Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Az eladósodott ember korszaka - az adósság mint ellopott idõ
A pénzügyi válság újabb és újabb fejezetei egy sajátos, mára már a társadalmi élet egészében jelen lévõ szubjektumot állítanak elénk: az eladósodott embert. Az adósság jelensége ugyanis nem korlátozódik a gazdaság területére. A neoliberális rendszer társadalmi viszonyainak alapja az adósság, többszörös megfosztottságot eredményezve: egy már meggyengült, a képviseleti demokrácia révén átengedett politikai hatalomtól való megfosztottságot; a kapitalista tõkefelhalmozásból a korábbi harcok által kiszakított javak egyre nagyobb részétõl való megfosztottságot; de leginkább az alternatívákat és lehetõségeket hordozó jövõtõl való megfosztottságot.
A hitelezõ–adós viszony erõsíti a kapitalizmusra jellemzõ kizsákmányolási és uralmi mechanizmusok teljes skáláját. Az adósság ugyanis nem tesz különbséget munkavállalók és munkanélküliek, fogyasztók és termelõk, aktívak és inaktívak, nyugdíjasok és aktív szolidaritási jövedelemben (a franciaországi RSA, vagyis a szociális minimumjövedelem, a ford.) részesülõk között. Ugyanazt a hatalmi viszonyt írja elõ mindenki számára: azok is fizetik az államadósság kamatait, akiknek személyi hitelre nem futná. Az egész társadalom eladósodott, és ez nemhogy véget vetne az egyenlõtlenségnek, csak még inkább kiélezi – ezt az egyenlõtlenséget ideje lenne végre osztálykülönbségnek nevezni.
A jelenlegi válságban világossá válik, hogy a neoliberalizmus egyik fõ politikai tétje nem más, mint a tulajdon: hitelezõ és adós viszonya az értékpapírral rendelkezõk és nem rendelkezõk közötti erõviszonyt fejezi ki. Elképesztõ összegek vándorolnak az adósoktól (a lakosság nagy többsége) a hitelezõkhöz (bankok, nyugdíjalapok, vállalatok, a legtehetõsebb háztartások): a kamatok felhalmozódása révén a fejlõdõ országok 1970-es hetvenmilliárdnyi adósságának teljes összege 2009-re 3 545 milliárdra nõtt. Holott az évek alatt az adósok már kezdeti tartozásuk száztízszeresének megfelelõ összeget fizettek vissza.[i]
Az adósság megalkotja a maga erkölcsét; a munka moráljától különbözõ, ugyanakkor azt kiegészítõ erkölcsöt. A munka ideológiájának erõfeszítés-jutalmazás párosát az ígéret morálja (az adósság kifizetése) és a vétek morálja (az adósság felvétele) kettõzi meg. Erre az összefüggésre hívja fel a figyelmet a német filozófus, Friedrich Nietzsche is: a német Schuld (vétek) fogalom – alapvetõ erkölcsi fogalom – a nagyon is materiális Schulden (adósság) fogalomból ered.[ii] A német sajtókampány a „görög paraziták” ellen tanúsítja, hogy az adósságra épülõ gazdaság milyen erõszakos gondolkodásmódot plántál az emberekbe. A média, a politikusok, a közgazdászok mintha egyenesen azt üzennék az athénieknek: ti vagytok a hibásak. Voltaképpen amíg a görögök a napon sütkéreznek, addig a német protestánsok Európa és az emberiség jólétéért gürcölnek a szürke ég alatt. A valóságnak ez az ábrázolása nagyon hasonlít ahhoz, amikor a munkanélkülit segélyezettnek, a jóléti államot pedig „állam bácsinak” mutatjuk be.
Az adósság olyan hatalomnak mutatja magát, amely mintha erõszak és ideológia nélkül mûködne. A „szabad” adósnak mindenesetre nincs más választása, mint hogy tetteit, döntéseit az adósság visszafizetése által meghatározott keretek közé illessze. Csak annyira szabad, amennyire az életmódja (fogyasztás, munkahely, szociális kiadások, adó és így tovább) engedi, hogy kötelezettségeit teljesítse. Az Egyesült Államokban például a jogi mesterképzést végzõ diákok nyolcvan százaléka átlagosan 77 ezer dollárnyi adósságot halmoz fel, ha magániskolába járt, és ötvenezer dollárt, ha állami egyetemre. Egy diák nemrég így foglalta össze a helyzetét az Egyesült Államokban, az Occupy Wall Street mozgalom honlapján: „A diákhitelem körülbelül 75 ezer dollárt tesz ki. Hamarosan nem fogom tudni fizetni. A kezességet apám vállalta, õ lesz kénytelen tovább törleszteni az adósságomat. Késõbb pedig már õ sem fog tudni fizetni. Tönkretettem a családomat, pedig csak ki akartam törni abból a társadalmi osztályból, amelyikbe beleszülettem.”[iii]
A mechanizmus az egyén és a nemzet szintjén egyformán mûködik. Néhány héttel halála elõtt az egykori ír pénzügyminiszter, Brian Lenihan így nyilatkozott: „Kinevezésemkor, 2008 májusában az volt az érzésem, hogy olyan mértékû nehézségekkel állunk szemben a bankszektorban és az államháztartásban, hogy az gyakorlatilag önállóságunk elvesztésével egyenlõ.” Majd hozzátette: az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segítségét kérve „Írország hivatalosan is lemondott arról, hogy képes dönteni a saját sorsáról” (The Irish Times, 2011. április 25.). A hitelezõ uralma az adós felett Foucault hatalomdefiníciójára emlékeztet: olyan cselekedet, amely „szabad szubjektumként” kezeli azt, aki felett gyakorolják.[iv] Az adósság hatalma meghagyja az egyén szabadságát, miközben egyetlen cél elérésére ösztönzi (méghozzá elég nyomatékosan): az adósság kifizetésére (ráadásul az, ahogyan Európa és az IMF az adósságot hasznosítja, azaz a recessziót favorizáló gazdaságpolitikát követelve, tovább gyengíti az adósokat).
A hitelezõ–adós viszony azonban nemcsak a jelenlegi lakosságra vonatkozik. Addig ugyanis, amíg felszívódása nem a magas jövedelmek és a vállalatok adóinak emelésével történik – azaz azoknak az osztályok közötti erõviszonyok megfordításával, amely tulajdonképpen az adósság megjelenéséhez vezetett[v] –, a kezelési szabályok az eljövendõ nemzedékeket is kötelezik. A kapitalizmus azáltal, hogy adósságaik kifizetésére ösztönzi az állampolgárokat, maga osztja ki a jövõ lapjait; tervezhet, kiszámíthat, felmérhet, párhuzamokat állíthat a jelenlegi és az eljövendõ magatartások között, egyszóval összekötheti a jelent a jövõvel. A kapitalista rendszer így szûkíti le azt, ami lesz, arra, ami van; a jövõt a benne rejlõ lehetõségekkel a jelenlegi hatalmi viszonyokra. Annak a furcsa érzésnek, ami azzal jár, ha az ember egy idõtõl, kilátásoktól és a mélyreható változások lehetõségétõl megfosztott társadalomban él – van egyáltalán más, ami miatt a „felháborodottak” (los indignados) lázonganak? – egyik fõ oka az adósság.
Az idõ és az adósság összefüggése, azaz a pénz kölcsönzése és az idõ birtokbavétele a kölcsönt nyújtó által századok óta ismert tény. Noha a középkorban még nem különböztették meg világosan az uzsorát a kamattól – az uzsora ugyanis ekkor még csak túl magas kamatot jelentett (ó, õseink bölcsessége !) –, az jól látható volt, hogy mennyiben lopta meg a másikat az, aki a kölcsönt adta, és hogy miben vétkezett: idõt adott el, olyasmit, ami nem volt az övé, és aminek egyetlen tulajdonosa Isten volt. A középkori logika összegzéseképpen a történész Jacques Le Goff a következõ kérdést teszi fel: „Mert hát mi mást árulna valójában [az uzsorás], ha nem az idõt, ami a kölcsönadás és a kamatokkal együtt való visszafizetés pillanata között telik el? Márpedig az idõ felett csakis Isten rendelkezhet[vi]. Az idõtolvaj uzsorás nem mást lop, mint Isten vagyonát.” Karl Marx szerint az uzsorakölcsön történelmi jelentõsége abban áll, hogy – szemben azzal a gazdagsággal, amely a fogyasztásban jelenik meg – az uzsora elõrevetíti a tõkét, elõfutára annak a mûködési módnak, amikor a pénz pénzt termel.
Egy tizenharmadik századi kéziratban errõl, valamint a kölcsönadó által elsajátított idõrõl olvashatunk: „Az uzsorások a természet ellen vétenek, mivelhogy azt próbálják elérni, hogy a pénz pénzt fialjon, mint ahogy ló lovat vagy az öszvér öszvért szül. Mi több, az uzsorások tolvajok, mert idõt árusítanak, ami nem az övék, márpedig idegen javakat értékesíteni, tulajdonosuk akarata ellenére, tolvajlással egyenlõ. Ezen kívül, mivel nem mást árusítanak, mint a pénzre való várakozást, azaz idõt, nappalt és éjszakát bocsátanak áruba. A nap a világosság ideje, az éj pedig a pihenésé. Következésképpen fényt és pihenést árusítanak. Nem lenne igazságos hát, ha fényben és örök pihenésben részesülnének.”[vii]
A pénzvilág ügyel arra, hogy az egyedül lehetséges választásokat és döntéseket a pénzbõl keletkezõ pénz, valamint a „termelés a termelésért” leegyszerûsített logikája alapján határozza meg. Miközben az ipari társadalmakban még fennmaradt egyfajta nyitott idõ – vagyis elképzelhetõ volt a fejlõdés vagy a forradalom –, ma a pénzvilág által mozgósított mérhetetlen összegektõl sújtott, a kapitalista hatalmi viszonyok reprodukálására rendeltetett jövõ a benne rejlõ lehetõségekkel együtt mintha megbénult volna; az adósság ugyanis semlegesíti az idõt – az idõt mint új lehetõségek teremtését, azaz minden politikai, társadalmi és esztétikai változás alapját.
A szerzõ szociológus és filozófus. Az itt közölt szöveg legutóbbi könyvébõl való: La Fabrique de l’homme endetté. Essai sur la condition néolibérale [Az eladósodott ember gyára. Tanulmány a neoliberális feltételekrõl], Éditions Amsterdam, Párizs, 2011.
Írta: Maurizio Lazzarato
Fordította: Barna Anett
..........................................................................
[i] Damien Millet és Eric Toussaint (vezetésével): La Dette ou la vie [Adósság vagy élet], CADTM (Összefogás a Harmadik Világ Adósságának Eltörléséért), Éditions Aden, Brüsszel, 2011.
[ii] Friedrich Nietzsche: La Généalogie de la morale [A morál genealógiája], Gallimard, Párizs, 1966.
[iii] Idézi Tim Mak: Unpaid student loans top $ 1 trillion [A diákhitelek egytrillió dollárra rúgnak), 2011. október 19. www.politico.com
[iv] Michel Foucault: Le sujet et le pouvoir [Az egyén és a hatalom] a Dits et Écrits-bõl [Beszédek és írások], IV. kötet, Gallimard, Párizs, 2010.
[v] Laurent Cordonnier: Un pays paut-il faire faillite? [Csõdbe mehet-e egy állam? ], Le Monde diplomatique, 2010. március.
[vi] Jacques Le Goff: La Bourse et la Vie. Économie et réligion au Moyen age [A tõzsde és az élet. Gazdaság és vallás a középkorban], Hachette, Párizs, 1986., 42. o.
[vii] Idézi Jacques Le Goff i. m.
A hitelezõ–adós viszony erõsíti a kapitalizmusra jellemzõ kizsákmányolási és uralmi mechanizmusok teljes skáláját. Az adósság ugyanis nem tesz különbséget munkavállalók és munkanélküliek, fogyasztók és termelõk, aktívak és inaktívak, nyugdíjasok és aktív szolidaritási jövedelemben (a franciaországi RSA, vagyis a szociális minimumjövedelem, a ford.) részesülõk között. Ugyanazt a hatalmi viszonyt írja elõ mindenki számára: azok is fizetik az államadósság kamatait, akiknek személyi hitelre nem futná. Az egész társadalom eladósodott, és ez nemhogy véget vetne az egyenlõtlenségnek, csak még inkább kiélezi – ezt az egyenlõtlenséget ideje lenne végre osztálykülönbségnek nevezni.
A jelenlegi válságban világossá válik, hogy a neoliberalizmus egyik fõ politikai tétje nem más, mint a tulajdon: hitelezõ és adós viszonya az értékpapírral rendelkezõk és nem rendelkezõk közötti erõviszonyt fejezi ki. Elképesztõ összegek vándorolnak az adósoktól (a lakosság nagy többsége) a hitelezõkhöz (bankok, nyugdíjalapok, vállalatok, a legtehetõsebb háztartások): a kamatok felhalmozódása révén a fejlõdõ országok 1970-es hetvenmilliárdnyi adósságának teljes összege 2009-re 3 545 milliárdra nõtt. Holott az évek alatt az adósok már kezdeti tartozásuk száztízszeresének megfelelõ összeget fizettek vissza.[i]
Az adósság megalkotja a maga erkölcsét; a munka moráljától különbözõ, ugyanakkor azt kiegészítõ erkölcsöt. A munka ideológiájának erõfeszítés-jutalmazás párosát az ígéret morálja (az adósság kifizetése) és a vétek morálja (az adósság felvétele) kettõzi meg. Erre az összefüggésre hívja fel a figyelmet a német filozófus, Friedrich Nietzsche is: a német Schuld (vétek) fogalom – alapvetõ erkölcsi fogalom – a nagyon is materiális Schulden (adósság) fogalomból ered.[ii] A német sajtókampány a „görög paraziták” ellen tanúsítja, hogy az adósságra épülõ gazdaság milyen erõszakos gondolkodásmódot plántál az emberekbe. A média, a politikusok, a közgazdászok mintha egyenesen azt üzennék az athénieknek: ti vagytok a hibásak. Voltaképpen amíg a görögök a napon sütkéreznek, addig a német protestánsok Európa és az emberiség jólétéért gürcölnek a szürke ég alatt. A valóságnak ez az ábrázolása nagyon hasonlít ahhoz, amikor a munkanélkülit segélyezettnek, a jóléti államot pedig „állam bácsinak” mutatjuk be.
Az adósság olyan hatalomnak mutatja magát, amely mintha erõszak és ideológia nélkül mûködne. A „szabad” adósnak mindenesetre nincs más választása, mint hogy tetteit, döntéseit az adósság visszafizetése által meghatározott keretek közé illessze. Csak annyira szabad, amennyire az életmódja (fogyasztás, munkahely, szociális kiadások, adó és így tovább) engedi, hogy kötelezettségeit teljesítse. Az Egyesült Államokban például a jogi mesterképzést végzõ diákok nyolcvan százaléka átlagosan 77 ezer dollárnyi adósságot halmoz fel, ha magániskolába járt, és ötvenezer dollárt, ha állami egyetemre. Egy diák nemrég így foglalta össze a helyzetét az Egyesült Államokban, az Occupy Wall Street mozgalom honlapján: „A diákhitelem körülbelül 75 ezer dollárt tesz ki. Hamarosan nem fogom tudni fizetni. A kezességet apám vállalta, õ lesz kénytelen tovább törleszteni az adósságomat. Késõbb pedig már õ sem fog tudni fizetni. Tönkretettem a családomat, pedig csak ki akartam törni abból a társadalmi osztályból, amelyikbe beleszülettem.”[iii]
A mechanizmus az egyén és a nemzet szintjén egyformán mûködik. Néhány héttel halála elõtt az egykori ír pénzügyminiszter, Brian Lenihan így nyilatkozott: „Kinevezésemkor, 2008 májusában az volt az érzésem, hogy olyan mértékû nehézségekkel állunk szemben a bankszektorban és az államháztartásban, hogy az gyakorlatilag önállóságunk elvesztésével egyenlõ.” Majd hozzátette: az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segítségét kérve „Írország hivatalosan is lemondott arról, hogy képes dönteni a saját sorsáról” (The Irish Times, 2011. április 25.). A hitelezõ uralma az adós felett Foucault hatalomdefiníciójára emlékeztet: olyan cselekedet, amely „szabad szubjektumként” kezeli azt, aki felett gyakorolják.[iv] Az adósság hatalma meghagyja az egyén szabadságát, miközben egyetlen cél elérésére ösztönzi (méghozzá elég nyomatékosan): az adósság kifizetésére (ráadásul az, ahogyan Európa és az IMF az adósságot hasznosítja, azaz a recessziót favorizáló gazdaságpolitikát követelve, tovább gyengíti az adósokat).
A hitelezõ–adós viszony azonban nemcsak a jelenlegi lakosságra vonatkozik. Addig ugyanis, amíg felszívódása nem a magas jövedelmek és a vállalatok adóinak emelésével történik – azaz azoknak az osztályok közötti erõviszonyok megfordításával, amely tulajdonképpen az adósság megjelenéséhez vezetett[v] –, a kezelési szabályok az eljövendõ nemzedékeket is kötelezik. A kapitalizmus azáltal, hogy adósságaik kifizetésére ösztönzi az állampolgárokat, maga osztja ki a jövõ lapjait; tervezhet, kiszámíthat, felmérhet, párhuzamokat állíthat a jelenlegi és az eljövendõ magatartások között, egyszóval összekötheti a jelent a jövõvel. A kapitalista rendszer így szûkíti le azt, ami lesz, arra, ami van; a jövõt a benne rejlõ lehetõségekkel a jelenlegi hatalmi viszonyokra. Annak a furcsa érzésnek, ami azzal jár, ha az ember egy idõtõl, kilátásoktól és a mélyreható változások lehetõségétõl megfosztott társadalomban él – van egyáltalán más, ami miatt a „felháborodottak” (los indignados) lázonganak? – egyik fõ oka az adósság.
Az idõ és az adósság összefüggése, azaz a pénz kölcsönzése és az idõ birtokbavétele a kölcsönt nyújtó által századok óta ismert tény. Noha a középkorban még nem különböztették meg világosan az uzsorát a kamattól – az uzsora ugyanis ekkor még csak túl magas kamatot jelentett (ó, õseink bölcsessége !) –, az jól látható volt, hogy mennyiben lopta meg a másikat az, aki a kölcsönt adta, és hogy miben vétkezett: idõt adott el, olyasmit, ami nem volt az övé, és aminek egyetlen tulajdonosa Isten volt. A középkori logika összegzéseképpen a történész Jacques Le Goff a következõ kérdést teszi fel: „Mert hát mi mást árulna valójában [az uzsorás], ha nem az idõt, ami a kölcsönadás és a kamatokkal együtt való visszafizetés pillanata között telik el? Márpedig az idõ felett csakis Isten rendelkezhet[vi]. Az idõtolvaj uzsorás nem mást lop, mint Isten vagyonát.” Karl Marx szerint az uzsorakölcsön történelmi jelentõsége abban áll, hogy – szemben azzal a gazdagsággal, amely a fogyasztásban jelenik meg – az uzsora elõrevetíti a tõkét, elõfutára annak a mûködési módnak, amikor a pénz pénzt termel.
Egy tizenharmadik századi kéziratban errõl, valamint a kölcsönadó által elsajátított idõrõl olvashatunk: „Az uzsorások a természet ellen vétenek, mivelhogy azt próbálják elérni, hogy a pénz pénzt fialjon, mint ahogy ló lovat vagy az öszvér öszvért szül. Mi több, az uzsorások tolvajok, mert idõt árusítanak, ami nem az övék, márpedig idegen javakat értékesíteni, tulajdonosuk akarata ellenére, tolvajlással egyenlõ. Ezen kívül, mivel nem mást árusítanak, mint a pénzre való várakozást, azaz idõt, nappalt és éjszakát bocsátanak áruba. A nap a világosság ideje, az éj pedig a pihenésé. Következésképpen fényt és pihenést árusítanak. Nem lenne igazságos hát, ha fényben és örök pihenésben részesülnének.”[vii]
A pénzvilág ügyel arra, hogy az egyedül lehetséges választásokat és döntéseket a pénzbõl keletkezõ pénz, valamint a „termelés a termelésért” leegyszerûsített logikája alapján határozza meg. Miközben az ipari társadalmakban még fennmaradt egyfajta nyitott idõ – vagyis elképzelhetõ volt a fejlõdés vagy a forradalom –, ma a pénzvilág által mozgósított mérhetetlen összegektõl sújtott, a kapitalista hatalmi viszonyok reprodukálására rendeltetett jövõ a benne rejlõ lehetõségekkel együtt mintha megbénult volna; az adósság ugyanis semlegesíti az idõt – az idõt mint új lehetõségek teremtését, azaz minden politikai, társadalmi és esztétikai változás alapját.
A szerzõ szociológus és filozófus. Az itt közölt szöveg legutóbbi könyvébõl való: La Fabrique de l’homme endetté. Essai sur la condition néolibérale [Az eladósodott ember gyára. Tanulmány a neoliberális feltételekrõl], Éditions Amsterdam, Párizs, 2011.
Írta: Maurizio Lazzarato
Fordította: Barna Anett
..........................................................................
[i] Damien Millet és Eric Toussaint (vezetésével): La Dette ou la vie [Adósság vagy élet], CADTM (Összefogás a Harmadik Világ Adósságának Eltörléséért), Éditions Aden, Brüsszel, 2011.
[ii] Friedrich Nietzsche: La Généalogie de la morale [A morál genealógiája], Gallimard, Párizs, 1966.
[iii] Idézi Tim Mak: Unpaid student loans top $ 1 trillion [A diákhitelek egytrillió dollárra rúgnak), 2011. október 19. www.politico.com
[iv] Michel Foucault: Le sujet et le pouvoir [Az egyén és a hatalom] a Dits et Écrits-bõl [Beszédek és írások], IV. kötet, Gallimard, Párizs, 2010.
[v] Laurent Cordonnier: Un pays paut-il faire faillite? [Csõdbe mehet-e egy állam? ], Le Monde diplomatique, 2010. március.
[vi] Jacques Le Goff: La Bourse et la Vie. Économie et réligion au Moyen age [A tõzsde és az élet. Gazdaság és vallás a középkorban], Hachette, Párizs, 1986., 42. o.
[vii] Idézi Jacques Le Goff i. m.
Hozzaszolasok
#1 |
Zea
- 2012. May 06. 14:45:44
#2 |
Perje
- 2012. May 06. 20:22:41
#3 |
mormota1968
- 2012. May 07. 02:36:53
#4 |
nyilas
- 2012. May 09. 17:53:33
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.