Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Heródes és a titkosszolgálat: közállapotok Jézus korában
Nagyon-nagyon kevés olyan dolog van, amiben az 1. századi júdeai zsidó történelemre vonatkozóan minden korabeli forrás egyetért, de abban igen, hogy a kiválasztott nép közéletét minden korábbinál jobban megterhelte és átitatta a korrupció, a megosztottság, a megfélemlítés, a gyûlölködés és a zûrzavar. Ezen a mélyponton, ebben a légkörben született meg az egész emberiség megmentõje, a próféták által éppen erre az idõre megígért Messiás: a Názáreti Jézus. A Hetek cikke.
A qumráni tekercsek, a két Talmud, Flavius Josephus és az Újszövetség egységesen megerõsíti, hogy a jeruzsálemi Templom pusztulása elõtti évtizedekben Isten római megszállás alatt élõ népének politikai, jogi és vallási vezetését áthatotta részint a rómaiakkal való kollaborálás, részint az ebbõl is fakadó korrupció, ennek következtében pedig a nemzet súlyos megosztottsága, az egyes irányzatok közötti, nem ritkán fegyveres összecsapásokban kisülõ kölcsönös gyûlölködés, a közbiztonság súlyos leromlása, az egyszerû nép körében pedig a szellemi-erkölcsi zûrzavar és a félelem (lásd keretes írásainkat). „Miért pusztult el az elsõ Templom? – teszi föl a kérdést a rabbinikus irodalom. – Mert bálványimádás volt közöttük. De miért pusztult el a második Templom, holott akkoriban nem volt bálványimádás? Mert ok nélküli gyûlölet volt a nép között.” Jézus maga is erre hivatkozik önnön kivégzése egyik okaként: „Még ennek az írásnak be kell teljesednie rajtam: Ok nélkül gyûlöltek engem.”
A nagy hatalommal járó fõpapi hivatalt ekkoriban már másfél évszázada politikai alkukért és pénzért adták-vették; a római uralom elérkezésével pedig már csak olyan ember lehetett fõpap, akiben a birodalom megbízott. A császári udvar kénye-kedve szerint váltotta le a fõpapokat, a drágakövekkel díszített, szent fõpapi ruhát a megszállók az Antonia-erõdben tartották elzárva, és csak a nagy ünnepekre adták ki. A hivatalra esélyes, azaz erõsen Róma-barát fõpapi családok szinte teljesen elgörögösödtek, nem hittek a halottak feltámadásában (ehelyett Platónt követve vagy a reinkarnációt, vagy epikureus mintára a lélek elemekre bomlását vallották), és a hatalmukat biztosító mózesi öt könyv kivételével elutasították a Szentírás isteni eredetét. A fõpapi Kathrosz-család nemrég feltárt jeruzsálemi otthonában a régészek bálványszobrokat is találtak. A qumráni tekercsek szerint a fõpapság annyira korrupttá vált, hogy sorsuk a biztos elkárhozás: õk a „gúnyolódók”, „a verem fiai”, akik szövetséget kötöttek a halállal; a rabbinikus irodalom „az erõszak embereinek”, Josephus „durváknak és erõszakosoknak” nevezi õket. Jézus velük kapcsolatos súlyos ítéletei az Újszövetségben barátságosnak és engedékenynek tûnnek a többi kortárs véleményéhez képest.
A hatalom birtoklásában részt vevõ másik párt-felekezet, a farizeusok ugyan csak hatezer fõs volt összesen, de mivel a két és fél milliós társadalmat átszövõ bírói rendszer java részét õk adták, elenyészõ számuk ellenére rendeleteikkel az egész nép fölött uralkodni tudtak. A mózesi Törvény értelmében ugyanis tíz férfire már jutott egy bíró, ötvenre egy másodfokú bíró, százra egy harmadfokú, ezerre egy negyedfokú, és mindezek felett állt a Szanhedrin elnöke mint legfelsõbb bíró, aki a fõpappal közösen döntött minden nagy kérdésben, ennek pedig halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozott minden alsóbbrendû bíró. Szintén valamennyi írott forrás megerõsíti, hogy a bírói rendszert a Szanhedrin elnökétõl fogva lefelé áthatotta a korrupció, ugyanakkor viszont a zsidóságot az isteni Törvény kötelezte a nekik való engedelmességre, ami rendkívül nehéz helyzetbe hozta etikailag a népet. A bírók kiközösítéssel büntették azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek – így az ilyen emberek teljesen ellehetetlenültek és elszigetelõdtek mind a magánéletben, mint üzleti, mind vallási életükben: senki sem vette meg áruikat, nem vehettek részt a zsinagógai istentiszteleteken, baráti, rokoni kapcsolataik megszakadtak. Míg Júdea egészét uralta ez a megfélemlítés, addig a Jeruzsálemtõl távoli, perifériális Galileában szakadozott a farizeusok e hálózata, így valamivel szabadabb légkör uralkodott, így aztán az összes szabadabb szellem oda menekült – együtt a valódi bûnözõkkel, lázadókkal és zûrös, fanatikus alakokkal.
„Vulgár-judaista” körökben elterjedt az a nézet, miszerint a farizeusokat csak az Újszövetség állítja be ilyen negatív színben. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legnagyobb tekintélyû rabbinikus irat, a Misna szintén csak negatív értelemben beszél róluk: „Jósua rabbi szokta mondani: az ostoba jámbor, az okos gonosz, a farizeus nõ és a farizeusok csapásai – ezek hoznak pusztulást az egész világra.” (Misna, Szotá 3:2) Az ezt kommentáló talmudi rész a farizeusok hat fajtáját sorolja fel, akik közül csak egyet, a „szeretetbõl való farizeust” minõsíti pozitívnak, a többieket kigúnyolja és elítéli. A jeruzsálemi Talmud pedig arról is beszámol, hogy a farizeusok két irányzata, Hillél és Sámmáj hívei között még fegyveres összecsapásokra is sor került.
Heródes és a titkosszolgálat
A Nagy Szanhedrint alkotó fõpapi családok és farizeusok mellett a haját még öregemberként is feketére festõ, szintén Róma-báb, súlyos hatalmi paranoiájában testvéreit is megöletõ Nagy Heródes annyi titkosügynökkel és besúgóval telepítette tele a társadalmat, hogy amellett még a Kádár-korszak III/III-as osztálya is elbújhat. Így a nemzetet eluralta a kontroll, a megfélemlítés és a megosztottság légköre, amelynek fenntartói magát az Istentõl származó zsidó vallást használták a legfõbb manipulációs, zsarolási eszközükként. Ez más nemzetek között ismeretlen mértékû lelkiismereti satuba szorította az egyszerû zsidók életét, megoldhatatlanul nehéz erkölcsi dilemmák elé állítva legtöbbjüket, az emberiség történelmének legmélyebb és legbonyolultabb etikai kérdéseit vetve fel.
Minden bizonnyal éppen ebbõl fakadóan válhatott ez a közösségi és magánéleti szempontból egyaránt egyedülállóan nehéz és kritikus útvesztõ minden nép számára örökérvényû erkölcsi útmutatás talajává. Hiszen az újszövetségi Szentírás nem véletlenül rögzíti örökkévaló szöveggé, s így az egész emberiség számára állandó morális példává a farizeusok, szadduceusok, Heródes-pártiak, vallási fanatikusok, bûnösök, vámszedõk e világát, miközben Jézus tetteinek és beszédeinek egyedül járható, keskeny ösvényeit és szûk átjáróit bemutatja ebben a politikai, hitéleti, szellemi és erkölcsi labirintusban.
A Messiás nem tartozott egyik irányzathoz sem. Nem volt értelmiségi (írástudó), sem különösebben gazdag, tehát nem tartozott az elithez – de nem volt különösebben szegény sem, szakmáját tekintve az építõiparban dolgozott, mai kifejezéssel szólva építési vállalkozóként. A korabeli „ács” inkább generálkivitelezõt jelentene ma, nem véletlen, hogy hasonlatainak egy részét az építõiparból kölcsönözte. Az emberiség megváltása szempontjából is létfontosságú, hogy nem volt kiváltságos sorsa, istállóban való megszületésétõl harmincas éveiig ismeretlen átlagemberként élt kétkezi munkájából. Ugyanis ha születése idõpontját a történettudomány által meghatározható legvalószínûbb idõpontra, i. e. 8-7 körülre helyezzük, akkor i. sz. 29-ben, amikor a Szent Szellem rászállt, nem harminc, hanem már harminchat-harminchét éves lehetett, halála – és feltámadása – pedig negyvenéves korában következett be (ami a Mózes életével való párhuzam miatt teológiailag is könnyen értelmezhetõ).
Az Istentõl kinyilatkoztatott, minden betûjét és írásjelét tekintve örökké igaz erkölcsi Törvényt egy percig sem áthágni – és közben érzõ és együtt érzõ, emberséges embernek maradni, akit lehet, felemelni, ezt tanítani és bemutatni az isteni Törvényre hivatkozó zsarnokok és képmutatók és a bûntudattól gyötört, tökéletlen, egyszerû emberek között, a tudálékoskodó és morális felsõbbrendûségüktõl eltelt értelmiségi erkölcscsõszök és a megszálló hatalom hol jó-, hol rosszindulatú képviselõi között, a kollaboráns vezetõk, a tengernyi besúgó és ügynök, a fanatikus vallási terroristák és a bûnösök között, a rengeteg elgyötört, elszegényedett és beteg ember világában, egy szétcsúszott társadalomban: ez volt a feladat. „Megindult rajtuk, mert el voltak gyötörve és szét voltak szóródva, mint a pásztor nélküli juhok.”
„Soha ember még így nem beszélt”
A Szanhedrin teljes kontrollja alatt álló Júdeában néhány hét alatt megölték volna. Bázisát ezért Galileába helyezte, ahol nevelkedett, ide tért vissza újra meg újra a jeruzsálemi lincselési, letartóztatási és merényletkísérletek elõl. Itt tömegeket taníthatott és gyógyíthatott meg Isten erejével állandó életveszély nélkül. Erkölcsi útmutatásainak vezérfonala az volt, hogyan igazodhatnak el zsidó kortársai a mózesi Törvény 613 parancsolatból álló rendszere és koruk zûrzavaros világa által meghatározott labirintusban úgy, hogy elkerülve a vallási fanatizmust és könyörtelenséget az egyik, a bûnt a másik oldalon, közben soha ne veszítsék el szem elõl az erkölcs és minden törvény igazi célját: az életet, az Isten és a másik ember iránti valódi, cselekvõ szeretetet, irgalmat és igazságosságot. Bár õ maga és közvetlen tanítványai csak egészen kivételes esetekben foglalkoztak nem zsidókkal, húsz évvel késõbb a volt fanatikus farizeus, Pál apostol közvetítésével Jézus erkölcsi útmutatásai minden nemzet, az egész emberiség közkincsévé lettek, és mára bebizonyosodott róluk, hogy minden valódi emberi morál legmélyebb alapjait mutatta meg, messze felülmúlva valamennyi nemzet korábbi tanítójának, vallásalapítójának vagy vallási-politikai rendszerének tanításait. Mi emberiség, nem rendelkeztünk a szabadságnak még a fogalmával sem ennek elõtte. „Soha ember még úgy nem beszélt, mint ez az ember” – jegyezték meg egy ízben hallgatói.
De tévedne, aki azt gondolná, hogy Jézus és mozgalma pusztán egy zsidó erkölcstanító, gyógyító és mozgalma volt, még ha akár a legnagyobb is. Három év prédikálás és gyógyítás után ugyanis küldetését egy mindezt felülmúló, tisztán spirituális-természetfölötti jellegû, a világban azóta is, és végleg visszafordíthatatlan hatású cselekedettel fejezte be és tette teljessé: tudatosan magára véve az emberiség minden múlt és jövõbeli bûnét Isten színe elõtt, saját lelkében és testében szenvedte el ezek minden büntetését, hogy ezzel az emberiséget felmentve a jogos büntetés alól, lehetõvé tegye a lelkiismeret szabadságból való megtisztulását saját vérével. E tisztán szeretetbõl fakadó tettével az egész emberi történelmet megerjesztette, és visszavonhatatlanul új irányba fordította: Isten országának megvalósulása irányába. Az Újszövetség több mint ötszáz szemtanú vallomására hivatkozva – és több személyes, írásbeli tanúvallomást tartalmazva – állítja, hogy halála után három nappal testi értelemben (!) feltámadt a halálból, azaz ténylegesen sikerült legyõznie az addig minden embert legyõzõ halált, új perspektívát, a halálnál is erõsebb, örök élet lehetõségét nyitva meg ezzel mindenki számára, aki el tudja hinni, hogy ez lehetséges volt. Vagyis tulajdonképpen, aki a saját szívérõl kiállítja a bizonyítványt: mindenen túl képes bízni a jó gyõzelmében a rossz fölött. Aki azonban nem tud hinni ebben, az is saját magáról tesz tanúságot: szíve nem képes bízni a jó és az élet végsõ gyõzelmében. Pál apostol pedig, kibontva mindennek jelentõségét minden nép számára, azt mondja: aki képes hinni Jézus feltámadásában, azt Isten, csak ezért, igaz embernek nyilvánítja. Ez lett tehát az emberi szív legmélyebb próbája.
Közállapotok Jézus korában
Akkoriban a zsidók közt javában burjánzott mindenféle aljasság; nem volt bûn, amit el ne követtek volna, és ha valaki akárhogy megerõltette volna az eszét, nem tudott volna már újabbakat kieszelni. A magánélet és a közélet egyformán ebben a nyavalyában szenvedett, és versengve igyekeztek túltenni egymáson az Isten ellen elkövetett bûnökben és a felebarátaik elleni jogtalankodásban. A hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra fájt a foguk, a népnek pedig az erõszakoskodásra és a gazdagok kirablására… (Josephus: A zsidó háború, 7:8)
A fõpapok visszaélései
Rabbijaink tanították: Az áldozati állatok bõreit elõször a Bét Háppárvá termében tartották. Esténként elosztották õket az éppen szolgáló papi nagycsalád tagjai között, de az erõszak emberei el szokták venni erõvel. Akkor úgy határoztak, hogy csak sabbat-évenként osztják szét õket egyszerre, ezért az összes atyai ház eljött, hogy együtt vegyék át a részesedésüket. De a fõpapok így is elvették erõszakkal (…) Ezekrõl és az ilyenekrõl mondta Abba Saul ben Bothnith Abba Jószéf ben Chánin nevében: „Jaj nekem Boithosz [fõpap] családja miatt, jaj nekem a botjaik miatt! Jaj nekem Chánin [fõpap] családja miatt, jaj nekem a rágalmazásaik miatt! Jaj nekem Kathrosz [fõpap] családja miatt, jaj nekem az [igazságtalan rendelkezéseket író] tollaik miatt! Jaj nekem Jismáél, Fabi fia [fõpap] családja miatt, jaj nekem az ökleik miatt! Mert õk a fõpapok, fiaik a [Szentély] kincstárnokai, vejeik a gondnokok, szolgáik pedig botokkal verik a népet!”
Rabbijaink tanították: Négy kiáltással kiáltott a Szentély Udvara. Az elsõ:
„Távozzatok innen, Éli fiai!”, mert megszentségtelenítették az Örökkévaló Szentélyét… (Babiloni Talmud, Peszachim 57a)
Ebben az idõben Agrippa király a fõpapi méltóságot Izmaelre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a fõpapok a jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy hogy mindkét fél egész csapat elszánt és izgága embert gyûjtött maga köré, és ha ezek találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte volna õket, s végül garázdálkodásuk már úgy elfajult, mintha nem is volna felsõbb hatóság. Végül a fõpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérûkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak. Így aztán az igazság helyett az izgága emberek erõszakoskodása érvényesült. (Josephus: A zsidók története, 20:8:8)
Korrupció a Szanhedrinben
János (…) testvérét, Simont és Jonatást, Sisenna fiát (…) Jeruzsálembe küldte Simonhoz, Gamaliel fiához [a Szanhedrin elnökéhez], azzal a kéréssel: vegye rá a jeruzsálemi hatóságokat, hogy mozdítsanak el engem (…) Ez a Simon jeruzsálemi polgár volt, nagyon elõkelõ származású férfiú és a farizeus irányzat híve; ezek hajszálnyi pontossággal megtartják az õsi törvényeket, és ezért általában úgy vélekednek róluk, hogy mindenki másnál különb emberek. Értelmes és emberséges ember volt ez, és a legbonyolultabb helyzeteket is meg tudta oldani bölcsességével. Jánosnak régi és bizalmas barátja volt, velem azonban akkoriban nem volt éppen a legjobb viszonyban. (…) Mikor Simon megismerte Anan [a fõpap] álláspontját, megkérte a küldötteket, hogy hallgassanak, és ne hozzák nyilvánosságra kérésüket. Majd õ maga gondoskodik róla – mondta –, hogy engem minél elõbb eltávolítsanak Galileából. Aztán magához hívatta János öccsét, és megbízta, hogy Anan párthívei között ajándékokat osztogasson, mert úgy gondolta, hogy ezen a réven hamarosan álláspontjuk megváltoztatására bírja õket. És Simon el is érte a célját, mert a megvesztegetett Anan és környezete beleegyezett abba, hogy eltávolítsanak engem Galileából, anélkül, hogy errõl a városban bárki más is tudomást szerezhetne… (Josephus: Önéletrajz, 191kk)
A bíróságok romlottsága
Rabbi S’múél ben Náchmání azt mondta: Amit a vezetõk tesznek, azt teszi az egész nemzedék. Hogyan? Ha a Szanhedrin elnöke úgy dönt, hogy valamit szabad megtenni;
akkor a bíróság elnöke azt mondja: A Szanhedrin elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor én tiltsam meg? A bírák azt mondják: A bíróság elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Az egész nemzedék pedig azt mondja: A bírák azt mondták, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Ki okozta tehát, hogy az egész nemzedék bûnt követ el? Bizony a Szanhedrin elnöke, mert õ követte el elõször a bûnt. Rabbi Szimláj mondta: Írva áll: „Mert paráználkodott az anyjuk, szégyenletessé vált szülõjük”: ez a vezetõkre vonatkozik, akik saját szavaikat szégyenítik meg az egyszerû emberek elõtt. Hogyan? A bölcs elmagyarázza nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, õ maga pedig kamatra adja kölcsön a pénzét; tanítja, hogy ne rabolj, õ maga pedig rabol; [tanítja,] hogy „Ne lopj”, õ maga pedig lop. Rabbi B’rechjá mondta: Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán. Rabbi B’rechjá mondta ezt is: Egyszer egy embernek ellopták a lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a tûzhelyén. (D’várím Rábbá 2:19)
Jézus születése – a „nulladik év”
XVI. Benedek Jézus-trilógiájának harmadik része, amelyben a pápa a Megváltó születésével és gyermekkorával foglalkozik, több szempontból is sokkolta a katolikus világot. „Idõszámításunk kezdõ idõpontját – amely Jézus születésére alapszik – Dionysius Exiguus apát számította ki, aki néhány évet tévedett” – vallja a szerzõ. A katolikus egyházfõ szerint Jézus nem az idõszámításunk kezdetekor látta meg a napvilágot, hanem pár esztendõvel korábban, valószínûleg idõszámításunk elõtt 7 és 2 között. Jézus születésének évét ugyanis két Evangéliumból lehet kikövetkeztetni: Máté szerint ekkoriban Nagy Heródes uralkodott Júdeában; Lukács szerint viszont épp Augustus ült a Római Birodalom trónján. Mivel Augustus i. e. 27-ben kezdett uralkodni, Heródes viszont i. e. 4-ben meghalt, világos, hogy a két elbeszélés egyszerre csak akkor lehet igaz, ha Jézus születését e két idõpont közé helyezzük.
E viszonylag tág idõintervallumot azonban még tovább szûkíthetjük, ha figyelembe vesszük Lukács azon megjegyzését, miszerint ebben az évben Augustus összbirodalmi népszámlálást rendelt el. Ez pedig i. e. 27 és i. e. 4 között mindössze egyszer történt meg: i. e. 8/7-ben. A pápa szerint Jézus nem is karácsonykor (vagyis december 25-én) született, hanem valamikor korábban; és a Megváltó születésekor nem bárányok bégettek és tehenek bõgtek a szent család fülébe. (Grüll Tibor)
A Talmud az 1. századi júdeai közéletrõl
Amióta elszaporodtak az élvhajhászok, az igazságot elhajlították, a vezetés megromlott, és nincs megelégedettség a világban. Mióta elszaporodtak azok, akik részrehajlást mutatnak az ítélkezésben, a „Ne féljetek [senkitõl az ítélethozatalban]” parancsa érvénytelenné vált, és a „Ne ismerjetek [tekintélyt]” parancsának gyakorlása megszûnt; és ledobták magukról a menny igáját, és a test és vér igáját vették magukra helyette. Mióta elszaporodott a suttogás az ítélethozatal során, nagy harag támadt Izrael ellen, és az isteni Jelenlét eltávozott, hiszen írva áll: „Õ bíráskodik a bírák fölött.” Amióta elszaporodtak azok, akiknek „nyereségük után jár a szívük”, azóta egyre többen vannak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”. Amióta elszaporodtak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”, azóta egyre több a „jaj” a világban. Amióta egyre többen köpködnek [fennhéjézás jeleként], egyre több az arrogáns ember, a tanítvány pedig egyre kevesebb, és a Tóra elment keresni valakit, aki tanulmányozza. Mióta az arrogáns emberek elszaporodtak, Izrael lányai arrogáns emberekhez mennek férjhez, mert a mi generációnk már csak a külsõ megjelenést nézi. (…) Mióta elszaporodtak azok, akik erõszakkal kényszerítik rá áruikat a családfõkre, egyre több lett a vesztegetés éppúgy, mint az igazságosság kudarca, és megszûnt az öröm. Mióta elszaporodtak [azok a bírák,] akik így szólnak: „Elfogadom a szívességedet”, „Nagyra értékelem a szívességedet”, azóta egyre több a „mindenki azt csinálja, ami helyesnek tûnik a szemében”; közönséges emberek nagy méltóságra emelkedtek, míg kiváló emberek alacsony sorba kerültek, és az ország egyre jobban megromlott. Amióta elszaporodtak az irigyek és harácsolók, egyre többen lettek, akik megkeményítették a szívüket, és bezárták a kezüket, hogy ne adjanak kölcsönt, és megszegték, ami írva áll a Tórában: „Óvakodjál, nehogy legyen [a szívedben alávaló gondolat (…) s irigy volna a szemed szûkölködõ testvéredre, hogy nem adnál neki…]”. Mióta elszaporodtak azok a nõk, akik nyújtogatják a nyakukat, és enyelegnek a szemükkel, egyre nagyobb szükség lenne a keserû vízre, de megszûnt [annak gyakorlása]. Mióta elszaporodtak azok, akik ajándékokat fogadnak el, a napok kevesebbek lettek, az évek megrövidültek, amint írva áll: „Aki ajándékokat gyûlöl, élni fog.” Amióta a szív kevélysége elszaporodott, egyre több a széthúzás Izraelben. Amióta Hillél és Sámmáj tanítványai elszaporodtak, akik nem szolgáltak eléggé, egyre több lett a széthúzás Izraelben, és a Tórából két Tóra lett… (Babiloni Talmud, Szotá 47b)
Link
A qumráni tekercsek, a két Talmud, Flavius Josephus és az Újszövetség egységesen megerõsíti, hogy a jeruzsálemi Templom pusztulása elõtti évtizedekben Isten római megszállás alatt élõ népének politikai, jogi és vallási vezetését áthatotta részint a rómaiakkal való kollaborálás, részint az ebbõl is fakadó korrupció, ennek következtében pedig a nemzet súlyos megosztottsága, az egyes irányzatok közötti, nem ritkán fegyveres összecsapásokban kisülõ kölcsönös gyûlölködés, a közbiztonság súlyos leromlása, az egyszerû nép körében pedig a szellemi-erkölcsi zûrzavar és a félelem (lásd keretes írásainkat). „Miért pusztult el az elsõ Templom? – teszi föl a kérdést a rabbinikus irodalom. – Mert bálványimádás volt közöttük. De miért pusztult el a második Templom, holott akkoriban nem volt bálványimádás? Mert ok nélküli gyûlölet volt a nép között.” Jézus maga is erre hivatkozik önnön kivégzése egyik okaként: „Még ennek az írásnak be kell teljesednie rajtam: Ok nélkül gyûlöltek engem.”
A nagy hatalommal járó fõpapi hivatalt ekkoriban már másfél évszázada politikai alkukért és pénzért adták-vették; a római uralom elérkezésével pedig már csak olyan ember lehetett fõpap, akiben a birodalom megbízott. A császári udvar kénye-kedve szerint váltotta le a fõpapokat, a drágakövekkel díszített, szent fõpapi ruhát a megszállók az Antonia-erõdben tartották elzárva, és csak a nagy ünnepekre adták ki. A hivatalra esélyes, azaz erõsen Róma-barát fõpapi családok szinte teljesen elgörögösödtek, nem hittek a halottak feltámadásában (ehelyett Platónt követve vagy a reinkarnációt, vagy epikureus mintára a lélek elemekre bomlását vallották), és a hatalmukat biztosító mózesi öt könyv kivételével elutasították a Szentírás isteni eredetét. A fõpapi Kathrosz-család nemrég feltárt jeruzsálemi otthonában a régészek bálványszobrokat is találtak. A qumráni tekercsek szerint a fõpapság annyira korrupttá vált, hogy sorsuk a biztos elkárhozás: õk a „gúnyolódók”, „a verem fiai”, akik szövetséget kötöttek a halállal; a rabbinikus irodalom „az erõszak embereinek”, Josephus „durváknak és erõszakosoknak” nevezi õket. Jézus velük kapcsolatos súlyos ítéletei az Újszövetségben barátságosnak és engedékenynek tûnnek a többi kortárs véleményéhez képest.
A hatalom birtoklásában részt vevõ másik párt-felekezet, a farizeusok ugyan csak hatezer fõs volt összesen, de mivel a két és fél milliós társadalmat átszövõ bírói rendszer java részét õk adták, elenyészõ számuk ellenére rendeleteikkel az egész nép fölött uralkodni tudtak. A mózesi Törvény értelmében ugyanis tíz férfire már jutott egy bíró, ötvenre egy másodfokú bíró, százra egy harmadfokú, ezerre egy negyedfokú, és mindezek felett állt a Szanhedrin elnöke mint legfelsõbb bíró, aki a fõpappal közösen döntött minden nagy kérdésben, ennek pedig halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozott minden alsóbbrendû bíró. Szintén valamennyi írott forrás megerõsíti, hogy a bírói rendszert a Szanhedrin elnökétõl fogva lefelé áthatotta a korrupció, ugyanakkor viszont a zsidóságot az isteni Törvény kötelezte a nekik való engedelmességre, ami rendkívül nehéz helyzetbe hozta etikailag a népet. A bírók kiközösítéssel büntették azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek – így az ilyen emberek teljesen ellehetetlenültek és elszigetelõdtek mind a magánéletben, mint üzleti, mind vallási életükben: senki sem vette meg áruikat, nem vehettek részt a zsinagógai istentiszteleteken, baráti, rokoni kapcsolataik megszakadtak. Míg Júdea egészét uralta ez a megfélemlítés, addig a Jeruzsálemtõl távoli, perifériális Galileában szakadozott a farizeusok e hálózata, így valamivel szabadabb légkör uralkodott, így aztán az összes szabadabb szellem oda menekült – együtt a valódi bûnözõkkel, lázadókkal és zûrös, fanatikus alakokkal.
„Vulgár-judaista” körökben elterjedt az a nézet, miszerint a farizeusokat csak az Újszövetség állítja be ilyen negatív színben. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legnagyobb tekintélyû rabbinikus irat, a Misna szintén csak negatív értelemben beszél róluk: „Jósua rabbi szokta mondani: az ostoba jámbor, az okos gonosz, a farizeus nõ és a farizeusok csapásai – ezek hoznak pusztulást az egész világra.” (Misna, Szotá 3:2) Az ezt kommentáló talmudi rész a farizeusok hat fajtáját sorolja fel, akik közül csak egyet, a „szeretetbõl való farizeust” minõsíti pozitívnak, a többieket kigúnyolja és elítéli. A jeruzsálemi Talmud pedig arról is beszámol, hogy a farizeusok két irányzata, Hillél és Sámmáj hívei között még fegyveres összecsapásokra is sor került.
Heródes és a titkosszolgálat
A Nagy Szanhedrint alkotó fõpapi családok és farizeusok mellett a haját még öregemberként is feketére festõ, szintén Róma-báb, súlyos hatalmi paranoiájában testvéreit is megöletõ Nagy Heródes annyi titkosügynökkel és besúgóval telepítette tele a társadalmat, hogy amellett még a Kádár-korszak III/III-as osztálya is elbújhat. Így a nemzetet eluralta a kontroll, a megfélemlítés és a megosztottság légköre, amelynek fenntartói magát az Istentõl származó zsidó vallást használták a legfõbb manipulációs, zsarolási eszközükként. Ez más nemzetek között ismeretlen mértékû lelkiismereti satuba szorította az egyszerû zsidók életét, megoldhatatlanul nehéz erkölcsi dilemmák elé állítva legtöbbjüket, az emberiség történelmének legmélyebb és legbonyolultabb etikai kérdéseit vetve fel.
Minden bizonnyal éppen ebbõl fakadóan válhatott ez a közösségi és magánéleti szempontból egyaránt egyedülállóan nehéz és kritikus útvesztõ minden nép számára örökérvényû erkölcsi útmutatás talajává. Hiszen az újszövetségi Szentírás nem véletlenül rögzíti örökkévaló szöveggé, s így az egész emberiség számára állandó morális példává a farizeusok, szadduceusok, Heródes-pártiak, vallási fanatikusok, bûnösök, vámszedõk e világát, miközben Jézus tetteinek és beszédeinek egyedül járható, keskeny ösvényeit és szûk átjáróit bemutatja ebben a politikai, hitéleti, szellemi és erkölcsi labirintusban.
A Messiás nem tartozott egyik irányzathoz sem. Nem volt értelmiségi (írástudó), sem különösebben gazdag, tehát nem tartozott az elithez – de nem volt különösebben szegény sem, szakmáját tekintve az építõiparban dolgozott, mai kifejezéssel szólva építési vállalkozóként. A korabeli „ács” inkább generálkivitelezõt jelentene ma, nem véletlen, hogy hasonlatainak egy részét az építõiparból kölcsönözte. Az emberiség megváltása szempontjából is létfontosságú, hogy nem volt kiváltságos sorsa, istállóban való megszületésétõl harmincas éveiig ismeretlen átlagemberként élt kétkezi munkájából. Ugyanis ha születése idõpontját a történettudomány által meghatározható legvalószínûbb idõpontra, i. e. 8-7 körülre helyezzük, akkor i. sz. 29-ben, amikor a Szent Szellem rászállt, nem harminc, hanem már harminchat-harminchét éves lehetett, halála – és feltámadása – pedig negyvenéves korában következett be (ami a Mózes életével való párhuzam miatt teológiailag is könnyen értelmezhetõ).
Az Istentõl kinyilatkoztatott, minden betûjét és írásjelét tekintve örökké igaz erkölcsi Törvényt egy percig sem áthágni – és közben érzõ és együtt érzõ, emberséges embernek maradni, akit lehet, felemelni, ezt tanítani és bemutatni az isteni Törvényre hivatkozó zsarnokok és képmutatók és a bûntudattól gyötört, tökéletlen, egyszerû emberek között, a tudálékoskodó és morális felsõbbrendûségüktõl eltelt értelmiségi erkölcscsõszök és a megszálló hatalom hol jó-, hol rosszindulatú képviselõi között, a kollaboráns vezetõk, a tengernyi besúgó és ügynök, a fanatikus vallási terroristák és a bûnösök között, a rengeteg elgyötört, elszegényedett és beteg ember világában, egy szétcsúszott társadalomban: ez volt a feladat. „Megindult rajtuk, mert el voltak gyötörve és szét voltak szóródva, mint a pásztor nélküli juhok.”
„Soha ember még így nem beszélt”
A Szanhedrin teljes kontrollja alatt álló Júdeában néhány hét alatt megölték volna. Bázisát ezért Galileába helyezte, ahol nevelkedett, ide tért vissza újra meg újra a jeruzsálemi lincselési, letartóztatási és merényletkísérletek elõl. Itt tömegeket taníthatott és gyógyíthatott meg Isten erejével állandó életveszély nélkül. Erkölcsi útmutatásainak vezérfonala az volt, hogyan igazodhatnak el zsidó kortársai a mózesi Törvény 613 parancsolatból álló rendszere és koruk zûrzavaros világa által meghatározott labirintusban úgy, hogy elkerülve a vallási fanatizmust és könyörtelenséget az egyik, a bûnt a másik oldalon, közben soha ne veszítsék el szem elõl az erkölcs és minden törvény igazi célját: az életet, az Isten és a másik ember iránti valódi, cselekvõ szeretetet, irgalmat és igazságosságot. Bár õ maga és közvetlen tanítványai csak egészen kivételes esetekben foglalkoztak nem zsidókkal, húsz évvel késõbb a volt fanatikus farizeus, Pál apostol közvetítésével Jézus erkölcsi útmutatásai minden nemzet, az egész emberiség közkincsévé lettek, és mára bebizonyosodott róluk, hogy minden valódi emberi morál legmélyebb alapjait mutatta meg, messze felülmúlva valamennyi nemzet korábbi tanítójának, vallásalapítójának vagy vallási-politikai rendszerének tanításait. Mi emberiség, nem rendelkeztünk a szabadságnak még a fogalmával sem ennek elõtte. „Soha ember még úgy nem beszélt, mint ez az ember” – jegyezték meg egy ízben hallgatói.
De tévedne, aki azt gondolná, hogy Jézus és mozgalma pusztán egy zsidó erkölcstanító, gyógyító és mozgalma volt, még ha akár a legnagyobb is. Három év prédikálás és gyógyítás után ugyanis küldetését egy mindezt felülmúló, tisztán spirituális-természetfölötti jellegû, a világban azóta is, és végleg visszafordíthatatlan hatású cselekedettel fejezte be és tette teljessé: tudatosan magára véve az emberiség minden múlt és jövõbeli bûnét Isten színe elõtt, saját lelkében és testében szenvedte el ezek minden büntetését, hogy ezzel az emberiséget felmentve a jogos büntetés alól, lehetõvé tegye a lelkiismeret szabadságból való megtisztulását saját vérével. E tisztán szeretetbõl fakadó tettével az egész emberi történelmet megerjesztette, és visszavonhatatlanul új irányba fordította: Isten országának megvalósulása irányába. Az Újszövetség több mint ötszáz szemtanú vallomására hivatkozva – és több személyes, írásbeli tanúvallomást tartalmazva – állítja, hogy halála után három nappal testi értelemben (!) feltámadt a halálból, azaz ténylegesen sikerült legyõznie az addig minden embert legyõzõ halált, új perspektívát, a halálnál is erõsebb, örök élet lehetõségét nyitva meg ezzel mindenki számára, aki el tudja hinni, hogy ez lehetséges volt. Vagyis tulajdonképpen, aki a saját szívérõl kiállítja a bizonyítványt: mindenen túl képes bízni a jó gyõzelmében a rossz fölött. Aki azonban nem tud hinni ebben, az is saját magáról tesz tanúságot: szíve nem képes bízni a jó és az élet végsõ gyõzelmében. Pál apostol pedig, kibontva mindennek jelentõségét minden nép számára, azt mondja: aki képes hinni Jézus feltámadásában, azt Isten, csak ezért, igaz embernek nyilvánítja. Ez lett tehát az emberi szív legmélyebb próbája.
Közállapotok Jézus korában
Akkoriban a zsidók közt javában burjánzott mindenféle aljasság; nem volt bûn, amit el ne követtek volna, és ha valaki akárhogy megerõltette volna az eszét, nem tudott volna már újabbakat kieszelni. A magánélet és a közélet egyformán ebben a nyavalyában szenvedett, és versengve igyekeztek túltenni egymáson az Isten ellen elkövetett bûnökben és a felebarátaik elleni jogtalankodásban. A hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra fájt a foguk, a népnek pedig az erõszakoskodásra és a gazdagok kirablására… (Josephus: A zsidó háború, 7:8)
A fõpapok visszaélései
Rabbijaink tanították: Az áldozati állatok bõreit elõször a Bét Háppárvá termében tartották. Esténként elosztották õket az éppen szolgáló papi nagycsalád tagjai között, de az erõszak emberei el szokták venni erõvel. Akkor úgy határoztak, hogy csak sabbat-évenként osztják szét õket egyszerre, ezért az összes atyai ház eljött, hogy együtt vegyék át a részesedésüket. De a fõpapok így is elvették erõszakkal (…) Ezekrõl és az ilyenekrõl mondta Abba Saul ben Bothnith Abba Jószéf ben Chánin nevében: „Jaj nekem Boithosz [fõpap] családja miatt, jaj nekem a botjaik miatt! Jaj nekem Chánin [fõpap] családja miatt, jaj nekem a rágalmazásaik miatt! Jaj nekem Kathrosz [fõpap] családja miatt, jaj nekem az [igazságtalan rendelkezéseket író] tollaik miatt! Jaj nekem Jismáél, Fabi fia [fõpap] családja miatt, jaj nekem az ökleik miatt! Mert õk a fõpapok, fiaik a [Szentély] kincstárnokai, vejeik a gondnokok, szolgáik pedig botokkal verik a népet!”
Rabbijaink tanították: Négy kiáltással kiáltott a Szentély Udvara. Az elsõ:
„Távozzatok innen, Éli fiai!”, mert megszentségtelenítették az Örökkévaló Szentélyét… (Babiloni Talmud, Peszachim 57a)
Ebben az idõben Agrippa király a fõpapi méltóságot Izmaelre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a fõpapok a jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy hogy mindkét fél egész csapat elszánt és izgága embert gyûjtött maga köré, és ha ezek találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte volna õket, s végül garázdálkodásuk már úgy elfajult, mintha nem is volna felsõbb hatóság. Végül a fõpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérûkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak. Így aztán az igazság helyett az izgága emberek erõszakoskodása érvényesült. (Josephus: A zsidók története, 20:8:8)
Korrupció a Szanhedrinben
János (…) testvérét, Simont és Jonatást, Sisenna fiát (…) Jeruzsálembe küldte Simonhoz, Gamaliel fiához [a Szanhedrin elnökéhez], azzal a kéréssel: vegye rá a jeruzsálemi hatóságokat, hogy mozdítsanak el engem (…) Ez a Simon jeruzsálemi polgár volt, nagyon elõkelõ származású férfiú és a farizeus irányzat híve; ezek hajszálnyi pontossággal megtartják az õsi törvényeket, és ezért általában úgy vélekednek róluk, hogy mindenki másnál különb emberek. Értelmes és emberséges ember volt ez, és a legbonyolultabb helyzeteket is meg tudta oldani bölcsességével. Jánosnak régi és bizalmas barátja volt, velem azonban akkoriban nem volt éppen a legjobb viszonyban. (…) Mikor Simon megismerte Anan [a fõpap] álláspontját, megkérte a küldötteket, hogy hallgassanak, és ne hozzák nyilvánosságra kérésüket. Majd õ maga gondoskodik róla – mondta –, hogy engem minél elõbb eltávolítsanak Galileából. Aztán magához hívatta János öccsét, és megbízta, hogy Anan párthívei között ajándékokat osztogasson, mert úgy gondolta, hogy ezen a réven hamarosan álláspontjuk megváltoztatására bírja õket. És Simon el is érte a célját, mert a megvesztegetett Anan és környezete beleegyezett abba, hogy eltávolítsanak engem Galileából, anélkül, hogy errõl a városban bárki más is tudomást szerezhetne… (Josephus: Önéletrajz, 191kk)
A bíróságok romlottsága
Rabbi S’múél ben Náchmání azt mondta: Amit a vezetõk tesznek, azt teszi az egész nemzedék. Hogyan? Ha a Szanhedrin elnöke úgy dönt, hogy valamit szabad megtenni;
akkor a bíróság elnöke azt mondja: A Szanhedrin elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor én tiltsam meg? A bírák azt mondják: A bíróság elnöke azt mondta, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Az egész nemzedék pedig azt mondja: A bírák azt mondták, hogy ezt szabad, akkor mi tiltsuk meg? Ki okozta tehát, hogy az egész nemzedék bûnt követ el? Bizony a Szanhedrin elnöke, mert õ követte el elõször a bûnt. Rabbi Szimláj mondta: Írva áll: „Mert paráználkodott az anyjuk, szégyenletessé vált szülõjük”: ez a vezetõkre vonatkozik, akik saját szavaikat szégyenítik meg az egyszerû emberek elõtt. Hogyan? A bölcs elmagyarázza nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, õ maga pedig kamatra adja kölcsön a pénzét; tanítja, hogy ne rabolj, õ maga pedig rabol; [tanítja,] hogy „Ne lopj”, õ maga pedig lop. Rabbi B’rechjá mondta: Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán. Rabbi B’rechjá mondta ezt is: Egyszer egy embernek ellopták a lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a tûzhelyén. (D’várím Rábbá 2:19)
Jézus születése – a „nulladik év”
XVI. Benedek Jézus-trilógiájának harmadik része, amelyben a pápa a Megváltó születésével és gyermekkorával foglalkozik, több szempontból is sokkolta a katolikus világot. „Idõszámításunk kezdõ idõpontját – amely Jézus születésére alapszik – Dionysius Exiguus apát számította ki, aki néhány évet tévedett” – vallja a szerzõ. A katolikus egyházfõ szerint Jézus nem az idõszámításunk kezdetekor látta meg a napvilágot, hanem pár esztendõvel korábban, valószínûleg idõszámításunk elõtt 7 és 2 között. Jézus születésének évét ugyanis két Evangéliumból lehet kikövetkeztetni: Máté szerint ekkoriban Nagy Heródes uralkodott Júdeában; Lukács szerint viszont épp Augustus ült a Római Birodalom trónján. Mivel Augustus i. e. 27-ben kezdett uralkodni, Heródes viszont i. e. 4-ben meghalt, világos, hogy a két elbeszélés egyszerre csak akkor lehet igaz, ha Jézus születését e két idõpont közé helyezzük.
E viszonylag tág idõintervallumot azonban még tovább szûkíthetjük, ha figyelembe vesszük Lukács azon megjegyzését, miszerint ebben az évben Augustus összbirodalmi népszámlálást rendelt el. Ez pedig i. e. 27 és i. e. 4 között mindössze egyszer történt meg: i. e. 8/7-ben. A pápa szerint Jézus nem is karácsonykor (vagyis december 25-én) született, hanem valamikor korábban; és a Megváltó születésekor nem bárányok bégettek és tehenek bõgtek a szent család fülébe. (Grüll Tibor)
A Talmud az 1. századi júdeai közéletrõl
Amióta elszaporodtak az élvhajhászok, az igazságot elhajlították, a vezetés megromlott, és nincs megelégedettség a világban. Mióta elszaporodtak azok, akik részrehajlást mutatnak az ítélkezésben, a „Ne féljetek [senkitõl az ítélethozatalban]” parancsa érvénytelenné vált, és a „Ne ismerjetek [tekintélyt]” parancsának gyakorlása megszûnt; és ledobták magukról a menny igáját, és a test és vér igáját vették magukra helyette. Mióta elszaporodott a suttogás az ítélethozatal során, nagy harag támadt Izrael ellen, és az isteni Jelenlét eltávozott, hiszen írva áll: „Õ bíráskodik a bírák fölött.” Amióta elszaporodtak azok, akiknek „nyereségük után jár a szívük”, azóta egyre többen vannak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”. Amióta elszaporodtak azok, „akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják”, azóta egyre több a „jaj” a világban. Amióta egyre többen köpködnek [fennhéjézás jeleként], egyre több az arrogáns ember, a tanítvány pedig egyre kevesebb, és a Tóra elment keresni valakit, aki tanulmányozza. Mióta az arrogáns emberek elszaporodtak, Izrael lányai arrogáns emberekhez mennek férjhez, mert a mi generációnk már csak a külsõ megjelenést nézi. (…) Mióta elszaporodtak azok, akik erõszakkal kényszerítik rá áruikat a családfõkre, egyre több lett a vesztegetés éppúgy, mint az igazságosság kudarca, és megszûnt az öröm. Mióta elszaporodtak [azok a bírák,] akik így szólnak: „Elfogadom a szívességedet”, „Nagyra értékelem a szívességedet”, azóta egyre több a „mindenki azt csinálja, ami helyesnek tûnik a szemében”; közönséges emberek nagy méltóságra emelkedtek, míg kiváló emberek alacsony sorba kerültek, és az ország egyre jobban megromlott. Amióta elszaporodtak az irigyek és harácsolók, egyre többen lettek, akik megkeményítették a szívüket, és bezárták a kezüket, hogy ne adjanak kölcsönt, és megszegték, ami írva áll a Tórában: „Óvakodjál, nehogy legyen [a szívedben alávaló gondolat (…) s irigy volna a szemed szûkölködõ testvéredre, hogy nem adnál neki…]”. Mióta elszaporodtak azok a nõk, akik nyújtogatják a nyakukat, és enyelegnek a szemükkel, egyre nagyobb szükség lenne a keserû vízre, de megszûnt [annak gyakorlása]. Mióta elszaporodtak azok, akik ajándékokat fogadnak el, a napok kevesebbek lettek, az évek megrövidültek, amint írva áll: „Aki ajándékokat gyûlöl, élni fog.” Amióta a szív kevélysége elszaporodott, egyre több a széthúzás Izraelben. Amióta Hillél és Sámmáj tanítványai elszaporodtak, akik nem szolgáltak eléggé, egyre több lett a széthúzás Izraelben, és a Tórából két Tóra lett… (Babiloni Talmud, Szotá 47b)
Link
Hozzaszolasok
#1 |
9323
- 2012. December 26. 09:54:09
#2 |
talpi
- 2012. December 26. 11:44:58
#3 |
gladiator07
- 2012. December 26. 14:51:14
#4 |
monguzking
- 2012. December 27. 22:07:27
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.