Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Szabó Dezsõ: Bors vezér megtérése (részletek)
antidogma.hu, p, 2013/02/22 - 19:30
•
(...)
Elõttük a meredélyen kitárt karral egy halott feküdt. (...)
A két férfi megtorpant. A vén szolga meghajolt, nézte az árnyékba ment lélek sátorát. – Ez is nímet volt, amíg mozgott – mondta egykedvûen. (...)
Bors vezér egyetlen irtózatos rugással lelódította a holtat a mélységbe. A sisak leoldódott a fiatal fejrõl. Csillogva küldte fel a hold fényét, amint utánahullott holt gazdájának. A nagyúrból kilobogott a keserûség: – De az élõket nem védi semmi végzés! Minek jöttek ide, elvenni a földünket, a levegõnket, az isteneinket, a lelkünket! Oh, ha szembetalálkozhatnám irigy, gonosz, mézesbeszédû istenükkel, hogy mi ketten döntsük el a pert. Pusztuljon, aki alulmarad! (...)
– Györke szolgám, a nyírfát minden fák közt legjobban szeretem. Pedig úgy szeretem a fákat, a nyilas isten merev katonáit, akik védnek és hûsítenek s hû bajtársak harcban és álomban. De a nyírfákat csodálatos élõ lelkek lakják.
Még fiatal legényke voltam s az István úr apja akkor még csak gyéren kacérkodott az idegen isten embereivel. (...)
Bors vezér már tudta, hogy megtalálták azt, akit kerestek. A virágtenger közepén, elnyúlva, mint múló pihenésre, mint nászéjszakán új csókot gyûjtõ szendergésre: ékesen, királyian feküdt a Bors vezér fia, az utolsó Bors.
Alig tizennyolc éves volt. (...)
Bors vezér nézte a holtat. Hozzá sem ért, meg sem hajolt. Merõn állt és nézte, nézte a holtat. De mint távol zúgó vihar fáradt szellõje: kijött ajkára fojtott szavakban: – Óh, német isten, óh, német isten! (...)
Gyöngéden felemelték a holtat s megindultak a szomszéd orom fensíkja felé. Ott volt a magányos sátor. Utolsó otthona a nagyúrnak, akit széles palotájából István király hadai kivertek. Azóta bujdosás és harc volt az utolsó pogány nagyúr élete. Vitézeit egymásután hullatta el. Most idevetette magát a Bükkhegység sziklái közé s védekezett vadul, kétségbeesetten, mint egy megszorított vadkan. Ma végsõ csatáját vívta, elvesztette utolsó tíz emberét és elesett a fia is. Ketten maradtak, hogy eltemessék az utolsó harc halottjait. Két élõ fejfája a megölt õsi világnak. (...)
Bors vezér meghasította a párolgó húst. Aztán felállott s az elsõ, nagy falatot szélesre lendített karral dobta be a hallgató erdõbe: – Föld istene, erdõ istene, víz istene! Beszéd nélküli dolgok élõ lakói, legyetek jók alvó fiamhoz, vigyázzatok pihenõ vitézeimre! Tiétek minden, ami enni jó.
Most a kupát fogta s színültig töltötte az erõs itallal. De csak az ajkát érintette bele. Aztán nagy ívben önté a holdvilágban ázó füvek közé:
– Nyilas nagyúr, haragos magyar isten! Föld, víz. levegõ urai! Fogadjátok be harcos fiam lelkét és hûséges vitézeimét! Legyen tágas mezõ számukra nálatok, jó paripák és gazdag húsú vadak. Tiétek minden, ami inni jó. (...)
Ím, egyedül vagyok az éjszakában, egyedül az országban, halott hadak élõ vezére. Kérdõ szemû döbbent õsök, megvert istenek, ma én vagyok az egyetlen égõ tûzhely számotokra. Ha én meghalok, egy világ hal meg és nem lesz szó, amely megmondja a halottak fájdalmát. Sírjatok rögök, könnyezzetek füvek, zokogjatok éjszaka sötét húrjai. Bors vezér parancsol, a fájdalmak fejedelme. Az én sírásom a világ.
Letört virága az esõs fának, húnyt szemû bimbóm, édes gyermekem! Kettõnk között te vagy az élõbb s én vagyok a megvert és a halott. Idegeneké lett a drága föld, idegen istené, ki elõtt térden imádkozik a férfi. Te szabadon száguldasz a boldog mezõk virágai fölött és nem vittél szégyent az erõs apák közé.
Óh, nyilas isten, egyetlen barát, tégy csodát velem. Legyen ravatalom ez a hegy, szövetnekem a fáklyás éjszaka, küldj nyilat belém gyertyás sátorodból. Találják holnap holtan itt, a megölt ország fölött a holtak fejedelmét, Bors vezért, az utolsó magyart! (...)
És akkor egy jel történt az éjszakában. Egy hívás, egy ezüstkürt villanó szava. Sóhajtott a tölgyfa és megrázkódott. Bozontos öreg jött ki belõle. Karcsú fehérfátylas lány jött ki a forrásból, kékszemû szõke a zsenge nefelejcsbõl. A fenyõbõl nehéz vértezetû bajnok, a vadbodzából szúrós szemû, õs javas-ember. Ott volt a nyírfa bontott hajú lánya s a gonosz gomba kalapos vén banyája. A parázsból is kilépett a tûz rõt hajú tündére. A füvek lányai olyan finomak voltak, olyan simulók, hogy kék szemeiket egy csókkal felszívtad volna, mint virágkelyhek édes harmatát. A levegõ lányai is eljöttek és a barlangok sötét fiai. Ég, föld, tûz, levegõ minden fiát és lányát ideküldte. Szegény elkergetett istenkék körülvették az alvó vezért, behajoltak álmába és könyörögtek: – Ne hagyj el minket, királyunk! Hol lesz templomunk, ha a te szíved is idegen lesz? Ki lesz örömünk és fájdalmunk szava, ha te is idegen isten imája leszel? Légy hû hozzánk, utolsó magyar! (...)
Mikor a sátorban voltak, Both nagyúr a földhöz mázolta a fövegét. Hangtalanul, nagy rázkódással kacagott:
– Hát pajtás, láttál-e már mázolt lovat? Olyan keresztény vagyok én. Azt is fehérre mázolják s azt mondják, hogy fehér ló. De azért az a ló marad, aki volt. Hát engem is leöntöttek azzal a vízzel, hát leöntöttek. Aztán dajnáltak nekem idegenül: Kirom – lárom – dirorum, ámen. Hát dajnáltak. Aztán ide kellett hajolnom, oda kellett hajolnom. Hajoltam én, csak ne törjek. Most vagyok, mint a másolt ló, az, aki voltam. Így én kaptam a földet és nem idegen, én kaptam a rangot és nem idegen és ott állok az István úr akaratánál. Ilyen keresztények a vitézeim is, aki magyar köztük. A német vasasait meg visszük ide, visszük oda és ha nem látják, mi is fogyasztunk belõlük. Aztán elsírjuk, hogy így meg így ölte le az ellenség. Nem íjjal harcol ma már az, aki élni akar, hanem ezzel...
A homlokára ütött és megint halkan hosszan kacagott. Bors vezérben egy nagy gondolat állt fel s szemei mélyén különös tüzek gyulladtak. Mintha rohanó ló után kapna, úgy kérdezte:
– Hát aztán mit kellene tennem?
Both nagyúr fitymálva legyintett a levegõbe.
– Mit, semmit, döglött egér purcát. Észre sem veszed és olyan keresztény leszel, mint a fehérvári templom. Hoztam két németet, egy püspököt és a kappanját vagy mijét, István úr küldte õket. Csúnya férgek, de nem harapnak. Úgy beszélnek magyarul, hogy majd nem tudsz hova lenni a mulatságtól. Azok aztán dajnálnak, motyognak neked egy furcsa nyelven. Te csak hagyod õket s néha gurgulázol nekik valamit. Ha nem-re rázzák a fejük s úgy kérdeznek valamit, ints nemet a fejeddel. Ha igenre rázzák a fejük és kérdeznek, rázz igen-t a fejeddel. Olyan az, mint a bajusz növése, nem fáj.
– Nem bánom, – mondta rekedt hangon Bors vezér. (...)
Reggel búcsúzott Both nagyúr. Virágos jókedve volt:
– De most jön csak, pajtás, a meglepetés, – mondta és ravaszul nevetett.
A vitézek tíz hatalmas tömlõt hoztak elõ, tele olaszországi nehéz borral. Both gyerekes dicsekvéssel mondta:
– Látod, pajtás, ilyen az új isten. A fehérvári szent uraknak hoztak ilyen egy csomót. Én kölcsön vettem magamnak belõle s felét neked hoztam. Úgy csúszik erre az imádság, hogy na. Azután, ha készen vagy az új istennel, küldj rögtön hírt István úrnak. Eljövök érted és úgy viszlek a királyhoz, mint egy kiskirályt. (...)
Az öreg szolga olyan arcot vágott, mint egy megvert vén gyermek. Beszélni kezdett és úgy beszélt, mint aki attól is fél, hogy többet mond, attól is, hogy kevesebbet.
– Üssön fõbe, nagyuram, ha hibáztam. De öreg vagyok én már ahhoz, hogy más ember legyek. A reggel mind csak néztem, hogy mi történik s mi nem. Azt hittem, megtréfálja a nagyúr a németet és ma este a koponyájukból isszuk a talián bort. Csak vártam, csak vártam. (...) Nem tudok én már a nagyúr nélkül élni, de az új istenhez a nagyurat sem tudom követni. Óh, mi lesz a világgal, ha Bors vezér is elhagyja a nyilas istent! Öljön meg, taposson el, nagyuram, hogy ne lássam Bors vezért idegen istennek szolgálni. Oltsa el éltem itt a fia sírjánál.
Nehéz zokogás volt a szolga beszéde. Bors vezér nézte az öreg csontot. Nézte, nézte és mintha a tisztes vonások, az õsz haj, a mély barázdák mögött századok eltûnt világát látta volna. Erõs fakadású, merész, szilaj legényeket látott gyilkoló nyíllal és éltetõ, puha, jó szívvel. (…) És látta drága tökéletlen hasonlóját a drága tökéletlen fajnak: a morcos, nyûgös nyilas istent. Aki néha duhajul legénykedett nyilaival az ég mezején, néha zsarnok volt, de oly dúsan adakozó és gyermekül jó. Óh, ezt az istent nem lehet elvenni ettõl a fajtól, ebben él õ, ez a levegõje és nem halhatnak meg egymás nélkül. Rátette kezét az öreg szolga vállára:
– Megfizetek az idegen istennek – súgta alig érthetõen. (...)
A püspök alig látszott ki ájtatossága mély kútjából. Már perceket álltak ott s csak akkor bontakozott ki nagy bajjal az imából, mint bódult tyúk a gomolyagból. (...)
Bors vezér odament a püspökhöz és kezet csókolt neki. A vén Györke beleharapott a bal öklébe. Aztán, mint a megdorgált kutya, lefeküdt a földre, a sátor egyik zugába. Bors vezér a püspök mellé ült, melléje pedig a káplán telepedett. Kétoldalról könnyebb a lelket az egyenes útra terelni.
Már egy órája folyt a tanítás. A nagyúr értelmes, befogadó tanítvány volt. A püspök most azt magarázta, hogy az új isten a szeretet istene. A nyila isten vallása gyûlölség és gyilkosság volt. Bors vezér szelíden mondta:
– Az új isten németjei megölték az én vitézeimet.
– Az az ölés nem gyûlölség volt, fiam. Az szeretet volt, a Krisztus égõ szeretete.
– Mi sem azért öltünk, mert gyûlöltünk. Mi is azért öltünk, mert szerettünk. Szerettük a fajtánkat, a gyermekeinket.
– Az bûnös szeretet volt, fiam. Krisztust kell szeretni és az örökkévaló lelket.
Györke a sátor földjébõl kiharapott egy darabot és nagyon megnehezedett a süketnémasága. A püspök tovább folytatta:
– Szeretni kell mindenkit. Szeretni kell azokat, akik minket gyûlölnek. Áldani kell azokat, akik minket átkoznak. Ha elveszik a felsõ ruhádat, te add oda az alsót is. Ha jobbfelõl arculütnek, tartsd oda a balorcádat is.
Bors vezért nagyon érdekelte a dolog:
– Szent atyám, ha nagyon megütnek, akkor is tartsam oda?
– Annál inkább, édes fiam. Minél jobban megalázod magadat, annál elõbb leszel a Krisztusnál.
Egy rettenetes üvöltés rázta meg a sátort. A vén Györke, mint egy sebzett medve, rohant ki. Felragadta harci szekercéjét s veszett futással nekieredt az erdõnek. Az elsõ szálfának, ahol feleszmélt, nekiesett, vágta, ütötte, szabta a szegény teremtést:
– Tartsd a balorcádat, te ferdeszájú, te!
– Add az alsó ruhádat, te akasztottszemû!
– Alázd meg magadat, te tömjénszagú!
– No, áldj, áldj, áldj! – és minden szóra irtózatos csapással emésztette az ártatlan fa testét. (...)
Tegnapra lett készen a Bors nagyúr új lelke. A püspök megkeresztelte és befogadta az új isten kebelébe. Rögtön útnak is indították a káplánt István úrhoz. Vigye meg a hírt: az új Magyarország egy új szegeletkõvel lett erõsebb. (...)
A nagyúr lehajolt és újból megcsókolta a szent ember kezét. A püspök széles áldással tette kezét a lehajoló fõre:
– Te meghajolsz, téged örök kegyelmébe fogad az irgalmas Isten. Bár ilyen volna az egész fajtád. De makacsok, de duhajok, de inkább meghalnak, hogysem befogadják a Krisztust.
– Furcsa, furcsa nép ez, szent atyám, – mondta a nagyúr s a szokottnál mélyebb volt a hangja. (...)
A sziklák hatalmas félkört alkottak. A félkör közepén friss forrás bugyogott fel. Köröskörül nagy halmok voltak: összesen tizenegy.
– Ez az én temetõm, szent atyám, az én elmúlt életem.
– Az az élet a kárhozaté volt. Levetetted, mint szennyes inget. Tûzben égett meg, a bûnbánat tüzében. Most csak egy életed van: a Krisztusban.
– Ez a tíz halom a vitézeim sírja. Hûségesek voltak s az én életemet élték. Fájt nekik a fájdalmam és kacagták az örömömet. Az egyik egyszer mély sebet vágott magán, mert javas-embertõl azt hallotta, hogy attól az én sebem meggyógyul. A másik még az apámat is karjain hordta. Becsületesebb ember nem volt ezen a világon. Egyszer hetekig beteg voltam. Idegen láz verte a testem. Õ fogadást tett a nyilas istennek, hogy nem eszik addig, amíg fel nem gyógyulok. Szegény öreg alig állt lábra a gyógyulásom után. Egy meg tejtestvérem volt, velem felnõtt kenyerespajtásom. Megérezte ez, ha bajom volt, akármilyen messze is járt. Mikor gyerekek voltunk és szétkódorogtunk az erdõben, ha én tüskébe léptem, vérrel virágzott fel a lába. Mind ilyen hûségesek voltak, mind úgy tudtak szeretni és hõs lenni. Mi lesz belõlük, szent atyám?
– Örök kárhozatban fognak elégni, mert nem ismerték a Krisztust, a megváltó édes Jézust. Örvendj, fiam, hogy téged az õ szerelme megváltott a pokol kínjaitól.
– Ebben a halomban a fiam alszik. Az én édes, egyetlen fiam. Tizennyolc tavasz nyitott virágot neki és most letörték száláról. Pedig milyen virág volt, vitézek virága, lányok szemefénye, ellenség ijedtsége! Négyéves korában már úgy ülte a futó lovat, mint harcos isten gyermeke. Hatéves korában már úgy dalolt, hogy a lányok szeme kiharmatozott tõle. Hogy szeretett, milyen aggódással követett nyomon a hadakban. Mi lesz az én édes fiammal, szent atyám?
– Ott van helye, ahol a többinek: az örök kárhozásban. Krisztus nélkül élt, pogány volt, istentagadó. De annál nagyobb kegyelem vár rád, édes fiam.
– Szent atyám, mi lesz azzal a némettel, aki megölte az én fiamat? Mi lesz azokkal a németekkel, akik megölték az én vitézeimet?
– Õk a hitért haltak meg. Õk Krisztus örök szerelméért öltek. Ott lesznek az Atya fényességében, mennyei szent virágok illatában, az édes Megváltó nézésében, hervadhatatlan örök boldogságban. Oda kell neked is jutnod, fiam.
– Szent atyám, hát igazán meg kell bocsátani annak, aki bántott minket?
– Igen fiam. Hogy is kérdezhetsz ilyent?
– Szent atyám is megbocsát?
– Én is és minden jó keresztény.
– Szent atyám, igaz az, hogy adni kell annak, aki kér, nyitni annak, aki zörget?
– Így tanultad tõlem, fiam.
– Szent atyám is ad annak, aki kér?
– Krisztus parancsa mindenkit köt. Engem is, úgy, mint mást.
Bors nagyúrnak egészen más arca lett. Szemeiben mély lángok gyúltak fel. Ajkán nehéz mosolygás volt, alsó állkapcája elõrenyúlt, mintha rettentõ harapásra készülne. Gyerekesen tettetett panasszal mondta:
– Jaj, szent atyám, nagy az én bajom, nagy eset esett velem. Eltörött a fakupám. Az én drága, régi, jó fakupám. Mibõl fogok én már most édes bort inni, fehérvári szent emberek jó borát? Szent atyám, kereszténységes, szentséges, átkozókat áldó, ellenségnek megbocsátó, kegyes atyám, adja nekem a koponyáját kupának!
A püspök felriadt:
– Megbolondultál, édes fiam?
– Megbolondultam? Ugy-e, drága szent atyám, azt hitte, hogy én vagyok a bolond? Hogy engedem bekötni a szemem és vezetni fog, mint gyenge asszonyt? De én voltam az okosabb, de a nyilas isten több eszet ad, mint a kántáló idegen isten. István úr akaratja betölt, a kegyelmed szent szolgája híreli neki, hogy milyen jó keresztény lett Bors vezér, akinek megölték a fiát. Hát ezt a kereszténységet kipróbálom szent atyámon, hisz kardot is csak próba után veszel. Hát csak tartsa a balorcáját, szent atyám, csak imádkozzék értem, csak áldjon, mert esküszöm a nyilas istenre, hogy megölöm, itt, a fiam sírján!
Az utolsó szavakat már veszett zúgással lobogta a felgyúlt emberfáklya. A hatalmas vadászkés lecsapott a püspök mellébe s õ véres köhögéssel nyúlt el a fiatal vitéz sírján. És már szagolhatta a mennyei virágokat az örökkévaló atya fényességében. (...)
Györke akkorra már lemetszette a püspök fejét. A nagyúr felemelte a fejetlen hullát s hatalmas lóbálással dobta a sírba a fia lábaihoz.
– Menj, gyalog ember, fejetlen ember, légy örök szolgája az én lovas fiamnak. Te szolgálni fogsz az én fiamnak, a te istened szolgálni fog az én istenemnek, a nyilas istennek, az egyedül valónak! (...)
Bors nagyúr várta István úr követségét. Nagyokat ivott, nagyokat aludt és nézte az õszi világot. Lassan-lassan az élet épülõ kedve elhatalmasodott benne. Formás fehérnépeket látott s édes hang hívta az élet felé. Óh, lesz még holnap, lesz élet, munka, új család számára. És tenyerén göndör kis fejek meleg puhaságát érezte.
Egy napon aztán estefelé, megzendült az erdõ. Megzendült az erdõ és a Bors nagyúr szíve. Az õszi erdõ rõt sátorából tizenkét ékes vitéz vágtatott a Bors vezér sátra felé. Élükön Both nagyúr.
Bors vezér elébük ment. A vitézek leszálltak a lóról. bors vezér felfelé fordult szemekkel, kenetes, kanyargó hangon énekelte:
– Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus!
– Jóestét, pajtás – mondta Both és magához ölelte a megtért oroszlánt.
– Üdvözöltet István úr, Bors pajtás. Megtérésed nagy örömet okozott neki. Azt izeni, hogy vár, hogy elsõ leszel tanácsában, jószándékában.
– Az én édes Jézusom akaratja teljesedjék mindenben – énekelte Bors vezér és még fennebb akasztotta a szemeit.
– Tyûh, hogy belatanult a koma. Többet ad, mint amennyit kérnek tõle – töprengett magában Both nagyúr. És megpróbálta világi dolgok felé csavarni a beszédet:
– István úr más most is jósággal küld hozzád. Birtokaid megtoldja egészen a Tiszáig.
Bors vezér imára kulcsolta kezeit és savanyú lemondással sápítozta az ég felé:
– Ne gyüjtsetek magatoknak földi kincseket. Szerezzetek el nem múló kincseket ott fenn a mennyeknek országában.
– Csak nem fog ez így beszélni velem egész este – dohogott a Both nagyúr belsõ fele. Aztán hunyorított Bors vezérnek:
– Menjünk a sátorba.
A vitézek letáboroztak a hervadó füvön. A két vezér belépett a sátorba. Both vezér jókedvûen mondta:
– Most meg, pajtás, adj egy ital bort, meg valami falnivalót. Igyuk meg az új lelked torát.
Bors vezér most a sátor mennyezetét nézte. Most már orrhangon dünnyögte:
– Ne a tested tápláld. A test az ördög háza, a siralmak völgyének múló virága. Tápláld az örök lelket imádsággal.
Both nagyúr a földhöz vágta a fövegét:
– Ez megbolondult, a szekercés istenét a világnak! Adj egy kis bort, meg egy falást és hadd abba ezt a kámpicsorodott pofát, mert bizony faképnél hagylak. Inkább hálok rideg farkassal az erdõben, de nekem ne kántáljon senki!
Bors nagyúr még éneklõbb lett s most már csak a két szeme fehérje látszott:
– Azok bolondok, akik e világ hívságait kívánják. Csak az ima jó e világon, tápláléka és itala a léleknek.
Both nagyúr erei pattanásig dagadtak. Végsõ elkeseredéssel tört ki belõle:
– Tyûh, a hétszentségit, ez csakugyan keresztény lett! És ennek én vagyok az oka! – és a derék úr elkezdte öklözni a homlokát, a mellét.
Bors vezér halkan füttyentett. Györke sunyi mosolygással jött be. Két letakart kupát tett a sátor közepén álló roppant fatönkre s egy telt tömlõt. Both nagyúr egyszer csak behallja az elkeseredésébe bajtársa régi hangját:
– Igyunk, Both pajtás!
A régi, jó vitézi arccal borral telt koponyát nyújt feléje Bors vitéz. Borral telt koponya van az õ kezében is. Both vezér fellélegzett s megtörölte izzadt homlokát:
– Csakhogy magadhoz jöttél. Már azt hittem, örökre elveszítettünk.
Összekoccintották a két emberkupát s fenékig itták. A Bors vezér szemefolyosóin tízezer manó vigyorgott. Szeliden kérdezte:
– Ismered, pajtás, a kupád képét?
Both vezér felriadt. Mikor a társa szemébe nézett, majd elejtette a kupát. Már mindent felfogott a lelkével:
– Te, csak nem?! – nyögte és sötétvörös lett az arca.
– Hát ezt ismered? – kérdezte Bors és felmutatta a saját kupáját.
Both vezér egy percig üregesen bámult a két koponyára. aztán fergeteges, rohanó kacagás zúdult ki belõle, hogy táncolt bele a sátor vászna. Akkor könnyektõl csurogva nekirohant Bors vezérnek, ölelte, csókolta, ahol érte.
– Ez már döfi! ez már döfi! – nyögte az eltikkadástól.
Mikor magához jött, kérdezte a jobbik eszével:
– De hát mit fogunk mondani István úrnak?
Bors vezér szelíd részvéttel peregte – Szegény, kegyes püspökünk már nagyon öreg volt. A megkeresztelésemen érzett öröm megártott neki. Csendesen elhunyt, amint egy ilyen szent emberhez illik. A káplánja nagyon szívére vette püspöke halálát. A szent férfi többé sem enni, sem inni nem tudott, csak imádkozott. Tíz nap mulva õ is elköltözött az örök hazába, szent püspöke után. (...)
Bors vezér elmesélt mindent. És akkor a két férfi lelkébõl õs riadású pogány kacagás fakadt. A vén szolga hervadt lelke belecsörgött a két kacagás egyesült folyásába. És Szállt, szállt, növekvõ árral szállt a kacagás. Átcsörgött a fensíkon, a fákon, a hegyek ormán. És a sírok megmozdultak, a nyilas isten csontvitézei kiléptek, hogy rettentõ szájukkal elkacagják a visszaütés nagy diadalát. Kijöttek a fák, füvek, dolgok lelkei s növekvõ lobogással kacagták tovább az õs kacagást. A levegõ lányai bontott zuhogással nevettek bele s kis, forró, kacagó száj volt a zengõ ég minden csillaga. Áradt, zúgott, lobogott a kacagás, mint a tavasz dús élete, mint rettenetes fenyegetés. Hörögtek a barlangok, zúgták az erdõk, a Kárpátok óriásai, folyók lenge lányai s az elnyúlt síkság szõkehajú szele terjedt lobogással vitték a diadalmas kacagást. És az idegen isten emberei felriadtak az éjszakában. Felriadtak a német vitézek, a sátorokban, felriadt a sváb tanácsos a palotában, a germán püspök a rezidenciában, a tót guardián a klastromban, a vend plébános a parókián, felriadt mindenki, aki az idegen istenbõl élt. És futottak a kardért, a gyilokért, a törvényért, a füstölõért, a keresztért. És az egyberémült sereg vacogó foggal, vad dühvel rázott kardot, gyilokot, törvényt, füstölõt, keresztet: – Jaj, Krisztus, jaj, Mária, mi lesz velünk! Valami fog történni, mert kacag a magyar erdõ, kacag a magyar temetõ, a magyar föld. Nem lakhatunk jól nyugodtan, amíg egy lélek is életben van ebbõl az átkozott pogány fajzatból!
Hozzaszolasok
#1 |
gladiator07
- 2013. February 23. 19:33:50
#2 |
Palos1200
- 2013. February 23. 21:05:51
#3 |
mattila
- 2013. February 23. 22:54:23
#4 |
GERRY
- 2013. February 23. 23:07:58
#5 |
Boda
- 2013. February 24. 03:33:28
#6 |
jano
- 2013. February 24. 05:31:27
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.