A volt miniszterelnök temetésén mindenki ott volt, aki számít, mármint a szabadkõmûves bankár-vezérkarnál.


Nézzék csak ezeket a tekinteteket.
Bokros Lajos például eléggé fürkészõen tekinget az ülõsorra, azon gondolkodva, hogy vajon kinek a székébe is volna érdemes beülnie. Bizonyára Erdõ Péterére nem pályázik. Kuncze meg csak mereven bámul elõre, õ rendíthetetlen, hiszen a „kis demizsonként” „becézett” egykori pufajkás fõnöke nyilvánosan is leteremtette, hogy ami van, minden, csak nem közbiztonság, aminek hallatán igen csak lilult-pirult az egykori belügyér feje. Mégsem tehette meg, hogy távol maradjon a végtisztességtõl. Mint ahogy a katolikus magyarországi helytartója sem, holott ma már a titkosított aktákból kiszivárgott adatokból is egyértelmû, hogy az elhunyt izraelita vallásúként jött a világra, de mindvégig ateistának tartotta magát. Ha csak az lett volna. De tevõleges részt vállalt a kegyetlen vérontásban, gyilkosságokban, amely elnyomó hatalmat egész életében kiszolgálta, amelynek sarkalatos része volt az egyház, a papság és a keresztény értékek üldözése. A mai napig nem volt fontos sem Erdõnek, sem elõdeinek, hogy az elmúlt században a papság elleni tragédiákat nyilvánosságra hozzák, az ötvenes években börtönbe zárt, agyonvert vagy kegyetlenül megkínzott kispapok, a békepapság nemzetgyalázó ténykedése miatt akár csak egy rossz szót is szóljon.
De itt van a sorban a fõpincér is, aki ugyan már botra támaszkodik, de még mindig fõtanácsadóként áll a mindenkori hatalom jelképes vezérei mögött, egykori Carloszos és vendéglátós kapcsolatai alapján bizonyára van mit a fülükbe súgni. A volt államfõk madara sem zavartatta magát, hogy egy kivégzett névrokona, dr. Sólyom László otthonában élt és "uralkodott" mint ahogy arra sem fûlt a foga, hogy legalább több mint fél évszázad után tisztázzák a magyar honvédség vezérkarának bitófára juttatása okát, pedig állítólag már elérkezett a demokrácia ideje, de úgy tûnik, ebbe az igazság felfedése még nem fér bele. A többiekrõl meg tán szót sem érdemes ejteni, hiszen az egész díszes kompánia gyurcsányostól, meggyessyestõl ott feszít.
Hogy az elhunyt egész életében a demokrácia, a Magyar Haza és a Magyar Nép ellen volt, hogy a mai adósságcsapda egyik fõ kiagyalója és végrehajtója volt, mit számít az már. Hogy az 1956-ban e honért vérüket hullatók még mindig nem kapták meg az õket megilletõ erkölcsi és anyagi kártalanítást, a bûnösök sem lakoltak meg, hiszen láthatjuk, a fõpufajkásoknak díszsírhely és pompa, állami koszorúzás jár, a névtelen hõsök tíz és tízezreinek pedig jeltelen sír és agyonhallgatás. Hogy a Maléter Pálról elnevezett katonazenekar húzta a "talpalávalót", ezen sincs mit csodálkozni, mivel õ is az õ kutyájuk kölke volt. Mesterlövész, aki az ötvenes években a nyugati határnál céltáblának használta és használtatta a szerencsétlen külföldre menekülni akaró honfitársainkat. Hogy késõbb õ is bitófára került? Nem a hõsiessége volt az oka, hiszen még 1956 október végén a Kilián laktanyában harcoló magyar szabadságharcosokra tankkal lövetett, csak késõbb - gondolom felsõbb utasításra - békélt meg velük, aztán nagyravágyása vitte a szovjetek oroszlánbarlangjába is, ahonnan már ki sem eresztették. Sorsa akkor pecsételõdött meg, amikor az egymással is rivalizáló kommunista gengszterek hatalmi harca eldõlt.
Ahogy Illyés Gyula örök érvényû sorai figyelmeztetnek; ne feledjük, hogy õk azok, a képen is látható nagy csapat, akik mindenkor eldöntik, hogy ki lesz a hõs, ki az áldozat vagy mártír és kibõl „csinálnak” gazembert. A szerencse kereke pedig, ahogy szabadkõmûveséknél is látható, igen csak forgandó, s ami még ennél is fontosabb: lehet ágyútalp és díszsírhely, a végén mindegyik üres zsebbel távozik, még ha milliárdokat rejtegettek is titkos számlái és páncélszekrényei.

R.M.

Még a Himnuszt is elénekelték, bár a néhány tátogó száj láttán az ember azt gondolja, az internacionálé talán könnyebben menne