Remélem ti legalább értitek mit és miért böfögtetnek vele! Ha nem, úgy kár minden szóért. A Kereskedelmi és Iparkamara ülésén a miniszterelnök (ismét) minõsíteni méltóztatott a magyarokat, persze pozitívan. Ezúttal – mint megtudhattuk – „igazságkeresésben” vagyunk jók.

Sokfélék vagyunk, egy-egy mondatra ki így reagál, ki úgy.

Biztosan vannak, nem is kevesen, akiknek fel sem tûnik egy ilyen miniszterelnöki félmondat, miszerint „a magyar igazságkeresõ fajta”. Aztán vannak olyanok is, akik ha találkoztak is ezzel a szövegrészlettel, átsiklottak felette, vállat vontak. Megint mások úgy gondolják: helyesen szólt a miniszterelnök (pláne: miniszterelnök úr), sõt némi melegség járja át szívük környékét – lám, milyen elismerõen beszél az ország elsõ embere saját népérõl, így róluk is. Biztosan vannak olyanok, akik úgy vélik: megint egy hülye szóvirág, a miniszterelnök valamit végbe akar vinni, és ehhez ilyen dumákkal kell kikövezni az utat.

Az ironikusabb hajlamúak elkezdhetnek visszakérdezni: ugyan van-e olyan „fajta”, amelyik nem igazságkeresõ? És volna szíves a miniszterelnök megnevezni néhányat, csak úgy példa gyanánt? Nemrég megtudhattuk tõle azt is, hogy „a magyar és a lengyel mindig is szabadságszeretõ népként tekintett egymásra” – akkor tehát kell, hogy legyenek olyan népek, amelyekre õk ketten amolyan rabságkedvelõ, szabadsággyûlölõ népként tekintenek, így volna logikus, nem?
false



Fotó: MTI

Akiket a politikusi manõverek érdekelnek, újabb példáját látják itt annak, hogy a miniszterelnök, amikor csak teheti, hízelgõ szavakat mond „a magyar emberekrõl”, „a néprõl” – a „fajtáról”. Amikor efféle általánosságokban beszél, soha nem emlékezik meg egyetlen rossz hagyományról, megrögzött tévedésrõl, hibás döntésrõl sem; ezek mindig csak egyes kis csoportokat vagy személyeket jellemeznek. Mi viszont mindig a legnemesebb, legjobb tulajdonságokkal vagyunk felruházva, kollektíve, tehetségesek, harcosak, furfangosak, és ki is tudná felsorolni, milyenek vagyunk.

Akik érzékenyek a szavak történetére és asszociációs mezejére, hamar nagyon idegesek lesznek: felidézik, hogy a „fajtában” való (vagyis: biológiai) gondolkodás, népek és „fajták” összehozása igencsak rossz emlékeket ébreszt. Lesznek közöttük olyanok, akik egyenesen náci gondolkodásnak tartják, ha valaki „a magyar... ilyen-és-ilyen... fajta” szerkezetet használja, legyen a kipontozott rész helyén bármilyen jelzõ. Összefüggésbe hozzák egy másik friss megnyilatkozással, amikor a miniszterelnök „a magyarok természetérõl” eresztett meg (erõsen vitatható) állítást (hogy tudniillik a politikai inkorrektség része volna ennek a „természetnek”). Felháborodva utasítják vissza a nemzet és a biologikum, öröklõdés, „faj” vagy „fajta” összekapcsolását, és összekötik az állam mûködésének autoriter vonásaival, a magánéletig lehatoló szabályozások és a kormány vezérelte oktatás és kultúra (meg még annyi minden más) fasisztoid jellegével.

Olyanok is lehetnek, akik szerint ennyire nem kellene ezt komolyan venni – nem több ez a félmondat, mint ami kocsmapultnál, focilelátón vagy akár otthon, szûk családi körben naponta elhangzik – afféle primitív bölcselkedés, kicsúszik ilyesmi az ember száján, ha valami nagyot és bölcset akar mondani. A miniszterelnök egyszerû ember, a gondolkodása is egyszerû – sok ilyen elmés mondást hallott ifjúkorában, most ezeket idézi föl, minden meggondolás nélkül.

Mondom, sokfélék vagyunk, egy-egy mondatra ki így reagál, ki úgy. Én például csak annyit mondanék, hogy ha egyszer én is magyar vagyok (a „fajtán” azért még töprengenék kicsit), és ennélfogva mintegy automatikusan igazságkeresõ, akkor én azt az igazságot keresem, hogy senki ne mondja meg, milyen vagyok én (vagy bárki, magyar vagy nem magyar). Az „igazságkeresés”, ha bármi eredménye van, pillanatok alatt eljuttat arra az igazságra, hogy senki nem mondhatja meg, hogy a magyar milyen „fajta”. Ez az ember a legkevésbé.
Link