Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
'Zsidót és kutyát nem szolgálunk ki'
Megrendítõ kiállítás vándorol a fõvárosban iskoláról iskolára. A tablók az egykorvolt óbudai zsidó elemi iskola elhurcolt és megölt tanulóiról és tanárairól szólnak.
A tárlatot a pesti Wesley János Fõiskola egyik tanárnõje, Gombocz Eszter találta ki, miután szíven ütötte a Szabadság térre fölállítandó német megszállási emlékmû tervezete. Gombocz szerint a mai diákoknak jogukban áll megtudni, mi történt a harmincas-negyvenes években az óbudai izraelita iskolával, ami 1784. június 17-én nyitotta meg kapuit a Zichy utcában.
A fotográfus utólag félelmében kiretusálta a fényképrõl a kabátokra tûzött sárga csillagokat
A vándorkiállítás tablóin sok az osztálykép. Olvashatunk naplórészletet, leveleket, böngészhetünk házmester által hitelesített zsidó lakásleltárt: 12 zsebkendõ, 6 kispárna, 2 tepsi, 2 retikül, 1 vaságy, 2 esernyõ... Az egyik tablóképen még ott van Weisz Béla igazgató úr, a 42-ben készültrõl már hiányzik: meghalt munkaszolgálatban. Az egyik fotón, nagy masnis kislányt látunk, Parczel Editet 1944-bõl. Kicsit furcsán ül, mintha azt akarná, ne vegyük észre a szíve fölé, a ruhájára varrt sárga csillagot. Egy másik csoportképen, ha hosszan szemrevételezzük, észrevehetjük, hogy a gyerekek ruhájáról a sárga csillagot kiretusálták. A fényképész tette félelmében, mert hátha baja lesz abból, hogy zsidó gyerekeket fotózott. 1939 és 44 között a magyar nemzetgyûlés, illetve képviselõház 21 zsidótörvényt fogadott el. És Óbudán üzletek, fûszerbolt és cukrászda, a gyertyaöntõ és a patikus ajtaján is megjelent a kiírás: „Zsidót és kutyát nem szolgálunk ki!” Vagy: „Zsidót és kutyát nem engedek be!” A nyilasház a Bécsi út és a Kiscelli út sarkánál volt.
hirdetés
– 1944-ben hajtottak minket az utcán. Tizennégy éves voltam – emlékezett Fried Gabriella, aki 1937 és 41 között volt az óbudai zsidó iskola diákja.
– Az összes vagyonunk kis lepedõ bugyorba volt összekötve, pár fegyveres magyar nyilas suhanc kísért minket, mi több százan voltunk, benne anyám és én. A sarkon észrevettem az osztálytársamat. Én akkorra már kitértem, a szüleim keresztény iskolába írattak, hogy megvédjenek. Az egyik órán cédulát kaptam: „Gabi, te olyan rendes lány vagy, csak egy baj van veled, hogy zsidó vagy.” Az osztálytársam ott, az utcasarkon vidáman figyelte a menetet, én meg elfordítottam a fejem, hogy ne vegyen észre.
– Hét-nyolc éves lehettem, amikor anyám levitt a pincébe, ahol el kellett bújnom – mondta Lang János, a zsidó iskola egykori napközise a vándorkiállítás helyszínén. – A kabátra, amit anyám rám adott, máig emlékszem. Lent sötét volt, féltem egyedül. Anyám egyik keresztény barátnõjét kellett volna megvárnom, aki majd elvisz, de én annyira féltem, hogy fölszaladtam. Anyám akkor már menetkészen állt a sorban, megfogtam a kezét. A keresztény néni ekkor tûnt fel, anyám odalökött, a néni pedig gyorsan megragadta a kezemet. Egy idõs rendõr elfordította a fejét. A néni a mai Fényes Adolf utca egyik földszintes házába vitt. Ganz néninek hívták, a férje zsidó volt. Csak egy hetet lehettem nála, mert egy nap kimentem a kertbe és pisiltem. Meglátta az egyik szomszéd, hogy jé, ez a gyerek zsidó, és szólt Ganz néninek, ha nem visz be azonnal a gettóba, akkor följelentik a körzeti testvérnél. És Ganz néni megint kézen fogott, és elvitt a Nagydiófa utca 15.-be, és belökött. Német fegyvereseket nem láttam, mindig csak magyar rendõröket, magyar csendõröket, magyar nyilasokat. Próbálom hideg fejjel nézni ezeket a tablóképeket, de egy-egy pillanatra belém csavar az a dolog... – mondta Lang János, és sírni kezdett.
– A sárga csillagot –magyarázta Fried Gabriella – 1944. április 4-tõl kellett viselnünk. Mondtam otthon, hogy én így nem megyek ki az utcára, nem megyek be az iskolába a bizonyítványomért, amiben szintén szerepelt a vallásom; át volt húzva, ki volt javítva. Ezen a fotón a Szilágyi Erzsébet Gimnázium egyenruhájában vagyok, egy Bocskai-kabátban... Csillagos házból csillagos házba kellett költöznünk, végül a Szent István Park 2.-be kerültünk, egy védett házba. Az ágyunk egy íróasztal volt, azon feküdtünk anyámmal. Egyszer csak jöttek a nyilasok, magyarok és mindannyiunkat kitereltek az utcára. Egy dobogón álló, trópusi kalapot viselõ férfi hol jobbra mutatott, hol balra. Amikor eléje értünk, anyám mutatta a papírjainkat, amit összetépett, s engem az egyik oldalra, anyámat pedig a másikra küldte. Anyám harcos egyéniség volt, vitatkozni kezdett, mire a trópusi kalapos megvonta a vállát és egy helyre mehettünk. Körülöttünk magyar katonák álltak. Volt, hogy fölmentek az egyik házba, kilõttek az ablakon, visszajöttek, azt mondták, a zsidók voltak, és néhány embert agyonlõttek. Volt egy idõs bácsi két bottal. Az egyik nyilas puskatussal mellbe vágta, a bácsi elesett. A nyilas ráüvöltött, álljon föl, de mert a bácsi nem tudott, ezért agyonlõtte. És én ezt láttam.
hirdetés
Gadó János óbudai lakos most kilencvenkét éves. Grossnak született, az óbudai zsidó elemibe 1928-tól járt. Az iskola mellett volt a lakásuk, mindenre és mindenkire jól emlékszik. A kis Weiszremeg a nagy Weiszre, a Jolánka meg az Ibolyka tanító nénire, az utóbbi az igazgató úr felesége volt. Weisz Andor tanár úrral évekkel késõbb, Mauthausenben, a koncentrációs táborban találkozott: – Szegény tanár úr, nagyon rosszul nézett ki, alig tudott fölállni. Húszasával haltak meg mellettem az emberek. Az utolsó másfél hétben már kimenni sem volt kedvem azért a kis vacsoráért, ami igen nagy baj, hiszen a cél az volt, hogy kihaljunk. Kõszegig csak magyar nyilasok hajtottak minket. Útközben sok ennivalót nem kaptunk, az volt, amit letépkedtünk: repce, sóska, almafa levele. Az elemit a mi osztályunkban harmincan kezdtük el. Ebbõl huszonnyolcat deportáltak, ketten még idõben elutaztak. A huszonnyolcból tizenketten jöttek vissza. Rajtam kívül, a fiúk közül már senki sem él, a lányok közül Steiner Lili élt a legtovább, de tíz éve már õ is halott, és belülrõl már én is valami nagy-nagy fáradtságot érzek. Néha elõtörnek az emlékek.Hogy például tagja voltam az újlaki cserkész csapatnak, ami a Zsigmond téren lévõ iskolában mûködött.
– A zsidó iskola tanulói – mondja Gombocz Eszter – magyarok voltak. Zsidó vallású magyarok. Harminchárom emlékezõvel beszélgettem, és szinte mindegyikük megemlítette, hogy õk nagyon szerettek volna elsõsorban magyarok lenni, de ez nem sikerülhetett. Volt olyan fiú, akinek a Bocskai-sapkájába, amit még a nagynénjétõl kapott, és olyan nagyon büszkén viselt, az egyik társa belehugyozott. A Budai Izraelita Hitközség kebelében 1924–1945-ig cserkészcsapat is mûködött. A 311-es Vörösmarty Cserkész Csapat. A közösség egyfajta oltalmat jelentett. A vezetõk a nyolctizennyolc éves gyermekekben tudatosan erõsítették azt, hogy a félelem ellenszere az összefogás, a kitartás, a humor megõrzése. 1941-ben a 311-es Vörösmartyt kizárták a Magyar Cserkész Szövetségbõl, és a Budai Izraelita Hitközség ifjúsági csapataként mûködhetett csak tovább. 1941-tõl szinte az összes vezetõt behívták munkaszolgálatra. Legtöbbjük meghalt. Borból tízen mégis hazatértek. Mert végig biztatták, segítették, olykor cipelték egymást.
Az óbudai zsidó iskoláról szóló tárlatot látták már a Veres Péter Gimnáziumban, a Wesley János Fõiskolán, a tablók április 22-tõl a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerülnek, azután az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba... Az óbudai zsidó iskola épületét lebontották, s hogy legyen nyoma mindannak, ami történt, a túlélõk, Gombocz Eszterrel együtt, emléktáblát avattak az Óbuda utcában, amit egykor Zichynek hívtak.
Link
http://nol.hu/belfold/zsidot-es-kutyat-nem-szolgalunk-ki-1457091
A tárlatot a pesti Wesley János Fõiskola egyik tanárnõje, Gombocz Eszter találta ki, miután szíven ütötte a Szabadság térre fölállítandó német megszállási emlékmû tervezete. Gombocz szerint a mai diákoknak jogukban áll megtudni, mi történt a harmincas-negyvenes években az óbudai izraelita iskolával, ami 1784. június 17-én nyitotta meg kapuit a Zichy utcában.
A fotográfus utólag félelmében kiretusálta a fényképrõl a kabátokra tûzött sárga csillagokat
A vándorkiállítás tablóin sok az osztálykép. Olvashatunk naplórészletet, leveleket, böngészhetünk házmester által hitelesített zsidó lakásleltárt: 12 zsebkendõ, 6 kispárna, 2 tepsi, 2 retikül, 1 vaságy, 2 esernyõ... Az egyik tablóképen még ott van Weisz Béla igazgató úr, a 42-ben készültrõl már hiányzik: meghalt munkaszolgálatban. Az egyik fotón, nagy masnis kislányt látunk, Parczel Editet 1944-bõl. Kicsit furcsán ül, mintha azt akarná, ne vegyük észre a szíve fölé, a ruhájára varrt sárga csillagot. Egy másik csoportképen, ha hosszan szemrevételezzük, észrevehetjük, hogy a gyerekek ruhájáról a sárga csillagot kiretusálták. A fényképész tette félelmében, mert hátha baja lesz abból, hogy zsidó gyerekeket fotózott. 1939 és 44 között a magyar nemzetgyûlés, illetve képviselõház 21 zsidótörvényt fogadott el. És Óbudán üzletek, fûszerbolt és cukrászda, a gyertyaöntõ és a patikus ajtaján is megjelent a kiírás: „Zsidót és kutyát nem szolgálunk ki!” Vagy: „Zsidót és kutyát nem engedek be!” A nyilasház a Bécsi út és a Kiscelli út sarkánál volt.
hirdetés
– 1944-ben hajtottak minket az utcán. Tizennégy éves voltam – emlékezett Fried Gabriella, aki 1937 és 41 között volt az óbudai zsidó iskola diákja.
– Az összes vagyonunk kis lepedõ bugyorba volt összekötve, pár fegyveres magyar nyilas suhanc kísért minket, mi több százan voltunk, benne anyám és én. A sarkon észrevettem az osztálytársamat. Én akkorra már kitértem, a szüleim keresztény iskolába írattak, hogy megvédjenek. Az egyik órán cédulát kaptam: „Gabi, te olyan rendes lány vagy, csak egy baj van veled, hogy zsidó vagy.” Az osztálytársam ott, az utcasarkon vidáman figyelte a menetet, én meg elfordítottam a fejem, hogy ne vegyen észre.
– Hét-nyolc éves lehettem, amikor anyám levitt a pincébe, ahol el kellett bújnom – mondta Lang János, a zsidó iskola egykori napközise a vándorkiállítás helyszínén. – A kabátra, amit anyám rám adott, máig emlékszem. Lent sötét volt, féltem egyedül. Anyám egyik keresztény barátnõjét kellett volna megvárnom, aki majd elvisz, de én annyira féltem, hogy fölszaladtam. Anyám akkor már menetkészen állt a sorban, megfogtam a kezét. A keresztény néni ekkor tûnt fel, anyám odalökött, a néni pedig gyorsan megragadta a kezemet. Egy idõs rendõr elfordította a fejét. A néni a mai Fényes Adolf utca egyik földszintes házába vitt. Ganz néninek hívták, a férje zsidó volt. Csak egy hetet lehettem nála, mert egy nap kimentem a kertbe és pisiltem. Meglátta az egyik szomszéd, hogy jé, ez a gyerek zsidó, és szólt Ganz néninek, ha nem visz be azonnal a gettóba, akkor följelentik a körzeti testvérnél. És Ganz néni megint kézen fogott, és elvitt a Nagydiófa utca 15.-be, és belökött. Német fegyvereseket nem láttam, mindig csak magyar rendõröket, magyar csendõröket, magyar nyilasokat. Próbálom hideg fejjel nézni ezeket a tablóképeket, de egy-egy pillanatra belém csavar az a dolog... – mondta Lang János, és sírni kezdett.
– A sárga csillagot –magyarázta Fried Gabriella – 1944. április 4-tõl kellett viselnünk. Mondtam otthon, hogy én így nem megyek ki az utcára, nem megyek be az iskolába a bizonyítványomért, amiben szintén szerepelt a vallásom; át volt húzva, ki volt javítva. Ezen a fotón a Szilágyi Erzsébet Gimnázium egyenruhájában vagyok, egy Bocskai-kabátban... Csillagos házból csillagos házba kellett költöznünk, végül a Szent István Park 2.-be kerültünk, egy védett házba. Az ágyunk egy íróasztal volt, azon feküdtünk anyámmal. Egyszer csak jöttek a nyilasok, magyarok és mindannyiunkat kitereltek az utcára. Egy dobogón álló, trópusi kalapot viselõ férfi hol jobbra mutatott, hol balra. Amikor eléje értünk, anyám mutatta a papírjainkat, amit összetépett, s engem az egyik oldalra, anyámat pedig a másikra küldte. Anyám harcos egyéniség volt, vitatkozni kezdett, mire a trópusi kalapos megvonta a vállát és egy helyre mehettünk. Körülöttünk magyar katonák álltak. Volt, hogy fölmentek az egyik házba, kilõttek az ablakon, visszajöttek, azt mondták, a zsidók voltak, és néhány embert agyonlõttek. Volt egy idõs bácsi két bottal. Az egyik nyilas puskatussal mellbe vágta, a bácsi elesett. A nyilas ráüvöltött, álljon föl, de mert a bácsi nem tudott, ezért agyonlõtte. És én ezt láttam.
hirdetés
Gadó János óbudai lakos most kilencvenkét éves. Grossnak született, az óbudai zsidó elemibe 1928-tól járt. Az iskola mellett volt a lakásuk, mindenre és mindenkire jól emlékszik. A kis Weiszremeg a nagy Weiszre, a Jolánka meg az Ibolyka tanító nénire, az utóbbi az igazgató úr felesége volt. Weisz Andor tanár úrral évekkel késõbb, Mauthausenben, a koncentrációs táborban találkozott: – Szegény tanár úr, nagyon rosszul nézett ki, alig tudott fölállni. Húszasával haltak meg mellettem az emberek. Az utolsó másfél hétben már kimenni sem volt kedvem azért a kis vacsoráért, ami igen nagy baj, hiszen a cél az volt, hogy kihaljunk. Kõszegig csak magyar nyilasok hajtottak minket. Útközben sok ennivalót nem kaptunk, az volt, amit letépkedtünk: repce, sóska, almafa levele. Az elemit a mi osztályunkban harmincan kezdtük el. Ebbõl huszonnyolcat deportáltak, ketten még idõben elutaztak. A huszonnyolcból tizenketten jöttek vissza. Rajtam kívül, a fiúk közül már senki sem él, a lányok közül Steiner Lili élt a legtovább, de tíz éve már õ is halott, és belülrõl már én is valami nagy-nagy fáradtságot érzek. Néha elõtörnek az emlékek.Hogy például tagja voltam az újlaki cserkész csapatnak, ami a Zsigmond téren lévõ iskolában mûködött.
– A zsidó iskola tanulói – mondja Gombocz Eszter – magyarok voltak. Zsidó vallású magyarok. Harminchárom emlékezõvel beszélgettem, és szinte mindegyikük megemlítette, hogy õk nagyon szerettek volna elsõsorban magyarok lenni, de ez nem sikerülhetett. Volt olyan fiú, akinek a Bocskai-sapkájába, amit még a nagynénjétõl kapott, és olyan nagyon büszkén viselt, az egyik társa belehugyozott. A Budai Izraelita Hitközség kebelében 1924–1945-ig cserkészcsapat is mûködött. A 311-es Vörösmarty Cserkész Csapat. A közösség egyfajta oltalmat jelentett. A vezetõk a nyolctizennyolc éves gyermekekben tudatosan erõsítették azt, hogy a félelem ellenszere az összefogás, a kitartás, a humor megõrzése. 1941-ben a 311-es Vörösmartyt kizárták a Magyar Cserkész Szövetségbõl, és a Budai Izraelita Hitközség ifjúsági csapataként mûködhetett csak tovább. 1941-tõl szinte az összes vezetõt behívták munkaszolgálatra. Legtöbbjük meghalt. Borból tízen mégis hazatértek. Mert végig biztatták, segítették, olykor cipelték egymást.
Az óbudai zsidó iskoláról szóló tárlatot látták már a Veres Péter Gimnáziumban, a Wesley János Fõiskolán, a tablók április 22-tõl a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerülnek, azután az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba... Az óbudai zsidó iskola épületét lebontották, s hogy legyen nyoma mindannak, ami történt, a túlélõk, Gombocz Eszterrel együtt, emléktáblát avattak az Óbuda utcában, amit egykor Zichynek hívtak.
Link
http://nol.hu/belfold/zsidot-es-kutyat-nem-szolgalunk-ki-1457091
Hozzaszolasok
Oldal: 1 / 2: 12
#1 |
postaimre
- 2014. April 19. 10:14:46
#2 |
guzsaly
- 2014. April 19. 10:15:02
#3 |
kissferenc
- 2014. April 19. 10:33:30
#4 |
postaimre
- 2014. April 19. 10:45:30
#5 |
kissferenc
- 2014. April 19. 11:19:59
#6 |
Detonator
- 2014. April 19. 11:20:28
#7 |
BUZOGANY
- 2014. April 19. 11:35:08
#8 |
kissferenc
- 2014. April 19. 11:36:17
#9 |
kukackac
- 2014. April 19. 11:45:58
#10 |
VaLa
- 2014. April 19. 11:45:59
Oldal: 1 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.