Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Közel a harmadik világháborúhoz
A kubai válság
1962. október 16-ának hajnalán John Kennedy elnöknek hálószobájában mutatták meg a Kuba felett, nagy magasságból készült felvételeket. Világosan látszott rajtuk, hogy szovjet katonák atomfegyvert hordozó rakétákat állítanak fel – 140 kilométerre az amerikai partoktól. A washingtoni vezetés azonnali katonai csapást akart. Kennedy ehelyett tengeri zár alá vonta Kubát, és ultimátumot adott a szovjeteknek: ha nem vonják ki atomrakétáikat, háborúval kell számolniuk. A világ soha nem volt olyan közel a harmadik világháborúhoz, mint ötven éve, abban a két hétben. HELTAI ANDRÁS írása.
A szovjetek az Anadir fedõnevû, szigorúan titkos mûveletben 1962 májusától szállították vagy negyven atomrobbanófejet hordozó, kis és közepes hatótávolságú rakétájukat Kubába, elrejtve õket a hivatalosan fát szállító teherhajókon. A kapitányoknak téli ruhát és sífelszerelést is kellett vinniük embereik számára, majd csak a nyílt tengeren kaptak utasítást, hová vigyék a rakományt, amelynek rejtett részérõl õk sem tudtak. Meglepõ módon az általában mániákusan titkolózó szovjetek, akiknek negyvenkétezer katonájuk volt Kubában, arra már nem gondoltak, hogy elrejtsék a légi felderítés elõl is az épülõ rakétaállásokat.
A hátsó ajtón
Azok alapjában változtatták meg a katonai erõviszonyokat: a szovjetek – akik messze elmaradtak az interkontinentális atomrakéták fejlesztésében Amerika mögött – immár a „hátsó ajtón” közvetlen atomcsapással fenyegethették az USA területének jelentõs részét, beleértve az ott elhelyezett rakétasilókat, az atomfegyvert hordozó hadászati bombázókat. A szovjet rakéták hordtávolsága több ezer kilométerig terjedt, azaz elérhették az USA ipari központjait s persze a fõvárosát is. Az amerikai becslések szerint a területük elleni atomtámadásnak néhány percen belül nyolcvanmillió halottja lett volna.
Ilyen hajókon vitték a rakétákat
Kennedy tanácsadói a Berlinért folyó küzdelem új szakaszának vélték a drámai fejleményeket. Ugyanis egy évvel korábban húzták fel a berlini falat, és Hruscsov nem adta fel Moszkva 1948 óta ápolt tervét, hogy felszámolják a szabad Nyugat-Berlin tüskéjét az NDK testében. Az amerikai elnök úgy vélte: ha enged Hruscsovnak Kubában, csak atomháborús fenyegetéssel tud elhárítani egy fenyegetõ szovjet–keletnémet hadmûveletet Nyugat-Berlin elfoglalására.
A szûk tanácsadói kör elsõ megbeszélésein (amelyeket az elnök titokban rögzíttetett magnóra, így tartalmukat utóbb részletesen megismerhettük) a tábornokok légi csapást javasoltak a rakétaállások, illetve a légvédelem és a Kubában állomásozó szovjet bombázók ellen – majd inváziót a sziget elfoglalására. Az elnök, aki kezdettõl józan mérséklettel elemezte a helyzetet és a lehetõségeket, más út mellett döntött.
Október 22-én rádió- és televíziós beszédben jelentette be a szovjet rakéták kubai telepítését s azt, hogy az amerikai hadiflotta 24-én 10 órától tengeri zárat von Kuba köré, gátat vetve a további fegyverszállításnak. Felszólította a szovjet vezetést, haladéktalanul vonja ki a szigetrõl rakétáit, és leszögezte: szovjet atomtámadásra Amerika hasonló eszközökkel válaszol. „Felhívom Hruscsov elnököt, hagyjon fel azzal, hogy gátlástalanul, provokatívan fenyegeti a világbékét – most alkalma van visszavezetni a világot a pusztulás szakadékától...” – mondta drámai beszédében az elnök, majd felcsendült a himnusz.
A Fehér Ház gyepén helikopter állt készen, hogy szükség esetén az elnököt és családját a virginiai Mount Weather titkos bunkerébe szállítsa, s a kormány, a kongresszus tagjai is tudták, hol élhetik túl az atomtámadást. A stratégiai légierõt háborús készültségbe helyezték, atom- és hidrogénbombákkal felszerelt B–52-es bombázók nagy magasságban körözve álltak készen bevetésre. Kiadták az indítási kódokat az interkontinentális atomrakétákhoz, és riadókészültségbe helyezték Amerika európai támaszpontjait.
A Kreml elsõ reakciójában „kalózsággal”, a nemzetközi jog megsértésével vádolta Kennedyt, „útonállókról” és „a degenerált imperializmus õrültségérõl” beszélt, s riadóztatta a Varsói Szerzõdés csapatait.
Az amerikaiak, akiknek 183 hadihajójuk, csaknem 600 repülõgépük és több mint 140 ezer katonájuk vett részt a blokádban, néhány hajót átvizsgálás után továbbengedtek – köztük például a Népek Barátsága nevût az NDK-ból, tele üdülõkkel. Tizenhat szovjet hajót – köztük egyet atomfegyverekkel – Moszkva önként visszafordított, míg az Alekszandrovszk, amely huszonnégy robbanófejet vitt, még átcsúszott.
A feszültség azonban pattanásig feszült, hiszen nem lehetett tudni, nem kísérlik-e meg a szovjetek a zár áttörését – vagy a kiélezett helyzetben egy parancsnoknak, valamelyik oldalon, nem mondják-e fel az idegei a szolgálatot, végzetes láncreakciót váltva ki.
A halál vonala
Ezért az amerikai parancsnokokat utasították, mérsékelten lépjenek fel a szovjet hajóskapitányokkal szemben, nehogy õrült reakciókat váltsanak ki. Idõközben az ENSZ Biztonsági Tanácsában folyt a vita. Elõször Gromiko külügyminiszter, azután Zorin szovjet nagykövet tagadta le arcátlanul a kubai fegyvertelepítést – miközben a bizonyító légi felvételek ott feküdtek az asztalon. U Thant ENSZ-fõtitkár felhívta a feleket, hogy amíg tárgyalnak, tartózkodjanak a konfrontációtól a tengeren, a „halál vonalán”. Hruscsov ezt elfogadta, hiszen a rakéták és a bombák nagy része már Kubában volt, a „szünet” alatt zavartalanul folytatódhatott a telepítés.
Ezt persze tudta a másik fél is.
A „héják” ismét Kuba lerohanását javasolták: az szerintük „csak” tíznapos harcot és 18 ezer amerikai áldozatot jelentett volna. Floridában százezer katona, valamint légi- és tengeri flotta állt készen, egy anyahajó már Kuba felé tartott. Azt nem tudták, mi várna rájuk: szovjet harcászati atomfegyverek már évek óta voltak a szigeten. Fidel Castro utasította légvédelmét, hogy lõjön le minden amerikai gépet, és táviratozott Hruscsovnak: vesse be az atomfegyvert, ha Kubát megtámadják...
Castro és Hruscsov, a két kamerád
Hruscsov október 26-án estére meghátrálni látszott – sok szakértõ szerint azért, mert tartott a Kuba elleni támadástól s annak következményeitõl. Közölte: miután „a Kuba védelméhez szükséges fegyverek” már ott vannak, „korlátozott idõre” nem szállít oda többet – ha az USA viszonzásul feladja a tengeri zárat. Tárgyaljanak, s kész kivonni rakétáit, amennyiben Amerika kötelezi magát, hogy nem támadja meg Kubát. Majd késleltetve jött még egy feltétel: viszonzásul vonják ki a hasonló amerikai atomfegyvereket Törökországból, a Szovjetunió szomszédságából.
Míg tanácsadói az utóbbit elfogadhatatlannak tartották (mit szólnának a meghátráláshoz a NATO-szövetségesek?), Kennedy ismét józan maradt. Izmirnél felállított rakétáik amúgy is elavultak, támadhatók, így csak elsõ csapásra voltak alkalmasak. Megüzente Hruscsovnak: ha nem veri dobra az amerikai gesztust, fél év múlva leszerelik a törökországi atomfegyvereket. Megegyeztek. A blokád véget ért, a szovjet rakétákat novemberben visszavitték, amiért Castro „seggfejnek” minõsítette a pártfõtitkárt (aki két évvel késõbb megbukott). Kennedy népszerûbb lett, mint valaha, pártjával megnyerte a novemberi kongresszusi választást – majd egy évre rá meggyilkolták.
Az alku végsõ soron elõnyösnek bizonyult a Nyugat számára: Hruscsov immár nem akarta elfoglalni Nyugat-Berlint, a világot akár véletlenül fenyegetõ katonai lépések megelõzésére kiépítették Washington és Moszkva között a forró drótot. A berlini fal még évtizedekig fennmaradt ugyan – de Nyugat-Berlin biztonságban volt.
A kéthetes dráma után megkezdõdött a fegyverzetkorlátozási, leszerelési tárgyalások hosszú folyamata.
A válságot végül is mindkét nagyhatalom vezetõi józanul kezelték, de nagy szerencse is kellett, hogy elkerüljük világunk pusztulását – hallhattuk sok évvel késõbb Robert McNamarától, Kennedy védelmi miniszterétõl.
Link
1962. október 16-ának hajnalán John Kennedy elnöknek hálószobájában mutatták meg a Kuba felett, nagy magasságból készült felvételeket. Világosan látszott rajtuk, hogy szovjet katonák atomfegyvert hordozó rakétákat állítanak fel – 140 kilométerre az amerikai partoktól. A washingtoni vezetés azonnali katonai csapást akart. Kennedy ehelyett tengeri zár alá vonta Kubát, és ultimátumot adott a szovjeteknek: ha nem vonják ki atomrakétáikat, háborúval kell számolniuk. A világ soha nem volt olyan közel a harmadik világháborúhoz, mint ötven éve, abban a két hétben. HELTAI ANDRÁS írása.
A szovjetek az Anadir fedõnevû, szigorúan titkos mûveletben 1962 májusától szállították vagy negyven atomrobbanófejet hordozó, kis és közepes hatótávolságú rakétájukat Kubába, elrejtve õket a hivatalosan fát szállító teherhajókon. A kapitányoknak téli ruhát és sífelszerelést is kellett vinniük embereik számára, majd csak a nyílt tengeren kaptak utasítást, hová vigyék a rakományt, amelynek rejtett részérõl õk sem tudtak. Meglepõ módon az általában mániákusan titkolózó szovjetek, akiknek negyvenkétezer katonájuk volt Kubában, arra már nem gondoltak, hogy elrejtsék a légi felderítés elõl is az épülõ rakétaállásokat.
A hátsó ajtón
Azok alapjában változtatták meg a katonai erõviszonyokat: a szovjetek – akik messze elmaradtak az interkontinentális atomrakéták fejlesztésében Amerika mögött – immár a „hátsó ajtón” közvetlen atomcsapással fenyegethették az USA területének jelentõs részét, beleértve az ott elhelyezett rakétasilókat, az atomfegyvert hordozó hadászati bombázókat. A szovjet rakéták hordtávolsága több ezer kilométerig terjedt, azaz elérhették az USA ipari központjait s persze a fõvárosát is. Az amerikai becslések szerint a területük elleni atomtámadásnak néhány percen belül nyolcvanmillió halottja lett volna.
Ilyen hajókon vitték a rakétákat
Kennedy tanácsadói a Berlinért folyó küzdelem új szakaszának vélték a drámai fejleményeket. Ugyanis egy évvel korábban húzták fel a berlini falat, és Hruscsov nem adta fel Moszkva 1948 óta ápolt tervét, hogy felszámolják a szabad Nyugat-Berlin tüskéjét az NDK testében. Az amerikai elnök úgy vélte: ha enged Hruscsovnak Kubában, csak atomháborús fenyegetéssel tud elhárítani egy fenyegetõ szovjet–keletnémet hadmûveletet Nyugat-Berlin elfoglalására.
A szûk tanácsadói kör elsõ megbeszélésein (amelyeket az elnök titokban rögzíttetett magnóra, így tartalmukat utóbb részletesen megismerhettük) a tábornokok légi csapást javasoltak a rakétaállások, illetve a légvédelem és a Kubában állomásozó szovjet bombázók ellen – majd inváziót a sziget elfoglalására. Az elnök, aki kezdettõl józan mérséklettel elemezte a helyzetet és a lehetõségeket, más út mellett döntött.
Október 22-én rádió- és televíziós beszédben jelentette be a szovjet rakéták kubai telepítését s azt, hogy az amerikai hadiflotta 24-én 10 órától tengeri zárat von Kuba köré, gátat vetve a további fegyverszállításnak. Felszólította a szovjet vezetést, haladéktalanul vonja ki a szigetrõl rakétáit, és leszögezte: szovjet atomtámadásra Amerika hasonló eszközökkel válaszol. „Felhívom Hruscsov elnököt, hagyjon fel azzal, hogy gátlástalanul, provokatívan fenyegeti a világbékét – most alkalma van visszavezetni a világot a pusztulás szakadékától...” – mondta drámai beszédében az elnök, majd felcsendült a himnusz.
A Fehér Ház gyepén helikopter állt készen, hogy szükség esetén az elnököt és családját a virginiai Mount Weather titkos bunkerébe szállítsa, s a kormány, a kongresszus tagjai is tudták, hol élhetik túl az atomtámadást. A stratégiai légierõt háborús készültségbe helyezték, atom- és hidrogénbombákkal felszerelt B–52-es bombázók nagy magasságban körözve álltak készen bevetésre. Kiadták az indítási kódokat az interkontinentális atomrakétákhoz, és riadókészültségbe helyezték Amerika európai támaszpontjait.
A Kreml elsõ reakciójában „kalózsággal”, a nemzetközi jog megsértésével vádolta Kennedyt, „útonállókról” és „a degenerált imperializmus õrültségérõl” beszélt, s riadóztatta a Varsói Szerzõdés csapatait.
Az amerikaiak, akiknek 183 hadihajójuk, csaknem 600 repülõgépük és több mint 140 ezer katonájuk vett részt a blokádban, néhány hajót átvizsgálás után továbbengedtek – köztük például a Népek Barátsága nevût az NDK-ból, tele üdülõkkel. Tizenhat szovjet hajót – köztük egyet atomfegyverekkel – Moszkva önként visszafordított, míg az Alekszandrovszk, amely huszonnégy robbanófejet vitt, még átcsúszott.
A feszültség azonban pattanásig feszült, hiszen nem lehetett tudni, nem kísérlik-e meg a szovjetek a zár áttörését – vagy a kiélezett helyzetben egy parancsnoknak, valamelyik oldalon, nem mondják-e fel az idegei a szolgálatot, végzetes láncreakciót váltva ki.
A halál vonala
Ezért az amerikai parancsnokokat utasították, mérsékelten lépjenek fel a szovjet hajóskapitányokkal szemben, nehogy õrült reakciókat váltsanak ki. Idõközben az ENSZ Biztonsági Tanácsában folyt a vita. Elõször Gromiko külügyminiszter, azután Zorin szovjet nagykövet tagadta le arcátlanul a kubai fegyvertelepítést – miközben a bizonyító légi felvételek ott feküdtek az asztalon. U Thant ENSZ-fõtitkár felhívta a feleket, hogy amíg tárgyalnak, tartózkodjanak a konfrontációtól a tengeren, a „halál vonalán”. Hruscsov ezt elfogadta, hiszen a rakéták és a bombák nagy része már Kubában volt, a „szünet” alatt zavartalanul folytatódhatott a telepítés.
Ezt persze tudta a másik fél is.
A „héják” ismét Kuba lerohanását javasolták: az szerintük „csak” tíznapos harcot és 18 ezer amerikai áldozatot jelentett volna. Floridában százezer katona, valamint légi- és tengeri flotta állt készen, egy anyahajó már Kuba felé tartott. Azt nem tudták, mi várna rájuk: szovjet harcászati atomfegyverek már évek óta voltak a szigeten. Fidel Castro utasította légvédelmét, hogy lõjön le minden amerikai gépet, és táviratozott Hruscsovnak: vesse be az atomfegyvert, ha Kubát megtámadják...
Castro és Hruscsov, a két kamerád
Hruscsov október 26-án estére meghátrálni látszott – sok szakértõ szerint azért, mert tartott a Kuba elleni támadástól s annak következményeitõl. Közölte: miután „a Kuba védelméhez szükséges fegyverek” már ott vannak, „korlátozott idõre” nem szállít oda többet – ha az USA viszonzásul feladja a tengeri zárat. Tárgyaljanak, s kész kivonni rakétáit, amennyiben Amerika kötelezi magát, hogy nem támadja meg Kubát. Majd késleltetve jött még egy feltétel: viszonzásul vonják ki a hasonló amerikai atomfegyvereket Törökországból, a Szovjetunió szomszédságából.
Míg tanácsadói az utóbbit elfogadhatatlannak tartották (mit szólnának a meghátráláshoz a NATO-szövetségesek?), Kennedy ismét józan maradt. Izmirnél felállított rakétáik amúgy is elavultak, támadhatók, így csak elsõ csapásra voltak alkalmasak. Megüzente Hruscsovnak: ha nem veri dobra az amerikai gesztust, fél év múlva leszerelik a törökországi atomfegyvereket. Megegyeztek. A blokád véget ért, a szovjet rakétákat novemberben visszavitték, amiért Castro „seggfejnek” minõsítette a pártfõtitkárt (aki két évvel késõbb megbukott). Kennedy népszerûbb lett, mint valaha, pártjával megnyerte a novemberi kongresszusi választást – majd egy évre rá meggyilkolták.
Az alku végsõ soron elõnyösnek bizonyult a Nyugat számára: Hruscsov immár nem akarta elfoglalni Nyugat-Berlint, a világot akár véletlenül fenyegetõ katonai lépések megelõzésére kiépítették Washington és Moszkva között a forró drótot. A berlini fal még évtizedekig fennmaradt ugyan – de Nyugat-Berlin biztonságban volt.
A kéthetes dráma után megkezdõdött a fegyverzetkorlátozási, leszerelési tárgyalások hosszú folyamata.
A válságot végül is mindkét nagyhatalom vezetõi józanul kezelték, de nagy szerencse is kellett, hogy elkerüljük világunk pusztulását – hallhattuk sok évvel késõbb Robert McNamarától, Kennedy védelmi miniszterétõl.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
postaimre
- 2012. October 20. 18:05:08
#2 |
Perje
- 2012. October 20. 18:42:33
#3 |
karpat
- 2012. October 20. 22:14:57
#4 |
guzsaly
- 2012. October 21. 11:00:14
#5 |
kukackac
- 2012. October 21. 19:17:50
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.