Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A világtörténelem legnagyobb népirtásai
Amatõr a mókus, de kezdetnek nem roszz Így kell relativizálni a holokamut! Majd jön azis, hogy a leírt genocidumokért a háttérzsidó böven felelõs volt minden esetben, de csak vegyük a jól archivált "búr" háborút és az újkori afrikai rabszolgakereskedelmet. A definíció szerint a népirtás – idegen szóval: genocídium – olyan bûncselekmények elkövetését jelenti, amelyek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történnek. Az emberiség történelme sajnos bõvelkedik népirtásokban, ezek közül említünk meg most tízet – szokásunkhoz híven szubjektív szempontok szerint válogatva.
Keresztényüldözések a Római Birodalomban
Az ókorban, a Római Birodalomban az elsõ, akár népirtásként is definiálható, vallási csoportok ellen elkövetett szervezett fellépések a keresztényüldözések voltak, amelyek Jézus halála után kezdõdtek. Az elsõ dokumentált keresztényüldözés elõzménye az volt, amikor 64-ben Róma nagy része a lángok martalékává vált. A nép gyanúja a császárra terelõdött, ám Néró – elterelendõ magáról az egyre fokozódó népharagot – bûnbakot keresett és talált. A célnak kiválóan megfeleltek az egyistenhívõ keresztények, akik nem akarták elismerni istenként a mindenkori római császárt.
Néró után Domitianus császár még szenátori rangú keresztényeket is kivégeztetett, sõt uralkodása alatt a dühöngõ csõcselék nemegyszer követelte a hatóságoktól a keresztények legyilkolását, mert úgy képzelték, hogy miattuk sújtják folyamatos természeti csapásokkal az istenek a birodalmat.
A legkegyetlenebb üldözést Diocletianus császár indította, akinek egy 303-ban kiadott rendelete már nemcsak személyek ellen szólt, hanem annak értelmében le kellett rombolni a keresztény templomokat, be kellett szolgáltatni és el kellett égetni a Szentírás könyveit és az egyéb vallásos iratokat is.
Becslések szerint a kereszténység államvallássá tételéig, azaz 380-ig 200-500 ezer keresztény esett áldozatul a vallási csoportok elleni fellépésnek.
Tatárjárás Magyarországon
Tízes listánk második tétele magyar vonatkozású, hiszen minden különösebb gondolkodás nélkül a középkori genocídiumok közé lehet sorolni az 1241–42-es tatárjárást, amelynek során az akkori Magyarország lakosságának csaknem fele – a hárommillióból nagyjából másfél millió ember – vesztette életét, és elpusztult gyakorlatilag az akkori teljes infrastruktúra is.
A 13. század közepén kezdõdõ tatárjárás a történészek megfogalmazásában nemcsak Magyarország, hanem az egész Európa elleni mongol inváziót jelentette. A félelmetes harcos hírében álló mongolok alig néhány év alatt leigázták a sztyeppéken lakó népeket, s a támadó sereg egy része – az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után – 1241. március 12-én kelt át a Vereckei-hágón.
A tatárok az ötezer fõs, Tomaj Dénes által vezetett magyar határõrséget rövid idõ alatt felmorzsolták, s akadálytalanul indultak meg az ország belsejébe. Három nap alatt elérték Pestet, március 17-én felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni szándékozó IV. Béla király serege elõl egészen a Sajó folyóig hátráltak vissza.
A kilenc tümenbõl – azaz mintegy 90 ezer harcosból álló – mongol hadsereg ellen nagyjából 50 ezer fegyverest számláló magyar királyi haderõ sorakozott fel a muhi mezõn. Az április 11-i csata végkimenetele ismert, a magyarok véres vereséget szenvedtek, a király egészen Záráig (a mai Zadar) menekült az õt üldözõ mongolok elõl.
A tatárok innentõl számítva csaknem egy éven keresztül, 1242 márciusáig tartózkodtak az országban, felbecsülhetetlen emberi és anyagi pusztítást okozva. A történészek a mai napig nem tudták egyértelmûen eldönteni, hogy miért vonultak ki a Batu kán vezette mongol hadak a Kárpát-medencébõl. A legtöbben azt gondolják, hogy a mongóliai kánválasztás miatt, ám vannak, akik vitatják ezt, s úgy vélik, hogy a mongol sereg „kivérzett” a hosszú hadjárat alatt, s emiatt kellett visszavonulnia.
A dél-amerikai indiánok leigázása
A középiskolai történelemórákon megtanultak értelmében nehéz népirtásként gondolni rá, a mai történészek egy része azonban mégis úgy véli, hogy az Újvilág, azaz Közép- és Dél-Amerika meghódítása és a helyi õslakosok, vagyis az aztékok, a toltékok, a maják, az inkák, valamint más törzsek spanyol és portugál leigázása valójában genocídium volt, amely még az óvatos becslések szerint is legalább 10-20 millió áldozatot szedett.
A nagy földrajzi felfedezések korszakába sorolható, nagyjából 1492 és 1600 közötti erõszakos katolizáció mellett a fehérek által behurcolt betegségek is tizedelték az õslakosokat. Csak himlõjárványból hármat jegyeztek fel a krónikások, amelyek a helyi lakosság 75-90 százalékát ölték meg, s emellett önmagukban is a legtöbb kultúra és államszervezet összeomlását okozták. Mindezek mellett a természeti kincsek kizsákmányolása, azaz az arany- és ezüstbányák nyitása és ott a helyi indiánok dolgoztatása is jellemzõ volt erre a korszakra. Összességében mindennek köszönhetõen olyan gyorsan fogyott az õslakos népesség, hogy rövid idõn belül fekete rabszolgák behozatalára volt szükség Afrikából.
Az indián kultúrák pusztulásához hozzájárult azt is, hogy a spanyol misszionáriusok üldözték a régi szokások ápolóit, betiltották a helyi hagyományokat, templomokat és szobrokat romboltak le, valamint elégették az azték krónikákat is.
Az észak-amerikai õslakosok elleni irtóhadjáratok
Ha már szó esett a közép- és dél-amerikai õslakosok leigázásáról, beszéljünk most az észak-amerikai indiánok ellen elkövetett – mai szóval élve – emberiségellenes tettekrõl. Az észak-amerikai õslakos indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, mint a közép- és dél-amerikaiak, ugyanakkor a mai Kanada és az Egyesült Államok területén több száz indián törzs élt; elsõsorban letelepedett, földmûvelõ törzsek, illetve síksági indiánok, akikre a nomád életmód, az úgynevezett prérikultúra volt jellemzõ.
Az elsõ angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött elsõ nyomorúságos évek során a környezõ õslakos törzsek mentették meg õket az éhhaláltól. „Hálából” 1616-ban az angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élõ mintegy 100 ezer indián 50-75 százalékát elpusztította.
Sajnos a sors ezt követõen sem volt kegyes az õslakosokhoz. Az elsõ virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. A több évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult. Aztán egy himlõjárvány õslakosok ezreit ölte meg.
Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években délnyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által mûvelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket deportáltak a Mississippin túlra.
Aztán az 1860 és 1890 közötti nagy indiánháborúk korszaka már csak a hosszú folyamat végkifejlete volt. Az észak-amerikai õslakosok majdnem háromszáz évig tartó üldözése a történészek szerint 20-30 millió áldozatot követelt.
Az örmény népirtás
A történelemtudósok egyetértenek abban, hogy az emberiség történetében a 20. század jelentette a „népirtások évszázadát”. Soha annyi vallási, etnikai csoport elleni bûncselekmény nem történt, mint az 1900-as években. A sort a törökök örmények ellen elkövetett – sokak által a mai napig vitatott – mészárlása nyitotta meg 1915 és 1917 között. Az örmény holokausztként is emlegetett genocídiumra úgy tekintenek, mint az elsõ modern kori szisztematikus népirtásra.
A mai napig 22 ország által hivatalosan is népirtásnak elismert eseménysor elõzményei 1914 novemberéig nyúlnak vissza, amikor is az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az elsõ világháborúba. Enver pasa, a hadügyminiszter egy katasztrófával végzõdõ hadjáratot indított az orosz csapatok ellen, amelyrõl visszatérve az örményeket hibáztatta a tragédiáért, mivel azok szerinte az oroszok pártjára álltak. 1915. április 24-e éjjelén az oszmán katonai vezetés összegyûjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket ki is végezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény genocídium kezdetének.
Aztán 1915. május 29-én elfogadták az ideiglenes kitelepítési törvényt, ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akirõl „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Pár hónappal késõbb jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, ami kimondta, hogy az örmények minden tulajdona − beleértve a földjüket, haszonállataikat és otthonaikat − a hatóságok által lefoglalandó. Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követõ tömegmészárlások óriási felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Theodore Roosevelt késõbb a „Nagy Háború” legnagyobb bûntényeként jellemezte a népirtást, amelyben a becslések szerint 1,5–2,5 millió ember vesztette életét.
Holokauszt
A holokauszt elsõsorban a zsidók ellen irányuló, a második világháború alatt végbemenõ, náci vezetésû népirtási kísérlet volt – ha genocídiumról beszélünk, akkor általában mindenkinek ez a népirtás jut eszébe, amely a világtörténelem legjobban tanulmányozott, feltárt és dokumentált vallási és etnikai csoport ellen elkövetett bûntette.
A holokauszt során körülbelül hatmillió európai zsidó vesztette életét, de a náci rendszer más népcsoportokat is üldözött, így cigányok, oroszok, lengyelek és szlávok is áldozatul estek a népirtásnak, akárcsak a homoszexuálisok, a fogyatékosok, a Jehova tanúi és a szabadkõmûvesek.
Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem haltak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területeken Einsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították õket a több száz kilométernyire fekvõ haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek.
A Vörös Khmer-terror
Az igazi kommunista társadalom megalakítása volt a célja Kambodzsában 1975. május 19-én hatalomra jutott Pol Potnak (eredeti nevén Saloth Sarnak), akinek 1979-ig tartó rémuralma az egyik legkegyetlenebb népirtásként vonult be a történelembe. Hatalomra kerülésre után Pol Pot hihetetlen brutalitással minden ellenállást le akart törni az országban, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer-mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Kíméletlenül pusztította Kambodzsa kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat.
Koncentrációs táborokat hoztak létre és minden értelmiségit, tanárt, vallási vezetõt, nem khmer nemzetiségû, a Nyugattal kapcsolatban álló és szemüveges embert elhurcoltak és meggyilkoltak, családjukkal együtt. Nemre és korra való tekintet nélkül 1,7-2 millió embert öltek meg vagy kínoztak halálra. Fiatalok és gyerekek ezreit kaszabolták le machetékkel, csak hogy „takarékoskodjanak a lõszerrel”.
Pol Pot 1998-ban halt meg. Sohasem vonták felelõsségre, a rendszer elleni elszámoltatás pedig csak alig pár éve indulhatott meg.
Ruanda: száz nap, egymillió halott
Az Egyesült Államokat és az ENSZ-et is sokan bírálták amiatt, hogy passzív maradt, nem avatkozott be, amikor 1994. április elejétõl július közepéig, alig száz nap alatt legalább egymillió ember vesztette életét Afrikában, a hutuk és a tuszik között fellángolt etnikai konfliktusban.
A ruandai népirtásként elhíresült belháború során a hutu milíciák az ugyancsak hutu többségû kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levõ, de hagyományosan vezetõ szerepet betöltõ tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értõ hutukkal szemben. Aztán júliusban fordult a kocka, a tuszik vezette Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult elõre Kigali felé. A bevonuló tuszi csapatok nyomában mintegy 600 ezer tuszi menekült tért haza és több mint kétmillió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy-tavak vidékén.
A tuszik megtorlásának a szakértõk szerint legalább hatvanezer halálos áldozata volt, és a ruandai népirtás közrejátszott a kongói polgárháború kitörésében is.
Srebrenica: a bosnyák rémálom
A srebrenicai mészárlás a boszniai háború egyik legvéresebb eseménye volt, amelyet a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Bûnügyi Bírósága (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) háborús bûncselekménynek nyilvánított, mivel véleménye szerint kifejezetten azzal a céllal hajtották végre, hogy a területen élõ minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak.
A mészárlás 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – fõleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki. A bûncselekményt Ratko Mladiæ vezetésével a Szerb Köztársasági Hadsereg (Vojska Republike Srpske, VRS) hajtotta végre. A VRS mellett a „Skorpiók” néven ismert szerb katonai alakulat is részt vett a mészárlásban.
A második világháború óta Európában ez volt a legvéresebb tömegmészárlás, amit elkövettek. Elõzõleg az ENSZ már erõk által védett, „biztonságos területté” nyilvánította Srebrenicát, a vérengzést azonban mégsem akadályozta meg, annak ellenére, hogy 400 felfegyverzett holland békefenntartó tartózkodott a területen. Az Európai Parlament 2009. január 15-ei ülésén július 11-ét a srebrenicai mészárlás európai emléknapjává nyilvánította.
A szovjet népirtás
És akkor a lista végén álljon az egykori Szovjetunió és az az eseménysor, amely meghatározta a ma már nem létezõ birodalom 20. századának jelentõs részét. Hosszú évtizedeken keresztül zajlottak ugyanis olyan események az országban, amelynek következtében emberek százezrei-milliói vesztették életüket. A történészek véleménye szerint ezek a történések kimerítették a genocídium fogalmát.
Az események sora 1918-ban kezdõdött, és az 1922-ig tartó polgárháborús népirtás, valamint az ennek nyomán a Volga mentén kitört éhínség következtében a becslések szerint 4-5 millióan vesztették életüket. Az ezt követõ, az 1920-as években végrehajtott politikai üldözések következtében újabb százezren haltak meg, míg a ‘30-as évek elejére jellemzõ erõszakos kuláktalanítás és kollektivizáció tízmilliónál is több áldozatot követelt. A Holodomor néven elhíresült 1932-33-as ukrajnai éhínségben újabb 7-10 millióan vesztették életüket – csak a gyermek áldozatok száma hárommillió volt –, míg az 1934-39-es „nagy sztálini terror”, azaz a politikai leszámolások és a tisztogatások következtében egymillióan haltak meg.
Link
Keresztényüldözések a Római Birodalomban
Az ókorban, a Római Birodalomban az elsõ, akár népirtásként is definiálható, vallási csoportok ellen elkövetett szervezett fellépések a keresztényüldözések voltak, amelyek Jézus halála után kezdõdtek. Az elsõ dokumentált keresztényüldözés elõzménye az volt, amikor 64-ben Róma nagy része a lángok martalékává vált. A nép gyanúja a császárra terelõdött, ám Néró – elterelendõ magáról az egyre fokozódó népharagot – bûnbakot keresett és talált. A célnak kiválóan megfeleltek az egyistenhívõ keresztények, akik nem akarták elismerni istenként a mindenkori római császárt.
Néró után Domitianus császár még szenátori rangú keresztényeket is kivégeztetett, sõt uralkodása alatt a dühöngõ csõcselék nemegyszer követelte a hatóságoktól a keresztények legyilkolását, mert úgy képzelték, hogy miattuk sújtják folyamatos természeti csapásokkal az istenek a birodalmat.
A legkegyetlenebb üldözést Diocletianus császár indította, akinek egy 303-ban kiadott rendelete már nemcsak személyek ellen szólt, hanem annak értelmében le kellett rombolni a keresztény templomokat, be kellett szolgáltatni és el kellett égetni a Szentírás könyveit és az egyéb vallásos iratokat is.
Becslések szerint a kereszténység államvallássá tételéig, azaz 380-ig 200-500 ezer keresztény esett áldozatul a vallási csoportok elleni fellépésnek.
Tatárjárás Magyarországon
Tízes listánk második tétele magyar vonatkozású, hiszen minden különösebb gondolkodás nélkül a középkori genocídiumok közé lehet sorolni az 1241–42-es tatárjárást, amelynek során az akkori Magyarország lakosságának csaknem fele – a hárommillióból nagyjából másfél millió ember – vesztette életét, és elpusztult gyakorlatilag az akkori teljes infrastruktúra is.
A 13. század közepén kezdõdõ tatárjárás a történészek megfogalmazásában nemcsak Magyarország, hanem az egész Európa elleni mongol inváziót jelentette. A félelmetes harcos hírében álló mongolok alig néhány év alatt leigázták a sztyeppéken lakó népeket, s a támadó sereg egy része – az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után – 1241. március 12-én kelt át a Vereckei-hágón.
A tatárok az ötezer fõs, Tomaj Dénes által vezetett magyar határõrséget rövid idõ alatt felmorzsolták, s akadálytalanul indultak meg az ország belsejébe. Három nap alatt elérték Pestet, március 17-én felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni szándékozó IV. Béla király serege elõl egészen a Sajó folyóig hátráltak vissza.
A kilenc tümenbõl – azaz mintegy 90 ezer harcosból álló – mongol hadsereg ellen nagyjából 50 ezer fegyverest számláló magyar királyi haderõ sorakozott fel a muhi mezõn. Az április 11-i csata végkimenetele ismert, a magyarok véres vereséget szenvedtek, a király egészen Záráig (a mai Zadar) menekült az õt üldözõ mongolok elõl.
A tatárok innentõl számítva csaknem egy éven keresztül, 1242 márciusáig tartózkodtak az országban, felbecsülhetetlen emberi és anyagi pusztítást okozva. A történészek a mai napig nem tudták egyértelmûen eldönteni, hogy miért vonultak ki a Batu kán vezette mongol hadak a Kárpát-medencébõl. A legtöbben azt gondolják, hogy a mongóliai kánválasztás miatt, ám vannak, akik vitatják ezt, s úgy vélik, hogy a mongol sereg „kivérzett” a hosszú hadjárat alatt, s emiatt kellett visszavonulnia.
A dél-amerikai indiánok leigázása
A középiskolai történelemórákon megtanultak értelmében nehéz népirtásként gondolni rá, a mai történészek egy része azonban mégis úgy véli, hogy az Újvilág, azaz Közép- és Dél-Amerika meghódítása és a helyi õslakosok, vagyis az aztékok, a toltékok, a maják, az inkák, valamint más törzsek spanyol és portugál leigázása valójában genocídium volt, amely még az óvatos becslések szerint is legalább 10-20 millió áldozatot szedett.
A nagy földrajzi felfedezések korszakába sorolható, nagyjából 1492 és 1600 közötti erõszakos katolizáció mellett a fehérek által behurcolt betegségek is tizedelték az õslakosokat. Csak himlõjárványból hármat jegyeztek fel a krónikások, amelyek a helyi lakosság 75-90 százalékát ölték meg, s emellett önmagukban is a legtöbb kultúra és államszervezet összeomlását okozták. Mindezek mellett a természeti kincsek kizsákmányolása, azaz az arany- és ezüstbányák nyitása és ott a helyi indiánok dolgoztatása is jellemzõ volt erre a korszakra. Összességében mindennek köszönhetõen olyan gyorsan fogyott az õslakos népesség, hogy rövid idõn belül fekete rabszolgák behozatalára volt szükség Afrikából.
Az indián kultúrák pusztulásához hozzájárult azt is, hogy a spanyol misszionáriusok üldözték a régi szokások ápolóit, betiltották a helyi hagyományokat, templomokat és szobrokat romboltak le, valamint elégették az azték krónikákat is.
Az észak-amerikai õslakosok elleni irtóhadjáratok
Ha már szó esett a közép- és dél-amerikai õslakosok leigázásáról, beszéljünk most az észak-amerikai indiánok ellen elkövetett – mai szóval élve – emberiségellenes tettekrõl. Az észak-amerikai õslakos indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, mint a közép- és dél-amerikaiak, ugyanakkor a mai Kanada és az Egyesült Államok területén több száz indián törzs élt; elsõsorban letelepedett, földmûvelõ törzsek, illetve síksági indiánok, akikre a nomád életmód, az úgynevezett prérikultúra volt jellemzõ.
Az elsõ angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött elsõ nyomorúságos évek során a környezõ õslakos törzsek mentették meg õket az éhhaláltól. „Hálából” 1616-ban az angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élõ mintegy 100 ezer indián 50-75 százalékát elpusztította.
Sajnos a sors ezt követõen sem volt kegyes az õslakosokhoz. Az elsõ virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. A több évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult. Aztán egy himlõjárvány õslakosok ezreit ölte meg.
Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években délnyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által mûvelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket deportáltak a Mississippin túlra.
Aztán az 1860 és 1890 közötti nagy indiánháborúk korszaka már csak a hosszú folyamat végkifejlete volt. Az észak-amerikai õslakosok majdnem háromszáz évig tartó üldözése a történészek szerint 20-30 millió áldozatot követelt.
Az örmény népirtás
A történelemtudósok egyetértenek abban, hogy az emberiség történetében a 20. század jelentette a „népirtások évszázadát”. Soha annyi vallási, etnikai csoport elleni bûncselekmény nem történt, mint az 1900-as években. A sort a törökök örmények ellen elkövetett – sokak által a mai napig vitatott – mészárlása nyitotta meg 1915 és 1917 között. Az örmény holokausztként is emlegetett genocídiumra úgy tekintenek, mint az elsõ modern kori szisztematikus népirtásra.
A mai napig 22 ország által hivatalosan is népirtásnak elismert eseménysor elõzményei 1914 novemberéig nyúlnak vissza, amikor is az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az elsõ világháborúba. Enver pasa, a hadügyminiszter egy katasztrófával végzõdõ hadjáratot indított az orosz csapatok ellen, amelyrõl visszatérve az örményeket hibáztatta a tragédiáért, mivel azok szerinte az oroszok pártjára álltak. 1915. április 24-e éjjelén az oszmán katonai vezetés összegyûjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket ki is végezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény genocídium kezdetének.
Aztán 1915. május 29-én elfogadták az ideiglenes kitelepítési törvényt, ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akirõl „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Pár hónappal késõbb jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, ami kimondta, hogy az örmények minden tulajdona − beleértve a földjüket, haszonállataikat és otthonaikat − a hatóságok által lefoglalandó. Az örmények tulajdonának lefoglalása és a törvény kihirdetését követõ tömegmészárlások óriási felháborodást váltottak ki a nyugati világ nagy részén. Theodore Roosevelt késõbb a „Nagy Háború” legnagyobb bûntényeként jellemezte a népirtást, amelyben a becslések szerint 1,5–2,5 millió ember vesztette életét.
Holokauszt
A holokauszt elsõsorban a zsidók ellen irányuló, a második világháború alatt végbemenõ, náci vezetésû népirtási kísérlet volt – ha genocídiumról beszélünk, akkor általában mindenkinek ez a népirtás jut eszébe, amely a világtörténelem legjobban tanulmányozott, feltárt és dokumentált vallási és etnikai csoport ellen elkövetett bûntette.
A holokauszt során körülbelül hatmillió európai zsidó vesztette életét, de a náci rendszer más népcsoportokat is üldözött, így cigányok, oroszok, lengyelek és szlávok is áldozatul estek a népirtásnak, akárcsak a homoszexuálisok, a fogyatékosok, a Jehova tanúi és a szabadkõmûvesek.
Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem haltak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területeken Einsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították õket a több száz kilométernyire fekvõ haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek.
A Vörös Khmer-terror
Az igazi kommunista társadalom megalakítása volt a célja Kambodzsában 1975. május 19-én hatalomra jutott Pol Potnak (eredeti nevén Saloth Sarnak), akinek 1979-ig tartó rémuralma az egyik legkegyetlenebb népirtásként vonult be a történelembe. Hatalomra kerülésre után Pol Pot hihetetlen brutalitással minden ellenállást le akart törni az országban, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer-mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Kíméletlenül pusztította Kambodzsa kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat.
Koncentrációs táborokat hoztak létre és minden értelmiségit, tanárt, vallási vezetõt, nem khmer nemzetiségû, a Nyugattal kapcsolatban álló és szemüveges embert elhurcoltak és meggyilkoltak, családjukkal együtt. Nemre és korra való tekintet nélkül 1,7-2 millió embert öltek meg vagy kínoztak halálra. Fiatalok és gyerekek ezreit kaszabolták le machetékkel, csak hogy „takarékoskodjanak a lõszerrel”.
Pol Pot 1998-ban halt meg. Sohasem vonták felelõsségre, a rendszer elleni elszámoltatás pedig csak alig pár éve indulhatott meg.
Ruanda: száz nap, egymillió halott
Az Egyesült Államokat és az ENSZ-et is sokan bírálták amiatt, hogy passzív maradt, nem avatkozott be, amikor 1994. április elejétõl július közepéig, alig száz nap alatt legalább egymillió ember vesztette életét Afrikában, a hutuk és a tuszik között fellángolt etnikai konfliktusban.
A ruandai népirtásként elhíresült belháború során a hutu milíciák az ugyancsak hutu többségû kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levõ, de hagyományosan vezetõ szerepet betöltõ tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értõ hutukkal szemben. Aztán júliusban fordult a kocka, a tuszik vezette Ruandai Hazafias Hadsereg (Rwandese Patriotic Army, RPA) betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult elõre Kigali felé. A bevonuló tuszi csapatok nyomában mintegy 600 ezer tuszi menekült tért haza és több mint kétmillió hutu menekült el Ruandából, menekültválságot váltva ki az afrikai Nagy-tavak vidékén.
A tuszik megtorlásának a szakértõk szerint legalább hatvanezer halálos áldozata volt, és a ruandai népirtás közrejátszott a kongói polgárháború kitörésében is.
Srebrenica: a bosnyák rémálom
A srebrenicai mészárlás a boszniai háború egyik legvéresebb eseménye volt, amelyet a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Bûnügyi Bírósága (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) háborús bûncselekménynek nyilvánított, mivel véleménye szerint kifejezetten azzal a céllal hajtották végre, hogy a területen élõ minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak.
A mészárlás 1995 júliusában történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – fõleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki. A bûncselekményt Ratko Mladiæ vezetésével a Szerb Köztársasági Hadsereg (Vojska Republike Srpske, VRS) hajtotta végre. A VRS mellett a „Skorpiók” néven ismert szerb katonai alakulat is részt vett a mészárlásban.
A második világháború óta Európában ez volt a legvéresebb tömegmészárlás, amit elkövettek. Elõzõleg az ENSZ már erõk által védett, „biztonságos területté” nyilvánította Srebrenicát, a vérengzést azonban mégsem akadályozta meg, annak ellenére, hogy 400 felfegyverzett holland békefenntartó tartózkodott a területen. Az Európai Parlament 2009. január 15-ei ülésén július 11-ét a srebrenicai mészárlás európai emléknapjává nyilvánította.
A szovjet népirtás
És akkor a lista végén álljon az egykori Szovjetunió és az az eseménysor, amely meghatározta a ma már nem létezõ birodalom 20. századának jelentõs részét. Hosszú évtizedeken keresztül zajlottak ugyanis olyan események az országban, amelynek következtében emberek százezrei-milliói vesztették életüket. A történészek véleménye szerint ezek a történések kimerítették a genocídium fogalmát.
Az események sora 1918-ban kezdõdött, és az 1922-ig tartó polgárháborús népirtás, valamint az ennek nyomán a Volga mentén kitört éhínség következtében a becslések szerint 4-5 millióan vesztették életüket. Az ezt követõ, az 1920-as években végrehajtott politikai üldözések következtében újabb százezren haltak meg, míg a ‘30-as évek elejére jellemzõ erõszakos kuláktalanítás és kollektivizáció tízmilliónál is több áldozatot követelt. A Holodomor néven elhíresült 1932-33-as ukrajnai éhínségben újabb 7-10 millióan vesztették életüket – csak a gyermek áldozatok száma hárommillió volt –, míg az 1934-39-es „nagy sztálini terror”, azaz a politikai leszámolások és a tisztogatások következtében egymillióan haltak meg.
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
postaimre
- 2013. March 16. 17:20:31
#12 |
Osmagyarhon
- 2013. March 16. 21:51:49
#13 |
nyilasfergeteg
- 2013. March 17. 08:35:26
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.