Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Cikk hierarchia
Hernádi Tibor: A rendszerváltás igaz története
Pozsgay „magánakciója” a mai napig megtévesztésben tartja mind az 1956-os szabadságharcosok, mind a lakosság
nagy többségét. Pedig ezúttal is a rendszerváltozás „elkészítésének” egyik epizódjáról van csupán szó. Különösen
megmosolyogtató Grósz Károly akkori párttitkár kétségbeesett komolyságot magára erõltetett alakítása.
Pozsgay ugyanis 1989. január 28-án tette ezt az emlékezetes bejelentést egy szakérti kutatócsoport állítólagos
„végkövetkeztetései” alapján. Állítólag olyan idpontra idzítve, amikor Grósz Károly nincs is Budapesten, st
Magyarországon sem, nehogy „meghiúsítsa” az 1956-os események új kinyilatkoztatását. Ezzel szemben az igazság
az, hogy Krjucskov a KGB akkori fnöke 1989. január közepén már engedélyezte az 1956-os „ellenforradalom”
átértékelését. Krjucskov erre vonatkozó cirill bets levele tehát Pozsgay bejelentésekor már mintegy két hete
ott lapul az éppen Davos-ban tárgyaló Grósz dossziéjában. Nem lehet vitatni a bejelentéssel kapcsolatos szerepüket,
mint Grósz Károly, mint Pozsgay Imre tökéletesen játszották el. Alakításuk, ha Oscar-díjat nem is, de egy Jászai-
Mari díjat mindenképpen megérdemelt volna.
A társadalom megtervezett erjedése megindult, már csak a tzben kellett tartani a vasat és persze a tz élesztését
is folytatni kellett. Ebben nem is volt hiány jól képzett pártkorifeusok, politológusok - eddig ezt a megnevezést nem
ismertük - agitátorok légiója gondoskodott a társadalom megdolgozásáról. A láthatatlan uralkodók és helytartóik
mindenáron arra törekedtek, hogy kiváltsák a tömegek követelését a változások mielõbbi megvalósítására. A tömegek
azonban bölcsen kivártak. Félelemmel vegyes érzelmekkel figyelték az agóniájában hörgõ párt válogatott politikai
meglepetéseit. Gyakran az 1956-os szabadságharc víziója kerítette õket hatalmába. Hiszen akkor is felülrlõl
indukálták a változásokat és mi lett a vége!? Ami pedig egyszer már megtörtént az megtörténhet még egyszer. Még
a Szovjetunió zavaros erjedése sem biztosíték az õszinte politikai változásokra. Mi lesz, ha az egykor félelmetes
KGB jelenlegi kábultságából magához tér a magyarországi fiókintézményével a hajdani ÁVH- val együtt?
Ismét százezrével juttatja börtönbe és a másvilágra vagy talán a Szovjetunióba rászedett és becsapott áldozatait.
Nem hitt a bolsevista magyarázók nemzeti szólamaiban és a Szovjetunió erõtlenségérõl szóló fecsegésekben. A
Szovjetunió tagállamainak szinte felkínált önállóság, a Szovjetuniótól való elszakadás lehetsége nem fért össze
egészséges gondolkodásával. Nem értette, hogyan fordulhat elõ, hogy a világ második legnagyobb és jól szervezett
hatalma külsõ támadás és minden kényszer nélkül számolja fel saját hatalmát. Ez ellentmond minden idõk józan
logikájának. Nem! Ez nem lehet igaz! Ezzel - mint már annyiszor - ezúttal is más, egyelre ismeretlen célt takarnak.
Az pedig számára nem jobb, hanem biztosan rosszabb lesz. Ehhez pedig segédkezet adni, ha még olyan csábító
is, nem szabad.
A késõbbiek során derült fény arra, hogy Pozsgay Imre 1956. népfelkelésre való átírása nem önálló kutatásainak a
hatalom megkerülésével való eredményhirdetése volt, hanem a moszkvai forgatókönyv lényeges része. Ennek keretében
került sor 1989. június 16-án a szabadkõmüves Nagy Imre és társai újratemetésére, amely nemcsak a Magyarországon
élõ, hanem az egész világon szétszóródott még élõ szabadságharcosok megtévesztését szolgálta. A
végelgyengülést színlel párturalom egy 27 fõbl álló többségükben zsidó származású, az 1956-os szabadságharc
kiprovokálásában részt vett, s csodálatosképp komolyabb felelõsségre vonást elkerült - vélhetõen szabadkõmûves
„forradalmár” követelésének látszólag engedve járult hozzá a nagyon is megkésett végtisztesség megadásához. A
hatalom mindent elkövetett a világ és Magyarország közvéleménye figyelmének minél nagyobb felkeltésére. Az
56-os forradalmárok a világ minden sarkából hazajöttek és koszorúztak. Nem hiányoztak a frissen alakult pártok és
a megszámlálhatatlan civil szervezetek sem. A szertartást a magyar televízió csaknem egész nap közvetítette. A
szabadkõmûvesség valóban kitett magáért. Ha Nagy Imre nem is tudta annak idején „menteni a menthett”, most
alaposan megadták a módját mindannak, amit 1958-as elföldelésekor megtagadtak tle. Andrew Sarlós dúsgazdag
zsidó és társai: Demján Sándor és dr. Béla W. Fejér a maguk költségén állítottak a parlament közelében szobrot
számára.
Nagy Imréék ravatalánál meglehetõsen sok gyászbeszéd hangzott el. Mind-mind többnyire a pártállam törvénytelenségeit
ostorozták. A mártírok önfeláldozásának méltatása csak másodrend szempont volt. A gyászoló közönség
és a televízió nézi különösen két beszédre lettek figyelmesek. Az egyik bátor szónok Máray Tibor emigrációban
élõ író volt. Oly szenvedélyesen ostorozta az egész kommunista rendszert, hogy az idõsebb hallgatók bizony zavarba
jöttek. Õk még emlékeznek a Szovjetuniót és a magyarországi bolsevizmust dicsítõ 1950-es évekbeli cikkeire,
csakúgy mint az amerikai csapatok koreai háborús kegyetlenségeirõl szóló beszámolóira. Joggal tételezték fel
õszinteségének teljes hiányát. A teljesség kedvéért meg kell említenünk Máray Tibor zsidó származását, amely
biztosította számára a teljes Rákosi-érában az összes kiváltságokat.
Majd egy maroknyi fiatalokból létrehozott új ifjúsági szervezet vezetõje mondta el mindenkit meglep gyászbeszédét.
kevésbé emlékezett - hiszen életkora miatt személyes élménye a szabadságharcról és az azt követ rémuralomról
nem is lehetett - sokkal inkább a jövõrõl beszélt. Fogadalma és követelései bátorságában messze meghaladta
a többi szónok fogadkozásait. Még Máray Tiboron is túltett. A kommunisták „agyagba döngölésérl” beszélt
és követelte a szovjet csapatok azonnali kivonulását. Annak ellenére, hogy mondandójával szinte mindenki egyetértett,
mégis félelemmel töltötte el az embereket. Hiszen ekkor még a szovjet csapatok esetleges kivonulásáról
egyetlen szó sem esett. Az egypárti uralom még teljes. Rendelkezik valamennyi erõszak szervezetével. Nemcsak a
kommunista rendõrség, de félelmet sugárzó munkásõrség, a megannyi titkosszolgálatokról nem is beszélve még
fizikai valóság. Az ilyen lázításszámba menõ beszéd öngyilkos bátorsággal ért fel. Az 56-os veteránok - de mások
is - ugyancsak elcsodálkoztak, amikor egy év múlva ezt a bátor fiatalembert a parlamentben látták szónokolni. Országgyûlési képviselõ lett az „elsõ szabadon választott országgyûlésben”. Bizonyára sokuknak eszébe jutott: 1956-
ban õk ugyanígy követelték a szovjet csapatok kivonását, de bizony õk nem a parlamentbe kerültek érte. Még dr.
Benedek István a szabadkõmûves hírében álló, egyébként kiváló író is megjegyezte egyik írásában: „Ez a fiú tudott
valamit, amit mi nem tudtunk.”
A rövid kitér után térjünk vissza a moszkvai forgatókönyv magyarországi realizálásához. Pozsgay pártfeladatának
megfelelõen hozzáfog a párt ellenzékének megszervezéséhez. Nincs könny dolga, annak ellenére, hogy többségében
a pártelit bõvelkedik az egymást túllicitálni igyekvõ világmegváltó fecsegõkben. De a párt által eddig módszeresen
kirekesztett és mellõzött értelmiség, ha meg is jelenik különbözõ gyûléseken vagy más rendezvényeken, nem
aktivizálódik, hanem csendes szemlélõje marad az eseményeknek. Gyanakvása él valóság. Inkább kivár. Az is
komoly problémát jelent, hogy a pártonkívüli értelmiség elég vékony réteget jelent, hiszen a pártállam kezdetétl a
legutolsó idõkig a háború elõtti értelmiséget alkotóképességének teljében elüldözték az országból, jobbik esetben
csak harmadrend munkán foglalkoztatták. Gyermekeiket, mint osztályidegent egyetemekre, fiskolára fel sem
vették. Sok esetben még a középiskola is elérhetetlen volt.
Ez az oktatási- és kultúrpolitika azzal a következménnyel járt, hogy kialakult a bolsevizmus értelmiségi beltenyészete.
Ez a szellemi alulképzettségen túl sok, nemkívánatos eredménnyel járt. A valóban tehetséges fiatalok szüleikkel
együtt kénytelenek voltak az állampárt szolgálatába állni érvényesülésük érdekében. Ezeket a diplomásokat
aztán arra kötelezték, hogy ne csak alárendelt munkatársaikat, de kollégáikat, s fõnökeiket is folyamatosan elárulják.
Különösen kifizetdõnek látszott feletteseik beárulása, amellyel gyakran elérhették azok kegyvesztettségét, s
így helyükre léphettek el. A besúgás ikertestvére a titoktartás. Ma már-már világosan látható, hogy nemcsak párttagsága
bírta szigorú titoktartásra, hanem valamiféle szabadkõmûves eskü is amely élete végéig hallgatásra kötelezte.
Bár a Rákosi-kormányzat látszólag betiltotta a régi szabadkõmûves páholyok mûködését, de a párt alapszabálya
alig különbözött attól. A titkos szolgálatok külön esküt vettek tõlük, amely - éppen Medgyessy Péter miniszterelnök
példája mutatja - még a kommunizmus látszólagos bukása után is változatlanul érvényben van.
Feltehetõen a forgatókönyv ellenzékét új párt megalakításával és nem a koalíciós idõkben mköd pártok felélesztésével
tervezte megvalósítani. Pozsgay nem az általa kevésbé ismert munkásosztályból próbálta toborozni
majdani riválisait. Megmaradt saját szakterületénél. Az oktatás és a kultúra munkásait vette célba. Aligha véletlenül
Bács-Kiskun megye állt hozzá a legközelebb. Így került el a Kecskemét szomszédságában lévõ Lakitelekre. Egy
fiatal tanár udvarában állították fel a rendszerváltás során elhíresült sátrat, ahova minden írót és más olyan értelmiségieket
meghívtak, akinek kisebb-nagyobb ellenzéki megnyilvánulásáról már volt tudomásuk. Így került egy fedél
alá Csurka István, Konrád György és Csoóri Sándor is. Persze nem hiányzott az MSZMP „reformszárnya” részérl
a szülanya Pozsgay Imre sem. Figyelemreméltó azonban, hogy a majdani „rendszerváltó” miniszterelnök Antall
Jótzsef hiányzott. Ez a nagyon heterogén gyülekezet végül is létrehozott egy szervezetet Magyar Demokrata Fórum
néven, amely ekkor még kihangsúlyozta, hogy nem kíván pártként mûködni. Sokkal inkább egy széles tömegek
fóruma akar lenni, amelynek keretében akár az uralkodó MSZMP mûködésével kapcsolatos kritikákat is nyíltan
meg lehet fogalmazni. Létrehozása kísértetiesen hasonlított az 1956-os szabadságharcot megelz Petfi-kör deklarált
céljaival Ez önmagában is bizonyítja, hogy a majdani rendszerváltás megtervezi ugyanazok, mint akik az
1956-os forradalom kiprovokálását organizálták, de legalábbis közeli rokonság fûzi egybe õket.
Akkor még meglepõ volt, hogy a résztvevõk közül sokan kimaradtak, illetve be sem léptek az új szervezetbe. Valószínûtlen, hogy a rossz emlékû Petõfi-kör sorsa tartotta volna távol õket. Annál is inkább, mert számos résztvevõt
megtalálhattuk a jóval késõbb megalakuló Szabad Demokraták Szövetségében, amely sokkal radikálisabb kommunistaellenes
programmal kábította maga mellé a pártállam határozottabb ellenfeleit. Valamivel korábban megkezdte
erõteljes aktivizálódását a Fiatal Demokraták Szövetsége nevû, úgyszólván kizárólag Budapesten mûködõ legfeljebb
öttucatnyi fiatalból álló szervezet. Feltûnõ, hogy egyik sem pártkeretekben, hanem sokkal inkább civil szervezõ
désként mûködött (Fórum, szövetség).
A Szabad Demokraták Szövetsége megalakulása talán a legérdekesebb. k nem Pozsgay bábáskodása révén jöttek
a világra, hanem egy kideríthetetlen pénzforrás segítségével alakult új vallási képzdménynek látszó organizáció:
a Hit Gyülekezete szervezésében. Fontosabb vezetõi egyben a Hit Gyülekezetének is tagja, nem egy esetben
valamilyen szintû vezetõje is. Ez az egyházi képzõdménynek látszó szervezet különös filozófia mûvelõje. Úgy
tûnik, mintha a keresztény értelmiség erre hajló részét a zsinagógák udvarába igyekezne átvezetni. Jézus szájával
imádkozik, de Mózes és lévita papjai szertartásaival dicséri az Urat. Õk lesznek, de talán már felesleges is jövõidõ-
ben fogalmazni, a zsidóság végrehajtó segédcsapata, ahogy egyes körökben elég találóan nevezik: „a
hasznosgójok”. Zsidókká ugyanis nem lehetnek, hiszen a zsidó fogalma elsõsorban fajt és csak másodsorban jelent
vallást. Mindenesetre szorgalmasan fizetik lévi tízedét és - Bartus László szerint - arany ékszereik önkéntes adományozásában
is jeleskednek. Ami a legérdekesebb, jelentõs részüknek - ahogy mondani szokták - az adófizetõk pénzébõl az adományok bõsége megtérül. A Hit Gyülekezete ugyanis rendelkezik olyan megfelel kapcsolatokkal,
amelynek segítségével magas fizetés állami hivatalokba való kinevezés megszerezhet. A kevésbé beavatott bigottok
parlamenti és önkormányzati választások idején jutnak fontos szerephez, gyûjthetik a kopogtatócédulákat a
szabaddemokrata jelöltek részére. A teljesítményi követelmény elég kemény lehet, mert viselkedésük meglehetõsen
tolakodó, hogy ne mondjam agresszív. Két választás között fõleg az új gyülekezeti tagok beszervezése céljából
mutatkoznak nehezen lerázhatókká.
87
Minden párt mûködése során alapítója akaratát igyekszik életre kelteni, megvalósítani. A szabaddemokraták törekvései
elég nagy nyilvánosság mellett formálódnak. Ebbõl visszakövetkeztethetünk a Hit Gyülekezete valódi
programjára és céljaira, amelyek a hitélettel nem mutatnak semmiféle rokonságot. Akárhogyan is van, a Hit Gyülekezete
azért nagyon fontos és tanulságos szolgálatot is tett nekünk. Eggyel több tapasztalatot szerezhettünk, hogy
annyiszor becsapott magyar népünk hiszékenysége határtalan és bármibe belerángatható, csak a megfelel módját
kell megtalálni. Sajnos ebben a népámításban a magyar szellemi elit eléggé tehetségtelen. Ha mégis akad közötte
néhány ígéretes egyén, az biztosan a Hit Gyülekezetében, vagy valamely ismeretlen szektában fejti ki áldásosnak
aligha mondható tevékenységet.
nagy többségét. Pedig ezúttal is a rendszerváltozás „elkészítésének” egyik epizódjáról van csupán szó. Különösen
megmosolyogtató Grósz Károly akkori párttitkár kétségbeesett komolyságot magára erõltetett alakítása.
Pozsgay ugyanis 1989. január 28-án tette ezt az emlékezetes bejelentést egy szakérti kutatócsoport állítólagos
„végkövetkeztetései” alapján. Állítólag olyan idpontra idzítve, amikor Grósz Károly nincs is Budapesten, st
Magyarországon sem, nehogy „meghiúsítsa” az 1956-os események új kinyilatkoztatását. Ezzel szemben az igazság
az, hogy Krjucskov a KGB akkori fnöke 1989. január közepén már engedélyezte az 1956-os „ellenforradalom”
átértékelését. Krjucskov erre vonatkozó cirill bets levele tehát Pozsgay bejelentésekor már mintegy két hete
ott lapul az éppen Davos-ban tárgyaló Grósz dossziéjában. Nem lehet vitatni a bejelentéssel kapcsolatos szerepüket,
mint Grósz Károly, mint Pozsgay Imre tökéletesen játszották el. Alakításuk, ha Oscar-díjat nem is, de egy Jászai-
Mari díjat mindenképpen megérdemelt volna.
A társadalom megtervezett erjedése megindult, már csak a tzben kellett tartani a vasat és persze a tz élesztését
is folytatni kellett. Ebben nem is volt hiány jól képzett pártkorifeusok, politológusok - eddig ezt a megnevezést nem
ismertük - agitátorok légiója gondoskodott a társadalom megdolgozásáról. A láthatatlan uralkodók és helytartóik
mindenáron arra törekedtek, hogy kiváltsák a tömegek követelését a változások mielõbbi megvalósítására. A tömegek
azonban bölcsen kivártak. Félelemmel vegyes érzelmekkel figyelték az agóniájában hörgõ párt válogatott politikai
meglepetéseit. Gyakran az 1956-os szabadságharc víziója kerítette õket hatalmába. Hiszen akkor is felülrlõl
indukálták a változásokat és mi lett a vége!? Ami pedig egyszer már megtörtént az megtörténhet még egyszer. Még
a Szovjetunió zavaros erjedése sem biztosíték az õszinte politikai változásokra. Mi lesz, ha az egykor félelmetes
KGB jelenlegi kábultságából magához tér a magyarországi fiókintézményével a hajdani ÁVH- val együtt?
Ismét százezrével juttatja börtönbe és a másvilágra vagy talán a Szovjetunióba rászedett és becsapott áldozatait.
Nem hitt a bolsevista magyarázók nemzeti szólamaiban és a Szovjetunió erõtlenségérõl szóló fecsegésekben. A
Szovjetunió tagállamainak szinte felkínált önállóság, a Szovjetuniótól való elszakadás lehetsége nem fért össze
egészséges gondolkodásával. Nem értette, hogyan fordulhat elõ, hogy a világ második legnagyobb és jól szervezett
hatalma külsõ támadás és minden kényszer nélkül számolja fel saját hatalmát. Ez ellentmond minden idõk józan
logikájának. Nem! Ez nem lehet igaz! Ezzel - mint már annyiszor - ezúttal is más, egyelre ismeretlen célt takarnak.
Az pedig számára nem jobb, hanem biztosan rosszabb lesz. Ehhez pedig segédkezet adni, ha még olyan csábító
is, nem szabad.
A késõbbiek során derült fény arra, hogy Pozsgay Imre 1956. népfelkelésre való átírása nem önálló kutatásainak a
hatalom megkerülésével való eredményhirdetése volt, hanem a moszkvai forgatókönyv lényeges része. Ennek keretében
került sor 1989. június 16-án a szabadkõmüves Nagy Imre és társai újratemetésére, amely nemcsak a Magyarországon
élõ, hanem az egész világon szétszóródott még élõ szabadságharcosok megtévesztését szolgálta. A
végelgyengülést színlel párturalom egy 27 fõbl álló többségükben zsidó származású, az 1956-os szabadságharc
kiprovokálásában részt vett, s csodálatosképp komolyabb felelõsségre vonást elkerült - vélhetõen szabadkõmûves
„forradalmár” követelésének látszólag engedve járult hozzá a nagyon is megkésett végtisztesség megadásához. A
hatalom mindent elkövetett a világ és Magyarország közvéleménye figyelmének minél nagyobb felkeltésére. Az
56-os forradalmárok a világ minden sarkából hazajöttek és koszorúztak. Nem hiányoztak a frissen alakult pártok és
a megszámlálhatatlan civil szervezetek sem. A szertartást a magyar televízió csaknem egész nap közvetítette. A
szabadkõmûvesség valóban kitett magáért. Ha Nagy Imre nem is tudta annak idején „menteni a menthett”, most
alaposan megadták a módját mindannak, amit 1958-as elföldelésekor megtagadtak tle. Andrew Sarlós dúsgazdag
zsidó és társai: Demján Sándor és dr. Béla W. Fejér a maguk költségén állítottak a parlament közelében szobrot
számára.
Nagy Imréék ravatalánál meglehetõsen sok gyászbeszéd hangzott el. Mind-mind többnyire a pártállam törvénytelenségeit
ostorozták. A mártírok önfeláldozásának méltatása csak másodrend szempont volt. A gyászoló közönség
és a televízió nézi különösen két beszédre lettek figyelmesek. Az egyik bátor szónok Máray Tibor emigrációban
élõ író volt. Oly szenvedélyesen ostorozta az egész kommunista rendszert, hogy az idõsebb hallgatók bizony zavarba
jöttek. Õk még emlékeznek a Szovjetuniót és a magyarországi bolsevizmust dicsítõ 1950-es évekbeli cikkeire,
csakúgy mint az amerikai csapatok koreai háborús kegyetlenségeirõl szóló beszámolóira. Joggal tételezték fel
õszinteségének teljes hiányát. A teljesség kedvéért meg kell említenünk Máray Tibor zsidó származását, amely
biztosította számára a teljes Rákosi-érában az összes kiváltságokat.
Majd egy maroknyi fiatalokból létrehozott új ifjúsági szervezet vezetõje mondta el mindenkit meglep gyászbeszédét.
kevésbé emlékezett - hiszen életkora miatt személyes élménye a szabadságharcról és az azt követ rémuralomról
nem is lehetett - sokkal inkább a jövõrõl beszélt. Fogadalma és követelései bátorságában messze meghaladta
a többi szónok fogadkozásait. Még Máray Tiboron is túltett. A kommunisták „agyagba döngölésérl” beszélt
és követelte a szovjet csapatok azonnali kivonulását. Annak ellenére, hogy mondandójával szinte mindenki egyetértett,
mégis félelemmel töltötte el az embereket. Hiszen ekkor még a szovjet csapatok esetleges kivonulásáról
egyetlen szó sem esett. Az egypárti uralom még teljes. Rendelkezik valamennyi erõszak szervezetével. Nemcsak a
kommunista rendõrség, de félelmet sugárzó munkásõrség, a megannyi titkosszolgálatokról nem is beszélve még
fizikai valóság. Az ilyen lázításszámba menõ beszéd öngyilkos bátorsággal ért fel. Az 56-os veteránok - de mások
is - ugyancsak elcsodálkoztak, amikor egy év múlva ezt a bátor fiatalembert a parlamentben látták szónokolni. Országgyûlési képviselõ lett az „elsõ szabadon választott országgyûlésben”. Bizonyára sokuknak eszébe jutott: 1956-
ban õk ugyanígy követelték a szovjet csapatok kivonását, de bizony õk nem a parlamentbe kerültek érte. Még dr.
Benedek István a szabadkõmûves hírében álló, egyébként kiváló író is megjegyezte egyik írásában: „Ez a fiú tudott
valamit, amit mi nem tudtunk.”
A rövid kitér után térjünk vissza a moszkvai forgatókönyv magyarországi realizálásához. Pozsgay pártfeladatának
megfelelõen hozzáfog a párt ellenzékének megszervezéséhez. Nincs könny dolga, annak ellenére, hogy többségében
a pártelit bõvelkedik az egymást túllicitálni igyekvõ világmegváltó fecsegõkben. De a párt által eddig módszeresen
kirekesztett és mellõzött értelmiség, ha meg is jelenik különbözõ gyûléseken vagy más rendezvényeken, nem
aktivizálódik, hanem csendes szemlélõje marad az eseményeknek. Gyanakvása él valóság. Inkább kivár. Az is
komoly problémát jelent, hogy a pártonkívüli értelmiség elég vékony réteget jelent, hiszen a pártállam kezdetétl a
legutolsó idõkig a háború elõtti értelmiséget alkotóképességének teljében elüldözték az országból, jobbik esetben
csak harmadrend munkán foglalkoztatták. Gyermekeiket, mint osztályidegent egyetemekre, fiskolára fel sem
vették. Sok esetben még a középiskola is elérhetetlen volt.
Ez az oktatási- és kultúrpolitika azzal a következménnyel járt, hogy kialakult a bolsevizmus értelmiségi beltenyészete.
Ez a szellemi alulképzettségen túl sok, nemkívánatos eredménnyel járt. A valóban tehetséges fiatalok szüleikkel
együtt kénytelenek voltak az állampárt szolgálatába állni érvényesülésük érdekében. Ezeket a diplomásokat
aztán arra kötelezték, hogy ne csak alárendelt munkatársaikat, de kollégáikat, s fõnökeiket is folyamatosan elárulják.
Különösen kifizetdõnek látszott feletteseik beárulása, amellyel gyakran elérhették azok kegyvesztettségét, s
így helyükre léphettek el. A besúgás ikertestvére a titoktartás. Ma már-már világosan látható, hogy nemcsak párttagsága
bírta szigorú titoktartásra, hanem valamiféle szabadkõmûves eskü is amely élete végéig hallgatásra kötelezte.
Bár a Rákosi-kormányzat látszólag betiltotta a régi szabadkõmûves páholyok mûködését, de a párt alapszabálya
alig különbözött attól. A titkos szolgálatok külön esküt vettek tõlük, amely - éppen Medgyessy Péter miniszterelnök
példája mutatja - még a kommunizmus látszólagos bukása után is változatlanul érvényben van.
Feltehetõen a forgatókönyv ellenzékét új párt megalakításával és nem a koalíciós idõkben mköd pártok felélesztésével
tervezte megvalósítani. Pozsgay nem az általa kevésbé ismert munkásosztályból próbálta toborozni
majdani riválisait. Megmaradt saját szakterületénél. Az oktatás és a kultúra munkásait vette célba. Aligha véletlenül
Bács-Kiskun megye állt hozzá a legközelebb. Így került el a Kecskemét szomszédságában lévõ Lakitelekre. Egy
fiatal tanár udvarában állították fel a rendszerváltás során elhíresült sátrat, ahova minden írót és más olyan értelmiségieket
meghívtak, akinek kisebb-nagyobb ellenzéki megnyilvánulásáról már volt tudomásuk. Így került egy fedél
alá Csurka István, Konrád György és Csoóri Sándor is. Persze nem hiányzott az MSZMP „reformszárnya” részérl
a szülanya Pozsgay Imre sem. Figyelemreméltó azonban, hogy a majdani „rendszerváltó” miniszterelnök Antall
Jótzsef hiányzott. Ez a nagyon heterogén gyülekezet végül is létrehozott egy szervezetet Magyar Demokrata Fórum
néven, amely ekkor még kihangsúlyozta, hogy nem kíván pártként mûködni. Sokkal inkább egy széles tömegek
fóruma akar lenni, amelynek keretében akár az uralkodó MSZMP mûködésével kapcsolatos kritikákat is nyíltan
meg lehet fogalmazni. Létrehozása kísértetiesen hasonlított az 1956-os szabadságharcot megelz Petfi-kör deklarált
céljaival Ez önmagában is bizonyítja, hogy a majdani rendszerváltás megtervezi ugyanazok, mint akik az
1956-os forradalom kiprovokálását organizálták, de legalábbis közeli rokonság fûzi egybe õket.
Akkor még meglepõ volt, hogy a résztvevõk közül sokan kimaradtak, illetve be sem léptek az új szervezetbe. Valószínûtlen, hogy a rossz emlékû Petõfi-kör sorsa tartotta volna távol õket. Annál is inkább, mert számos résztvevõt
megtalálhattuk a jóval késõbb megalakuló Szabad Demokraták Szövetségében, amely sokkal radikálisabb kommunistaellenes
programmal kábította maga mellé a pártállam határozottabb ellenfeleit. Valamivel korábban megkezdte
erõteljes aktivizálódását a Fiatal Demokraták Szövetsége nevû, úgyszólván kizárólag Budapesten mûködõ legfeljebb
öttucatnyi fiatalból álló szervezet. Feltûnõ, hogy egyik sem pártkeretekben, hanem sokkal inkább civil szervezõ
désként mûködött (Fórum, szövetség).
A Szabad Demokraták Szövetsége megalakulása talán a legérdekesebb. k nem Pozsgay bábáskodása révén jöttek
a világra, hanem egy kideríthetetlen pénzforrás segítségével alakult új vallási képzdménynek látszó organizáció:
a Hit Gyülekezete szervezésében. Fontosabb vezetõi egyben a Hit Gyülekezetének is tagja, nem egy esetben
valamilyen szintû vezetõje is. Ez az egyházi képzõdménynek látszó szervezet különös filozófia mûvelõje. Úgy
tûnik, mintha a keresztény értelmiség erre hajló részét a zsinagógák udvarába igyekezne átvezetni. Jézus szájával
imádkozik, de Mózes és lévita papjai szertartásaival dicséri az Urat. Õk lesznek, de talán már felesleges is jövõidõ-
ben fogalmazni, a zsidóság végrehajtó segédcsapata, ahogy egyes körökben elég találóan nevezik: „a
hasznosgójok”. Zsidókká ugyanis nem lehetnek, hiszen a zsidó fogalma elsõsorban fajt és csak másodsorban jelent
vallást. Mindenesetre szorgalmasan fizetik lévi tízedét és - Bartus László szerint - arany ékszereik önkéntes adományozásában
is jeleskednek. Ami a legérdekesebb, jelentõs részüknek - ahogy mondani szokták - az adófizetõk pénzébõl az adományok bõsége megtérül. A Hit Gyülekezete ugyanis rendelkezik olyan megfelel kapcsolatokkal,
amelynek segítségével magas fizetés állami hivatalokba való kinevezés megszerezhet. A kevésbé beavatott bigottok
parlamenti és önkormányzati választások idején jutnak fontos szerephez, gyûjthetik a kopogtatócédulákat a
szabaddemokrata jelöltek részére. A teljesítményi követelmény elég kemény lehet, mert viselkedésük meglehetõsen
tolakodó, hogy ne mondjam agresszív. Két választás között fõleg az új gyülekezeti tagok beszervezése céljából
mutatkoznak nehezen lerázhatókká.
87
Minden párt mûködése során alapítója akaratát igyekszik életre kelteni, megvalósítani. A szabaddemokraták törekvései
elég nagy nyilvánosság mellett formálódnak. Ebbõl visszakövetkeztethetünk a Hit Gyülekezete valódi
programjára és céljaira, amelyek a hitélettel nem mutatnak semmiféle rokonságot. Akárhogyan is van, a Hit Gyülekezete
azért nagyon fontos és tanulságos szolgálatot is tett nekünk. Eggyel több tapasztalatot szerezhettünk, hogy
annyiszor becsapott magyar népünk hiszékenysége határtalan és bármibe belerángatható, csak a megfelel módját
kell megtalálni. Sajnos ebben a népámításban a magyar szellemi elit eléggé tehetségtelen. Ha mégis akad közötte
néhány ígéretes egyén, az biztosan a Hit Gyülekezetében, vagy valamely ismeretlen szektában fejti ki áldásosnak
aligha mondható tevékenységet.
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.