARÁTAINK! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerûen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülõket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülõk autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A SZERELMET nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerûen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az elsõ csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.
HA EGY TANÁR nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülõknek. Sõt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BÛNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELÕSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT.
EZEK VOLTUNK MI! Hõsei egy eltûnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.