Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Az 1956-os forradalom – hivatalból elfelejtett - 7 napja.
Azt tanítják az iskolákban, hogy 1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és megtörve a szórványos ellenállást leverték a szabadságharcot, és ezzel vége.
Ezen megfontolásból a forradalom leverésének gyásznapját november 4-én tartják, ami azt sugallja, hogy a szovjet bevonulást követõ napokról, hetekrõl kár is beszélni, hiszen Nagy Imre drámai beszédével, és Jugoszláv nagykövetségre való elmenekülésével lezáródott a forradalom és szabadságharc.
Ez természetesen nem igaz, viszont minden bizonnyal jelenlegi politikai berendezkedés által mesterségesen alakított Nagy Imre kultusz része. Mint sokan, én sem érthetek egyet a hivatalos szemlélettel, hiszen a szovjet bevonulásig tartó dicsõséges tizenkét nap után, még több mint egy hétig folytatódtak a harcok szerte az országban, aminek következtében a szovjet csapatok veszteségük felét ebben az idõszakban, (november 4-e után) szenvedték el. Nem lezárult tehát a küzdelem 4-ét követõen, hanem éppen ellenkezõleg. Fellángolt. A hivatalos szemlélet szerinti állásfoglalás ezért hamis, ilyen alapon akár átírhatnánk, az 1848-as szabadságharcot is, tekintettel arra, hogy a cári csapatok 1849. júniusi intervenciója döntõ jelentõségû volt, ezért felesleges szót vesztegetni az azt követõ eseményekre, csatákra.
Persze ellenvetésként sokan mondhatják: Igen ám, de a 1956. november 4-e után felszámolták a szervezett ellenállást, megszûnt a legitim kormányzat! Nos, éppen ellenkezõleg, akkor léptek színre csak igazán azok a valóban legitim szervezetek – a munkástanácsok - akik igazán szembefordultak politikailag a kommunizmussal, a kollaboráns kádári rezsimmel. Az igaz, hogy november 4-e elõtt formálisan a Nagy Imre vezette kormány kezében volt a hatalom, de 1956-ban nem a kormányzati politika, hanem a felkelõk írták a történelmet. Hogyan is kell tekinthetnünk vajon Nagy Imre statáriumot kihirdetõ parancsára, amelynek alapján október 23-a és 25-e között felkelõket végeztek ki, és Maléter Pál tevékenységére, aki a Killián laktanya parancsnokaként lövette a Corvin-közt, majd pár nappal késõbb hadügyminiszter lett? Úgy hogy a kommunista elkötelezettségû kormány skizofrén állapotban vergõdött a történések örvényében, ezért óránként változtatta véleményét az eseményekrõl, de leginkább csak kommentálta azokat.
Egyetlen állhatatos, tiszta szándékú, áldozatkész nemzeti erõ volt október 23-át követõen Magyarországon: A Pesti Srácok és az õket mindvégig támogató lakosság.
Õk szálltak szembe elsõ pillanattól az önkénnyel, Õket gyilkolta az elsõ napokban Gerõ, majd a Nagy Imre kormány, a szovjet hadsereg, késõbb Kádár a pufajkásai. Õk fogtak elõször a fegyvert szabad akaratukból a függetlenségért, és Õk tették le azt, amikor az utolsó töltényük, utolsó benzines palackjuk is elfogyott.
De volt még elég elszánt hazafi november 4-én, volt még elég fegyver és lõszer is. November 4-én csak a forradalom és szabadságharc egy szakasza zárult le, az elsõ 12 nap küzdelmeit követte még 7 hõsies nap. Bár a legendás felkelõ bázisok többségébõl november 4-én kiszorultak a felkelõk, ám kisebb csoportokban tovább harcoltak, amit alátámasztanak azok az adatok is, miszerint a harcok áldozatainak egy jelentõs része november 4-e után sebesült meg, hunyt el.
Így történhetett az, hogy a szovjet megszállás után egy héttel Csepel még kitart, a Mecseki láthatatlanok még november közepén is tartják magukat, gerillacsoportok szervezõdnek az erdõkben, a szovjet bábkormánnyal szembeszegülõ munkástanácsok, szovjetellenes röplapok, újságok készülnek. Legtovább (november 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kõbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középsõ részén a végsõkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok.
Az elfogott felkelõk vagy felkelõgyanús lakók közül rengeteget a helyszínen agyonlõttek, a túlélõket pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak. A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt. A fegyveres ellenállás azzal zárult lezárult le, hogy november 19-én a hatóságok – besúgó segítségével- elsõként letartóztatták Szabó János Széna téri parancsnokot, statáriális bíróság elé állították és kivégezték, ezzel megindítva a megtorlás gépezetét.
Fegyveres ellenállás november 4-étõl
A csepeli felkelõk
A szovjetek november 4-én azonnal elfoglalták a Csepelen tartózkodó tüzérezred egyes tüzelõállásait. A magyar honvédség 93-18-as számú légvédelmi ezredének egyik ütegét a szovjetek november 4-én hajnalban megtámadták és szétverték. A katonák vezetõje Kõrösi Sándor fõhadnagy volt, aki védelmi harcot tervezett, Buri Sándor a civilek vezetõje viszont a szovjet páncélosok megtámadása mellett érvelt. A civilek kezdték meg a harcot, komoly veszteségeket okozva az intervenciós csapatoknak, ennek hatására csatlakoztak a katonák is. A mintegy 350 fõnyi felkelõ kilõtt 7-8 páncélost, és lelõtt egy repülõgépet is. A gyalogsági támadást megelõzendõ, felrobbantották a városrészbe vezetõ utakat, s ezzel késleltették a szovjet behatolást. És sorozatvetõvel lõtték a Tököli repteret is. A szovjetek mindinkább megerõsödõ támadása miatt a katonatisztek nem látták értelmét a további harcnak, így megfelelõ vezetés hiányában 9-én reggel a szovjetek végleg felszámolták a fegyveres ellenállást. A harcokban sokan meghaltak, a csepeli áldozatok kétharmada november 4-e után esett el. ( a 73 áldozatból 50 fõ) A megtorlások során a csepeli katonák közül kivégezték Major Ernõ nemzetõrparancsnokot, a Kõrösi Sándor tüzérparancsnokot, Andi Józsefet, a nemzetõrség szervezõjét, és Somogyi Tibor szakaszvezetõt, aki Kõrösi Sándorral együtt lelõttek egy IL-28-as repülõgépet, valamint a harcok során két harckocsit lõtt ki.
A Mecseki Láthatatlanok
1956. november 4-ére virradóra a bevonuló szovjet csapatok elfoglalták Pécset, ám egyes felkelõcsoportoknak sikerült szervezetten vissza húzódniuk a Mecsekbe, estére már parancsnokság is alakult. A szálingózó csoportok november 6-án délután érkeztek Vágotpusztára, a kijelölt fõhadiszállásra. Itt történt az összegyûlt szabadságharcosok csapatbeosztása, kiképzése, és az eskütétel. A "Mecseki Szabadságharcos csapat" amely kb. 300 fõt számlált, részben az ellenség összeköttetési, és utánpótlási vonalai ellen szervezett támadásokat, részben a felderítést végezett. November 10-én miután a szovjetek bemérték a csoport tartózkodási helyét áttelepültek Kisújbányára, Pécsváradra, és Mecseknádasra is eljutottak, sõt a pécsváradi rendõrség ellen is támadást indítottak, amely az utolsó katonai akció volt a részükrõl. November 15-én visszatértek Vágotpusztára, majd November 16-án elhatározták, hogy a reménytelen bel- és külpolitikai helyzet miatt a csoportot feloszlatják. Néhányan tovább folytatva a harcot, rajtaütéseikkel még hónapokig(!) támadták a megszálló csapatokat.
A Széna téri felkelõk
November 4-én hajnalban a parancsnokság riadóztatta a nemzetõröket: a szovjet páncélosok közelednek Kelenföld felõl. A Széna térre öt menetben beérkezõ szovjet erõk csak a délutáni órákban ütköztek nagyobb ellenállásba, a páncélosokban a felkelõk ezúttal még a benzines palackokkal sem tudták feltartóztatni õket. A szovjetek megadásra szólították fel a védõket, a nemzetõrök általános válasza az volt, hogy nem. Ezt követõen a szovjetek a Gellérthegyrõl aknavetõkkel kezdték lõni õket, amelynek hatására az ellenállók nagy része más védelmi állást keresett. Szabó János fegyveresei a Statisztikai Hivatal és a Frankel Leó utcai tanács épületébe gyülekeztek. Szabó bácsi összegyûjtötte azokat, akik a végsõkig folytatni akarták az ellenállást, és 7-én este csoportjával elindult a hegyekbe. másnap értek a pesthidegkúti SZOT-üdülõbe, ahol berendezkedtek. Király Béla a nagykovácsi kastélyban fogadta Szabót bácsit, és kérte, hogy a Széna tériek maradjanak Pesthidegkúton, kerüljék az összecsapásokat de tájékoztassa õt a szovjetek mozgásáról. Ekkor indult felderítésre, és sebesült meg súlyosan Ekrem Kemál parancsnokhelyettes, Ekrem Kemál György édesapja. Nagykovácsiban ekkorra 200-300 fõnyi erõ gyûlt össze felkelõkbõl, diákokból, katonákból. Másnap, 9-én reggel miután egy nagyobb szovjet egység közeledett, Szabó bácsi elrendelte az elvonulást. A csoport egy része Nagykovácsi felé haladva összecsapott a szovjetekkel, de az angol temetõ környékén kelepcébe kerültek. A bekerített felkelõk közül heten vagy nyolcan elestek, hárman a szovjetek fogságába kerültek. Másnap, Szabó bácsi úgy értékelte, hogy céltalan a további ellenállás, feloszlatta a csoportot, és november 19-i letartóztatásáig az Építõipari Mûszaki Egyetem bölcsõdéjében (felesége munkahelyén) húzódott meg. Letartóztatása után egy hónappal a statáriális bíróság kivégezte.
A VIII. kerületi felkelõk
A november 4-ei szovjet támadás meglepte a 1500-2000 corvinistát. A Corvin-köziek 1-2 napos ellenállás után, szervezetten (a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetésével) kiürítették bázisaikat, ám a Kisfaludy utcai Kasza-csoport, valamint a Práter utcaiak és a Vajdahunyad utcaiak folytatták a harcot, egészen november 7-8-áig, és ezekben a harcokban fél tucat páncélost lõttek ki. A Szabad Nép székházában lévõ felkelõk is a fegyveres ellenállás mellett döntöttek, a csoport, Kovács András egyetemi hallgató parancsnoksága alatt a Blaha Lujza téren november 8-áig küzdött a szovjet erõkkel.
A IX. kerületi felkelõk
A november 4-ei támadás álmukban érte a IX. kerületi nemzetõrcsoportokat. A Tûzoltó utcaiak a Nagyvárad tér, Üllõi út, Mester és a Viola utca vonalában csaptak össze a megszállókkal, "Göndörék" a Ferenc téren, a Mester, a Thaly Kálmán és végül a Tûzoltó utcaiakkal közösen a Viola utcában vívtak kemény harcot a szovjet katonákkal. A Tompa és Ráday utcaiak leginkább a Ferenc körút két oldalán bocsátkoztak tûzharcba a bevonuló páncélosokkal. A IX. kerületi forradalmárok 4 napig védekeztek az óriási túlerõvel szemben, és a novemberi harcok alatt mintegy 7-8 páncélost semmisítettek meg.
A VII. kerületi felkelõk
November 3-án délután, a Baross téri kerületi nemzetõrparancsnokok és katonai tanácsadóik megállapodtak abban, hogy milyen rendszerbe szervezik meg a védelmet, ennek ellenére a Baross téri ellenállás viszonylag hamar összeomlott. A bázishelyet és a környezõ épületet a páncélosok szétlõtték, de a felkelõk legelszántabb csoportjai szétszóródva, a szovjeteknek súlyos veszteségeket okozva folytatták a harcot a Rákóczi úton, a Bethlen mozinál, a Városligetben és a Dózsa György úton. (Bázishelyeik a Landler Jenõ utcában, a Garai téren és a Divatcsarnokban voltak.) Kisebb egységeik 9-éig harcoltak. A Lenin körúti szakaszon napokon keresztül eredményes harcot folytattak a felkelõk. November 6-ától a. Forradalmi Katonatanács irányította az ellenállást, összehangolva a csoportok tevékenységségét. Központjuk a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium épületében, illetõleg a Royal szállóban volt. A szomszédos kerületekbõl csatlakoztak hozzájuk Sipõcz József Vajdahunyad utcai harcosai, valamint az Eötvös utcai csoport egyik részlege. Az 500-600 fõnyi ellenálló 9-10-éig tartotta magát. Egy, a zuglói nemzetõrséghez tartozó 40-50 fõnyi csoport Klauber István vezetésével november 4-7 között a Thököly úti 44. sz. bázisukról eredményes harcot vívtak a szovjetek ellen, akik 30-40 katonát, 7-8 páncélost vesztettek. Azok a felkelõk, akik Palotás József parancsnok vezetésével székhelyüket áttették a Landler Jenõ utcába, november 6-án harcokat folytattak a Divatcsarnoknál, ahol a szovjetek késõbb a fogságba esett védõket kivégezték. Másnap a Bethlen mozit megszállva tartó ÁVH-s egységet támadták meg, majd egy kisebb szovjet egységgel is felvették a harcot a Hernád utcában. (Palotás Józsefet 1958 márciusában kivégezték)
A Pesterzsébeti Felkelõk
November 1-jén és 2-án a pesterzsébeti nemzetõrökhöz csatlakozott az esztergomi légvédelmi tüzéregység hat löveggel, és a kiskunmajsai lövészezred VII. százada, akik a Jutadombon valamint a Soroksári úton tüzelõállást foglaltak el. 4-én, a felkelõk és a katonai erõk összecsaptak a szovjet csapatokkal. Fõleg a Jutadombnál, a Hangyadombnál, a Török Flóris utcában és a Határ úton folytattak eredményes harcot. Amikor a tüzérezred egyik egysége, egy nagyobb szovjet csapat közeledésének hírére, levonult a Jutadombról, a soroksári felkelõk rekvirálták a lövegeiket, és küzdöttek tovább. A fõvárosban itt tartott legtovább a fegyveres ellenállás. November 10-11-én a nemzetõrség feloszlott, és befejezõdtek a harcok.
Harcok a Móricz Zsigmond körtéren
November 4-étõl a spontán módon összeállt civil fegyveresek Oláh Jenõ volt hadnagy vezetésével felvették a harcot, és a kb. 80 ellenállóhoz csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik egysége. A november 5-ei 6-7 órás harcban egy szovjet légidesszant alakulat morzsolódott fel, és három harckocsi megsemmisült. Végül a szovjetek körbezárták a körteret, mire a szabadságharcosok beszüntették az ellenállást.
A kispesti felkelõk
Kispesten Koroly T. György hadnagy vezetésével November 4-én a rendõrkapitányság épületében elhelyezkedõ felkelõk mértek csapást a behatoló szovjet erõkre, de az ellencsapás során súlyos belövések érte az épületet, mire a fegyveresek szétoszlottak. November 6-án Koroly ismét összehívta a felkelõket (kb. 250 fõ jelentkezett), kialakította a harci álláspontokat megszervezte az összeköttetést is. Utasításba adta, hogy amennyiben szovjet túlerõvel kerülnek szembe, a felmorzsolódás helyett inkább vonuljanak vissza a lovasrendõrségi laktanyába, további intézkedésig. A csoportok közül a Bojtor Béla vezette alakulat még november 9-én is megtámadta a szovjet csapatokat. A túlerõ azonban a kispestieket a fegyver letételére kényszerítette.
A Kõbányai Felkelõk
A Csajkovszij parkba vezényelt honvédségi erõk a felkelõknek átadtak légvédelmi ütegeket. A hat lövegbõl hármat a Zalka Máté térre, kettõt a Jászberényi útra vittek, egyet a Csajkovszkij parkba. Ezekkel a lövegekkel már november 4-én több harckocsit megsemmisítettek, fõleg az Élessaroknál. 6-án ismét rekviráltak fegyvereket a katonáktól, amelyeket a légi erõk ellen is felhasználtak. A szovjetek 8-án megtámadták a felkelõk leharcolt ütegállását, és megsemmisítették a fegyvereiket. Ezután szétszóródtak szét a kõbányai szabadságharcosok.
Az Óbudai Felkelõk
November 4-én, a szovjet intervenció hírére, az óbudai felkelõk a Schmidt kastélyban gyûltek össze. Miután kialakították a harcálláspontokat (két aknavetõjük és egy tarackjuk is volt), Szentendrérõl újabb ágyúkat hoztak, és megtámadták a Bécsi úton vonuló páncélosokat. A szovjetek túlereje azonban itt is hamarosan érvényesült. November 7-én a tisztek, 8-án a civilek is beszüntették az ellenállást.
Az Újpesti Felkelõk
November 4-én az Újpesti Forradalmi Bizottság bázisán, felkészültek az intervencióra, és a Könyves Kálmán gimnáziumban kialakították a fõparancsnokságukat. A felkelõk egységes vezetésére 6-ától Somlyói Nagy Sándor 54 éves volt huszár ezredes kapott megbízást, aki a Szent László úti sorompónál és a Ládagyárnál helyezte el fegyvereseit. A felkelõk a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal felkenték az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A vezetõk a Chinoin gyárból robbanóanyagot, az egyik Váci úti gyárból oxigénpalackokat hozattak. Harcba bocsátkoztak a Remiznél, az Északi Összekötõ Vasúti Hídnál, a Víztoronynál és a Könyves Kálmán gimnáziumnál. November 8-án az Árpád út felõl bevonuló szovjetek körülvették a fõparancsnokság bázisául szolgáló gimnáziumot, és befejezõdött az ellenállás a IV. kerületben.
Az Angyalföldi Felkelõk
A november 4-ei szovjet támadás hatására a forradalmárok kezükbe vették az irányítást. Megalakult a XIII. kerületi parancsnokság is, amely az Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani Nemzetõrségtõl kapott támogatást. A legerõsebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkás parancsnoksága alatt a Váci út-Rákospatak keresztezõdésénél alakított ki harcálláspontot, többször harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal, végül a felkelõk szétszóródtak a szovjet erõfölény következtében.
Csizmadi és felkelõtársai az Újpest közelében lévõ Ládagyárnál Nagy Ferenc fõhadnagy egységéhez csatlakoztak, majd 8-án 13 óra körül a csoport tûzharcba kerültek egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelõket, és ezzel Angyalföldön megszûnt a fegyveres ellenállás.
Ezek a történések természetesen csak a nagyobb csoportok önfeláldozó hazaszeretetérõl szólnak, ezen túl számos kisebb egység is kivette a részét a küzdelembõl, és kitartott a végsõkig. Örök dicsõség azoknak, vállalták a legnagyobb áldozatot is a hazájukért, Köszönöm azoknak, akik ezeket a tetteket lejegyezték, köszönöm azoknak – mint Eörsi Lászlónak is kinek dolgozatait ezen összefoglaló egy részének forrásaként használtam – akik kronologikusan rendezték és feldolgozták azokat az írásokat, amelyek bizonyítják, hogy hogyan lehet egy forradalom közel felét hivatalosan szinte feledésre ítélni. Tartozunk azzal a Pesti Srácoknak, hogy emlékezünk, és emlékezésre serkentsük azokat, akik ilyen-olyan megfontolásból inkább felejtenének. A Fegyveres felkelés befejezése, egyben a hivatalos megtorlás kezdete véleményem szerint Szabó János, Szabó bácsi, Széna téri parancsnok letartóztatása, vagyis 1956. november 19.
Tatár József
Rendszerváltó Fórum
Link
Ezen megfontolásból a forradalom leverésének gyásznapját november 4-én tartják, ami azt sugallja, hogy a szovjet bevonulást követõ napokról, hetekrõl kár is beszélni, hiszen Nagy Imre drámai beszédével, és Jugoszláv nagykövetségre való elmenekülésével lezáródott a forradalom és szabadságharc.
Ez természetesen nem igaz, viszont minden bizonnyal jelenlegi politikai berendezkedés által mesterségesen alakított Nagy Imre kultusz része. Mint sokan, én sem érthetek egyet a hivatalos szemlélettel, hiszen a szovjet bevonulásig tartó dicsõséges tizenkét nap után, még több mint egy hétig folytatódtak a harcok szerte az országban, aminek következtében a szovjet csapatok veszteségük felét ebben az idõszakban, (november 4-e után) szenvedték el. Nem lezárult tehát a küzdelem 4-ét követõen, hanem éppen ellenkezõleg. Fellángolt. A hivatalos szemlélet szerinti állásfoglalás ezért hamis, ilyen alapon akár átírhatnánk, az 1848-as szabadságharcot is, tekintettel arra, hogy a cári csapatok 1849. júniusi intervenciója döntõ jelentõségû volt, ezért felesleges szót vesztegetni az azt követõ eseményekre, csatákra.
Persze ellenvetésként sokan mondhatják: Igen ám, de a 1956. november 4-e után felszámolták a szervezett ellenállást, megszûnt a legitim kormányzat! Nos, éppen ellenkezõleg, akkor léptek színre csak igazán azok a valóban legitim szervezetek – a munkástanácsok - akik igazán szembefordultak politikailag a kommunizmussal, a kollaboráns kádári rezsimmel. Az igaz, hogy november 4-e elõtt formálisan a Nagy Imre vezette kormány kezében volt a hatalom, de 1956-ban nem a kormányzati politika, hanem a felkelõk írták a történelmet. Hogyan is kell tekinthetnünk vajon Nagy Imre statáriumot kihirdetõ parancsára, amelynek alapján október 23-a és 25-e között felkelõket végeztek ki, és Maléter Pál tevékenységére, aki a Killián laktanya parancsnokaként lövette a Corvin-közt, majd pár nappal késõbb hadügyminiszter lett? Úgy hogy a kommunista elkötelezettségû kormány skizofrén állapotban vergõdött a történések örvényében, ezért óránként változtatta véleményét az eseményekrõl, de leginkább csak kommentálta azokat.
Egyetlen állhatatos, tiszta szándékú, áldozatkész nemzeti erõ volt október 23-át követõen Magyarországon: A Pesti Srácok és az õket mindvégig támogató lakosság.
Õk szálltak szembe elsõ pillanattól az önkénnyel, Õket gyilkolta az elsõ napokban Gerõ, majd a Nagy Imre kormány, a szovjet hadsereg, késõbb Kádár a pufajkásai. Õk fogtak elõször a fegyvert szabad akaratukból a függetlenségért, és Õk tették le azt, amikor az utolsó töltényük, utolsó benzines palackjuk is elfogyott.
De volt még elég elszánt hazafi november 4-én, volt még elég fegyver és lõszer is. November 4-én csak a forradalom és szabadságharc egy szakasza zárult le, az elsõ 12 nap küzdelmeit követte még 7 hõsies nap. Bár a legendás felkelõ bázisok többségébõl november 4-én kiszorultak a felkelõk, ám kisebb csoportokban tovább harcoltak, amit alátámasztanak azok az adatok is, miszerint a harcok áldozatainak egy jelentõs része november 4-e után sebesült meg, hunyt el.
Így történhetett az, hogy a szovjet megszállás után egy héttel Csepel még kitart, a Mecseki láthatatlanok még november közepén is tartják magukat, gerillacsoportok szervezõdnek az erdõkben, a szovjet bábkormánnyal szembeszegülõ munkástanácsok, szovjetellenes röplapok, újságok készülnek. Legtovább (november 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kõbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középsõ részén a végsõkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok.
Az elfogott felkelõk vagy felkelõgyanús lakók közül rengeteget a helyszínen agyonlõttek, a túlélõket pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak. A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt. A fegyveres ellenállás azzal zárult lezárult le, hogy november 19-én a hatóságok – besúgó segítségével- elsõként letartóztatták Szabó János Széna téri parancsnokot, statáriális bíróság elé állították és kivégezték, ezzel megindítva a megtorlás gépezetét.
Fegyveres ellenállás november 4-étõl
A csepeli felkelõk
A szovjetek november 4-én azonnal elfoglalták a Csepelen tartózkodó tüzérezred egyes tüzelõállásait. A magyar honvédség 93-18-as számú légvédelmi ezredének egyik ütegét a szovjetek november 4-én hajnalban megtámadták és szétverték. A katonák vezetõje Kõrösi Sándor fõhadnagy volt, aki védelmi harcot tervezett, Buri Sándor a civilek vezetõje viszont a szovjet páncélosok megtámadása mellett érvelt. A civilek kezdték meg a harcot, komoly veszteségeket okozva az intervenciós csapatoknak, ennek hatására csatlakoztak a katonák is. A mintegy 350 fõnyi felkelõ kilõtt 7-8 páncélost, és lelõtt egy repülõgépet is. A gyalogsági támadást megelõzendõ, felrobbantották a városrészbe vezetõ utakat, s ezzel késleltették a szovjet behatolást. És sorozatvetõvel lõtték a Tököli repteret is. A szovjetek mindinkább megerõsödõ támadása miatt a katonatisztek nem látták értelmét a további harcnak, így megfelelõ vezetés hiányában 9-én reggel a szovjetek végleg felszámolták a fegyveres ellenállást. A harcokban sokan meghaltak, a csepeli áldozatok kétharmada november 4-e után esett el. ( a 73 áldozatból 50 fõ) A megtorlások során a csepeli katonák közül kivégezték Major Ernõ nemzetõrparancsnokot, a Kõrösi Sándor tüzérparancsnokot, Andi Józsefet, a nemzetõrség szervezõjét, és Somogyi Tibor szakaszvezetõt, aki Kõrösi Sándorral együtt lelõttek egy IL-28-as repülõgépet, valamint a harcok során két harckocsit lõtt ki.
A Mecseki Láthatatlanok
1956. november 4-ére virradóra a bevonuló szovjet csapatok elfoglalták Pécset, ám egyes felkelõcsoportoknak sikerült szervezetten vissza húzódniuk a Mecsekbe, estére már parancsnokság is alakult. A szálingózó csoportok november 6-án délután érkeztek Vágotpusztára, a kijelölt fõhadiszállásra. Itt történt az összegyûlt szabadságharcosok csapatbeosztása, kiképzése, és az eskütétel. A "Mecseki Szabadságharcos csapat" amely kb. 300 fõt számlált, részben az ellenség összeköttetési, és utánpótlási vonalai ellen szervezett támadásokat, részben a felderítést végezett. November 10-én miután a szovjetek bemérték a csoport tartózkodási helyét áttelepültek Kisújbányára, Pécsváradra, és Mecseknádasra is eljutottak, sõt a pécsváradi rendõrség ellen is támadást indítottak, amely az utolsó katonai akció volt a részükrõl. November 15-én visszatértek Vágotpusztára, majd November 16-án elhatározták, hogy a reménytelen bel- és külpolitikai helyzet miatt a csoportot feloszlatják. Néhányan tovább folytatva a harcot, rajtaütéseikkel még hónapokig(!) támadták a megszálló csapatokat.
A Széna téri felkelõk
November 4-én hajnalban a parancsnokság riadóztatta a nemzetõröket: a szovjet páncélosok közelednek Kelenföld felõl. A Széna térre öt menetben beérkezõ szovjet erõk csak a délutáni órákban ütköztek nagyobb ellenállásba, a páncélosokban a felkelõk ezúttal még a benzines palackokkal sem tudták feltartóztatni õket. A szovjetek megadásra szólították fel a védõket, a nemzetõrök általános válasza az volt, hogy nem. Ezt követõen a szovjetek a Gellérthegyrõl aknavetõkkel kezdték lõni õket, amelynek hatására az ellenállók nagy része más védelmi állást keresett. Szabó János fegyveresei a Statisztikai Hivatal és a Frankel Leó utcai tanács épületébe gyülekeztek. Szabó bácsi összegyûjtötte azokat, akik a végsõkig folytatni akarták az ellenállást, és 7-én este csoportjával elindult a hegyekbe. másnap értek a pesthidegkúti SZOT-üdülõbe, ahol berendezkedtek. Király Béla a nagykovácsi kastélyban fogadta Szabót bácsit, és kérte, hogy a Széna tériek maradjanak Pesthidegkúton, kerüljék az összecsapásokat de tájékoztassa õt a szovjetek mozgásáról. Ekkor indult felderítésre, és sebesült meg súlyosan Ekrem Kemál parancsnokhelyettes, Ekrem Kemál György édesapja. Nagykovácsiban ekkorra 200-300 fõnyi erõ gyûlt össze felkelõkbõl, diákokból, katonákból. Másnap, 9-én reggel miután egy nagyobb szovjet egység közeledett, Szabó bácsi elrendelte az elvonulást. A csoport egy része Nagykovácsi felé haladva összecsapott a szovjetekkel, de az angol temetõ környékén kelepcébe kerültek. A bekerített felkelõk közül heten vagy nyolcan elestek, hárman a szovjetek fogságába kerültek. Másnap, Szabó bácsi úgy értékelte, hogy céltalan a további ellenállás, feloszlatta a csoportot, és november 19-i letartóztatásáig az Építõipari Mûszaki Egyetem bölcsõdéjében (felesége munkahelyén) húzódott meg. Letartóztatása után egy hónappal a statáriális bíróság kivégezte.
A VIII. kerületi felkelõk
A november 4-ei szovjet támadás meglepte a 1500-2000 corvinistát. A Corvin-köziek 1-2 napos ellenállás után, szervezetten (a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetésével) kiürítették bázisaikat, ám a Kisfaludy utcai Kasza-csoport, valamint a Práter utcaiak és a Vajdahunyad utcaiak folytatták a harcot, egészen november 7-8-áig, és ezekben a harcokban fél tucat páncélost lõttek ki. A Szabad Nép székházában lévõ felkelõk is a fegyveres ellenállás mellett döntöttek, a csoport, Kovács András egyetemi hallgató parancsnoksága alatt a Blaha Lujza téren november 8-áig küzdött a szovjet erõkkel.
A IX. kerületi felkelõk
A november 4-ei támadás álmukban érte a IX. kerületi nemzetõrcsoportokat. A Tûzoltó utcaiak a Nagyvárad tér, Üllõi út, Mester és a Viola utca vonalában csaptak össze a megszállókkal, "Göndörék" a Ferenc téren, a Mester, a Thaly Kálmán és végül a Tûzoltó utcaiakkal közösen a Viola utcában vívtak kemény harcot a szovjet katonákkal. A Tompa és Ráday utcaiak leginkább a Ferenc körút két oldalán bocsátkoztak tûzharcba a bevonuló páncélosokkal. A IX. kerületi forradalmárok 4 napig védekeztek az óriási túlerõvel szemben, és a novemberi harcok alatt mintegy 7-8 páncélost semmisítettek meg.
A VII. kerületi felkelõk
November 3-án délután, a Baross téri kerületi nemzetõrparancsnokok és katonai tanácsadóik megállapodtak abban, hogy milyen rendszerbe szervezik meg a védelmet, ennek ellenére a Baross téri ellenállás viszonylag hamar összeomlott. A bázishelyet és a környezõ épületet a páncélosok szétlõtték, de a felkelõk legelszántabb csoportjai szétszóródva, a szovjeteknek súlyos veszteségeket okozva folytatták a harcot a Rákóczi úton, a Bethlen mozinál, a Városligetben és a Dózsa György úton. (Bázishelyeik a Landler Jenõ utcában, a Garai téren és a Divatcsarnokban voltak.) Kisebb egységeik 9-éig harcoltak. A Lenin körúti szakaszon napokon keresztül eredményes harcot folytattak a felkelõk. November 6-ától a. Forradalmi Katonatanács irányította az ellenállást, összehangolva a csoportok tevékenységségét. Központjuk a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium épületében, illetõleg a Royal szállóban volt. A szomszédos kerületekbõl csatlakoztak hozzájuk Sipõcz József Vajdahunyad utcai harcosai, valamint az Eötvös utcai csoport egyik részlege. Az 500-600 fõnyi ellenálló 9-10-éig tartotta magát. Egy, a zuglói nemzetõrséghez tartozó 40-50 fõnyi csoport Klauber István vezetésével november 4-7 között a Thököly úti 44. sz. bázisukról eredményes harcot vívtak a szovjetek ellen, akik 30-40 katonát, 7-8 páncélost vesztettek. Azok a felkelõk, akik Palotás József parancsnok vezetésével székhelyüket áttették a Landler Jenõ utcába, november 6-án harcokat folytattak a Divatcsarnoknál, ahol a szovjetek késõbb a fogságba esett védõket kivégezték. Másnap a Bethlen mozit megszállva tartó ÁVH-s egységet támadták meg, majd egy kisebb szovjet egységgel is felvették a harcot a Hernád utcában. (Palotás Józsefet 1958 márciusában kivégezték)
A Pesterzsébeti Felkelõk
November 1-jén és 2-án a pesterzsébeti nemzetõrökhöz csatlakozott az esztergomi légvédelmi tüzéregység hat löveggel, és a kiskunmajsai lövészezred VII. százada, akik a Jutadombon valamint a Soroksári úton tüzelõállást foglaltak el. 4-én, a felkelõk és a katonai erõk összecsaptak a szovjet csapatokkal. Fõleg a Jutadombnál, a Hangyadombnál, a Török Flóris utcában és a Határ úton folytattak eredményes harcot. Amikor a tüzérezred egyik egysége, egy nagyobb szovjet csapat közeledésének hírére, levonult a Jutadombról, a soroksári felkelõk rekvirálták a lövegeiket, és küzdöttek tovább. A fõvárosban itt tartott legtovább a fegyveres ellenállás. November 10-11-én a nemzetõrség feloszlott, és befejezõdtek a harcok.
Harcok a Móricz Zsigmond körtéren
November 4-étõl a spontán módon összeállt civil fegyveresek Oláh Jenõ volt hadnagy vezetésével felvették a harcot, és a kb. 80 ellenállóhoz csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik egysége. A november 5-ei 6-7 órás harcban egy szovjet légidesszant alakulat morzsolódott fel, és három harckocsi megsemmisült. Végül a szovjetek körbezárták a körteret, mire a szabadságharcosok beszüntették az ellenállást.
A kispesti felkelõk
Kispesten Koroly T. György hadnagy vezetésével November 4-én a rendõrkapitányság épületében elhelyezkedõ felkelõk mértek csapást a behatoló szovjet erõkre, de az ellencsapás során súlyos belövések érte az épületet, mire a fegyveresek szétoszlottak. November 6-án Koroly ismét összehívta a felkelõket (kb. 250 fõ jelentkezett), kialakította a harci álláspontokat megszervezte az összeköttetést is. Utasításba adta, hogy amennyiben szovjet túlerõvel kerülnek szembe, a felmorzsolódás helyett inkább vonuljanak vissza a lovasrendõrségi laktanyába, további intézkedésig. A csoportok közül a Bojtor Béla vezette alakulat még november 9-én is megtámadta a szovjet csapatokat. A túlerõ azonban a kispestieket a fegyver letételére kényszerítette.
A Kõbányai Felkelõk
A Csajkovszij parkba vezényelt honvédségi erõk a felkelõknek átadtak légvédelmi ütegeket. A hat lövegbõl hármat a Zalka Máté térre, kettõt a Jászberényi útra vittek, egyet a Csajkovszkij parkba. Ezekkel a lövegekkel már november 4-én több harckocsit megsemmisítettek, fõleg az Élessaroknál. 6-án ismét rekviráltak fegyvereket a katonáktól, amelyeket a légi erõk ellen is felhasználtak. A szovjetek 8-án megtámadták a felkelõk leharcolt ütegállását, és megsemmisítették a fegyvereiket. Ezután szétszóródtak szét a kõbányai szabadságharcosok.
Az Óbudai Felkelõk
November 4-én, a szovjet intervenció hírére, az óbudai felkelõk a Schmidt kastélyban gyûltek össze. Miután kialakították a harcálláspontokat (két aknavetõjük és egy tarackjuk is volt), Szentendrérõl újabb ágyúkat hoztak, és megtámadták a Bécsi úton vonuló páncélosokat. A szovjetek túlereje azonban itt is hamarosan érvényesült. November 7-én a tisztek, 8-án a civilek is beszüntették az ellenállást.
Az Újpesti Felkelõk
November 4-én az Újpesti Forradalmi Bizottság bázisán, felkészültek az intervencióra, és a Könyves Kálmán gimnáziumban kialakították a fõparancsnokságukat. A felkelõk egységes vezetésére 6-ától Somlyói Nagy Sándor 54 éves volt huszár ezredes kapott megbízást, aki a Szent László úti sorompónál és a Ládagyárnál helyezte el fegyvereseit. A felkelõk a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal felkenték az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A vezetõk a Chinoin gyárból robbanóanyagot, az egyik Váci úti gyárból oxigénpalackokat hozattak. Harcba bocsátkoztak a Remiznél, az Északi Összekötõ Vasúti Hídnál, a Víztoronynál és a Könyves Kálmán gimnáziumnál. November 8-án az Árpád út felõl bevonuló szovjetek körülvették a fõparancsnokság bázisául szolgáló gimnáziumot, és befejezõdött az ellenállás a IV. kerületben.
Az Angyalföldi Felkelõk
A november 4-ei szovjet támadás hatására a forradalmárok kezükbe vették az irányítást. Megalakult a XIII. kerületi parancsnokság is, amely az Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani Nemzetõrségtõl kapott támogatást. A legerõsebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkás parancsnoksága alatt a Váci út-Rákospatak keresztezõdésénél alakított ki harcálláspontot, többször harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal, végül a felkelõk szétszóródtak a szovjet erõfölény következtében.
Csizmadi és felkelõtársai az Újpest közelében lévõ Ládagyárnál Nagy Ferenc fõhadnagy egységéhez csatlakoztak, majd 8-án 13 óra körül a csoport tûzharcba kerültek egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelõket, és ezzel Angyalföldön megszûnt a fegyveres ellenállás.
Ezek a történések természetesen csak a nagyobb csoportok önfeláldozó hazaszeretetérõl szólnak, ezen túl számos kisebb egység is kivette a részét a küzdelembõl, és kitartott a végsõkig. Örök dicsõség azoknak, vállalták a legnagyobb áldozatot is a hazájukért, Köszönöm azoknak, akik ezeket a tetteket lejegyezték, köszönöm azoknak – mint Eörsi Lászlónak is kinek dolgozatait ezen összefoglaló egy részének forrásaként használtam – akik kronologikusan rendezték és feldolgozták azokat az írásokat, amelyek bizonyítják, hogy hogyan lehet egy forradalom közel felét hivatalosan szinte feledésre ítélni. Tartozunk azzal a Pesti Srácoknak, hogy emlékezünk, és emlékezésre serkentsük azokat, akik ilyen-olyan megfontolásból inkább felejtenének. A Fegyveres felkelés befejezése, egyben a hivatalos megtorlás kezdete véleményem szerint Szabó János, Szabó bácsi, Széna téri parancsnok letartóztatása, vagyis 1956. november 19.
Tatár József
Rendszerváltó Fórum
Link
Hozzaszolasok
#1 |
ssman
- 2012. November 06. 08:43:27
#2 |
postaimre
- 2012. November 06. 08:58:29
#3 |
Argyelus
- 2012. November 06. 12:37:19
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.