Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Magyarok kálváriája a román haláltáborban
E-mailben érkezett hozzám ez az írás, eddig nem hallottam erröl. Sajnos el tudom képzelni, hogy igaz a történet...
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklõdõk számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az elsõ világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentõs része ráadásul magyar volt.
Az elsõ világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát.
Az Erdélybe betörõ csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyûjtöttek össze. Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iașitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévõ hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetõkrõl pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A tábor létszáma néhány ezer fõ lehetett ez idõ tájt. A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörûsök, színésznõk, pénzügyõrök, vasutasok, telefonkezelõk, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lõrinc István vámtisztviselõ és családja is. A tisztviselõ teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelõ és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lõrinc Istvánt családjával a terített asztal mellõl elhurcolták. Annyi idõt sem engedtek nekik, hogy megfelelõ ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkezõ foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdõ, szabad séta, levelezés, korszerû épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezõje volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly késõn osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során az idõjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végsõ elkeseredésükben a foglyok három-négy fõs csapatokba álltak össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tetõ is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévõ épületekbõl, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az elsõ esõzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévõket.
1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer fõt. Decemberben, karácsony elõtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél¬dául a tecuci táborban lévõk jelentõs része is Sipotelére került. Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás elõtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenetet Erõsd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Õt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az elsõ nap kidõlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mire végre megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bõvítették a tábort, és semmilyen elõkészület nem történt a növekvõ számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvõ létszám pedig gyorsan elõre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, õk egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévõ viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévõk minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erõvel kitelepíteni õket. A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fûtésre, és a föld alatti vermekben didergõ foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerûen megfagytak. A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezõlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok sosem adták fel õket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fûtés hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az elsõ betegségek: kezdetben hasmenés, késõbb vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta¬gok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenõ Hadifogoly magyarok története címû könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylõdnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lõdörögnek a hóban, sárban. Hajtja õket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bõr, külsejük ijesztõ. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekbõl. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekbõl idõnként térdig érõ habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megõrültek. Az óriási mértékû halálozás miatt a holttestek összegyûjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeibõl. A másik hullahegy a temetõ melletti hullaház elõtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élõk húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekbõl hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nõttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sõt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iașiba szóló késõbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a késõbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elõ. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fõ volt a sipotelei táborban, ebbõl hatezer fõ halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fõ körüli lehetett a halottak száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Késõbb azzal fenyegetõzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelõk mûködését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román elõkelõséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már¬cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Magyar Hírlap
Szabó M. Attila megjegyzése: több órán át kutattam, a haláltábor helyét, sem térképen, sem pedig Iași megye települései között nem találtam. Ismerve a módszereket a nyomok eltüntetésére, vagy felszámolták a települést, vagy beolvadt egy másik faluba, vagy nevét változtatták meg. Marad a szomorú történet, amelyrõl nagyon kevesen tudtak, akik pedig tudtak, azok saját biztonságuk érdekébe hallgattak. A román történelem könyvekben, tanulmányokban hiába keresnénk ide vonatkozó adatokat. A barcaföldvári haláltáborról (1944-1946) sem találunk román részrõl érdemleges adatokat. A cikk elolvasása után emlékezzünk a megkínzottakra, az áldozatokra. Küldd tovább barátaidnak ismerõseidnek, hogy minél többen jegyezzék meg ezt az újabb szomorú nevet: Șipotele.
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklõdõk számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az elsõ világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentõs része ráadásul magyar volt.
Az elsõ világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát.
Az Erdélybe betörõ csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyûjtöttek össze. Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iașitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévõ hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetõkrõl pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A tábor létszáma néhány ezer fõ lehetett ez idõ tájt. A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörûsök, színésznõk, pénzügyõrök, vasutasok, telefonkezelõk, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lõrinc István vámtisztviselõ és családja is. A tisztviselõ teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelõ és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lõrinc Istvánt családjával a terített asztal mellõl elhurcolták. Annyi idõt sem engedtek nekik, hogy megfelelõ ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkezõ foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdõ, szabad séta, levelezés, korszerû épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezõje volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly késõn osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során az idõjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végsõ elkeseredésükben a foglyok három-négy fõs csapatokba álltak össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tetõ is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévõ épületekbõl, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az elsõ esõzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévõket.
1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer fõt. Decemberben, karácsony elõtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél¬dául a tecuci táborban lévõk jelentõs része is Sipotelére került. Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás elõtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenetet Erõsd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Õt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az elsõ nap kidõlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mire végre megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bõvítették a tábort, és semmilyen elõkészület nem történt a növekvõ számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvõ létszám pedig gyorsan elõre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, õk egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévõ viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévõk minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erõvel kitelepíteni õket. A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fûtésre, és a föld alatti vermekben didergõ foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerûen megfagytak. A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezõlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok sosem adták fel õket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fûtés hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az elsõ betegségek: kezdetben hasmenés, késõbb vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta¬gok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenõ Hadifogoly magyarok története címû könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylõdnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lõdörögnek a hóban, sárban. Hajtja õket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bõr, külsejük ijesztõ. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekbõl. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekbõl idõnként térdig érõ habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megõrültek. Az óriási mértékû halálozás miatt a holttestek összegyûjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeibõl. A másik hullahegy a temetõ melletti hullaház elõtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élõk húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekbõl hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nõttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sõt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iașiba szóló késõbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a késõbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elõ. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fõ volt a sipotelei táborban, ebbõl hatezer fõ halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fõ körüli lehetett a halottak száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Késõbb azzal fenyegetõzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelõk mûködését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román elõkelõséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már¬cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Magyar Hírlap
Szabó M. Attila megjegyzése: több órán át kutattam, a haláltábor helyét, sem térképen, sem pedig Iași megye települései között nem találtam. Ismerve a módszereket a nyomok eltüntetésére, vagy felszámolták a települést, vagy beolvadt egy másik faluba, vagy nevét változtatták meg. Marad a szomorú történet, amelyrõl nagyon kevesen tudtak, akik pedig tudtak, azok saját biztonságuk érdekébe hallgattak. A román történelem könyvekben, tanulmányokban hiába keresnénk ide vonatkozó adatokat. A barcaföldvári haláltáborról (1944-1946) sem találunk román részrõl érdemleges adatokat. A cikk elolvasása után emlékezzünk a megkínzottakra, az áldozatokra. Küldd tovább barátaidnak ismerõseidnek, hogy minél többen jegyezzék meg ezt az újabb szomorú nevet: Șipotele.
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
szabir
- 2013. February 21. 09:13:46
#12 |
mormota1968
- 2013. February 22. 03:07:17
#13 |
mormota1968
- 2013. February 22. 03:34:10
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.