Marhaság, de érdekes kérdésfelvetés éppen most. A legjobbakból soha nem lesz gonosz, ahogy a gonoszból sem válhat jó.
Amire az ember valaha is képes volt, legyen az bármilyen borzalom, arra a körülményektõl függõen mi magunk is képesek vagyunk – állítja a szociálpszichológus Philip Zimbardo. Könyvében számos, hétköznapi emberek által elkövetett népirtást említ szörnyû példaként.

Az elhíresült 1971-es stanfordi börtönkísérlet vezetõje 2007-ben adta ki A Lucifer-hatás címû kötetét, nem sokkal azután, hogy kiderült, fiatal amerikai katonák milyen kegyetlen módon bántak a rabokkal az iraki Abu Ghraib börtönben. Zimbardo – aki az egyik katona perében szakértõként is közremûködött – arra mutatott rá, hogy az ott történtek „élesben” ismételték meg a börtönkísérletet.

Az Amerikát és az egész világot felháborító iraki eset után újra felvetõdött az a kérdés, vajon hogyan válik kíméletet nem ismerõ szadistává a teljesen normális, nem pszichopata, tisztességes átlagember. A tárgyaláson a szociálpszichológus azt fejtegette – és könyvében is errõl ír hosszan –, hogy az egyén viselkedését a körülmények nyomása és a rosszul felépített rendszerek is erõteljesen befolyásolhatják. Zimbardo szerint „a helyzet meghatározó ereje gyõzedelmeskedhet az egyén személyes tulajdonságai, értékei felett”. Ezzel nem akarta a tetteseket felmenteni erkölcsi felelõsségük alól, de felhívta a figyelmet a rendszerek kidolgozóinak felelõsségére is. (Az Abu Ghraib-eset kapcsán például az amerikai államéra, a katonaságéra, akik lehetõvé tették, hogy fiatal, tapasztalatlan katonák minden kontroll nélkül vezessék a börtönt.)

Üresbe kapcsolt sebváltó

A Lucifer-hatás nagyon elszomorító képet fest rólunk, emberekrõl. Bevezetõ részében felsorol egy sor érthetetlennek tûnõ emberi kegyetlenkedést, tömeggyilkosságot. A nácik és a szovjetek emberiség elleni bûnei mellett szó esik a Ruandában, Kambodzsában, Kínában, Irakban, Boszniában és másutt történt népirtásokról is. Ezeket majdnem mind olyanok követték el, akik korábban hétköznapi emberként élték életüket.


Kiszivárgott fotó Abu Gharibból - Forrás: AFP

Mint írja Zimbardo, a legtöbb ember általában feltehetõleg erkölcsösen igyekszik viselkedni. „De képzeljük el, hogy az erkölcs olyan, mint a gépkocsi sebességváltója, így néha üresbe tesszük. Amikor ez történik, nincs erkölcsi kötelesség. Ha a gépkocsi történetesen lejtõn áll, a jármû és vezetõje megiramodik lefelé. Ilyenkor a körülmények természete határozza meg a végeredményt, nem a sofõr szándéka vagy ügyessége.” A szociálpszichológus ezzel az analógiával írja le a „morális önfelmentés” folyamatát.

A börtönkísérlet

A kötet nagyrészt az 1971-es kísérletre támaszkodik, azt írja le részletesen. Mi is történt? Újsághirdetés útján kerestek napi 15 dollárért egyetemista résztvevõket egy kéthetesre tervezett börtönszimulációs kísérlethez. A jelentkezõket megvizsgálták, s akiket egészségesnek és pszichésen is kiegyensúlyozottnak találtak, azok közül kiválasztottak 24-et. Ezt a kiválasztott csoportot azután teljesen véletlenszerûen osztották szét foglyokra és börtönõrökre.

A Stanfordi Egyetem alagsorában rendezték be a „börtönt”. Az õrök mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy mûködtessék azt rendeltetésszerûen, tartsák fenn a rendet bármilyen módon, csak fizikai erõszakot nem alkalmazhattak. A rabok semmiféle eligazítást nem kaptak. A kísérlet már a második naptól elfajult. Az õrök egyre inkább megmámorosodtak a hatalmuktól, egyre durvábbak lettek, megalázták a foglyokat, akiken pedig egyre súlyosabb érzelmi, lelki zavarok mutatkoztak. Az õrök idõnként a WC használatát is megtagadták a raboktól, így azok kénytelenek voltak a cellájukban elhelyezett vödröket használni. Gyakori volt, hogy a rabokat õreik meztelenségre kényszerítették, vagy megvonták tõlük az élelmet. A kísérlet hamar ellenõrizhetetlenné, és a rabokra nézve veszélyessé kezdett válni, az õrök jelentõs részének szadizmusa és a foglyok pszichés traumája miatt. A hatodik napon be kellett szüntetni a kísérletet.

A hitvány másik

A kötetben hosszasan taglalja a szerzõ a „Lucifer-hatás” lélektani, szociálpszichológiai elemeit, a „szörnyeteggé válás útját”. Talán az egyik legfontosabb ilyen elem a dehumanizáció. „Embertársainkkal rosszabbat ritkán tehetünk, mint ha megfosztjuk õket emberi mivoltuktól, ha a dehumanizáció lélektani folyamatának következtében értéktelennek tartjuk õket” – írja Zimbardo. Ez akkor következik be, ha a „másikra” (zsidóra, cigányra, vietkongra, hutura, rabra stb.) úgy gondolunk, mint akinek nem ugyanolyan érzései, értékei és szándékai vannak, mint nekünk. A „nem is embert” könnyebb megölni, mint egy érzõ társunkat.

E folyamatra talán a náci propaganda az egyik legördögibb példa. A propaganda-szakértõk megtervezték a zsidókat becsmérlõ és lealacsonyító kampányokat, filmekben, újságokban, folyóiratokban, plakátokon intettek a zsidó veszedelem ellen. A fiatalságot papok, tanárok készítették fel a „zsidókérdés végleges megoldását” hirdetõ náciknak való engedelmességre.

Erõs Ferenc szociálpszichológus úgy véli, hogy e propaganda, valamint Hitler meggyõzõ ereje, hipnotikus hatása mellett van egy prózai oka is azért annak, hogy szinte egy egész nép engedelmeskedik, s ez a félelem. Bibó azt mondta, demokratának lenni annyit tesz, hogy nem félünk Ha félünk, akkor engedelmeskedünk, és emiatt hódolunk be valamilyen szisztémának.


Egy kocka egy másik szociálpszichológiai kísérlet alapján készült A hullám címû német filmbõl

Erõs szerint a Zimbardo-kísérletnek – bár sok kétely van az etikai és hitelességi aspektusával kapcsolatban – nagy jelentõsége van abban, hogy felhívja a figyelmet, mi történik, ha emberek olyan helyzetbe kerülnek, amelyben kontrollálatlanul kiélhetik hatalmi törekvéseiket.

Lépésrõl lépésre a szakadék felé

A Zimbardo-könyv január végi bemutatóján szintén részt vevõ Bánki György pszichiáter az FN24-nek azt emelte ki, hogy a könyv különleges, konstruált, rossz helyzetekrõl szól, amelyekbe az emberek belekerülnek. „Jó helyzetben bármelyikünk lehet normális, kedves, átlagos. Rossz helyzetben jöhet elõ az erõs kísértés, az erõpróba, hogy behódolunk-e a gonosz csábításának. A kérdés, hol keressük a gonoszt? A könyv arról szól, hogy belül kell keresnünk, önmagunkban. Mindazok, akik azzal szítják a társadalmat vagy egyes csoportjait, hogy a rossz valami külsõ dolog, ami ránk támad, és mi jók vagyunk, azok folyamatosan egy hamis illúziót tartanak fenn, amelyben védtelenné válhatunk” – magyarázta.

Bánki szerint inkább folyamatosan önvizsgálatot kell tartani, figyelve, hogy nem csúsztunk-e el valamilyen rossz irányba. Így megelõzhetjük, hogy apró lépésekkel olyan helyzetekbe kerüljünk, amelyekben már árthatunk másoknak és önmagunknak. „Minden az elsõ kis lépéssel kezdõdik. Abból csak nem lehet baj, ha egy kicsit chatelek egy hölggyel, miközben a felségem kiment a konyhába – kezdõdhet egy egyszerû megcsalás-történet. Abból csak nem lehet baj, ha éjjel felverjük a rabokat és a folyosón sorakoztatjuk õket – gondolhatták Zimbardo börtönõrei.”

Dehumanizálás a mai Magyarországon

A kötet bemutatóján a közönség soraiból C. Molnár Emma párhuzamot vont a szociálpszichológiai kísérletek és a mai magyar „társadalmi kísérlet” között. Erõs Ferenc egyetértett a felvetéssel. Mint mondta, a társadalom nagy része például teljesen közönyösen figyeli a mélyszegénységben nyomorgókat, vagy hallgat róluk. Sõt – emlékeztetett Erõs – Bogár László kormányközelinek mondott közgazdász ki is jelentette: tudomásul kell venni, hogy Magyarországon vannak menthetetlen emberek.


Film forog az iraki kínzásokról - Forrás: AFP

A dehumanizációs folyamat megjelenik azon a szinten is, hogy Bayer Zsolt leírja a cigányokról, hogy „ezek állatok” – figyelmeztetett Erõs, s hozzátette, ezekre a kijelentésekre alig volt reakció. Ezzel a társadalom igazolja, elfogadja mindezt. Immunizálódtak az emberek, már fel sem tûnik egy-egy ilyen kijelentés.

Erõs Ferenc nem optimista. Ha – ezen a történelemben, mint láttuk, egyáltalán nem példátlan módon – elaltatjuk a humánumot, akkor mindent meg lehet tenni. Szerinte e felé megy az ország.

A Lucifer-hatásról szóló Zimbardo-elõadást itt megnézheti, a Börtönkísérletrõl szóló játékfilmet itt.
Link