Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Ezt a zsidózást hogy beszéljük meg?
Szerintem simán szoktasd a fiad ahhoz, hogy a kutyák falják fel, de elõtte végignézi vinnyogó apjának kínjait. Ostoba zsidaja, takarodjatok, amíg megtehetitek!
Ültünk a kisfiammal egy balatoni strandon, és életünkben elõször horgászni próbáltunk. Fogtunk is egy bodorkát. Nagy öröm volt. Én kétbalkezes vagyok, amikor az úszóba tekeredett damilból megpróbáltam lefejteni a horgot, hogy visszakerüljön a helyére, beleszaladt mélyen a kezembe. Kedélyes, hatvan körüli, sörhasú úr segített.
Késõbb jöttek a barátai, érdeklõdtek, mit fogott, aztán arról is, hogy a spiccbotos kampósorrúnak sikerült-e valamit, vagy sem. Társasági hangon, vidáman beszéltek. Az egyikük tárgyszerûen állapította meg, hogy „ a kicsin még nem látszik, mekkora orra lesz, de lesz neki, az kurvaisten”. Nagyot nevettek. Hat év alatt harmadszor alakult úgy, hogy valahogy kicsit zsidóztak, amikor a kisfiammal voltam.
Én valahogy régóta nagy toleranciára kondicionáltam magam az efféle dumákkal szemben. Nincs ebben megalkuvás, sõt. Inkább az a feltételezés, hajtóerõ volt bennem, hogy így vagy úgy, de hozzá lehet járulni az attitûdváltáshoz, az elõítéletek lebontásához, nem lesz joviális „antiszemita csak az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat” hangulat a szalonokban, mert egy jobb szalonba ezzel nem engednek be senkit majd. És, ami átütõbb: nem lesz, vagy sokkal-sokkal kevésbé tapinthatóan lesz a romákkal szembeni gyûlölet s az általános idegengyûlölet. Úgy nõttem fel, hogy anyai nagymamám semmi másról nem mesélt nekem, csak az auschwitzi hónapokról. Tízévesen magam elõtt láttam minden napját, a barakk formáját, a kutyát, aki vádlin harapta, a szagokat, a marharépalevest, az elcsent és éltetõ krumplihajat, a sachlari szövõgyárat, ahol, akinek lekapta az ujját a gép, agyonlõtték, a körbejárást a „csinos Mengele doktornál”. Apai nagyapámat megölték Pesten, testvérét a Bácskára bevonuló csendõrök akasztották fel. Dédapám, aki sok pénzzel járult hozzá temploma, a szabadkai zsinagóga megszépítéséhez, egyébként a Lehel, Attila, Gellért, Zita, Ipoly nevet adta gyermekeinek – szívében büszke negyvennyolcas volt.
Mindez egyszerre volt közel és nagyon messze.
Nem írnék most minderrõl, nyafogásnak érezném, ha nem ütné itt fel a fejét a kérdés, amire egyelõre nem tudom a választ: hogyan kell ezt a hatéves kisfiammal majd megbeszélni?
Õ most nem hallotta a strandon a rólunk zajló eszmecserét, s ha hallotta volna, sem érti.
El vagyok kényeztetve, a problémáim rém kényelmesek. Fehér bõrû, jól szituáltnak tûnõ negyvenesnek látszom, ha engem leint a rendõr, velem mindig udvarias, sõt elnézõ. Nem kell hogy összeugorjon a gyomrom, ha ellenõriznek, mintha roma lennék, nem fognak szórakozni velem, nem üzenték nekem a minap a bíróságon, hogyha pánikban egy pogrom idején felhevült, túlzó eszközökkel megóvnám a családomat, akkor sok évre börtönbe vágnak.
De önzõ módon visszatérek magunkhoz, a kisfiunkhoz.
Hatéves, Pesten védett környezetben él. Zsidó közösségi óvodába jár, de anyai nagyszülei, dédszülei jóvoltából ismeri a magyar vidéket, ismeri a karácsony, a húsvét izgalmát, örömét. A legszerencsésebb, mindenféle jó adva van, keveredve, s hát – gondolhatnám – majd felvértezzük a világ gonoszságai ellen, kitaláljuk, hogy kell, hallom másoktól, ahogy büszkén mesélik, milyen jól megbeszélték az efféléket gyermekeikkel.
A mamája emberi jogi ügyvéd, menekülteket ment meg, ez is jó, ennek kapcsán tud valamit arról, hogy vannak helyek, ahonnan menekülni kell, szokott a játékaiban beszélni az „ügyfelekrõl”. De õ úgy gondol erre, mint a mi nagyszerû Magyarországunkra, ahol olyan jó, hogy mások is idejönnek élni, akiknek a messzi, nagyon messzi otthonukban nehéz.
Na jó, nem lehet úgy, mint fiatalságunk sitcomjában, a Friendsben, ahol az egyik fõhõsnek a szülei kivágták a filmekbõl a szomorú részeket. Valamit virítani kell a világ förtelmeibõl, a világ megértéséhez feltehetõleg.
De valami mondhatatlanul méltatlan, megemészthetetlenül aljas, és számomra nagyon nem várt, hogy ezzel valóban foglalkozni kell ezekben az években itthon.
Hogy a romákkal szembeni izzó gyûlölet elõbb-utóbb, de inkább elõbb, mint utóbb be fog törni a kisfiunk szférájába. Aljas félszavak, primitív poénok formájában. Hogy egyszer eljut a füléig valami ránk értett, tréfálkozó zsidózás.
Senki nem ilyennek szerette volna az országot a rendszerváltáskor a komoly rendszerváltók közül, de ez nagyon karcsú a végeredmény szempontjából.
A végeredmény az, hogy valamit valamikor mondani kell a kisfiunknak.
Azt mondta a papám, amikor még dúlt itt a kommunizmus, s a demokratikus ellenzék tagjainak olykor csendben jelezték az elvtársak, hogy el lehet menni: menjenek el õk, ez a mi országunk is. Nekem ez nagyon tetszett. S persze, miért mennénk el? Hát esetleg azért, mert túl rosszkedvû dolognak tûnik mindezt a fiunkkal megbeszélni, mert ha érné is xenofób impulzus egy soknemzetiségû nagyvárosban, ahol mi is vendégek lennénk, annak egész más a kontextusa, mint idehaza. Persze nyilván itthon kéne, hogy jó legyen, illetve itthon is.
Mert jobb lenne, ha szépnek, gyönyörûnek, a sajátjának látná Magyarországot.
Ma még annak látja egyébiránt. Néhány éve nagylelkû barátaink jóvoltából minden nyarat egy Balaton-felvidéki kis faluban töltünk. Sámuelnek, a kisfiunknak ez a mennyország. A birkákat legeltetõ Pista bácsi, a cickafarkos, kakukkfüves nagy mezõ, a szomszéd falu parasztnénije, akitõl a zöldségeket vesszük, és ahol csibét lehet simogatni, a kócsaglesés a nádassal benõtt tónál, a mosóház, a helybéli barátaink. Itt tanult meg biciklizni, itt tanult meg lepkét fogni, itt tanult meg fára mászni, itt boldog és felszabadult. A képzelet szülte világába, az egész napos játékaiba az itt ért impulzusok épülnek be, s ezekben minden vonzó és jó és vicces – csodálatos helyen élünk. Nem szerettem sose a mondást, mármint gyerekekre vonatkoztatottan, hogy teher alatt nõ a pálma. Nem szeretem a mindjárt a külvilág által ránk oktrojáltan errõl eljövõ beszélgetések gondolatát. Nem szeretem ezt az egész terhet. Nagyszerû mamája, családja, óvodai közössége, barátaink vannak, majd nyilván kitûnõen megoldjuk – gondolhatom.
De miért kell ez ma? S miként kéne, hogy holnap ne legyen? Annyi kudarcos program, törekvés, elõítélet-oldásba rakott hiábavaló forrás, másfelõl annyi aljas gyûlöletizzítás megtapasztalása után, én, aki azt hittem sokáig magamról, hogy tudom a válaszokat, most úgy érzem, olyan üres a fejem, mint szegény horgunkra akadt bodorkáé, s csak nagyon féltem Sámuelt, s rühellem ezt az egészet.
Link
Ültünk a kisfiammal egy balatoni strandon, és életünkben elõször horgászni próbáltunk. Fogtunk is egy bodorkát. Nagy öröm volt. Én kétbalkezes vagyok, amikor az úszóba tekeredett damilból megpróbáltam lefejteni a horgot, hogy visszakerüljön a helyére, beleszaladt mélyen a kezembe. Kedélyes, hatvan körüli, sörhasú úr segített.
Késõbb jöttek a barátai, érdeklõdtek, mit fogott, aztán arról is, hogy a spiccbotos kampósorrúnak sikerült-e valamit, vagy sem. Társasági hangon, vidáman beszéltek. Az egyikük tárgyszerûen állapította meg, hogy „ a kicsin még nem látszik, mekkora orra lesz, de lesz neki, az kurvaisten”. Nagyot nevettek. Hat év alatt harmadszor alakult úgy, hogy valahogy kicsit zsidóztak, amikor a kisfiammal voltam.
Én valahogy régóta nagy toleranciára kondicionáltam magam az efféle dumákkal szemben. Nincs ebben megalkuvás, sõt. Inkább az a feltételezés, hajtóerõ volt bennem, hogy így vagy úgy, de hozzá lehet járulni az attitûdváltáshoz, az elõítéletek lebontásához, nem lesz joviális „antiszemita csak az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat” hangulat a szalonokban, mert egy jobb szalonba ezzel nem engednek be senkit majd. És, ami átütõbb: nem lesz, vagy sokkal-sokkal kevésbé tapinthatóan lesz a romákkal szembeni gyûlölet s az általános idegengyûlölet. Úgy nõttem fel, hogy anyai nagymamám semmi másról nem mesélt nekem, csak az auschwitzi hónapokról. Tízévesen magam elõtt láttam minden napját, a barakk formáját, a kutyát, aki vádlin harapta, a szagokat, a marharépalevest, az elcsent és éltetõ krumplihajat, a sachlari szövõgyárat, ahol, akinek lekapta az ujját a gép, agyonlõtték, a körbejárást a „csinos Mengele doktornál”. Apai nagyapámat megölték Pesten, testvérét a Bácskára bevonuló csendõrök akasztották fel. Dédapám, aki sok pénzzel járult hozzá temploma, a szabadkai zsinagóga megszépítéséhez, egyébként a Lehel, Attila, Gellért, Zita, Ipoly nevet adta gyermekeinek – szívében büszke negyvennyolcas volt.
Mindez egyszerre volt közel és nagyon messze.
Nem írnék most minderrõl, nyafogásnak érezném, ha nem ütné itt fel a fejét a kérdés, amire egyelõre nem tudom a választ: hogyan kell ezt a hatéves kisfiammal majd megbeszélni?
Õ most nem hallotta a strandon a rólunk zajló eszmecserét, s ha hallotta volna, sem érti.
El vagyok kényeztetve, a problémáim rém kényelmesek. Fehér bõrû, jól szituáltnak tûnõ negyvenesnek látszom, ha engem leint a rendõr, velem mindig udvarias, sõt elnézõ. Nem kell hogy összeugorjon a gyomrom, ha ellenõriznek, mintha roma lennék, nem fognak szórakozni velem, nem üzenték nekem a minap a bíróságon, hogyha pánikban egy pogrom idején felhevült, túlzó eszközökkel megóvnám a családomat, akkor sok évre börtönbe vágnak.
De önzõ módon visszatérek magunkhoz, a kisfiunkhoz.
Hatéves, Pesten védett környezetben él. Zsidó közösségi óvodába jár, de anyai nagyszülei, dédszülei jóvoltából ismeri a magyar vidéket, ismeri a karácsony, a húsvét izgalmát, örömét. A legszerencsésebb, mindenféle jó adva van, keveredve, s hát – gondolhatnám – majd felvértezzük a világ gonoszságai ellen, kitaláljuk, hogy kell, hallom másoktól, ahogy büszkén mesélik, milyen jól megbeszélték az efféléket gyermekeikkel.
A mamája emberi jogi ügyvéd, menekülteket ment meg, ez is jó, ennek kapcsán tud valamit arról, hogy vannak helyek, ahonnan menekülni kell, szokott a játékaiban beszélni az „ügyfelekrõl”. De õ úgy gondol erre, mint a mi nagyszerû Magyarországunkra, ahol olyan jó, hogy mások is idejönnek élni, akiknek a messzi, nagyon messzi otthonukban nehéz.
Na jó, nem lehet úgy, mint fiatalságunk sitcomjában, a Friendsben, ahol az egyik fõhõsnek a szülei kivágták a filmekbõl a szomorú részeket. Valamit virítani kell a világ förtelmeibõl, a világ megértéséhez feltehetõleg.
De valami mondhatatlanul méltatlan, megemészthetetlenül aljas, és számomra nagyon nem várt, hogy ezzel valóban foglalkozni kell ezekben az években itthon.
Hogy a romákkal szembeni izzó gyûlölet elõbb-utóbb, de inkább elõbb, mint utóbb be fog törni a kisfiunk szférájába. Aljas félszavak, primitív poénok formájában. Hogy egyszer eljut a füléig valami ránk értett, tréfálkozó zsidózás.
Senki nem ilyennek szerette volna az országot a rendszerváltáskor a komoly rendszerváltók közül, de ez nagyon karcsú a végeredmény szempontjából.
A végeredmény az, hogy valamit valamikor mondani kell a kisfiunknak.
Azt mondta a papám, amikor még dúlt itt a kommunizmus, s a demokratikus ellenzék tagjainak olykor csendben jelezték az elvtársak, hogy el lehet menni: menjenek el õk, ez a mi országunk is. Nekem ez nagyon tetszett. S persze, miért mennénk el? Hát esetleg azért, mert túl rosszkedvû dolognak tûnik mindezt a fiunkkal megbeszélni, mert ha érné is xenofób impulzus egy soknemzetiségû nagyvárosban, ahol mi is vendégek lennénk, annak egész más a kontextusa, mint idehaza. Persze nyilván itthon kéne, hogy jó legyen, illetve itthon is.
Mert jobb lenne, ha szépnek, gyönyörûnek, a sajátjának látná Magyarországot.
Ma még annak látja egyébiránt. Néhány éve nagylelkû barátaink jóvoltából minden nyarat egy Balaton-felvidéki kis faluban töltünk. Sámuelnek, a kisfiunknak ez a mennyország. A birkákat legeltetõ Pista bácsi, a cickafarkos, kakukkfüves nagy mezõ, a szomszéd falu parasztnénije, akitõl a zöldségeket vesszük, és ahol csibét lehet simogatni, a kócsaglesés a nádassal benõtt tónál, a mosóház, a helybéli barátaink. Itt tanult meg biciklizni, itt tanult meg lepkét fogni, itt tanult meg fára mászni, itt boldog és felszabadult. A képzelet szülte világába, az egész napos játékaiba az itt ért impulzusok épülnek be, s ezekben minden vonzó és jó és vicces – csodálatos helyen élünk. Nem szerettem sose a mondást, mármint gyerekekre vonatkoztatottan, hogy teher alatt nõ a pálma. Nem szeretem a mindjárt a külvilág által ránk oktrojáltan errõl eljövõ beszélgetések gondolatát. Nem szeretem ezt az egész terhet. Nagyszerû mamája, családja, óvodai közössége, barátaink vannak, majd nyilván kitûnõen megoldjuk – gondolhatom.
De miért kell ez ma? S miként kéne, hogy holnap ne legyen? Annyi kudarcos program, törekvés, elõítélet-oldásba rakott hiábavaló forrás, másfelõl annyi aljas gyûlöletizzítás megtapasztalása után, én, aki azt hittem sokáig magamról, hogy tudom a válaszokat, most úgy érzem, olyan üres a fejem, mint szegény horgunkra akadt bodorkáé, s csak nagyon féltem Sámuelt, s rühellem ezt az egészet.
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 5 / 5: 12345
#41 |
postaimre
- 2012. July 23. 07:01:24
#42 |
osmagyar
- 2012. July 23. 07:47:37
#43 |
postaimre
- 2012. July 23. 07:59:47
#44 |
valahun
- 2012. July 23. 09:19:23
#45 |
repuloszonyeg
- 2012. July 23. 09:52:47
#46 |
jozsef toth
- 2012. July 23. 14:17:28
#47 |
jozsef toth
- 2012. July 23. 14:52:47
#48 |
Serious
- 2012. July 23. 20:33:09
#49 |
Serious
- 2012. July 23. 21:54:35
Oldal: 5 / 5: 12345
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.