Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Amikor Isten ráakadt a zsidókra
No ez sem semmi! Mikor a sátán rálelt a tetvekre! Az ember istenkeresése a történelem egyik mozgatója. A politeizmusok isteneit viszont nemigen izgatta az emberek világa. Nem így Jahve. A héberek istene „hatalmas kézzel és kinyújtott karral” áttörte a múlt határát, majd választott népével szövetséget kötött.
A Biblia, az Ó- és Újtestamentum egyik drámai csúcspontja, amikor Jahve (JHVH) be/megmutatkozik Mózesnek, elõsorolja neki teendõit, és leteremti õt, mikor bizonytalankodva elutasítaná a prófétaságot. Az egyiptomi szabadulás, kivonulás, az Exodus világtörténelmi mellett történetfilozófiai, vallástörténeti, teológiai jelentõséggel bír. Tatár György a Holmiban közölt esszéjében nem Mózes, hanem „Isten megtérésérõl” ír. Ez elsõre tán túlzásnak tûnhet, de az ószövetségi teológiában elképzelhetetlennek számított, hogy az ember magától jusson el Istenig, Jahvét így csak az ismerheti meg, akinek azt megadja, akinek magát kinyilatkoztatja. A kinyilatkoztatás Isten aktív odafordulása hívei, választott népe felé, így kulcsfontosságú mozzanat. Ahogy Herbert Haag nagyszerû Bibliai lexikonja fogalmaz: késõbb az idõk folyamán a kinyilatkoztatás egyet jelent az élettel. Tehát nem egyedi jelenségrõl van szó, így az Úr bár Mózeshez szól, de közben választott népéhez beszél, és a kommunikáció nem egyszeri, hanem folyamatos – a kapcsolat Mózes közbenjárása után is fennmarad.
„Az Úr, a héberek Istene ránk akadt” – Mózesnek ezt kellett mondani a fáraónak Jahve megbízására. A héberek prófétája és Egyiptom, a világ királya is Isten várakozása szerint cselekedett, mindketten azt tették, amit tehettek, elõbbi tolmácsolta az Úr szavait, utóbbi pedig nem értette meg azokat. S addig, amíg a tíz csapás meg nem rendítette, nem engedte elvonulni a zsidókat.
Az Úr megjelenik Mózesnek égõ csipkebokor képében. Kinyilatkoztatás
Tatár György meggyõzõen bizonyítja, hogy a fáraó nem is érthette meg a „zsidók istenét”, mert az alapvetõen más természetû volt, mint az egyiptomi istenek, akik kultikus szerepének kötöttségei nem engedték meg az improvizálást. Ezt Tatár szerint – ezt én mondom így – „Jahve is tudta”. „Az a tény, hogy Isten a fáraóval szemben éppen a saját kultuszát [elõször vágóáldozatra ad utasítást Mózesnek – Z. Zs.] használja fel ürügyként, hogy mögé rejthesse e kultuszt messze meghaladó célját, arra vall, hogy nem érzi magát otthon Egyiptomban” – ezek már Tatár szavai. Jahvének tehát Egyiptom, míg a fáraó világának az Isten volt rendszeridegen. Így isteni nógatásra kell kiszakadni valami új minõségnek a befejezettnek tûnõ világmindenségbõl, Egyiptomból. Ennek valódi jelentésérõl és jelentõségérõl a „régi”, tökéletesnek hitt univerzum urai mit sem tudnak (a történeti Egyiptom semmilyen értékelhetõ forrást nem hagyott ránk a zsidó szecesszióról), pedig a kivonulással végzetes seb nyílik világukon.
A Holmi szerzõje szerint „Isten megtérése” leginkább abban ragadható meg, hogy „az önmaga múlt egyidejûségébe zárkózott isteni élet, amely eddig mit sem volt hajlandó tudni a rajta kívüli életrõl, e fordulatában »megemlékezik« – ugyancsak elmúlt – ígéretérõl, és mindenhatóságában az idõbeliségre korlátozza magát”. Márpedig a korábbi istenek, „a mítosz istenei sosem bízták volna létezésük tanúsítását az emberre. Híveiktõl nem várnak el hitet, mert semmi olyat nem tesznek, amitõl az ember hitére kéne bízniuk magukat. Korlátlan létezésüket nem korlátozzák mások létezésének kedvéért, hanem saját múlt idejükbe zárkóznak elõle.” Ebbõl az „elõtörténetbõl” tört volna ki a héberek Istene.
Meggyõzõ gondolat ív, s eszünkbe se jut vitatni. De nem hagy nyugton a bizonytalanság, hogy vajon tényleg nem lennének olyan „történelem elõtti” mítoszok, amelyekben haragvó istenek büntetik meg kultuszuk meggyalázóit, esetleg az isteni fenséget el nem ismerõ hitetleneket vagy az istenektõl elfordulókat? Tényleg ennyire nem adtak híveikre a korábbi istenek?
A kései Schelling nyomán Tatár szellemesen fejtegeti éppen a „történelem elõtti” (Vorgeschichte), illetve az idõ mindhárom dimenziójával rendelkezõ világ különbségeit. A naiv, primitív, természeti vagy mitologikus gondolkodásnak (nevezzük bárminek is az írásbeliség elõttit) valóban más idõfelfogása van, mint amit manapság használunk, amibõl sok minden az életünkre vonatkozó lényegi következik. Megszületett például a történelem és a manapság is használatos idõ.
Egyértelmûen fordulatról beszélhetünk tehát. Nehéz viszont határozott választ adni rá, hogy ez lényegét tekintve teológiai, filozófiai, történelmi vagy mûveltségi természetû volt-e. Mindenestre lehetséges „Isten megtéréséhez” kötni, de akár olyan praktikus dologhoz is, mint az írásbeliség megjelenése, amely véget vetett a kizárólagos vagy majdnem kizárólagos szóbeliség gyakorlatának, amelyet az írásbeliség elõtti mûveltségek – Jack Goody által leírt – „strukturális amnéziája” jellemez, hogy a múlt és a jelen nem különül el, és az idõ dimenziói egybecsúsznak. Mózes fellépése és a Seregek Urának intervenciója, vagyis a találkozás után kibontakozó szoros kapcsolat ebbõl a szempontból is szimbolikus, igaz, itt egy másik, bár számtalanszor felidézett mozzanatra érdemes figyelni: választott népének Sinai hegyénél Isten kinyilatkoztatja törvényeit, mire „Mózes pedig felírá az úrnak minden beszédét”. A világteremtõ szó mellett ekkor jelenik meg a szabályt alkotó, rögzítõ írás.
Lényeges világnézeti kérdés, hogy az Úr és választott népének szövetségkötésébõl mire helyezzük a hangsúlyt. Bizonyosan mást választ, aki Istent tekinti a Biblia fõhõsének, mint az, aki az embert, vagy akit Jahvénak vagy akit, mondjuk, Jákobnak, Mózesnek vagy Jézusnak a rejtélye izgat inkább.
Link
A Biblia, az Ó- és Újtestamentum egyik drámai csúcspontja, amikor Jahve (JHVH) be/megmutatkozik Mózesnek, elõsorolja neki teendõit, és leteremti õt, mikor bizonytalankodva elutasítaná a prófétaságot. Az egyiptomi szabadulás, kivonulás, az Exodus világtörténelmi mellett történetfilozófiai, vallástörténeti, teológiai jelentõséggel bír. Tatár György a Holmiban közölt esszéjében nem Mózes, hanem „Isten megtérésérõl” ír. Ez elsõre tán túlzásnak tûnhet, de az ószövetségi teológiában elképzelhetetlennek számított, hogy az ember magától jusson el Istenig, Jahvét így csak az ismerheti meg, akinek azt megadja, akinek magát kinyilatkoztatja. A kinyilatkoztatás Isten aktív odafordulása hívei, választott népe felé, így kulcsfontosságú mozzanat. Ahogy Herbert Haag nagyszerû Bibliai lexikonja fogalmaz: késõbb az idõk folyamán a kinyilatkoztatás egyet jelent az élettel. Tehát nem egyedi jelenségrõl van szó, így az Úr bár Mózeshez szól, de közben választott népéhez beszél, és a kommunikáció nem egyszeri, hanem folyamatos – a kapcsolat Mózes közbenjárása után is fennmarad.
„Az Úr, a héberek Istene ránk akadt” – Mózesnek ezt kellett mondani a fáraónak Jahve megbízására. A héberek prófétája és Egyiptom, a világ királya is Isten várakozása szerint cselekedett, mindketten azt tették, amit tehettek, elõbbi tolmácsolta az Úr szavait, utóbbi pedig nem értette meg azokat. S addig, amíg a tíz csapás meg nem rendítette, nem engedte elvonulni a zsidókat.
Az Úr megjelenik Mózesnek égõ csipkebokor képében. Kinyilatkoztatás
Tatár György meggyõzõen bizonyítja, hogy a fáraó nem is érthette meg a „zsidók istenét”, mert az alapvetõen más természetû volt, mint az egyiptomi istenek, akik kultikus szerepének kötöttségei nem engedték meg az improvizálást. Ezt Tatár szerint – ezt én mondom így – „Jahve is tudta”. „Az a tény, hogy Isten a fáraóval szemben éppen a saját kultuszát [elõször vágóáldozatra ad utasítást Mózesnek – Z. Zs.] használja fel ürügyként, hogy mögé rejthesse e kultuszt messze meghaladó célját, arra vall, hogy nem érzi magát otthon Egyiptomban” – ezek már Tatár szavai. Jahvének tehát Egyiptom, míg a fáraó világának az Isten volt rendszeridegen. Így isteni nógatásra kell kiszakadni valami új minõségnek a befejezettnek tûnõ világmindenségbõl, Egyiptomból. Ennek valódi jelentésérõl és jelentõségérõl a „régi”, tökéletesnek hitt univerzum urai mit sem tudnak (a történeti Egyiptom semmilyen értékelhetõ forrást nem hagyott ránk a zsidó szecesszióról), pedig a kivonulással végzetes seb nyílik világukon.
A Holmi szerzõje szerint „Isten megtérése” leginkább abban ragadható meg, hogy „az önmaga múlt egyidejûségébe zárkózott isteni élet, amely eddig mit sem volt hajlandó tudni a rajta kívüli életrõl, e fordulatában »megemlékezik« – ugyancsak elmúlt – ígéretérõl, és mindenhatóságában az idõbeliségre korlátozza magát”. Márpedig a korábbi istenek, „a mítosz istenei sosem bízták volna létezésük tanúsítását az emberre. Híveiktõl nem várnak el hitet, mert semmi olyat nem tesznek, amitõl az ember hitére kéne bízniuk magukat. Korlátlan létezésüket nem korlátozzák mások létezésének kedvéért, hanem saját múlt idejükbe zárkóznak elõle.” Ebbõl az „elõtörténetbõl” tört volna ki a héberek Istene.
Meggyõzõ gondolat ív, s eszünkbe se jut vitatni. De nem hagy nyugton a bizonytalanság, hogy vajon tényleg nem lennének olyan „történelem elõtti” mítoszok, amelyekben haragvó istenek büntetik meg kultuszuk meggyalázóit, esetleg az isteni fenséget el nem ismerõ hitetleneket vagy az istenektõl elfordulókat? Tényleg ennyire nem adtak híveikre a korábbi istenek?
A kései Schelling nyomán Tatár szellemesen fejtegeti éppen a „történelem elõtti” (Vorgeschichte), illetve az idõ mindhárom dimenziójával rendelkezõ világ különbségeit. A naiv, primitív, természeti vagy mitologikus gondolkodásnak (nevezzük bárminek is az írásbeliség elõttit) valóban más idõfelfogása van, mint amit manapság használunk, amibõl sok minden az életünkre vonatkozó lényegi következik. Megszületett például a történelem és a manapság is használatos idõ.
Egyértelmûen fordulatról beszélhetünk tehát. Nehéz viszont határozott választ adni rá, hogy ez lényegét tekintve teológiai, filozófiai, történelmi vagy mûveltségi természetû volt-e. Mindenestre lehetséges „Isten megtéréséhez” kötni, de akár olyan praktikus dologhoz is, mint az írásbeliség megjelenése, amely véget vetett a kizárólagos vagy majdnem kizárólagos szóbeliség gyakorlatának, amelyet az írásbeliség elõtti mûveltségek – Jack Goody által leírt – „strukturális amnéziája” jellemez, hogy a múlt és a jelen nem különül el, és az idõ dimenziói egybecsúsznak. Mózes fellépése és a Seregek Urának intervenciója, vagyis a találkozás után kibontakozó szoros kapcsolat ebbõl a szempontból is szimbolikus, igaz, itt egy másik, bár számtalanszor felidézett mozzanatra érdemes figyelni: választott népének Sinai hegyénél Isten kinyilatkoztatja törvényeit, mire „Mózes pedig felírá az úrnak minden beszédét”. A világteremtõ szó mellett ekkor jelenik meg a szabályt alkotó, rögzítõ írás.
Lényeges világnézeti kérdés, hogy az Úr és választott népének szövetségkötésébõl mire helyezzük a hangsúlyt. Bizonyosan mást választ, aki Istent tekinti a Biblia fõhõsének, mint az, aki az embert, vagy akit Jahvénak vagy akit, mondjuk, Jákobnak, Mózesnek vagy Jézusnak a rejtélye izgat inkább.
Link
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.