A második világháború egyik említésre sem való epizódja volt az, amikor egy kis francia falucskának határát elérõ amcsi felderítõket szállító Jeepet megállította az egyik idõs helyi lakos, és ünnepélyesen átadott egy szál virágot, hogy bej, de jó hogy itt vannak. Az amcsik vigyorogtak, mint tejbetök, de az öreg tovább folytatta a mondókáját, még pedig a következõ kérdésekkel: Miért kellett a légi erejüknek a faluját porrá bombázniuk, és pont július 4.-én, és pont két napra reá, hogy a németek kiürítették a helységet? Az amcsik nem tudtak mit mondani erre. Az öreg viszont tovább folytatta, hogy sajnos csak egy szál virágot tudott hozni, a többi a felesége sírjára kellett, majd visszabotorkált a romhalmazok felé. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy, nem minden segítség segítség, és nem minden segítõ valós segítséget akar tenni. ( Remélem érthetõ vagyok. ) Ha tényleg segíteni akar nekünk maci elvtárs, és valós kézzel fogható segítséget fog a Magyarság részére nyújtani, annak szívbõl örülnék, de félõ, hogy álcaruhások kapják megint telibe a segítséget, és azok ellen fogják fordítani, akiknek pont eme segítség kellet volna. Kimaradni semmibõl sem lehet, mert ami meg van írva, az úgyis eljõ. Én nem a megjósoltakra gondoltam ezen a téren, hanem a vidám mosolyú csuklyás kaszás kispajtásra, aki ilyenkor rendesen lengeti a szerszámát, és nem érdekli, hogy elbújtál-é avagy a roham élén haladsz, ha letelt az idõd, akkor bárhol lehetsz.