Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Negyvenhárom éve, 1969. augusztus 10-én hunyt el Budapesten Kodolányi János,
egyike azon huszadik századi íróóriásainknak, akinek mûvei könnyen hozzáférhetõk, mégis egyre kevesebben ismerik õket. Meggyõzõdéssel vallotta, hogy "aki valóban írója ennek a népnek, az önismeretet szolgálja, aki pedig nem, söpörjük ki könyörtelenül az
igaz bírálat ítéletével, ha még oly méltóságosan viseli is a filozófusi palástot, mégoly nevettetõen csörgeti is a komédiás sapkát", miként azt is, hogy "akármennyire benne élnek is zsidó ismerõseim a város életében, mégsem érzem õket magyaroknak".
A Kádár-korszakban hiába adta ki a Magvetõ Kiadó életmûsorozatát,
rútul megcsonkítva jelentek meg benne mûvei, melyek közül írói
hitvallását szebben alábbi, eredetileg 1939-ben megjelent írásánál ("A
szellem válsága") aligha foglalhatnánk össze:
A világpolgár túlnéz a kis Magyarország határain s Európa
vérkeringésébe kapcsolja bele gondolkodását. Figyeljük meg, milyen
szépen hangzik mindez, de ha közelebbrõl vizsgáljuk, a szellem
emberének méltóságteljes tógája alól kibújik a sznob lólába, mondatai
nem egyebek szépen felfûzött idézeteknél, melyeket angol, francia vagy
német, de újabban, mióta Ortega y Gasset is divatos kezd lenni,
spanyol mûvekbõl böngész össze, a magyar élet számára csak keserû
ajkbiggyesztése van, a magyar irodalmat mindenesetre sajnálkozva
lenézi, annyira lenézi, hogy a kezébe sem veszi. De már nem is
gyanúsak, akik folyton Európát vagy a világot emlegetik, amint nem
gyanúsak azok sem, akik folyvást hangoztatják, hogy az "emberiségért"
rajonganak, de megvetik a közelükben élõ egyes embert. A szellemi élet
igazi farizeusai õk. Ezek a sznobok csak majmokat tûrnek meg maguk
körül, olyanokat, akik lihegve utánoznak mindent, ami idegen, ami
külföldi. Felsõbbségük terrorjával ölik el a mégoly szegényes
pislákoló önálló gondolatot és érzést, elsorvasztják az önérzetet és
önbizalmat, a magyar irodalmat pedig belesöprik elõkelõ írószobájuk
papírkosarába, mint Európa számára értéktelen, gyermekes, parlagi
dilettantizmust. Nem érik fel ésszel, hogy Európát is, a világot6 is
csak a magyar életen keresztül érzékelhetjük s ha kicsiny határainkon
túlemelkedünk, csak azért tehetjük, hogy jobban meglássuk magunkat.
Aki valóban írója ennek a népnek, az önismeretet szolgálja, aki pedig
nem, söpörjük ki könyörtelenül az igaz bírálat ítéletével, ha még oly
méltóságosan viseli is a filozófusi palástot, mégoly nevettetõen
csörgeti is a komédiás sapkát."
Az önérzetünket elsorvasztó "urbánus"-ok hovatartozásáról
részletesebben is vallott önéletrajzi regényének ("Süllyedõ világ")
elsõ, 1940-ben megjelent csonkítatlan kiadásában, amelyben így
beszélte el egy fiatal, félig közülük való leánnyal kapcsolatos
tapasztalatait:
"Hallom, hogy Piroska apja tanító a zsidó iskolában s kántor az
imaházban. Ez megrémít. Julcsa néni, a cseléd, a kocsis, Fischer bácsi
mind arról beszél, hogy a zsidó templomban öreg szakállas zsidók
keresztény kisgyermeket szoktak megölni az õ Húsvétjuk alkalmából,
vérét lisztbe keverik és pászkába sütik. Amikor apám zsidó tisztelõi
szokás szerint pászkát küldenek ajándékba, gyanakodva vizsgálom, hátha
gyermekvér van benne. Csak azon csodálkozom, hogy az ajándékmaceszt
Julcsa néni is, a cseléd is megeszi s arról sem szól senki, hogy
valakinek a kisgyermekét ellopták s megölték volna. Tán csak nem olyan
szokás ez, amiben mindenki megnyugszik? Tán csak nem engedik meg a
csendõrök a zsidóknak, hogy évrõl-évre minden Húsvétkor megöljenek egy
gyermeket? És ha engedik - miért engedik? - Egyszer a nagy platánfa
alatt játszunk. Kötélbõl s egy szál lécdarabból hintát fabrikáltam,
Piroska ráül s hintázik, én alulról, ültõ helyembõl gyönyörködve
nézem. Ruhája leng a szélben, hosszú hajfonata repül, arca kipirul.
- Piroska - mondom nagy nehezen -, igaz, hogy ti Húsvétkor keresztény
kisgyerek vérét sütitek a maceszba?
Megállítja a hintát s elképedve néz rám.
- Ki mondta? - kérdi dühösen.
- Mindenki mondja.
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! - kiáltja, szinte kikelve magából.
Meghökkenek erre a kétségbeesetten dühös hangra, fáj, hogy
megsértettem Piroskát, de nem értem, miért mondja mégis mindenki, hogy
a zsidók gyermekeket ölnek. A hittan órán mesélte a káplán, hogy a
rómaiak az elsõ keresztényeket ilyen bûnnel gyanúsították,
megkínozták, megölték, házukat földúlták, úgy, hogy földalatti
üregekben kellett meghúzódniuk. A zsidókkal tévesztették volna õket
össze? Piroska fölháborodásában nem kételkedhettem. De
kételkedhettem-e a rómaiak véleményében s abban, amit Julcsa nénitõl a
kocsisig mindenki egyképpen hangoztatott? Igaz, apánk sohasem mondott
ilyesmit - de õ sok mindent nem mondott, ami "nem gyereknek való".
Piroska attól fogva nem jött el többé. Ha egyszer-egyszer láttam az
utcán, rám sem hederített. Láttam az apját is, sovány, fekete ruhás
ember volt, hosszú kabátot és kemény kalapot viselt. Nem ismert meg.
Ha pedig a zsidó imaház mellett vitt el az utam, némi borzongással és
ijedt kíváncsisággal néztem föl rá. Szerettem volna észrevétlenül
bemenni, mintha én is zsidó volnék s közéjük tartoznék, hogy
végignézzem titokzatos szertartásaikat.<<
Tõlük való, életét gyermekéveitõl végigkísérõ ellenszenvét regényében
továbbra is éreztette:
"Akármennyire benne élnek is zsidó ismerõseim a város életében, mégsem
érzem õket magyaroknak. Ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek,
amiért lelkesednek s ami közönyösen hagyja õket, mind-mind egészen
más, mint az én világom. Berta és az egész család pedig erõsen,
jellegzetesen zsidó. Némely rokonukkal jiddisch nyelven leveleznek.
Azonban, ha idegen is, de érdekes a világuk s megkísérlem, hogy
behatoljak, amennyire lehet. De sohasem szabadulok a gyanútól, hogy
idegennek, gójimnak tartanak, tehát tisztátalan vagyok a szemükben.
Zsidók között félszegnek érzem magam, vigyáznom kell, hogy bizonyos
beszédtárgyakat kerüljek, bizonyos kifejezéseket elnyeljek, mert
azonnal megsértõdnének, barbárnak tartanának. Még azt sem szabad
mondanom, hogy "zsidó". Egyszer-másszor vitába is bonyolódom: miért
nem sértõdöm meg én, ha magyarnak vagy kereszténynek neveznek, miért
háborodnak föl õk, ha zsidónak nevezi õket az ember? Mindenki a maga
tudtán és akaratán kívül születik annak, a mi, hát miért nem törõdnek
bele, hogy õk zsidónak születtek? A viták csúfosan végzõdnek. Szememre
vetik, hogy sértegetni akarom õket, hogy nem értem meg: õk is
magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar,
nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van s mindegyik a
maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a
zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát gyõzzön a jobb. Mert
a jobbnak kell gyõznie, ez a "fejlõdés" törvénye...Elhiszem, tudomásul
veszem, vallom is: el is határozom erõsen, hogy én jobbat,
tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd
gyõzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmû van, nem jobb a magyarnál -
s mégis gyõz!"
Végsõ soron kibékíthetetlen ellentétet látott az õ és a mi világunk között:
"Megvetéssel vegyes szánalommal nézem a zsidókat. Akár jómódú,
tekintélyes, úri zsidóról, akár szegényrõl van szó, érzem
kirekesztettségüket. Senki sem beszél velük úgy, mint egyenrangúval.
Õk sem viselkednek velünk egyenrangúakként. Vagy túlságosan
udvariasak, szolgálatkészek, hízelgõk, vagy állandóan sértõdötteknek
mutatkoznak, vagy pedig fennhéjázók, pökhendiek és ridegek. Apámhoz
olykor-olykor lócsiszárok jönnek, szép, kedves lovainkat - a világ
legszebb, legkedvesebb lovait - kivezettetik a kocsissal,
futtatják-járatják, tapogatják, szájába néznek, ostorral a hasuk alá
vernek s közben ócsárolják õket, hogy bõr sem marad rajtuk. Csodálom
apámat, hogy megtûri õket az udvaron. Van néhány zsidó kereskedõ is a
faluban, ezeket is lenézzük, hiszen olyan foglalkozásuk van, ami
igazi, jóravaló emberhez - magyar emberhez - nem méltó. Tavaszonként
pedig, amikor a sûrû orgonabokrok rogyásig megtelnek a bronz-zöld
kõrisbogarak hemzsegõ, erõs illatú tömegeivel, egy öreg zsidó ember, a
szegény Krausz bácsi állít be zsákjaival és ponyvájával, hogy lerázza
és összeszedje. Nagy érdeklõdéssel nézzük az alázatos, csöndes, békés
öreget, hogy teríti ponyváját a bokrok alá, rázza bele a dermedt
bogarakat s önti bõ zsákjába. Igen szegény lehet az öreg Krausz bácsi,
mert a cipõje feslett, nadrágja foszlott, kabátja szakadt, kalapja
horpadt - s még bogárszedéssel is foglalkozik. Nyilván olyan mesterség
ez, amit igazi jóravaló ember - magyar ember - semmi kincsért el nem
végezne. Mit csinál Krausz bácsi a kõrisbogárral? Elviszi a patikába s
eladja. Ott megszárítják, porrá törik, és orvosságot készítenek
belõle. Így magyarázza Krausz bácsi.
Mindezekre a zsidókra érezhetõen ránehezedik Jézus csúfos megölésének
bûne. Közöttük járt-kelt, tanított és gyógyított, õk azonban nem
hallgattak reá, elárulták, hamis vádat emeltek ellene,
megkorbácsoltatták, megfeszítették, még kínos halálában is gúnyolták.
Hogy viselhetik el a zsidók ennek a szörnyûségnek a súlyát? S ha már
Napnál fényesebben kiderült Jézus igaza s az õ gyalázatosságuk, mért
nem térnek meg, mért nem bánják meg bûnüket? Inkább elviselik, hogy
mindenki görbe szemmel nézzen rájuk, inkább bezárkóznak, szíjakat
kötnek homlokukra és karjukra, inkább tanulják még az iskolában is az
érthetetlen zsidó nyelvet, inkább összebújnak, rettegnek, gyanakodnak,
inkább megveretik, csúfoltatják magukat - de nem látják be rettenetes
bûnüket. A pokol mélységes fenekére jutnak, az bizonyos."
Kodolányi nem tartozott kora egyetlen nemzeti pártjához, mozgalmához
sem, róluk való álláspontja mégis kísértetiesen hasonlított hozzájuk,
igazolva ezzel, hogy az irántuk érzett mélységes idegenkedést
elsõsorban nem politikai rendszerek, hanem õk maguk váltják ki.
ifj. Tompó László
igaz bírálat ítéletével, ha még oly méltóságosan viseli is a filozófusi palástot, mégoly nevettetõen csörgeti is a komédiás sapkát", miként azt is, hogy "akármennyire benne élnek is zsidó ismerõseim a város életében, mégsem érzem õket magyaroknak".
A Kádár-korszakban hiába adta ki a Magvetõ Kiadó életmûsorozatát,
rútul megcsonkítva jelentek meg benne mûvei, melyek közül írói
hitvallását szebben alábbi, eredetileg 1939-ben megjelent írásánál ("A
szellem válsága") aligha foglalhatnánk össze:
A világpolgár túlnéz a kis Magyarország határain s Európa
vérkeringésébe kapcsolja bele gondolkodását. Figyeljük meg, milyen
szépen hangzik mindez, de ha közelebbrõl vizsgáljuk, a szellem
emberének méltóságteljes tógája alól kibújik a sznob lólába, mondatai
nem egyebek szépen felfûzött idézeteknél, melyeket angol, francia vagy
német, de újabban, mióta Ortega y Gasset is divatos kezd lenni,
spanyol mûvekbõl böngész össze, a magyar élet számára csak keserû
ajkbiggyesztése van, a magyar irodalmat mindenesetre sajnálkozva
lenézi, annyira lenézi, hogy a kezébe sem veszi. De már nem is
gyanúsak, akik folyton Európát vagy a világot emlegetik, amint nem
gyanúsak azok sem, akik folyvást hangoztatják, hogy az "emberiségért"
rajonganak, de megvetik a közelükben élõ egyes embert. A szellemi élet
igazi farizeusai õk. Ezek a sznobok csak majmokat tûrnek meg maguk
körül, olyanokat, akik lihegve utánoznak mindent, ami idegen, ami
külföldi. Felsõbbségük terrorjával ölik el a mégoly szegényes
pislákoló önálló gondolatot és érzést, elsorvasztják az önérzetet és
önbizalmat, a magyar irodalmat pedig belesöprik elõkelõ írószobájuk
papírkosarába, mint Európa számára értéktelen, gyermekes, parlagi
dilettantizmust. Nem érik fel ésszel, hogy Európát is, a világot6 is
csak a magyar életen keresztül érzékelhetjük s ha kicsiny határainkon
túlemelkedünk, csak azért tehetjük, hogy jobban meglássuk magunkat.
Aki valóban írója ennek a népnek, az önismeretet szolgálja, aki pedig
nem, söpörjük ki könyörtelenül az igaz bírálat ítéletével, ha még oly
méltóságosan viseli is a filozófusi palástot, mégoly nevettetõen
csörgeti is a komédiás sapkát."
Az önérzetünket elsorvasztó "urbánus"-ok hovatartozásáról
részletesebben is vallott önéletrajzi regényének ("Süllyedõ világ")
elsõ, 1940-ben megjelent csonkítatlan kiadásában, amelyben így
beszélte el egy fiatal, félig közülük való leánnyal kapcsolatos
tapasztalatait:
"Hallom, hogy Piroska apja tanító a zsidó iskolában s kántor az
imaházban. Ez megrémít. Julcsa néni, a cseléd, a kocsis, Fischer bácsi
mind arról beszél, hogy a zsidó templomban öreg szakállas zsidók
keresztény kisgyermeket szoktak megölni az õ Húsvétjuk alkalmából,
vérét lisztbe keverik és pászkába sütik. Amikor apám zsidó tisztelõi
szokás szerint pászkát küldenek ajándékba, gyanakodva vizsgálom, hátha
gyermekvér van benne. Csak azon csodálkozom, hogy az ajándékmaceszt
Julcsa néni is, a cseléd is megeszi s arról sem szól senki, hogy
valakinek a kisgyermekét ellopták s megölték volna. Tán csak nem olyan
szokás ez, amiben mindenki megnyugszik? Tán csak nem engedik meg a
csendõrök a zsidóknak, hogy évrõl-évre minden Húsvétkor megöljenek egy
gyermeket? És ha engedik - miért engedik? - Egyszer a nagy platánfa
alatt játszunk. Kötélbõl s egy szál lécdarabból hintát fabrikáltam,
Piroska ráül s hintázik, én alulról, ültõ helyembõl gyönyörködve
nézem. Ruhája leng a szélben, hosszú hajfonata repül, arca kipirul.
- Piroska - mondom nagy nehezen -, igaz, hogy ti Húsvétkor keresztény
kisgyerek vérét sütitek a maceszba?
Megállítja a hintát s elképedve néz rám.
- Ki mondta? - kérdi dühösen.
- Mindenki mondja.
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz! - kiáltja, szinte kikelve magából.
Meghökkenek erre a kétségbeesetten dühös hangra, fáj, hogy
megsértettem Piroskát, de nem értem, miért mondja mégis mindenki, hogy
a zsidók gyermekeket ölnek. A hittan órán mesélte a káplán, hogy a
rómaiak az elsõ keresztényeket ilyen bûnnel gyanúsították,
megkínozták, megölték, házukat földúlták, úgy, hogy földalatti
üregekben kellett meghúzódniuk. A zsidókkal tévesztették volna õket
össze? Piroska fölháborodásában nem kételkedhettem. De
kételkedhettem-e a rómaiak véleményében s abban, amit Julcsa nénitõl a
kocsisig mindenki egyképpen hangoztatott? Igaz, apánk sohasem mondott
ilyesmit - de õ sok mindent nem mondott, ami "nem gyereknek való".
Piroska attól fogva nem jött el többé. Ha egyszer-egyszer láttam az
utcán, rám sem hederített. Láttam az apját is, sovány, fekete ruhás
ember volt, hosszú kabátot és kemény kalapot viselt. Nem ismert meg.
Ha pedig a zsidó imaház mellett vitt el az utam, némi borzongással és
ijedt kíváncsisággal néztem föl rá. Szerettem volna észrevétlenül
bemenni, mintha én is zsidó volnék s közéjük tartoznék, hogy
végignézzem titokzatos szertartásaikat.<<
Tõlük való, életét gyermekéveitõl végigkísérõ ellenszenvét regényében
továbbra is éreztette:
"Akármennyire benne élnek is zsidó ismerõseim a város életében, mégsem
érzem õket magyaroknak. Ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek,
amiért lelkesednek s ami közönyösen hagyja õket, mind-mind egészen
más, mint az én világom. Berta és az egész család pedig erõsen,
jellegzetesen zsidó. Némely rokonukkal jiddisch nyelven leveleznek.
Azonban, ha idegen is, de érdekes a világuk s megkísérlem, hogy
behatoljak, amennyire lehet. De sohasem szabadulok a gyanútól, hogy
idegennek, gójimnak tartanak, tehát tisztátalan vagyok a szemükben.
Zsidók között félszegnek érzem magam, vigyáznom kell, hogy bizonyos
beszédtárgyakat kerüljek, bizonyos kifejezéseket elnyeljek, mert
azonnal megsértõdnének, barbárnak tartanának. Még azt sem szabad
mondanom, hogy "zsidó". Egyszer-másszor vitába is bonyolódom: miért
nem sértõdöm meg én, ha magyarnak vagy kereszténynek neveznek, miért
háborodnak föl õk, ha zsidónak nevezi õket az ember? Mindenki a maga
tudtán és akaratán kívül születik annak, a mi, hát miért nem törõdnek
bele, hogy õk zsidónak születtek? A viták csúfosan végzõdnek. Szememre
vetik, hogy sértegetni akarom õket, hogy nem értem meg: õk is
magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar,
nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van s mindegyik a
maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a
zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát gyõzzön a jobb. Mert
a jobbnak kell gyõznie, ez a "fejlõdés" törvénye...Elhiszem, tudomásul
veszem, vallom is: el is határozom erõsen, hogy én jobbat,
tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd
gyõzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmû van, nem jobb a magyarnál -
s mégis gyõz!"
Végsõ soron kibékíthetetlen ellentétet látott az õ és a mi világunk között:
"Megvetéssel vegyes szánalommal nézem a zsidókat. Akár jómódú,
tekintélyes, úri zsidóról, akár szegényrõl van szó, érzem
kirekesztettségüket. Senki sem beszél velük úgy, mint egyenrangúval.
Õk sem viselkednek velünk egyenrangúakként. Vagy túlságosan
udvariasak, szolgálatkészek, hízelgõk, vagy állandóan sértõdötteknek
mutatkoznak, vagy pedig fennhéjázók, pökhendiek és ridegek. Apámhoz
olykor-olykor lócsiszárok jönnek, szép, kedves lovainkat - a világ
legszebb, legkedvesebb lovait - kivezettetik a kocsissal,
futtatják-járatják, tapogatják, szájába néznek, ostorral a hasuk alá
vernek s közben ócsárolják õket, hogy bõr sem marad rajtuk. Csodálom
apámat, hogy megtûri õket az udvaron. Van néhány zsidó kereskedõ is a
faluban, ezeket is lenézzük, hiszen olyan foglalkozásuk van, ami
igazi, jóravaló emberhez - magyar emberhez - nem méltó. Tavaszonként
pedig, amikor a sûrû orgonabokrok rogyásig megtelnek a bronz-zöld
kõrisbogarak hemzsegõ, erõs illatú tömegeivel, egy öreg zsidó ember, a
szegény Krausz bácsi állít be zsákjaival és ponyvájával, hogy lerázza
és összeszedje. Nagy érdeklõdéssel nézzük az alázatos, csöndes, békés
öreget, hogy teríti ponyváját a bokrok alá, rázza bele a dermedt
bogarakat s önti bõ zsákjába. Igen szegény lehet az öreg Krausz bácsi,
mert a cipõje feslett, nadrágja foszlott, kabátja szakadt, kalapja
horpadt - s még bogárszedéssel is foglalkozik. Nyilván olyan mesterség
ez, amit igazi jóravaló ember - magyar ember - semmi kincsért el nem
végezne. Mit csinál Krausz bácsi a kõrisbogárral? Elviszi a patikába s
eladja. Ott megszárítják, porrá törik, és orvosságot készítenek
belõle. Így magyarázza Krausz bácsi.
Mindezekre a zsidókra érezhetõen ránehezedik Jézus csúfos megölésének
bûne. Közöttük járt-kelt, tanított és gyógyított, õk azonban nem
hallgattak reá, elárulták, hamis vádat emeltek ellene,
megkorbácsoltatták, megfeszítették, még kínos halálában is gúnyolták.
Hogy viselhetik el a zsidók ennek a szörnyûségnek a súlyát? S ha már
Napnál fényesebben kiderült Jézus igaza s az õ gyalázatosságuk, mért
nem térnek meg, mért nem bánják meg bûnüket? Inkább elviselik, hogy
mindenki görbe szemmel nézzen rájuk, inkább bezárkóznak, szíjakat
kötnek homlokukra és karjukra, inkább tanulják még az iskolában is az
érthetetlen zsidó nyelvet, inkább összebújnak, rettegnek, gyanakodnak,
inkább megveretik, csúfoltatják magukat - de nem látják be rettenetes
bûnüket. A pokol mélységes fenekére jutnak, az bizonyos."
Kodolányi nem tartozott kora egyetlen nemzeti pártjához, mozgalmához
sem, róluk való álláspontja mégis kísértetiesen hasonlított hozzájuk,
igazolva ezzel, hogy az irántuk érzett mélységes idegenkedést
elsõsorban nem politikai rendszerek, hanem õk maguk váltják ki.
ifj. Tompó László
Hozzaszolasok
#1 |
valahun
- 2012. September 10. 07:01:33
#2 |
postaimre
- 2012. September 10. 07:07:11
#3 |
valahun
- 2012. September 10. 07:16:44
#4 |
postaimre
- 2012. September 10. 07:42:52
#5 |
valahun
- 2012. September 10. 08:03:51
#6 |
postaimre
- 2012. September 10. 08:12:41
#7 |
valahun
- 2012. September 10. 08:35:43
#8 |
guzsaly
- 2012. September 10. 18:26:49
#9 |
Balu
- 2012. September 11. 12:47:31
#10 |
valahun
- 2012. September 11. 13:15:05
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.