A városi legendák makacs természetûek, sokáig fennmaradnak, különösen akkor, ha hiteles cáfolatot sem lehet szembeszegezni velük. Émile Zola 110 évvel ezelõtt halt meg, a hivatalos vizsgálat szerint szén-monoxid-mérgezésben. Mégis máig él a gyanú, hogy az antiszemita elõfeltevésre alapozott Drefus-per ellen elsõként tiltakozó világhírû író életét szélsõjobboldali indulatból táplálkozó merénylet oltotta ki. Indulatokban pedig az idõben nem volt hiány, az író a J’accuse...! megjelenése óta naponta kapott gyûlölködõ, fenyegetõ leveleket a Dreyfus kapitány bûnösségét zsidó származása alapján bizonyítottnak látók táborából, az utolsót éppen halála napján. Annyi tény, hogy a 62 éves Zola ereje teljében, váratlanul hunyt el, feltûnõen gyanús körülmények között. A tragédia elõtti napon egy kéményseprõt láttak háza tetõzetén...
Az idei évforduló alkalmából a Le Point napilap a korabeli rendõrségi jegyzõkönyv alapján idézte fel a több mint száz évvel ezelõtti eseményeket.

Émile Zola és felesége, Alexandrine két kutyájuk kíséretében 1902. szeptember 28-án, szokásos nyári üdülésükbõl tértek haza Párizsba. Hat hetet tölöttek teljes nyugalomban az író Médanban lévõ vidéki házában. Érkezésük napján szokatlan hideg, nedves idõ köszöntött Párizsra, ezért a szobainas, Jules Delahalle begyújtja a hálószobai kandallót. Alig kaptak azonban lángra a faszénkockák, sûrû füst kezdett elõgomolyogni a kandalló fémajtaja mögül. Az inas nem értette: tavassszal még hibátlanul mûködött a fûtés. Mindenestre biztosabbnak tûnt, ha felhagy a kísérletezéssel. Becsukta a kandalló ajtaját és kiszellõztette a szobát. Amikor a háziak megérkeztek, Alexandrine asszony arra kérte az inast, hívja ki másnapra a kéményseprõket.

Szeptember 29-én reggel 8-kor Jules hiába várta a nappaliban Zoláékat, még nem jöttek ki a hálószobából. Pedig koránkelõek voltak, s a kéményseprõket is aznapra várták. Az inas végül 9-kor szánta el magát, hogy bekopog, de választ nem kapott. Addigra a többi alkalmazott is összefutott a nappaliban. Együtt nyitottak be a hlálószobába. Döbbenetes látvány fogadta õket. Madame Zola eszméletlenül feküdt az ágyán, lábánál a két kutya is végállapotban volt. Az író a szoba közepén, a földön hevert, élettelenül. A személyzet azonnal riasztotta az orvosokat.

Zola asszonyt némi erõfeszítés árán sikerült is magához téríteniük, s azonnal kórházba szállították, mert igen rossz állapotban volt, de az írót már nem tudták újraéleszteni. A hivatalos jelentés szerint Émile Zola délelõtt 10 órakor meghalt. A hír azonnal bejárta egész Párizst, s néhány óra múlva már az egész világ tudta, hogy a kor leghíresebb írója, a naturalizmus atyja halott.

Cornette rendõrfelügyelõ 10 óra 20 perckor érkezett a helyszínre, ahol addigra már tucatnyi újságíró faggatta a háziakat. A nyomozó az ügy súlyához illõ alapossággal lát neki a körülmények feltárásának, jól ismerte az áldozatot, rendõrségi körökben régóta szemmel tartották Zolát, már akkor, amikor Nana címû regényéhez különféle bordélyházakban gyûjtött anyagot, de különösen azóta, hogy a Dreyfus-ügyben való bátor kiállása nyomán két táborra szakadt a francia közvélemény, az ügy (l’Affaire) állandó társasági téma lett, irodalmi küzdelmek kezdõdtek,vidéken több helyütt zavargások törtek ki, melyek helyenként zsidóellenes pogromokba csaptak át.

Zola nyílt levele a köztársasági elnökhöz a L' Aurore címlapján, 1898. január 13.


Zola a szélsõjobboldali körök céltáblájává vált, õ volt ugyanis az elsõ, nem zsidó származású közéleti személyiség, aki nyílt sisakkal vállalta a harcot az antiszemitizmussal szemben. A jobboldali sajtóban „hazátlan bitangnak”, „koszos disznónak”, „zsidóbérencnek” bélyegezték.

Zoláék hálószobájában Cornette felügyelõ elõször egy félig üres kloroformos üvegre figyelt fel, s azonnal ki is mondta a verdiktet: véletlen gyógyszermérgezés történt. A sajtó azonnal lecsapott az információra, hírek keltek szárnyra arról, hogy Madame Zola megmérgezte a férjét, vagy éppen öngyilkosság történt. Kis idõ múlva azonban a nyomozó észrevette, hogy a kandallóban, amelyet a lakáj állítólag már elõzõ nap elzárt, még mindig parázslik a faszén. Lehetséges, hogy szén-monoxid-mérgezés történt? Mind a négy áldozattól (a két kutyától is) vérmintát vettek, s mindegyikben masszív szén-monoxid koncentrációt találtak. Megvolt tehát a „tettes”. De azért maradtak még tisztázatlan kérdések. Mitõl romlott el például a kandalló, amely korábban hibátlanul mûködött?

Szakértõk a lakás kéményében vastag hamuzsírdugót fedeztek fel, ami a nyáron megsûrûsödött utcai forgalom következtében keletkezhetett, de arra nem találtak magyarázatot, hogy a szomszédos kéményekben miért nem találtak hasonló lerakódást. A vizsgálat ezen a ponton hirtelen lezárult.

A Dreyfus-ügy nyomán szélsõségesen megosztott francia közvéleményben a szén-monoxid-mérgezésesrõl szóló hivatalos állásfoglalás dacára tovább gyûrûztek az író rejtélyes haláláról szóló találgatások, s a többség – pártállástól függetlenül – a merénylet-teória felé hajlott.

Akcióban a kéményseprõ

Karikatúra Zoláról egy szélsõjobboldali lapban
Fél évszázad múltán, 1953-ban Jean Bedel, a Libération újságírója ismét felizzította a gyanú parazsát, amikorZolát meggyilkolták? címmel cikksorozatot tett közzé a baloldali lapban. Idézett egy Pierre Hacquin nevû patikust, aki azt állította, õ személyesen ismerte Zola gyilkosát, egy kéményseprõ vállalkozót, aki 1928-ban bekövetkezett halála elõtt elmesélte neki, hogy õ ölte meg az írót. Henri Buronfosse kisvállalkozó 1902 szeptemberében, Zoláék hazaérkezésének napján fenn dolgozott a tetõn, egy szomszédos lakás tulajdonosának megbízásából. Õ tömte el Zoláék kéményének szellõzõjét, majd másnap csendben eltávolította a tömítést: „ki akarta füstölni a disznót”. A patikus és Henri Buronfosse lelkes hazafiak, szenvedélyes nacionalisták voltak, mindketten tagjai a Patrióta Ligának. Buronfosse egy év múlva elköltözött a kerületbõl, majd nem sokkal késõbb Henri keresztneve mellé hivatalosan felvette az Émile-t is. Már sosem fogjuk megtudni, mi vezette, provokáció vagy lelkifurdalás?

Ugyanebben a cikksorozatban a szerzõ hivatkozott Cornette felügyelõ egyik rokonára, aki szerint a rendõrtisztviselõ egy nap, családja körében elismerte: „ Igen, Zola valóban gyanús körülmények között halt meg... Azt hiszem, ha tovább folyik a vizsgálat, kiderülhetett volna, hogy talán nem is baleset történt. De Franciaország éppen akkoriban lábalt ki a Dreyfus-ügybõl, a kormányzatnak nagyon nem hiányzott, hogy egy újabb ügy ismét felkorbácsolja a szenvedélyeket....”

A történet valamennyi szereplõje rég halott, már sosem derülhet ki, mi is történt valójában. Ha merénylet, akkor elmondható, hogy profi munka volt.


A Dreyfus-perrõl és Zola J'accuse...! címmel megjelent tiltakozásáról itt olvashat magyarul:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Alfred_Dreyfus

vagy franciául:
http://www.herodote.net/histoire/evenement.php?jour=18980113

Link