Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Sztálin befejezte volna, amit Hitler elkezdett
Szélsõjobboldali körökben a bolsevizmust zsidó összeesküvésnek szokás nevezni. Lenint, Marxot, Kun Bélát vagy éppen Rákosit, mint zsidókat emlegetik, noha ezek a személyek megtagadták származásukat és új, választott identitásuk alapján cselekedtek bûnöket az adott társadalmakkal szemben. Származásuk alapján elítélni õket pontosan olyan butaság, mintha Hitlert osztrák, Mussolinit olasz, Tisót szlovák, Szálasit magyar származása miatt tartanánk szörnyetegnek. Sztálin sem grúzként, hanem a kommunista totalitárius állam fejeként követett el emberiség elleni bûnöket. Paranoid terrorjának célpontjai közé tartozott az a zsidóság is, amely a szélsõjobboldal szerint a kommunista ideológiát kitalálta és rendszerként megvalósította. A második világháború vége után nyolc évvel úgy döntött, hogy befejezi azt, amit Adolf Hitler elkezdett. Ebben akadályozta meg 1953. március 1-jei agyvérzése. Aznap kezdõdött a purim, a zsidóság egyik legvidámabb ünnepe, amikor az Óperzsa Birodalom idején a nép kiirtását tervezõ Hámán vereségére és a hatalmas szabadulásra emlékeznek.
A cári idõkben az oroszországi zsidók többnyire úgynevezett stettlekben, kisvárosokban éltek, a mai Lengyelország, Ukrajna, Belorusszia területén elterülõ zárt övezetben, a nem zsidóktól fizikailag is elkülönülten. 1917 után két területen következett be fontos változás az életükben. Lezáródtak a határok, nem mehettek külföldre, ezért többen a nagyvárosokba (például Moszkva, Leningrád, Harkov) költöztek. A bolsevik forradalom ugyanakkor jogi emancipációt is biztosított Oroszország legmûveltebb – sok tekintetben még a nyugati zsidóságnál is képzettebb – kisebbsége számára. Ezért azonban súlyos árat kellett fizetniük. A szovjet rendszer megszüntette a nemzeti zsidó mozgalmakat (cionisták, ifjúsági mozgalmak, újságok). A zsinagógákat is bezárták a vallásellenesség miatt. Az 1930-as években létezett egy zsidó frakció a Kommunista Párton belül, ez volt az Eusekcija. Der Emes (jiddis szó, jelentése pravda, azaz ’igazság’) címmel kiadtak egy újságot, ami a kommunista eszméket terjesztette a zsidóság körében. Az évtized végén, a nagy tisztogatások idején betiltották a fenti frakciót, mint ahogyan a jiddis kulturális szervezeteket is. A zsidó lakosoknak is szovjet emberekké kellett válniuk, miközben személyi igazolványukban külön jelölték a származásukat a „jevrej” bejegyzéssel.
A cionista mozgalomra adott válaszként Sztálin elrendelte egy önálló zsidó mezõgazdasági terület létrehozását a Távol-Keleten, a Bira és a Bidzsan folyók között, egy rendkívül zord éghajlatú területen, mintegy nyolcezer kilométerre Moszkvától. A legközelebbi nagyváros, Vlagyivosztok is ezer kilométerre keletre feküdt ettõl a térségtõl. Az autonóm tartomány hivatalosan 1928–1966 között állt fenn. Birobidzsán létrejöttének egyik lehetséges oka volt az is, hogy a szovjet állam így azzal dicsekedhetett, hogy amíg a britek korlátozzák a zsidó betelepedést a Palesztin Mandátum területén, addig õk nemzeti otthont teremtenek a zsidóságnak.
1939. augusztus 23-án aláírták a Molotov–Ribbentrop-megegyezést, amelynek titkos záradékában a két totalitárius állam felosztotta Lengyelországot. A szovjetek kapták az ország keleti felét és a balti államokat. Ezen közösségek (Lvov, Vilnius, Bialystok, Minszk) számára az 1939–1941 közötti idõszak a szovjet megszállás ideje. A fentebb vázolt folyamat ezeken a területeken is lezajlott, a jogi emancipáció miatt ezt a többség szívesen fogadta. Ezalatt a két év alatt tragikus módon a szovjet zsidók semmit sem tudtak arról, hogy mi történik Lengyelországban. A Szovjetunió nem engedett be külföldrõl híreket, azok a zsidók pedig, akik átszöktek a németek által megszállt területekrõl, nem rendelkeztek elég információval.
1941. június 22-én megkezdõdött a Barbarossa-terv végrehajtása, a nácik és szövetségeseik bolsevikellenes „keresztes hadjárata”. Az ideológiai háború célja a keleti Lebensraum, azaz élettér megtisztítása volt a nemkívánatos elemektõl. Ez az emberalatti lényeknek tartott zsidók teljes, és az alsóbbrendû fajok (romák, szlávok, lengyelek) tagjainak tömeges elpusztítását jelentette a gyakorlatban. A gyilkosok két parancson keresztül kaptak felhatalmazást a népirtás végrehajtására. Az úgynevezett komisszárparancs alapján minden kommunista funkcionáriust azonnal ki kellett végezni, nem válhattak hadifoglyokká. Az „Éjszaka és köd” rendelet pedig – partizántevékenység vagy annak támogatásának gyanúja esetén – megteremtette a polgári lakosság kollektív megbüntetésének lehetõségét. Milliók kivégzése, kiéheztetése történt meg a fenti rendeletek alapján.
Mit tettek eközben Sztálin és a Szovjetunió vezetõi? Miután a váratlan és sokkoló támadás után napokra eltûnt, a „Gazda” (így nevezték talpnyalói Sztálint) megerõsítette hatalmát. A terrorizált tömeg megnyerése érdekében nagy honvédõ háborút hirdetett, amelyben mindenkinek kötelessége teljes erõbõl védeni „Oroszország Anyácskát”. Fiatal férfiak millióit vetették szinte fegyvertelenül a német tankok lánctalpai elé, hogy megállítsák az ellenséges acélhengert. Az emberek pedig kitartottak a párt és vezetõi mellett, és borzalmas áldozatok árán, de megvédték városaikat, és kiszorították a tengelyhatalmak csapatait a Szovjetunióból, sõt egészen Németország közepéig hatolva a legtöbb áldozatot hozták a nácizmus legyõzésének érdekében.
Jakov, Sztálin idõsebb fia német hadifogságban.
Sztálin jó érzékkel felismerte, hogy az általa egyébként megvetett zsidó értelmiség jól felhasználható arra, hogy az ellenállás lángját feltüzelje. 1942-ben megszervezte a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, hasonlóan a többi antifasiszta bizottsághoz (nõk, fiatalok, tudósok, szláv népek antifasiszta mozgalmai). A bizottság rövidesen képviseleti testületté vált: a Szovjetunióban élõ zsidóság egészét képviselte a kormány felé. Morálisan is ez a szervezet vált a szovjet zsidók vezetõjévé, amely segített a két totalitárius rendszerrel szembeni erkölcsi ellenállásban. A Zsidó Antifasiszta Bizottságot a háború végén Sztálin megszüntette, vezetõit kivégezték, a holokauszt anyagát eltüntették. A Szovjetunió bukásáig senkinek sem engedték meg, hogy megemlékezzen a zsidó holokausztról, csak „Szovjet Nemzeti Tragédiáról” lehetett beszélni. A szovjet zsidók fegyveresen is kivették a részüket a nácizmus elleni harcból. A Vörös Hadseregben közel félmillió zsidó katona, partizánként pedig további negyvenezer személy harcolt. Voltak önálló zsidó harci egységek is. Ennek ellenére a Szovjetunió zsidó lakosainak szörnyû sorsot szánt a diktátor.
Ismert, hogy a kommunista ideológia az emberek teljes egyenlõségét hirdette. Elvben elvetett minden megkülönböztetést. Ezen az alapon hirdette magát ideológiailag felsõbbrendûnek a fasizmussal, nácizmussal szemben. 1931-ben Sztálin így fogalmazott:
„Az antiszemitizmus a faji sovinizmus legszélsõségesebb formája, a kannibalizmus csökevénye. Az antiszemitizmus veszélyes a munkásokra, téves ösvény, amely letéríti õket a helyes útról és a dzsungelbe vezeti õket. Az antiszemitizmus a Szovjetunióban a törvény teljes szigorával büntethetõ, mint a szovjet rendszerrel szemben mélyen ellenséges jelenség. A szovjet jog szerint az antiszemiták halálbüntetésre számíthatnak.”
Ugyanakkor Sztálin gyûlölte a zsidókat. 1939-ben a Molotov–Ribbentrop-megegyezést követõen leváltotta zsidó származású külügyminiszterét, Maxim Litvinovot, majd utódjával, Molotovval megtisztíttatta a Külügyminisztériumot a zsidó munkatársaktól. Sztálin a zsidókat saját családjában, környezetében is üldözte. Lányával, Szvetlánával alig tartotta a kapcsolatot, mert egy zsidóhoz ment feleségül, sõt: vejét angol kémként egy vorkutai lágerbe deportáltatta. Amikor Szvetlána késõbb egy másik zsidóval házasodott össze, Sztálin nem ment el az esküvõre, és a férj apját lecsukatta. Miközben idõsebb fia, Jakov hadifogolyként német koncentrációs táborba került, annak zsidó feleségét, Julia Iszakovna Melcert letartóztatták. Sztálin legközelebbi munkatársának, Lazar Kaganovicsnak a bátyját, Mihailt, a repülõgép-ipari népbiztost azzal vádolta, hogy náci ügynök. Meggyõzõdéssel hitte, hogy Mihailt zsidó létére Hitler arra szemelte ki, hogy a Moszkva elfoglalása után felállítandó bábkormány tagja legyen. Természetesen ez elég ok volt arra, hogy kivégezzék.
Sztálin antiszemitizmusa 1945 után valóságos paranoiába torkollott. Személyes gyûlöletét anticionista mezbe öltöztette. Azt állította, hogy a zsidók titokban Izraelnek vagy Amerikának kémkednek. A Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét, Solomon Mikhoelst, a moszkvai Állami Zsidó Színház igazgatóját már 1948-ban – Sztálin személyes parancsára – meggyilkolták: egy autóbalesetnek álcázott merényletnek esett áldozatul. A bizottság többi vezetõjét 1949-ben elfogták, majd 1952-ben kivégezték. Milyen vádakkal történt mindez? Kozmopolitizmus, hûtlenség, burzsoá nacionalizmus, továbbá egy önálló zsidó állam tervezése a Krím-félszigeten, amelyet az Egyesült Államok védelmezne. 1949 januárjától a szovjet média erõteljes kampányba kezdett a „gyökértelen kozmopoliták” leleplezése és elítélése érdekében. Természetesen anélkül, hogy a zsidókat konkrétan megnevezték volna. 1952. augusztus 13-ára virradóan Sztálin parancsára 13 jiddisül író zsidó költõt és írót végeztek ki – ez volt a „Meggyilkolt Költõk Éjszakája”. 1952–1953-ban a titkosrendõrséget és a titkosszolgálatokat megtisztították a zsidóktól – korra és érdemekre való tekintet nélkül. Ennek hatására indultak be Magyarországon az 1952–1953-as cionista perek, amelyek során elfogták és megkínozták a cionista vezetõket és aktivistákat. Két fontos vádpontot fogalmazott meg velük szemben a párt: a cionisták gyilkolták meg 1945-ben Raoul Wallenberget, illetve a háború végétõl az imperialistáknak kémkedtek. Súlyos ítéletek születtek.
1952. december 1-jén a Politbüro ülésén Sztálin a következõt állította: „Minden zsidó nacionalista és az amerikai titkosszolgálat ügynöke. Mindannyian az amerikaiak lekötelezettjei. Ráadásul az orvosok között nagyon sok a zsidó nacionalista.” 1953. január 13-án a Pravda hírt adott arról, hogy a szovjet állambiztonsági szervek „terrorista összeesküvést” lepleztek le a Kremlben: „fehér köpenyes gyilkosok ártó kezelésekkel akarták megrövidíteni a szovjet vezetõk életét”. Az elsõ körben letartóztatott zsidó orvosok valamennyien a Kreml klinikáján dolgoztak, pácienseik között megtalálhatóak voltak a Kommunista Párt Politikai Bizottságának és a hadsereg vezérkarának magas rangú képviselõi is. A Sztálin által kreált összeesküvés-elmélet szerint a letartóztatott orvosok közül négyen az amerikai, hárman a brit titkosszolgálat megbízásából akarták végrehajtani a gyilkosságokat. A vádirat értelmében az orvosokat a „nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet, a Joint” hozta kapcsolatba az említett titkosszolgálatokkal. Az egyik letartóztatott, Vovszi professzor (Sztálin személyes orvosa) azt is „bevallotta” az eljárás során, hogy közvetlenül a zsidó segélyszervezettõl kapta az utasítást a szovjet vezetõk likvidálására.
A terror fokozódott. Februárban Sztálin sugallatára létrehozták a Deportálási Bizottságot, azzal a céllal, hogy elõkészítse a zsidók Szovjetunió európai területérõl Szibériába történõ deportálását. A diktátor területi megoldásban gondolkodott az európai zsidó jelenlét megszüntetésével kapcsolatban. A tervek szerint elõször a telivérnek számító zsidókat, majd a második lépcsõben a félvéreket deportálták volna. Sztálin már 1953 februárjának közepén hozzá akart kezdeni az akcióhoz, de a zsidólisták nem készültek el idõre. Végül a deportálásnak március 5-én, a zsidó orvosok perében történõ ítélethirdetéssel egy idõben kellett volna elindulnia. Ez az akció valószínûleg a Szovjetunió európai részén élõ zsidóság teljes eltûnését jelentette volna. Ismerve a vasfüggönytõl keletre létezõ „mini Sztálinok” vezette kommunista diktatúrákat, valószínûsíthetõ, hogy õk is örömmel csatlakoztak volna a zsidók Szibériába telepítéséhez.
1953. március 1-jén éjjel azonban, a vidéki dácsájában pihenõ Sztálin teljesen váratlanul összeesett. A kórboncnoki jelentés szerint halálát agyvérzés okozta. Ájulását követõen tizenegy órán keresztül nem hívtak hozzá orvost. Lavrentyij Berija mindenkit azzal tartott távol a földön heverõ diktátortól, hogy a „Gazda” csak alszik. Amikor csaknem fél nap múltán az orvos megérkezett, tulajdonképpen már tehetetlen volt. Noha még majdnem négy napig életben volt, Sztálin soha többé nem tért magához. Március 5-én 21 óra 50 perckor meghalt. Ugyanazon a napon, amikor a szovjet zsidóknak meg kellett volna kezdeniük végzetes utazásukat.
Sztálin árnyéka
1943. április 14-én egy fiatal férfi kiugrott a sachsenhauseni koncentrációs tábor hármas barakkjának ablakából, azt kiabálva: „Lõjetek!” Az SS-munkavezetõ visszakiabált neki, hogy térjen vissza a barakkba. „Ne légy gyáva” – ordította az elítélt, és továbbhaladt az elektromos kerítés felé. Amint megfogta a vezetéket, agyonlõtték. Az áldozat Jakov Dzsugasvili volt, Sztálin legidõsebb fia, aki a Vörös Hadsereg tisztjeként 1941 nyarán került német fogságba. A szögesdrótok mögött börtönpszichózis kínozta, halála egyenértékû volt az öngyilkossággal.
Azt azonban nem tudni, hogy a németek tényleg elfogták Sztálin fiát vagy megadta magát. 1941-ben a szovjet katonákat felkészületlenül küldték ki a frontra, az elsõ három hét során 1,3 millióan haltak meg vagy kerültek fogságba. Sztálin fiáról parancsnoka azt írta, hogy „különlegesen bátor”, és kitüntetésre terjesztette fel. A német elõretöréssel ugyanakkor a szovjet hadsereg visszavonulásba kezdett, Jakov ennek során eltûnt. A hírek szerint egy társával közösen próbált megszökni. Miután elégették papírjaikat és civil ruhát vettek fel, Jakov azt mondta társának, hogy menjen tovább, de õ még pihenni akar. Ez azt sugallja, hogy Jakov megadta magát a németeknek. Ezt a feltételezést erõsítheti, hogy apja nem igyekezett fia kimentésén, pedig egy fogolycsere keretében lett volna rá lehetõsége. Bár Sztálin korábban sem sokat törõdött fiával. Ha mégis, abban nem volt köszönet. Amikor például Jakov 18 évesen összeköltözött egy ortodox pap lányával, akkora botrányt csapott, hogy fia megpróbálta magát agyonlõni, de a golyó elkerülte a szívét. A kihallgatásáról készült iratok szerint Sztálin fia büszke volt hazája politikai rendszerére, de csalódott a szovjet hadseregben, amelynek vezetõ parancsnoka saját apja volt. A kihallgatás során a zsidókkal való kapcsolatát is firtatták. „Személyes tapasztalataimra alapozva el tudom mondani, hogy az orosz nép sohasem szimpatizált a zsidókkal. A zsidók és a cigányok egyformák – egyszerûen nem akarnak dolgozni. Szerintük az üzletek kötése a legfontosabb dolog. A zsidók nem akarnak dolgozni, mert nem tudnak” – mondta annak ellenére, hogy saját felesége, Julia Melcer is zsidó volt.
Az asszonyt egyébként Sztálin parancsára letartóztatták azzal a gyanúval, hogy õ vette rá férjét, hogy adja meg magát a németeknek. Ez sok-sok börtönévet jelentett számára embertelen körülmények között, éjszakai kihallgatásokkal, jégkamrával és folyamatosan égõ világítással. Oroszországban a mai napig sokan úgy vélik, hogy Sztálin fia soha nem volt fogoly. A dokumentumok ezt cáfolják, de a kételkedõk kezében még egy érv van: a Jakov Dzsugasvili hamvait tartalmazó urnának – így a legfõbb bizonyítéknak – különös körülmények között nyoma veszett. (T. R.)
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Kameleon
- 2013. March 09. 19:03:12
#2 |
Gutai Zub
- 2013. March 10. 08:14:52
#3 |
Perje
- 2013. March 10. 09:50:38
#4 |
Kedvesi
- 2013. March 10. 10:19:13
#5 |
szittya
- 2013. March 10. 12:52:10
#6 |
Perje
- 2013. March 10. 14:41:39
#7 |
Kedvesi
- 2013. March 10. 20:31:07
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.