Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Ilan Pappe vihart kavaró könyve a palesztinok elûzésérõl
Régi mítoszok, új történészek
Február 8-án este Brüsszelben tartott elõadást Dominique Vidal, a világszerte terjesztett Le monde diplomatique címû havi folyóirat munkatársa, hogy beszámoljon legújabb, Párizsban megjelent kötetérõl, amelynek témája az izraeli „új történészek” és a palesztinok ellen irányuló etnikai tisztogatás.
„Új történészeknek” keresztelte el a szakma azon izraeli történészeket, akik szakítva az eddigi mítoszokkal, beleértve a hazájukat „önként” elhagyó palesztinok mítoszát, levéltári anyagokra támaszkodva tárták fel, hogy a palesztinokat kész tervek alapján ûzték ki hazájukból. Az etnikai tisztogatásban – amelyet a palesztinok nakbának, katasztrófának neveznek – nagyon sokan elpusztultak.
A téma rendkívül kényes, mondta a termet „csordultig” megtöltõ hallgatóságának a francia újságíró, ugyanis az etnikai tisztogatás dokumentált feltárásából logikusan következik, hogy az akkor elûzött palesztinoknak joguk van visszatérniük szülõhazájukba.
Vidal az új történészek közül kiemelte Ilan Pappét, akinek a szülei Németországból menekültek Izraelbe a harmincas években. Pappe nemrégiben hagyta el izraeli katedráját és azóta az Egyesült Királyságban tanít, ugyanis az ellene folyó hajsza már lehetetlenné tette munkáját.
2006 októberében jelentette meg elõször The Ethnic Cleaning of Palestine (Etnikai tisztogatás palesztinában) címû könyvét, amely – mondta Vidal – francia fordításban a márciusi párizsi Könyvszalon alkalmával jelenik meg.
Ilan Pappe kötete tavaly papírkötésben több kiadást ért meg az Egyesült Államokban és nemzetközi sikere mind hangosabbá válik, amit nyilván felerõsítenek a gázai események.
Mint ilyenkor szinte bevett szokás, Pappét dühödt ellenfelei nem érveivel birkóztak, hanem ad-hominem (személyét célba vevõ) rágalmakkal árasztották el, egyebek között sarlatánnak és kommunistának nevezve.
Aki ismeri a jelenlegi magyar könyvkiadás „tûréshatárait”, annak nyilván sokat mond, hogy az Európa könyvkiadónál Izrael – Palesztina címmel kiadott könyvben, a szerzõ, Mario Vargas Llosa, aki Peruban jobboldali elnökjelölt is volt, teljes másfél oldalon át dicséri Pappét az „új történészekrõl” írt könyvrészletben, ezzel a felütéssel: „De inkább csak Ilan Pappe történésszel akarok foglalkozni, azzal az izraelivel, aki legtovább jutott a szembenállásban, és aki a legelszántabb harcot vívja hazája politikai és akadémiai rendszere ellen”.
Késõbb azt írja, mozgalom indult, hogy az Oxfordban végzett Pappét távolítsák el katedrájáról, „ez azonban nem járt sikerrel, bizonyára az egyetemek világában élvezett nemzetközi támogatás miatt, mert igen nagy tekintélynek örvend Pappe mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban.” Ennyit a „kommunista sarlatánról”.
Idén lesz 60 éve Izrael állam alapításának. És a Nakbának, a katasztrófának, amely 1948-ban érte el csúcspontját: az év februárjában, vagyis még mielõtt az arabok elindították a „látszatháborút”, már 300 000 palesztint elûztek hazájából.
E „látszatháborúnak” Pappe külön fejezetet szentel, amelyben bemutatja, hogy szintén ellentétben a köré épített mítosszal, az arab uralkodók és vezetõk a zsidó politikusokkal kötött, színfalak mögötti egyezséggel igen csak korlátozott, tessék-lássék háborút viseltek Izrael ellen a „palesztinok megsegítésére”, holott pusztán saját érdekeiket vették figyelembe, miközben alattvalóik felháborodása alól akarták kihúzni a szõnyeget.
Pappe azt állítja, az egykori tények ismerete nélkül sem a mai Izrael, sem annak törekvései, sem pedig a mai Gázai-övezet és Ciszjordánia eseményei nem érthetõk meg.
A történész kötete az etnikai tisztogatás elfogadott, tudományos meghatározását alkalmazza a palesztinok esetére is és úgy érvel, hogy mivel a világ szemében – beleértve az amerikai külügyminisztériumot és az Egyesült Nemzetek Szervezetét – az etnikai tisztogatás emberiség elleni bûntett, a korabeli és mai izraeli „palesztin-politikára” is így kell tekinteni.
A kötet három fõ forrásra támaszkodik. A kilencvenes években hozzáférhetõvé vált izraeli katonai levéltárakra, a korábbi levéltári anyagok újraolvasására és, harmadsorban, a palesztin orális történelmi tárak anyagára.
Pappe könyvének elõszavában már bemutatja azt, hogy a palesztinok kitisztogatása nem egyfajta elkapkodott, véletlenszerû cselekedet eredménye, hanem pontosan, de titokban lefektetett terveké, amelynek végsõ formáját, a „D” („Dalet”) változatot 1948. március 10-én „11 veterán cionista vezetõ fiatal zsidó tiszttel együtt” dolgozták ki. A terv végrehajtása után az õshonos palesztin lakosság több mint felét, mintegy 800 000 embert ûztek el otthonából. 531 falut romboltak le és tizenegy városrészt ürítettek ki.
Az 1947 decemberében megkezdett etnikai tisztogatásban a cionista mozgalom vezetõjétõl, David Ben Guriontól, a zsidó állam alapítójától és elsõ miniszterelnökétõl kezdve részt vett számos miniszterelnök, beleértve a „humánus” Jichák Rabint is. A „Mandátum” idõszak kezdetén a palesztin lakosság aránya 90 százalék volt, majd ez kétharmados többségre csökkent, késõbb pedig palesztin kisebbséghez vezetett.
A „D” terv közvetlen elõdje, a „C” terv már a következõ lépéseket rögzítette: „a palesztin politikai vezetés megölése; a palesztin lázítók és pénzügyi támogatóik megölése; a zsidók ellen fellépõ palesztinok megölése; a fontosabb palesztin tisztségviselõk megölése; a palesztin közlekedési- és szállítási rendszer megkárosítása; a palesztin életforma forrásainak megkárosítása, úgy mint a kutaké, malmoké, stb.; olyan közeli palesztin falvak megtámadása, amelyek valószínûleg részt vesznek jövõbeni támadásokban; palesztin klubok, kávéházak, találkozóhelyek, stb. megtámadása.”
Az 1948 májusában megkezdõdött arab-izraeli háborúról is gondosan ápolt mítoszokat oszlat szét a szerzõ. Elsõsorban azt, hogy egy rosszul felszerelt, szorongatott izraeli haderõ Dávidként szállt szembe és gyõzte le az arab Góliátot. E helyett „az újonnan megalakult izraeli hadsereg az ország kommunista pártjának segítségével jelentõs nehézfegyverzet-szállítmányt kapott Csehszlovákiából és a Szovjetunióból, míg az arab reguláris haderõk néhány, saját nehézfegyvereiket hozták a csatába. A harc néhány hetét követõen az izraeli toborzás olyan hatékonnyá vált, hogy a nyár végére a hadsereg létszáma nyolcvanezresre duzzadt. Az arab reguláris haderõ létszáma sohasem emelkedett 50 000 fölé és ezen kívül a britek – fõ fegyverellátójuk – leálltak a fegyverszállítással.”
Ezzel egy idõben „a zsidó közösség vezetõi nyilvánosan a végpusztulást festették fel és a közvéleményt egy ’második holokauszt’ eljövetelére figyelmeztették. Egymás között azonban ilyeneket sohasem mondtak.”
Pappe megdöbbentõ szorgalommal és részletességgel tárja fel a földdel egyenlõvé tett palesztin falvak és városrészek megsemmisítésének történetét. A Haifában lakó arabokkal például így bántak el: „Mivel a zsidó telepesek csak az elmúlt évtizedekben érkeztek, házaikat a hegyek magasabb részeire építették. Így azután az arab negyedek fölött éltek és könnyen vehették õket akna- és golyótûz alá. December óta gyakran megtették ezt. A megfélemlítés más eszközeit is felhasználták: a zsidó csapatok robbanóanyaggal teli hordókat és acélgömböket gurítottak az arab lakónegyedekre, majd pedig üzemanyaggal kevert olajat öntöttek az utakra és azt meggyújtották. Ahogyan a rémült palesztinok kirohantak otthonaikból, hogy megpróbálják eloltani a tûzfolyamokat, géppuskatûz fogadta õket. Ahol pedig a két közösség még mindig kapcsolatban állt egymással, ott a titkosszolgálat kocsikat hozott palesztin garázsokba javításra, de azokat elõtte robbanóanyaggal és robbantószerkezetekkel rakták tele és így aratták a halált és a káoszt”.
A festõi Lifta falura pedig így köszöntött 1947. december 28-a: „A Hagana célpontja az egyik kávéház volt. A géppisztolyokkal felfegyverkezett zsidók tûz alá vették a kávéházat, míg a Stern banda tagjai egy közeli buszt állítottak meg és össze-vissza tüzeltek rá.”
A Hagana félkatonai szervezet, míg a Stern banda szélsõséges terrorszervezet volt, amelyet a negyvenes években a késõbbi miniszterelnök, Menachem Begin vezetett.
A dátumra itt is érdemes ügyelni: jóval az arabok „váratlan és indokolatlan” támadása elõtti idõpontról van szó.
Közben lázasan folytak a fegyverfejlesztések. Mint a palesztin házakat különösen gyorsan és hatékonyan meggyújtó lángszóróé. De szorgalmasan fejlesztették a biológiai fegyvereket is, mégpedig Efraim Kacir, a késõbbi izraeli elnök irányításával. Ez a csapat elsõsorban olyan fegyvert akart létrehozni, amely megvakítja az embereket. Kacir ezt jelentette Ben-Gurionnnak: „Állatokkal kísérletezünk. Az állatok nem múltak ki (csak megvakultak). 20 kiló anyagot tudunk elõállítani naponta.” Júniusban Kacír azt javasolta, hogy a fegyvereket próbálják ki embereken.
A terv arról is szólt, hogy a palesztin falvak lakóit elõször meg kell fosztani emberi tulajdonságaiktól, hogy azután a likvidálás és elûzés „legitim célpontjaivá” váljanak.
A palesztinok emlékezetében leginkább Dír Jasszin falú sorsa vésõdött be. Az ódon falú 1948. április 9-i elpusztításáról az akkor 12 éves, a mészárlást csodával határos módon túlélt Fahim Zajdan így mondta el: „Egymás után vittek ki bennünket. Lelõttek egy öreget és amikor egyik lánya sírni kezdett, õt is lelõtték. Majd Muhamed bátyámat szólították, akit elõttünk lõtték le. Amikor édesanyám kiabált és fölé hajolt, kishúgomat, Hudrát karjaiban tartva, õket is lelõtték.”
Pappe a tisztogatást elkövetõ fõbûnösök saját szavait idézi rájuk az általa kikutatott dokumentumokból, mint ahogyan teszi azt Mordeháj Makleffel, az izraeli hadsereg késõbbi elsõ emberének parancsával: „Öljetek meg annyi arabot, amennyivel találkoztok; gyújtsatok fel minden gyúlékony tárgyat; robbantsatok fel minden kaput.”
„Kútmérgezésre” is sor került: a Nemzetközi Vöröskereszt jelentette, hogy a Haifa városában váratlanul kitört tífuszjárvány egyetlen oka az lehetett, hogy tífuszbaktériummal fertõzték meg a várost vízzel ellátó Kabri-forrásokat.
A történész felteszi a kérdést, vajon „három évvel a holokauszt után mire gondoltok azok a zsidók, akik látták e nyomorultak karavánját”?
Hogy mit gondoltak vezetõ izraeli politikusok róluk késõbb is, arra nem egy helyen utal Pappe, például Rafal Eitan vezérkari fõnök 1976-os kijelentését idézve, amely szerint a palesztinok „svábbogarak”. Róluk – pontosabban azon részükrõl, akik a Gáza-övezetben laknak – írja a szerzõ, hogy „a bombázás történelmének leghosszabb ideig voltak az áldozatai: 1948-tól a mai napig.”
Pappe foglalkozik a szent- és imahelyek elpusztítására való reagálásban tapasztalható kettõs mércével is. Míg egy zsinagóga falán megjelenõ falfirka is hatalmas felháborodást és dühöt vált ki, a palesztin kegyhelyekre ugyanez egyáltalában nem vonatkozik.
Néhány példa: Majdalban és Kiszarija falvakban a mecseteket vendéglõkké alakították. A Beersheba-i mecsetet bolttá. Ajn Hod mecsetjét bárrá alakították át. Az Ajn al-Zajtunban lévõ mecsetet tejgazdaság részévé tették. A Hittin mecsetet – annak épületét a szájhagyomány szerint Szala al-Din építtette 1187-ben a keresztesek fölött aratott gyõzelme emlékére – elõször szöges dróttal kerítették el, majd pedig az épület köveit a szomszédos kibbuc lakói hordták el.
A földdel egyenlõvé tett Ajn Gazal palesztin falu még álló mecsetjét 2002-ben gyújtották fel. Bajszan Araba’in nevû mecsetje 2004-ben lett gyújtogatók áldozata. A jaffai Haszan beik mecsetre rendszeresen köveket dobálnak és egy alkalommal egy olyan disznófejet hajítottak az udvarába, amelyre a próféta nevét írták. 2003-ban a Zarughara-i al-Szalam („Béke”) mecsetet bulldózerezték le.
A zsidó állam még a flórával is politizál. A palesztin falvak gyökerestül eltávolított olajfái helyére a helytõl idegen ciprus- és fenyõfákat telepítenek oda, hogy az ország „európai” kinézetû legyen. De olykor szinte csodák is történnek. Amikor az elpusztított palesztin Mujajdial elhajtott lakói közül néhány sok-sok évvel késõbb ellátogattak falujukba, azt látták, hogy az odaültetett fenyõfák kettéhasadtak és a széttört törzs közepén olajfák törtek elõ „az ötvenhat évvel korábban odaültetett idegen flórával dacolva”.
Az Izrael erõd címet kapott zárófejezet mottójául Pappe Arnon Soffernek, a Haifa Egyetem földrajztanárának a Jerusalem Post címû lap 2004. május 10-i számában megjelent írásából vett idézetet választotta: „Ha élve akarunk maradni, akkor ölni, ölni és ölni kell. Minden nap... Ha nem ölünk, nem létezünk majd”.
Pappe magisztrális könyvének végén azt a nézetét hangoztatja, hogy Izrael csak úgy kerülheti el a jövõben egyre súlyosbodó és véres, katasztrófába torkoló konfliktusait, ha a világ többi államához hasonlóan megszûnik „zsidó államnak” lenni: az elûzött palesztinok hazatérhetnek õsi földjükre és ott éppen úgy élvezhetik demokratikus jogaikat – beleértve a szavazáshoz való jogot – mint a földkerekség bármely más, demokratikus államában.
Lovas István
Hozzaszolasok
#1 |
kelta248
- 2012. May 17. 08:51:15
#2 |
kincses
- 2012. May 17. 09:50:57
#3 |
Zea
- 2012. May 17. 12:48:21
#4 |
Bendeguz
- 2012. May 17. 16:15:15
#5 |
mormota1968
- 2012. May 17. 21:02:06
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.