KarĂĄcsonyi mese

NagyapĂĄnk ott Ăźlt szokott helyĂŠn a kandallĂł mellett, s olykor egy-egy bĂźkkfahasĂĄbot vetett a sziporkĂĄzĂł tĂťzre. A szĂťzdohĂĄny fĂźstje kĂŠk felhĂľbe burkolta pipĂĄzĂł alakjĂĄt ott a nagyszoba vĂŠgiben, s ezĂźstĂśs szakĂĄllĂĄn olykor megcsillant a lĂĄng.
Mi gyermekek a mennyezetig érõ, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hûségesen elénekeltük a Mennybõl az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idõ múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- AztĂĄn tudjĂĄtok-ĂŠ - kĂŠrdezte -, hogy mikĂŠppen keletkezett tulajdonkĂŠppen a karĂĄcsony?
- Akkor szĂźletett a JĂŠzus Krisztus - felelte Margit hĂşgom okosan Ăşj babahĂĄza elĂľtt tĂŠrdepelve, s nagyapĂĄnk bĂłlintott rĂĄ.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy õ volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tûzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
KĂśrĂŠje gyĂťltĂźnk a szĂľnyegre, mindegyikĂźnk valami Ăşj jĂĄtĂŠkot cipelve magĂĄval, s figyelmesen lestĂźk a szĂĄjĂĄt, mert nagyapĂĄnk nagyon szĂŠp ĂŠs ĂŠrdekes mesĂŠket tudott ĂĄm.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledõlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megmûvelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregetõ rágyújtotta jótevõjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltûnt az égrõl, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebbõl az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erõsen az idõ, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hû szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó elõtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabõr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tûz égett a kemencéjében, az fegyverrel õrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
LassankÊnt kiÊrt a vårosból, s ahogy a dÝlþúton haladt fÜlfele a hegyek irånyåba, egyszerre csak Üsszetalålkozott a sÜtÊtben egy emberrel, aki egy dÜntÜtt fåt vonszolt magåval kínlódva. KiÊhezett, sovåny ember volt, s csak szakadt rongyok borítottåk a testÊt, de mÊgis húzta, vonszolta magåval a terhet, bår majdnem Üsszeroskadt a gyÜngesÊgtþl.
"Minek kĂ­nlĂłdsz ezzel a fĂĄval? - kĂŠrdezte meg az angyal. - Hiszen ha tĂźzet gyĂşjtanĂĄl belĂľle magadnak itt, ahol ĂĄllsz, megmelegedhetnĂŠl mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem ĂŠn azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskĂĄm van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyĂśngĂŠk mĂĄr, hogy idĂĄig nem jĂśhetnĂŠnek el. Haza kell vigyem nekik ezt a fĂĄt, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnĂĄlta az embert, ĂŠs segĂ­tett neki a fĂĄval, s mivel az angyaloknak csodĂĄlatos nagy erejĂźk van, egyszerre csak odaĂŠrtek vele a sĂĄrbĂłl rakott kunyhĂłhoz, ahol a szegĂŠny ember ĂŠlt. Az ember tĂźzet rakott a kemencĂŠben, s egyszeriben meleg lett tĂľle a kicsi hĂĄz, s mĂ­g egy sĂĄpadtra ĂŠhezett asszony s egy didergĂľ kisfiĂş odahĂşzĂłdtak a tĂťz mellĂŠ melegedni, az angyal meggyĂşjtott egy gyertyĂĄt az ember szĂ­vĂŠben, mert jĂłsĂĄgot talĂĄlt abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elõvett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"MiĂŠrt nem eszed meg magad a tĂśbbit? - kĂŠrdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan ĂŠhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha ĂŠn meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyĂŠk a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyĂşjtotta a mĂĄsodik gyertyĂĄt is, ĂŠs odahelyezte az asszony szĂ­vĂŠbe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyĂŠr sarkĂĄbĂłl, aztĂĄn megszĂłlalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Õk is éhesek, s nincs tûz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tûznél!"
Az angyal pedig meggyĂşjtotta a harmadik gyertyĂĄt is, ĂŠs odaadta a kisfiĂşnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyĂĄval a sĂśtĂŠt ĂŠjszakĂĄba, hogy fĂŠnye mellett odavezesse kis tĂĄrsait a tĂťzhĂśz ĂŠs a kenyĂŠrhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó elõtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszûntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendõnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért õsszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel késõbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendõ alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévõ jó miatt a bennünk lévõ rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és elõítéletekbõl, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égõ gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
Wass Albert