Szerintem simĂĄn szoktasd a fiad ahhoz, hogy a kutyĂĄk faljĂĄk fel, de elĂľtte vĂŠgignĂŠzi vinnyogĂł apjĂĄnak kĂ­njait. Ostoba zsidaja, takarodjatok, amĂ­g megtehetitek!
Ültünk a kisfiammal egy balatoni strandon, és életünkben elõször horgászni próbáltunk. Fogtunk is egy bodorkát. Nagy öröm volt. Én kétbalkezes vagyok, amikor az úszóba tekeredett damilból megpróbáltam lefejteni a horgot, hogy visszakerüljön a helyére, beleszaladt mélyen a kezembe. Kedélyes, hatvan körüli, sörhasú úr segített.

KĂŠsĂľbb jĂśttek a barĂĄtai, ĂŠrdeklĂľdtek, mit fogott, aztĂĄn arrĂłl is, hogy a spiccbotos kampĂłsorrĂşnak sikerĂźlt-e valamit, vagy sem. TĂĄrsasĂĄgi hangon, vidĂĄman beszĂŠltek. Az egyikĂźk tĂĄrgyszerĂťen ĂĄllapĂ­totta meg, hogy „ a kicsin mĂŠg nem lĂĄtszik, mekkora orra lesz, de lesz neki, az kurvaisten”. Nagyot nevettek. Hat ĂŠv alatt harmadszor alakult Ăşgy, hogy valahogy kicsit zsidĂłztak, amikor a kisfiammal voltam.

Én valahogy rĂŠgĂłta nagy toleranciĂĄra kondicionĂĄltam magam az effĂŠle dumĂĄkkal szemben. Nincs ebben megalkuvĂĄs, sĂľt. InkĂĄbb az a feltĂŠtelezĂŠs, hajtĂłerĂľ volt bennem, hogy Ă­gy vagy Ăşgy, de hozzĂĄ lehet jĂĄrulni az attitĂťdvĂĄltĂĄshoz, az elþítĂŠletek lebontĂĄsĂĄhoz, nem lesz joviĂĄlis „antiszemita csak az, aki a kelletĂŠnĂŠl jobban utĂĄlja a zsidĂłkat” hangulat a szalonokban, mert egy jobb szalonba ezzel nem engednek be senkit majd. És, ami ĂĄtĂźtĂľbb: nem lesz, vagy sokkal-sokkal kevĂŠsbĂŠ tapinthatĂłan lesz a romĂĄkkal szembeni gyĂťlĂślet s az ĂĄltalĂĄnos idegengyĂťlĂślet. Úgy nĂľttem fel, hogy anyai nagymamĂĄm semmi mĂĄsrĂłl nem mesĂŠlt nekem, csak az auschwitzi hĂłnapokrĂłl. TĂ­zĂŠvesen magam elĂľtt lĂĄttam minden napjĂĄt, a barakk formĂĄjĂĄt, a kutyĂĄt, aki vĂĄdlin harapta, a szagokat, a marharĂŠpalevest, az elcsent ĂŠs ĂŠltetĂľ krumplihajat, a sachlari szĂśvĂľgyĂĄrat, ahol, akinek lekapta az ujjĂĄt a gĂŠp, agyonlĂľttĂŠk, a kĂśrbejĂĄrĂĄst a „csinos Mengele doktornĂĄl”. Apai nagyapĂĄmat megĂśltĂŠk Pesten, testvĂŠrĂŠt a BĂĄcskĂĄra bevonulĂł csendĂľrĂśk akasztottĂĄk fel. DĂŠdapĂĄm, aki sok pĂŠnzzel jĂĄrult hozzĂĄ temploma, a szabadkai zsinagĂłga megszĂŠpĂ­tĂŠsĂŠhez, egyĂŠbkĂŠnt a Lehel, Attila, GellĂŠrt, Zita, Ipoly nevet adta gyermekeinek – szĂ­vĂŠben bĂźszke negyvennyolcas volt.

Mindez egyszerre volt kĂśzel ĂŠs nagyon messze.

Nem Ă­rnĂŠk most minderrĂľl, nyafogĂĄsnak ĂŠreznĂŠm, ha nem ĂźtnĂŠ itt fel a fejĂŠt a kĂŠrdĂŠs, amire egyelĂľre nem tudom a vĂĄlaszt: hogyan kell ezt a hatĂŠves kisfiammal majd megbeszĂŠlni?

Õ most nem hallotta a strandon a rólunk zajló eszmecserét, s ha hallotta volna, sem érti.

El vagyok kĂŠnyeztetve, a problĂŠmĂĄim rĂŠm kĂŠnyelmesek. FehĂŠr bĂľrĂť, jĂłl szituĂĄltnak tĂťnĂľ negyvenesnek lĂĄtszom, ha engem leint a rendĂľr, velem mindig udvarias, sĂľt elnĂŠzĂľ. Nem kell hogy Ăśsszeugorjon a gyomrom, ha ellenĂľriznek, mintha roma lennĂŠk, nem fognak szĂłrakozni velem, nem ĂźzentĂŠk nekem a minap a bĂ­rĂłsĂĄgon, hogyha pĂĄnikban egy pogrom idejĂŠn felhevĂźlt, tĂşlzĂł eszkĂśzĂśkkel megĂłvnĂĄm a csalĂĄdomat, akkor sok ĂŠvre bĂśrtĂśnbe vĂĄgnak.

De ĂśnzĂľ mĂłdon visszatĂŠrek magunkhoz, a kisfiunkhoz.

HatĂŠves, Pesten vĂŠdett kĂśrnyezetben ĂŠl. ZsidĂł kĂśzĂśssĂŠgi ĂłvodĂĄba jĂĄr, de anyai nagyszĂźlei, dĂŠdszĂźlei jĂłvoltĂĄbĂłl ismeri a magyar vidĂŠket, ismeri a karĂĄcsony, a hĂşsvĂŠt izgalmĂĄt, ĂśrĂśmĂŠt. A legszerencsĂŠsebb, mindenfĂŠle jĂł adva van, keveredve, s hĂĄt – gondolhatnĂĄm – majd felvĂŠrtezzĂźk a vilĂĄg gonoszsĂĄgai ellen, kitalĂĄljuk, hogy kell, hallom mĂĄsoktĂłl, ahogy bĂźszkĂŠn mesĂŠlik, milyen jĂłl megbeszĂŠltĂŠk az effĂŠlĂŠket gyermekeikkel.

A mamĂĄja emberi jogi ĂźgyvĂŠd, menekĂźlteket ment meg, ez is jĂł, ennek kapcsĂĄn tud valamit arrĂłl, hogy vannak helyek, ahonnan menekĂźlni kell, szokott a jĂĄtĂŠkaiban beszĂŠlni az „ĂźgyfelekrĂľl”. De Ăľ Ăşgy gondol erre, mint a mi nagyszerĂť MagyarorszĂĄgunkra, ahol olyan jĂł, hogy mĂĄsok is idejĂśnnek ĂŠlni, akiknek a messzi, nagyon messzi otthonukban nehĂŠz.

Na jĂł, nem lehet Ăşgy, mint fiatalsĂĄgunk sitcomjĂĄban, a Friendsben, ahol az egyik fĂľhĂľsnek a szĂźlei kivĂĄgtĂĄk a filmekbĂľl a szomorĂş rĂŠszeket. Valamit virĂ­tani kell a vilĂĄg fĂśrtelmeibĂľl, a vilĂĄg megĂŠrtĂŠsĂŠhez feltehetĂľleg.

De valami mondhatatlanul mĂŠltatlan, megemĂŠszthetetlenĂźl aljas, ĂŠs szĂĄmomra nagyon nem vĂĄrt, hogy ezzel valĂłban foglalkozni kell ezekben az ĂŠvekben itthon.

Hogy a romĂĄkkal szembeni izzĂł gyĂťlĂślet elĂľbb-utĂłbb, de inkĂĄbb elĂľbb, mint utĂłbb be fog tĂśrni a kisfiunk szfĂŠrĂĄjĂĄba. Aljas fĂŠlszavak, primitĂ­v poĂŠnok formĂĄjĂĄban. Hogy egyszer eljut a fĂźlĂŠig valami rĂĄnk ĂŠrtett, trĂŠfĂĄlkozĂł zsidĂłzĂĄs.

Senki nem ilyennek szerette volna az orszĂĄgot a rendszervĂĄltĂĄskor a komoly rendszervĂĄltĂłk kĂśzĂźl, de ez nagyon karcsĂş a vĂŠgeredmĂŠny szempontjĂĄbĂłl.

A vĂŠgeredmĂŠny az, hogy valamit valamikor mondani kell a kisfiunknak.

Azt mondta a papĂĄm, amikor mĂŠg dĂşlt itt a kommunizmus, s a demokratikus ellenzĂŠk tagjainak olykor csendben jeleztĂŠk az elvtĂĄrsak, hogy el lehet menni: menjenek el Ăľk, ez a mi orszĂĄgunk is. Nekem ez nagyon tetszett. S persze, miĂŠrt mennĂŠnk el? HĂĄt esetleg azĂŠrt, mert tĂşl rosszkedvĂť dolognak tĂťnik mindezt a fiunkkal megbeszĂŠlni, mert ha ĂŠrnĂŠ is xenofĂłb impulzus egy soknemzetisĂŠgĂť nagyvĂĄrosban, ahol mi is vendĂŠgek lennĂŠnk, annak egĂŠsz mĂĄs a kontextusa, mint idehaza. Persze nyilvĂĄn itthon kĂŠne, hogy jĂł legyen, illetve itthon is.

Mert jobb lenne, ha szĂŠpnek, gyĂśnyĂśrĂťnek, a sajĂĄtjĂĄnak lĂĄtnĂĄ MagyarorszĂĄgot.

Ma mĂŠg annak lĂĄtja egyĂŠbirĂĄnt. NĂŠhĂĄny ĂŠve nagylelkĂť barĂĄtaink jĂłvoltĂĄbĂłl minden nyarat egy Balaton-felvidĂŠki kis faluban tĂśltĂźnk. SĂĄmuelnek, a kisfiunknak ez a mennyorszĂĄg. A birkĂĄkat legeltetĂľ Pista bĂĄcsi, a cickafarkos, kakukkfĂźves nagy mezĂľ, a szomszĂŠd falu parasztnĂŠnije, akitĂľl a zĂśldsĂŠgeket vesszĂźk, ĂŠs ahol csibĂŠt lehet simogatni, a kĂłcsaglesĂŠs a nĂĄdassal benĂľtt tĂłnĂĄl, a mosĂłhĂĄz, a helybĂŠli barĂĄtaink. Itt tanult meg biciklizni, itt tanult meg lepkĂŠt fogni, itt tanult meg fĂĄra mĂĄszni, itt boldog ĂŠs felszabadult. A kĂŠpzelet szĂźlte vilĂĄgĂĄba, az egĂŠsz napos jĂĄtĂŠkaiba az itt ĂŠrt impulzusok ĂŠpĂźlnek be, s ezekben minden vonzĂł ĂŠs jĂł ĂŠs vicces – csodĂĄlatos helyen ĂŠlĂźnk. Nem szerettem sose a mondĂĄst, mĂĄrmint gyerekekre vonatkoztatottan, hogy teher alatt nĂľ a pĂĄlma. Nem szeretem a mindjĂĄrt a kĂźlvilĂĄg ĂĄltal rĂĄnk oktrojĂĄltan errĂľl eljĂśvĂľ beszĂŠlgetĂŠsek gondolatĂĄt. Nem szeretem ezt az egĂŠsz terhet. NagyszerĂť mamĂĄja, csalĂĄdja, Ăłvodai kĂśzĂśssĂŠge, barĂĄtaink vannak, majd nyilvĂĄn kitĂťnĂľen megoldjuk – gondolhatom.

De miÊrt kell ez ma? S mikÊnt kÊne, hogy holnap ne legyen? Annyi kudarcos program, tÜrekvÊs, elþítÊlet-oldåsba rakott hiåbavaló forrås, måsfelþl annyi aljas gyÝlÜletizzítås megtapasztalåsa utån, Ên, aki azt hittem sokåig magamról, hogy tudom a vålaszokat, most úgy Êrzem, olyan ßres a fejem, mint szegÊny horgunkra akadt bodorkåÊ, s csak nagyon fÊltem Såmuelt, s rßhellem ezt az egÊszet.
Link