Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Egy ébredõ magyar: MIÉRT KELL A ZSIDÓK HATALMÁT LETÖRNI?
I. Szemle a zsidó és a keresztény tábor fölött.
A zsidóságot kritizálni nem szabad! Aki zsidót kritizál, vagy pláne bûneit feltárja, az: zsidó osztályt gyûlölõ antiszemita, akit a Népszava, a Világ, a Pesti Napló, a Fidibusz, az Egyenlõség, s a többi különféle nevet viselõ, néha nem zsidó köntösben tetszelgõ zsidó lapokban a rágalmak hasábjain elégettek. A zsidók tudniillik az osztálygyûlölet ellenségei. Ezért szidták, csúfolták és gyûlölték nyíltan és bántatlanul a bolsevizmus letöréséig offenzív módon a „gójokat”. Jaj volt annak, aki a „gójok” védelmére kelt, azt Kun Béla, Pogány József, Szamuelly Tibor, Kunfi Zisgmond, Weltner Jakab és a többi világot megváltó zsidó szapora, de mindenkor hazafias és becsületes fajtája a nyilvánosság elõtt agyonkövezte.
Azaz legyünk igazságosak! Voltak keresztényeink, akiket a zsidók szerettek és védelmükbe vettek. Ezek az úgynevezett „díszgójok”, kirakatkeresztények voltak, akik belsõleg azonban épp oly kevéssé filoszemiták, mint a többi gójok. A díszkeresztény pénzért, vagy egyéb elõnyért a zsidó ügy kirakatában díszeleg, ahogy a Dob utcai frissen mázolt néger a vásáros bódé kikiáltója mellett.
A zsidóság a „díszgójokkal” úgy takaródzik, mint a struccvadász, aki a struccköntöst azért húzza magára, hogy az üldözött struccok benne a vadászt föl ne ismerjék. Tessék akármilyen zsidó politikai vagy társadalmi egyesülést megvizsgálni. Mindegyiknek van egy-két „díszgója”. Kapósak a gentry-származékok, a nem gentryk, ha nevükben egy-két ipszilon díszeleg. Néha még a „díszgój” is meg van hamisítva, mert a Kossuth-szakáll és az ipszilon viselõje tõsgyökeres zsidó.
A hamisítatlan „díszgójok” voltak azok a farkasok, akik báránybõrbe bujtatva a zsidóhad élén a hazafias és erkölcsös nemzeti várba törtek, hogy a progresszivitás zászlója alatt a történelmi Magyarországot szétrombolják, s romjain az egyedül üdvözítõ rablógyilkos bolsevizmusnak trónt emeljenek.
A bolsevizmus letörésével a zsidóság és a nem-zsidók között az erõviszonyok megváltoztak. Hazánk népességének 4—4.5%-át tevõ zsidóságnak hatalma, mely a Kárpátok övezte hazánkban térdig gázolt vérben s nyakig dõzsölt rablott javakban, megsemmisült; a 95.5% kereszténység, mint a földre sújtott Anteusz, talpra ugrott és zsarnokát földre teperte, hogy soha többet talpra ne állhasson. Ez a mûvelet, amelyet, a kereszténység végzett, zsidó zsargon szerint „fehér terror”, „sötét reakció”, mely miatt Oroszországot, Romániát, Törökországot, Lengyelországot tönkretett. Ausztriát és Csehországot kikezdett zsidóság bennünket „elítél”. A fölülkerekedett kereszténység visszanyert hatalmának konzerválása végett a zsidóosztály ellen kíméletlen osztályharcot folytat, hogy a közszellembõl a zsidó erkölcsöt, a hazafiasságot és becsületet kigúnyoló zsidószellemet kiirtsa. Ez is, — mondja a hatalmáról levitézlett zsidóság — sötét reakció, mely ha állandósul, a mi Kánaáunk megszûnik gabonát, gyümölcsöt, állatokat, szenet, ásványokat teremni, a munkás megszûnik dolgozni, s itt mindenki munkakedvvesztetten éhen fog halni, mert ha az árdrágító, lánckereskedõ, uzsorás, börzesvindler és egyéb közhivatalokban ülõ zsidó hatalmáról letaszítva lapulni lesz kénytelen, a paraszt és munkás búskomorságban pusztul el, a Duna és mellékfolyói kiszáradnak, a nap pedig csak azokra az országokra fog sütni, melyekben a „nemzetfenntartó” zsidókat díszgyaloghintókon cipelgetik a „gójok”. Azt az osztályharcot, amelyet a bolsevizmus letörése folytán levitézlett zsidó osztály, mint ez idõ szerint elnyomott, a 95.5% -os többségben lévõ keresztény osztály ellen folytat, maga a telhetetlen, türelmetlen s erkölcs nélkül való zsidóság provokálta. Galádul visszaélt azokkal a jogokkal, melyeket a liberalizmus neki nyújtott. A magyar nép sohasem volt antiszemita. Antiszemitává a zsidóság tette, mert a magyarságot elsõsorban vagyonilag tette tönkre, másodsorban, mikor a bolsevizmus cégére alatt az államhatalmai magához ragadta, golyóval és akasztófával rohanta meg hazánk népét, hogy uralmát örök idõkre biztosítsa. A zsidóság, mely batyuval a hátán a Kárpátokon átsompolyogva, alázattal kezdte meg nálunk az uzsoraipart, egyszerre zsarnoki, nérói haddá vedlett, mihelyt kimutatta a foga fehérét. A kereszténység a hatalom összes eszközeit féltékenyen kénytelen öklében tartani, hogy mihelyt a zsidóság a nála megszokott korrupcióval, erõszakkal a hatalmat ismét magához akarná ragadni, a hatalom korbácsaival iziben végigvághasson rajta,
Minden országnak megvan az önrendelkezési joga. Meg van nekünk is. E hazában 95.5% keresztény él. Ez a túlnyomó többség érvényt fog szerezni akaratának, és szuverenitásánál fogva sorsát intézni, s nem fogja tûrni, hogy egy 4.5%-os zsidóság kapitalizmusa, hazafiatlan és erkölcs nélküli sajtója, a külföldi közvélemény meghamisítása, félrevezeteti utcai csõcselék útján a 95.5%-es többséget rabigába hajtsa.
A keresztény nemzeti többség a nemzeti önfenntartás ösztönétõl ûzötten a harcot a zsidóság ellen nyílt sisakkal kényszerült felvenni. Az 1867 óta lappangó, s azóta egyre erõsbödõ, de a zsidóság által elnyomott antiszemitizmusnak: a bolsevizmus letörésével elemi erõvel kellett kitörnie. A zsidó bolsevizmus rémes borzalmai, vagyoni gaztettei az elkeseredett kereszténységet az antiszemitizmus táborába terelték, mely mindaddig nem fog leszerelni, ameddig a kereszténység anyagi és politikai hegemóniája örökre biztosítva nincs. A bolsevizmus Dózsa Györgynek akart szobrot emelni, a keresztény reakció dr. Istóczy Gyõzõnek fog örök emléket alkotni, akit a bolsevizmus által elpusztított Hungária romjai fájdalmasan igazolnak.
II.
Hogy lesz a rongybatyuból zsidó mamutvagyon — produktív munka nélkül?
E mûvecskében párthíveinket részletesen fel fogjuk világosítani, hogy miért kell a zsidóság ellen könyörtelen osztályharcot folytatnunk?
1867-ben kevés zsidó lakott hazánkban. A bolsevizmus kitörésekor már 4.5% zsidónk volt. 1919-ben a közhatalom már egészen zsidókézben volt, mert a tõke, az egész kereskedelem, a hitelélet, a sajtó, a földbirtok nagy része, a törvényhatóságokban s a parlamentben a politikai hatalom nagyobbik fele zsidó volt. Az utóbbi idõben már zsidó miniszterünk is volt, kit néhány kikeresztelkedett zsidó elõzött meg. Vázsonyi, Teleszky, Szterényi, Harkányi, Hazai neveire még emlékszünk. A közhatalom többi birtokosa csak amolyan „díszgój” volt, akinek zsidófüttyre kellett táncolni. Az elõfütyülõk a háború alatt Lánczy és Ullmann zsidó bankárok voltak. A bolsevizmus megszüntette a díszgój intézményt. Csak Garbainak kegyelmezett meg. A hatalom többi birtokosai mind zsidók voltak. Ki beszél abban az idõben Garbai-kormányról? Mi csak Kun-kormányról hallottunk, Garbai a Kun-kormánynak „sabeszgója” volt.
Hogyan történhetett, hogy egy hatvan év elõtt letelepedni kezdõ csekély népfaj egy 20 milliós államban politikai és gazdasági fölényre tudott jutni, mikor közismert tudott igazság, hogy a zsidó a gyéren jövedelmezõ produktív ipari és mezõgazdasági munkától irtózik? Errõl fog regélni Önöknek egy ébredõ magyar. Meg fognak gyõzõdni, hogy a zsidó erkölcs, ha ugyan erkölcsnek lehet gúny nélkül nevezni, hazánk mélységes bukásának oka, hogy a zsidóság a hazánkban élõ keresztény népfajok veszedelme, s hogy a zsidó parazitizmus a mi népünk boldogulásának, s nemzetünk haladásának legnagyobb kerékkötõje.
A zsidó fütyülõvel a szájában, rongybatyuval a hátán kezdi meg a honfoglalást. Kezdetben a falu gúnyja. Majd pálinkás zsidóvá lép elõ. Boldogítja a hetivásárt. Késõbb fûszeres-zsidó lesz belõle. Panamázik a helyi hatósággal, a fináncokkal. Megkapja az ítalmérési, meg a trafik jogot. A falusi zsidó boltja lesz a közigazgatás által elhagyott paraszt bankja. A paraszt nála rúg be. Berúgott állapotban nála kótyavetyéli el a holmiját és áruját, amelyen a zsidó busás nyerséggel túlad. A paraszt a falusi zsidónál vesz fel drága kölcsönt, melyet visszafizetni nem tud. Az árverésen a paraszt egészen a zsidó kezébe kerül. A zsidó tovább tollasodik. Szállodát nyit. Vendéglõjét nagyobbítja, kávéházzal kiegészíti. Most már a helyi hatalmasságok is felkeresik. A kis és középbirtokosok nála lumpolnak, olcsón számit, még kölcsönt is ad. A közép és kis-birtokos már a szállodás zsidótól kapja a kölcsönt, õ is épp úgy a zsidó kezébe kerül, mint a paraszt.
Mialatt a fütyülõs zsidóból szállodás zsidó lesz, több honfitársa telepszik meg mellette a faluban, õ az idegenvezetõ, a jövevények szálláscsinálója. Egy-kettõre együtt van a hitközség. Szántani, vetni, egyéb testi munkát végezni egyik sem megy. Az nekik nem gseft. A zsidó kereskedõnek nevelõdött. Pipával a szájában, üzlete ajtajának féltájára támaszkova lesi áldozatait. Olyan, mint a pók, mely hálója szögletébe bújva lesi, mikor esik bele egy „legyecske?” Ezzel a „produktív” munkával keresi vagyonát. A paraszt pedig egyre szegényedik, amíg csak ki nem vándorol Amerikába.
A szállodás zsidó már politikai tényezõ. Hatósági emberek, s váltó adósai a lekötelezettjei. A képviselõválasztáson sok alkotmányos költséget keres. Szállítja a részeg voksokat. A szállodás zsidóból bankár, s egyéb üzletes lesz. Tõzsdén is játszik. Mindennel spekulál. Mindent vesz, mert minálunk az elhagyott népnél, a gseftelés jobban gyümölcsözik, mint a produktív munka. Pénze útján belekerül a törvényhatósági bizottságba is. Több, vele tartó hitsorsosával részt vesz a törvényhatósági tisztújításokban. Pénzével irányító szerepe van. Megmozdítja még az országos sajtót is. Belekerül valamelyik szabadkõmíves páholyba. Ha a törvényhatóságnál érvényesülése nem sikerül, szidja a gentryt és a reakciót. Ha a parasztnyúzásban megakadályozzák, az agráriusokat szidja. Panaszra megy a miniszterhez s egyéb politikai „balhékat” rendez.
A vidéki zsidó, produktív munka nélkül csakhamar a környék nagybirtokosává hízik. Így lesz nagyjában, legalább szokvány szerint, a galíciai zsidóból új magyar földesúr. Áll ez megfelelõ módosítással a fõvárosi zsidóságra is, melynek hatalmi túltengése Budapesten a históriában példátlan.
III.
A közélet zsidó uzsorásai.
Budapest törvényhatósági bizottsága csekély töredéktõl eltekintve zsidó, ámbár a lakosság összlétszámának fele sem az. A virilis tagok zsidók, mert Budapest a zsidó uzsora központja. Itt laknak az uzsorakirályok, kik lakbéruzsorán, tõzsdespekuláción, kincstárcsaláson, közszállításokon, panamákon, árdrágításon, lánckereskedelmen és egyéb nem produktív életpályákon szerezték nagy vagyonukat. A nem virilis bizottsági tagokat a klikkek választják. A klikkfõnökök túlnyomó része zsidó. Ezek szállítják a zsidó törvényhatósági bizottsági tagságokat, melyekért jelentékeny vételárat kell a választási pinkába fizetni. A bizottsági tagsági mandátum panamaiparra jogosító tagsági igazolvány.
A törvényhatósági bizottság Budapesten annyira zsidó, hogy az évzáró közgyûlések után bátran mehetne a Dohány-utcai zsinagógába Te Deumra. Ehrlich G. Gusztáv, Vázsonyi, dr. Glücksthal, dr, Stern neve arany héber betûkkel van a fõváros történelmében megörökítve. A fõvárosi zsidó törvényhatóság bizottság töltvén be választások útján a magisztraturát, „goj” legyen a talpán, aki be tud valamilyen hivatalba jutni. Telerakják a hivatalokat kortes erkölcsök és kortes érdemek szerint zsidókkal, zsidók által fémjelzett díszgójokkal. Különösen szeretik a kiugrott katolikus papokat. Ezeknek tanácsnoki állásra elsõbbségük van. A polgármesteri állásra csak duplán fémjelzett, s a törzsfõnököknek absolute engedelmes filoszemita „gójnak” lehet igénye. Horribile dictu! A zsidó törvényhatósági bizottság választja meg még a katholikus egyház plébánosait is. A katholikus plébános jelöltnek az összes zsidók kezét végig kell csókolni, hogy plébániát kaphasson. Ugyebár, mily szép a magyar liberalizmus? Hogy óbégatnának a zsidók, ha a „gójok” a rabbiválasztásba beleavatkoznának. Directe Wilsonhoz mennének panaszra. Ilyen közéleti állapotok mellett a zsidóság még csodálkozik, hogy lehet egy „gój” antiszemita!
Azoktól a panamáktól, melyek a fõvárosi közmunkák és közszállítások körül lefolynak, még Honolulu is hangos. Ebben a közéleti mocsárban csupa zsidó fetreng, melyben kövérre hízik. Ha ezt a zsidóság szemére vetik, azzal replikázik, hogy ha nem a zsidók panamáznának, a keresztények tennék. A pesti zsidóság e cinikus felfogása klasszikusan jellemzi a zsidó szellemet. Annak láttára persze, hogy a kereszténység a panamafertõbõl a zsidóságot ki akarja kergetni, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az ententehoz fordul oltalomért, hogy az „antiszemitizmus”, a „fehér terror” és a „reakció” ellen lépjen fel. Ez a zsidó taktika a legvéresebb antiszemita vezércikknél jobban lázit a zsidó osztály ellen.
A bevándorolt zsidó elem fõvárosi garázdálkodása teszi érthetõvé, hogy a zsidóbolsevizmus csak Budapesten talált talajra, mellyel szemben a hazafias és tiszta erkölcsû vidék annak dacára hadiállapotba helyezkedett, hogy a zsidó politikusok és zsidó generálisok golyóval és akasztófával tizedelték a falu népét. A vidék nem vette be a pesti zsidók zsarnokságát, melyet a mai zsidó sajtó azon a címen sír vissza, hogy a vezetésnek a fõváros kezén kell maradni, mert itt jelenik meg a Világ, a Lloyd, a Népszava, az Egyenlõség, a Fidibusz, a Pesti Futár, a Vágóhíd és egyéb zsidó irodalmi termék, melyek a fõvárosi szellemi fölénynek kultúrbizonyítékai, mert Budapesten fél millió zsidó él, kiknek fele még galíciai honos, s mert Budapesten akkora a Chevra Kadisa, milyet Jeruzsálem szent falai sem láttak. Ilyen talmi logikával óhajtanak a pesti zsidók nem ugyan Budapest, de saját hegemóniájukat biztosítani.
A falusi zsidóknak a fõvárosba törtetése, a fõvárosban való elterpeszkedése, s törvényhatósági bizottságokba való tömeges betolakodása magyarázza Budapest botrányos erkölcsi bukását, s ezzel együtt a felviharzó mérhetetlen antiszemitizmust, mely a zsidó erkölcs pusztításainak ha kell, hatalmi szóval is, gátat fog vetni.
IV.
A zsidó erkölcstan.
A zsidó erkölcs alapszabálya: „cél szentesíti az eszközt”. Vagyont szerezni minden áron. A zsidónak teljesen „wurst”, hogy mivel keresi vagyonát. Ma katholikus egyházi író, holnap bolsevista népbiztos. Ma pöffeszkedõ kapitalista, holnap szocialista néptribun. Ma inkarnatus szocialista, holnap Kun Bélával és társaival a gyûjtõfogházban csókolódzik. Ma Vázsonyi leghûbb demokratája, Vázsonyi szökése után Károlyi Mihály vezérembere, 1919 március 22-én Kun Béla zsidó fejedelem kóser udvarában lebzsel. Ez a zsidókapacitás ma dühös királypárti. Az egyik zsidó munkapárti képviselõ, a másik vérbeli 48-as párti Kossuth-szakállal. Van még Apponyi-párti zsidó képviselõ is klerikális mázzal. A zsidó lelkes vörös terrorista, de ha muszáj, szívesen ül pár évi fegyházat zsebtolvajlásokért. Az orgazdaságból élõ tengernyi zsibárus karakter dolgában a hitelszövetkezeti és bankdirektorral egy nívón boldogítja a bolsevizmus legvégsõ határáig Magyarországot. Olyan rablók, milyeneket a magyar zsidó bolsevizmus kitermelt, méreteikben az angol bûnügyi regényírók fantáziáját messze túlszárnyalják. A zsidó erkölcstelen kapzsisággal, karaktertelenséggel, gonoszsággal bélelt kaftán. E megállapításon a csekélyszámú tisztességes zsidó kedvéért közérdekbõl nem lehet a kivétel rését megnyitni. A zsidó erkölcsöt különben e mûvecske következõ részében igen plasztikusan lehet rekonstruálni.
A bûn és tisztesség között széles mesgye van, melyen csak a szubjektív becsületérzés a rendõr. Akiben becsületérzés nincs, bátran kalandozhat e mesgyén; az ügyész, rendõr hozzá nem férhet; a becsületes ember meg az ilyen kalandorral mást nem tehet, mint utálja és bojkottálja. Az ilyen kalandort a zsidó erkölcs élelmesnek nevezi és elõtte kalapot emel A zsidó azonban az élelmesnél is ügyesebb. Bekalandozza a bûn területét is, lehetõleg úgy, hogy rábizonyítható ne légyen. A büntetõ hatóság ritkán éri utol az ilyen kalandorokat, és mégis, az elitélt vagyoni bûntettesek 90% -a zsidó, amibõl elképzelhetõ, hogy mekkora a zsidók által elkövetett bûncselekmények száma. Kedvenc bûncselekményeik a hamis eskü, uzsora, csalás (annak minden fajtája) okirathamisítás, lopás, orgazdaság, sikkasztás, vétkes és csalárd bukás, hûtlen kezelés, árdrágítás, lánckereskedés, szállítási csalások, vesztegetés. A zsidó egyéb bûncselekmények mezejére nem igen kalandozik, mert a „rebachot” kicsinyli.
V.
„Gój” vet, zsidó arat.
Idõsebb polgártársak még élénken emlékeznek a délvidéki gabonauzsorára. Ez az uzsorának megengedett módja, mert ezzel sokkal hamarabb lehet valakit tönkre tenni, mint a hiteluzsorával. A pesti zsidó gabonabevásárló cégek hazánk Kánaánját, a Bácskát és Bánátot a gabonauzsorával kegyetlenül letarolták, a föld népét pedig földönfutóvá tették. Mit csinált a pusztulás láttára a végrehajtó hatalom? Bûnpereket zúdított a zsidók nyakába. Erre nyomban megindult a mentõakció. A jogi és gazdasági (persze zsidó) szakirodalom tudományos alapon álló zsidó bevásárlók védelmére kelt. A felsõbb bíróságok a vádlottakat paragrafusok hiányában felmentették. A tõzsde Sobri Jóskáit szabadlábra helyezték. De azért a Schlesinger és Pollakovích cég és érdektársai büszkén mutatnak a tõzsdepalotának csúfolt kõhalmazra, a zsidó uzsorakapitalizmus budapesti kolosszusára, melynek minden egyes köve sok-sok, már kivándorolt magyar, német és szerb paraszt véres verejtékébe került. És a csahos gabonauzsorások mégis egyre a produktív agráriusok ellen uszítanak, hogy a nemzetpusztító zsidó merkantilizmust, a munkanélküli jövedelmet, a zsidó parazitizmust még erõsebbé tegyék. Ebbõl mindenki megértheti, miért gyûlöli a zsidó a „hecckáplánt”, aki falusi híveit szövetkezetbe tömöríti, hogy a zsidó uzsora ellen megvédje.
VI.
Hogyan lehet tõke nélkül üzletet alapítani?
A háború elõtti évtizedekben a túltermelésben szenvedõ Németország és Ausztria hazánkat iparcikkeivel elárasztotta. Magától értetõdik, hogy az importáló cégek belföldi képviselõi zsidók voltak, még pedig túlnyomólag vagyonilag lezüllött zsidók, akik csak azért, hogy jutalékkeresményüket fokozzák, a kereskedõi etika félretételével, reális alap nélkül fûnek-fának hiteleztek. Ez az állapot kapóra jött a vagyontalan zsidóknak, akik tõke és szaktudás nélkül vágtak neki az „üzletgründolásnak”. A jóhiszemû hitelezõ a belföldi képviselõ ajánlatára formálisan kistafírozta az új boltost. A verseny nehéz volt, az üzlet nem ment. Lejárófélben volt üzleti tartozása is. A megszorult új boltos becsukta boltját. Megmaradt holmiját a következõ perlés elõl sürgõsen elkótyavetyélte. A hitelezõ bottal üthette adósának nyomát. Ha perelt, ráfizette még a perköltséget is, mert az adóson semmit sem lehetett bevasalni. Ha a hitelezõ csõdöt kért, kérelmével el kellett utasítani, mert nem tudta kimutatni, hogy adósának akkora cselekvõ vagyona van, melybõl a csõdeljárás költségei kitelnek. Miután csõdnyitás elérhetõ nem volt, vétkes és csalárd bukásáért nem lehetett a bûnvádi eljárást az adós ellen megindítani. Hitelezési csalásért meg azért nem lehetett üldözni, mert ez a legritkábban volt megállapítható. Végrehajtási csalásért meg nem lehetett bántani, mert az árukat még pereltetése elõtt adta el. A csõdcsalás a legritkább esetben volt rásüthetõ, mert a nyomozás megindításához és irányításához szükséges terhelõ adatokat a távollevõ és itt megbízhatatlan ügynök által képviselt hitelezõnek felderítenie nem sikerült.
Hiteltörvényeink hézagait, amint a gyakorlati élet tömegesen bizonyította, a tõke nélküli zsidó boltosok alaposan kihasználták. A magyar piacra utalt külföldi importõrök e vircsafton megbotránkoztak, de azért kénytelenségbõl hazánkba tovább hiteleztek, persze mindig drágábban, mert a korábbi üzleti veszteségeket új áraikba bele kellett kalkulálniuk.
A mi zsidónk elsõ bukásával, melybe egy haja szála sem görbült bele, egy kis kezdõ tõkére tett szert. Feleségének neve alatt új üzletet nyit, melybe kezdõ tõkéjét beleöli. A felesége már nagyobb hitelt kap. A feleség szakasztott úgy bukik, mint a férj, azzal a különbséggel azonban, hogy õ már több pénzzel vonul vissza. Amit a feleségével csinált, folytatja többi rokonaival, míg végre akkora tõkét gyûjt magának, hitelezõi vagyonából, amekkorából valamelyik rokonának a neve alatt már versenyképes üzletet tud nyitni magának.
Ebben a bukási példában eklatánsán nyilvánult meg az úgynevezett zsidó üzleti élelmesség, melynek becsületes neve — gazság. Ennek pedig az egész háború elõtti kereskedelem korrumpálása volt az eredménye,
A háború elõtt úton-útfélen, kirakatokban és lapokban olvastunk hirdetéseket: „Csõdtömeg eladás, csõdtömegben vett áruk kiárusítása.” Rengeteg ily áru került forgalomba vesztegetõ áron, hisz a kótyavetye áruért szédelgõ zsidók úgyszólván semmit sem fizettek hitelezõiknek. A közönség megrohanta a bevásárlási forrásokat, melyek az árakat a tisztességes kereskedelem rovására lenyomták. A. „gójok” egymásnak megelégedetten sugdosták: „Hiába! Mégis csak zsidó boltosnál lehet olcsón vásárolni!”
A megtévesztett „gój” arra nem gondolt, hogy azt a kárt, amit a zsidókereskedelem milliónyi csalással a külföldi hitelezõknek okoz, nem az egyre vagyonosodó zsidó kereskedõ, hanem a rohamosan szegényedõ vásárló közönség fizeti meg. Nem gondolt arra, hogy a zsidó svindli a valóságban az élet megdrágulására, a pénz értékcsökkenésére, hazánk eladósodására, a vörös szocializmus terjedésére vezet, mely utóbbi a többi tényezõvel kapcsolatban a világot megváltó zsidó bolsevizmusnak volt elõfutárja. Az elõre nem nézõ, elõre nem látó keresztény osztálynak határozottan imponáltak a zsidó vesztegetõ árak. Olcsón vásárolt bûnös holmit, s ezzel eladta elsõszülöttségi jogát egy tál lencséért. A bolsevizmus alatt bõven meglakolt a zsidó korrupcióért, mert a törvényhozás útjain nem irtotta ki már korábban a zsidó svindli kótyavetyét, sõt vásárlásával egyenesen elõmozdította.
VII.
A bírósági végrehajtók eldorádója.
A háború elõtti 25 évre esik a végrehajtói intézmény fénykora Budapesten. Európa elsõ zsidó metropolisában a bírósági végrehajtó volt a legnagyobb úr. Fiakkeron reggeltõl estig látogatta áldozatait (?), a bukott zsidókat, akik vendégszeretettel fogadták régi ismerõsüket, a keresztényeknél nem szívesen látott bírósági kiküldöttet. A végrehajtók rengeteg pénzt kerestek. Némelyik zsidó ellen 150—200 végrehajtást foganatosítottak. A végrehajtott hitsorsos nem csinált kázust a végrehajtásokból. Lefoglalt holmiját valamelyik megbízható rokonával vagy ismerõsével kiigényeltette. Tanúja mindig volt. Ha az igényperelést megunta, idegen név alatt lakott, vagy pedig járványcédulát ragasztott ki lakása ajtajára, hogy a végrehajló lábát hozzá be ne tehesse. A végrehajtások nem zavarták abban, hogy 4—5 szobás elegánsan és kényelmesen berendezett lakásában nagy jövedelmei eláruló s fényûzõ zsúrokkal spékelt életmódot ne folytasson. Hadd pukkadjon a hitelezõ — gondolta magában. Körülbelül 20 bíróból álló járásbíróság harminc éven keresztül nagyiparszerûen tisztán igénypereket tárgyalt. Igénypert nem lehetett elveszteni. A tanuk, az árverési hiénák, mindig kéznél voltak. Sok ezer zsidó rengeteg hitelezési csalásának sok aktája beszédes bizonyítéka a régi V. ker. járásbíróság végrehajtási és igényperi irattára, melyben az árverési hiénák milliónyi hamis esküje van megörökítve. A zsidóság erre most vázolt taktikázásra, mellyel hitelezõit falhoz állította, rém büszke volt. Hiába, mondták a zsidónak van esze. A „gójt”, akibe polgári és egyházi oktatója morált, etikát, talmudmentes tisztességet préselt, lehülyézte, mert a zsidómorál magaslatára nem tudott helyezkedni.
VIII.
A szövetkezeti eszme hiénái.
A szövetkezeti eszme a kisember erõssége, mely neki a nagytõke elõnyeit biztosítja. Így volt ez mindenhol, hazánkat kivéve. Azokat a szövetkezeteket, melyeknek a kereszténység hasznát vehette volna, a zsidóság a merkantilizmus zászlajának lobogtatásával, sajtójával, s kormányhatalmával leheletlenné tette. A hitelszövetkezeti eszmét azonban melegen felkarolta, mert felfedezte, hogy a mi törvényeink mellett a hitelszövetkezeti intézmény a hitel, uzsora védõbástyája. Mit csinált a tõkés zsidó? Keresett magának egy võt, zsidó fiskálist. Hozományul 20.000 koronát adott neki, s meghagyta neki, hogy csináljon hitelszövetkezetet koronás alapon. A szövetkezetbe persze csak a hitelre szoruló, de hitelképtelen középosztály lépett be, hogy néhány száz korona ínségkölcsönt kapjon. A szövetkezet tehát hitelképtelen adósok társasága volt. A gründoló após volt a vezérigazgató, rokonai a többi igazgatók, a võfiskális volt a jogtanácsos és ügyész. Az após szerzett visszleszámolási hitelt. A szövetkezti tagok derûre-borúra vettek föl váltókölcsönöket. A koronás befizetéseket nem eszközölték. Ennek aztán az volt a következménye, hogy a váltókölcsönnel adós tag a leszámítoláskor néha négyszer-ötször akkora õsszeggel tartozott, mint amekkorát felvett, dacára annak, hogy sokat törlesztett, mert a törlesztéseket a tag üzletrésztartozásának, s ennek függelékét képezõ rengeteg késedelmi bírságnak részlettörlesztésére fordították és pedig alapszabályszerûen. A szövetkezeti tag tehát csakhamar elmerült az adósságokban. Most megkezdte mûködését a szövetkezeti ügyész. Megperelte a váltóadós tagot kezeseivel együtt, akik más váltókon persze az egyenes adósok voltak, hiszen a megszorult szövetkezeti tagok egymásnak kezeskedtek. Az ügyész minden adós és kezes ellen külön kért biztosítási és kielégítési végrehajtást. Szaporította a költségeket, melyek a tõkét rendszerint fölülmúlták. Némelyik szövetkezeti ügyész a béke éveiben, akkori idõkben horribilis évi 50.000 koronát megkeresett ily perlésekkel. Szépen keresett mellette apósa is, a vezérigazgató, mert õ szedte be a váltókölcsönök jutalékát. Szóval õ elõre keresett.
Az 1900-as években rengeteg ily szövetkezet boldogította Budapestet, melynek szegény középosztálya, különösen a tisztviselõk, 100,000 számra keresztül kasul voltak perelve. A gründolók tudták és látták, hogy a hitelszövetkezeti gazdálkodás csak rövid életû lehet. Ezzel azonban nem törõdtek. Úgy spekuláltak ugyanis, hogy ha pár évig tudják a szövetkezetben a lelket tartani, a vezérigazgató jutalékokból többszörösen megkeresi azt, amit az üzletbe ruházott, t. i, azt a bizonyos 20.000 korona hozományt, melyet fiskális vejének adott. Fiskális veje pedig az üzleten megkeresett 100-—120 ezer korona perköltséget. Ha a szövetkezet bukik, ez a tagok baja, mert a passzívákért õk felelõsek.
1907-ben azonban beütött a pénzkrach. A hitelszövetkezetektõl megvonták a visszleszámítolási hitelt. A szövetkezetek megbuktak. Sok após és võ számítása füstbe ment. A szövetkezeti tagok pedig benn maradtak a csávában.
Aztán mondja valaki, hogy a zsidó nem szolgálta becsületesen a szövetkezeti eszmét!
IX.
A szolid zsidó tõke.
Szakasztott ilyen üzleti erkölcsök melleit dolgoztak zsidó bankárjaink. Produktív kölcsönt az arra szorulók a legritkább esetben tudtak kieszközölni. Ily kölcsönök elõnyösöknek csak abban az esetben bizonyultak, ha a kölcsönvevõk az uzsorakamatokat saját vállalataik komitenseire áthárítani tudták. A kölcsönvevõ elképedt, mire a kölcsönösszeget neki folyósították. A jutalék, a magas kamatláb, mindenféle egyéb levonások a kért összeget alaposan megdézsmálták; ráadásul a pénzintézetet vezetõ igazgatót a kölcsön folyósításáért külön kellett honorálni. Keresni akart az ügynök is, aki a kölcsönvevõ és bankigazgató között az összeköttetést létesítette. A közvetítõ keresett is tekintélyes összegû províziót. A zsidó tõke tehát így táplálta a hazai vállalkozásokat és a magyar ipart. Isten csudája, hogy gazdasági életünk a háború kitörése elõtti hitelélet mellett teljesen össze nem omlott. Nem omlott össze azért, mert a nagybankok, mint a cápák, uzsorakölcsöneikkel az ipari és egyéb vállalatokat felhabzsolták, úgy, hogy a háború alatt az áruuzsorán még kövérebbre hízott bankok földbirtokokat és egyéb bérgazdaságokat voltak kénytelenek tõkéjük gyümölcsöztetése végett megvásárolni. Ezen üzleti ág teljes kiépítésében csak a közbejött politikai események akadályozták meg.
Az üzérkedés e nemével szemben a törvényhozás és végrehajtó hatalom tehetetlenül állt. Ullman és Lánczy voltak Magyarország teljhatalmú diktátorai. Övék volt a pénzügyi hatalom, mely a politikai hatalmat zsebében tartotta.
A bankok nemcsak a most vázolt keretek között garázdálkodtak, hanem ezeken kívül is, Ha a bankigazgatók valamelyik tervbe vett üzletrõl megállapították, hogy nagy nyereséggel kecsegtet, szindikátust csináltak. Ez a szindikátus vette fel és bonyolította le az üzletet. A szindikusok bankjuk pénzét mobilizálták, s a szindikátus üzletét ezzel finanszírozták. A nyereséget a szindikusok maguk között felosztották, egy részét azonban, jutalmul azért, hogy a tõkét rendelkezésére bocsátotta, bankjukba fizették. Ezek az urak tehát idegen tõkével saját zsebükre dolgoztak. A közönség persze csodálkozott, hogy miért sokkal drágább minden Magyarországon, mint a mûvelt nyugaton és Németországban? A magyarázat egyszerû: a sok erkölcstelen és tiltott profit drágította meg nálunk az életet, és mégis a zsidók lármáztak a legjobban, hogyha olcsón vásárolni és élni akarnak, kénytelenek külföldre menni s külföldön nyaralni. Ez a zsidó cinizmus non plus ultrája.
Amit a háború alatt az árdrágítók és lánckereskedõk mûveltek, a háború elõtt a kartelek csinálták. Aki a nagybankok üzleti életét ismeri, ismeri egyúttal a kartelek erkölcseit, melyek mindig gazdasági közérdekre hivatkoztak, midõn a kartelt alakítva a fogyasztó közönséget kirabolták. Háború elõtti törvényhozásunknak nem volt ereje a nagy bankok és kartelek hatalmát megtörni, ami nem csoda, hisz törvényhozásunk a háború elõtt lényegében a zsidó kapitalizmus képviselete volt. A parlament minden pártjában egy csomó zsidó képviselõ ült, a többi tõle függõ nemzsidó liberális köntösben imádkozott vele. Az eladósodott gentryk és földesurak, a zsidó tõkésekkel paktáló fõpapok a zsidó kapitalizmus szekértolói voltak. Egyszóval Magyarország zsidó tõkései ellenállhatatlan erõvel koldussá szipolyozták hazánk népét.
Amit a zsidó kapitalizmus a világháború kitörésekor abbahagyott, a változott körülmények között, a háborús gazdasági életnek megfelelõen sokkal nagyobb erkölcstelenséggel és könyörtelenséggel folytatta.
A zsidó tõke egész erejével a hadiszállításokra vetette magát. Ezekbe az ügyletekbe belevitte a bankerkölcsöket is. Árdrágítani és csalni! — ez volt a jelszó. Oly rémületes mértékben gyakorolták üzleti politikájukat, hogy a végrehajtó hatalom a háború kedvezõtlen esélyeitõl megborzadva kénytelen volt drákói szigorúságú büntetõ törvényeket és gyorsított eljárásokat létesíteni. A zsidó tõke vesztegetése oly veszedelmes mérveket öltött, hogy még egy vezérhadbizost is megvesztegettek. A kormány ennek láttára a szállítási és ezzel kapcsolatos egyéb bûncselekményeknél a nyomozási hatalmat az ügyészség kezébe tette le. Az ügyészségen kívül csak a bíróságokban bízott meg, melyek, különösen a kúria, kérlelhetetlen szigorral üldözték hadseregünk csalóit, akik hazánk sírásóínak bizonyultak. Bezzeg volt jajveszékelés a zsidó kapitalizmus körében. A kúriának gyorsított ügyekben dolgozó tanácsait, Tisza Istvánnal együtt majd, hogy máglyára nem állították. Bíróságainkat azért, mert a zsidó tõke visszaélésének üldözése körül kellõ szigorral jártak el, antiszemitáknak bélyegezték, ellenük valóságos társadalmi aknamunkát kezdtek és folytattak. Ennél az aknamunkánál is az ismert zsidó eszközökkel dolgoztak. Meg is volt a gyümölcse. Mikor a háború vége felé a kormány hatalma meggyöngült s a kormányzat vezetése gyenge kezekbe került, az antiszemitáknak, reakciósoknak csúfolt bíróságok mûködésének ellensúlyozása végett zsidó igazságügy-minisztert neveztek ki mire a különféle börtönökben és fegyházakban ülõ és sok évre elitélt hadseregcsalók fellélegzettek és sokan közöttük, ha átmenetileg is, friss levegõre kerültek. Erre a zsidó tõke megnyugodott.
A háború alatt a nagy és kis bankok, melyek kivétel nélkül zsidók, s a kereskedõ zsidóság mohón ûzte a lánckereskedés virágzó iparát. Olyan üzlet ez, melyhez sem áru, sem pénz nem kell, még üzleti telep sem. A kötlevél, mely mögött legtöbbször áru sem volt, az árdrágító kávéházban egy délután kézrõl-kézre körsétát végzett. Mindegyik kézben maradt néhány % jutalék. Akárhányszor egy árukülönítmény egy délután 100 percentes árdrágításon esett át. 1914 õszén Galíciából kiûzött lengyel zsidók rajokban lepték el fõvárosunk zsidó utcáit és kávéházait, ahol óriási mértékben ûzték az árdrágító lánckereskedelmet. Vagyonilag lezüllött egzisztenciák egyik napról a másikra lettek milliomosokká — produktív munka nélkül. És mit csinált a végrehajtó hatalom? Drákói szigorúságú rendeleteket bocsátott ki az árdrágító kereskedelem leküzdésére. Ha egyik-másik árdrágítót lefülelték, megindult a mentési akció, különösen akkor, ha az áldozat zsidó elõkelõség vagy bank volt, minek következtében az ügy elposványosodott, a bûnös pedig menekült. A fogyasztó közönség pedig fogait csikorgatva kénytelen volt a rettenetes drágaságot tûrni, míg körülötte az õ nyomorúságán és nélkülözésén aranypiramisok épültek. A zsidóság pedig büszkén mutatott fajának kiváló élelmességére: „Hiába, a zsidónak van esze!” — és a máról holnapra produktív munka nélkül megmilliomosodott szélhámos árdrágító elõtt az elismerés pálmáját lengette.
A nemzsidóknak ezzel szemben csekély az a vigasztalás, hogy börtöneik zsidókkal vannak megtömve, kiket vagyoni bûncselekmények miatt ítéltek el. A baj az, hogy a bûnös zsidóság legnagyobb része vagyonának piramisain pöffeszkedik, holott a börtönök mélyén volna helye. Magyarország keresztény népeinek a zsidó üzleti erkölcsök, vagyis a kereskedelmi erkölcstelenséget intézményesen ki kell irtani, ami sikerülni csak akkor fog, ha a zsidóságot egészségtelenül túltengõ hatalmáról leszorítjuk és zsidómentés közigazgatást állítunk fel.
X.
A magyar hazát „szeretõ” zsidóság.
1919 augusztus havában Magyarország népe, melyet a bolsevista zsidók golyóval és akasztófával irtottak, elemi erõvel fordult a zsidóság ellen, hogy azt az angolok által felszabadított Palesztinába tessékelje. A zsidóság azonban altruista érvekkel okolta meg ittmaradását. Érvelése szerint Magyarország kereskedelme tönkremegy, ha a zsidók vagyonostul elhagyják. Ez a pökhendi népfaj, ez a kitessékelt vendég, elbizakodottságában azzal tetszelgett magának, hogy az õstermelõ és gyáros az áruk kicserélése végett nem fog találkozhatni hazánk fogyasztóival, ha zsidó nem fogja õket felfedezni és elõkeríteni. A nép azonban tovább tessékelte a zsidóságot, mert ez, amit a zsidóság minálunk kereskedelemnek nevez, fentebbi leírásunk szerint közönséges csalás és rablás s mi csak humanitásból tessékeljük a zsidóságot Palesztinába, mert igazság szerint börtönbe és fegyházakba kellene internálni. Ha a zsidóság komolyan hinné, hogy a kereszténység az árucserét nem tudja lebonyolítani, hazánkon „üldöztetéséért” azzal állna bosszút, hogy 24 óra alatt kivándorolna. A zsidóság azonban ezt nem teszi. Magyarországot, ezt a fejõs tehenét esze ágában sincs itthagyni. A liberalizmus, a demokrácia, az egyenlõség szent eszméihez, az entente-missziókhoz, a világ összes zsidaihoz rimánkodik segítségért, hogy a „gójok” kiszorításával tovább itt maradhasson kereskedõnek, hogy további hatalmát visszanyerve, a „gójokat” úgy kezelhesse, mint a régi hellének a helótákat. A zsidóság csak azért ragaszkodik ittmaradásához, hogy a zsidó kapitalizmust függelékével, zsidó, sajtójával markában tarthassa, a nemzetrontó merkantilizmust az õ faji sajátosságainak .megfelelõen erõsíthesse, a zsidó kapitalizmus ellen szervezkedõ szövetkezeti eszméket elnyomhassa. Ha már tûrni tartozunk a zsidók itt maradását, semmi körülmények között sem fogjuk megtûrni, hogy hatalmon maradjanak, mert a zsidóuralom az utolsó hatvan év történetének tanulságai szerint a magyar nemzet tüdõvésze, mely ellen csak Amerikába való vándorlással lehet védekezni.
XI.
A zsidó sajtó.
Aki az 1900-1920. megjelent sajtótermékeinket elolvassa, elképedéssel kénytelen megállapítani, hogy a XX. század magyar sajtója a förtelem undorító mélyébe süllyedt. Miért? Mert az ideál és erkölcs nélkül való zsidóság kisajátította magának. A serdületlen gyermekeket rontó Fidibusz, a hálószobák titkaiba turkáló Pesti Futár, a Vágóhíd, a zsidókat egekig magasztaló Egyenlõség, a vagyonosok zsebeire vadászó Korbács, a botrányokra vadászó A Nap, a kerge lateinerek lapja, a Szende-Jászi féle szabadkõmûves Világ, a légyottokat közvetítõ s Porzsolt hipokrita förmedvényeitõl unalmas Pesti Hírlap, a a Rombach-utcában közkedvelt Neues Pester Journal, a börzezsidók Pester Lloydja, a szerkesztõ szekerét toló zsidómágnás Pesti Napló, a Kossuth-szakállas, Sümegi Vilmos-féle, Károlyi Mihály váltókon hizlalt Magyarország, a konjunktúra politikát anyagi haszonból ûzõ Az Est, s a többi, zsidó sajtótermék förtelmes tartalmú zsidó zsargonú nemzetietlen, ízléstelen métely, mely a jó ízlésû, ideális lelkû közönségben mindig undort keltett. A magyarság rá volt e szennysajtóra utalva, mert a nemzeti ízléses sajtót az elhatalmasodott zsidóság a sajtószabadság szent nevében megfojtotta. A zsidó sajtó közutáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mihelyest a bolsevizmus letörésével a zsidóság hatalma letört, hazánk népe mohón kapott a nemzsidó sajtótermékek után, s üldözõbe vette a gettóirodalmat, mely azt hitte, hogy a nemzsidókat továbbra is rabszolgaságban tartja.
A sajtó üzlet. Ezt senki kétségbe nem vonja. De az üzlet is ethikával kell, hogy bélelve legyen. Azért, hogy a sajtó eszméket termel, eszmékért küzd, hogy az emberiséget felvilágosítja, anyagi elismerés jár a társadalomtól, melynek haladásán fáradozik. De midõn a sajtót nem ez a közérdek irányítja, hanem csak a cél, hogy jövedelmét gyarapítsa, a sajtó erkölcstelen kokott, ki szerelmét minden fertõzött férfinek pénzért áruba bocsátja. Tessék elolvasni, mit írtak a zsidólapok 1918 november havában Tiszáról és Károlyiról, és mit írtak ugyancsak e lapok és írók 1919 november havában ugyané két férfiúról!
A magyar zsidósajtó pausálékért adta el politikai irányát. A gazdasági életre vonatkozó cikkeinek tartalma elárulta, hogy a versenyzõ vállalatok közül melyik s körülbelül mily összeg erejéig pénzelte le. A színházi kritikáikból meg lehetett állapítani, hogy a kritikus urat milyen kötelék fûzi az általa kritizált mûvésznõkhöz? A törvényszéki rovatból megtudtuk, hogy a riportereket melyik zsidó fiskális keni szorgalmasan. Az ilyen fiskálisokból lettek jeles kriminalisták. A törvényszéki rovatban elhallgatott bûnperekrõl tudtuk, hogy szereplõiket alaposan mellbevágták a sajtóvitézek, hogy szennyesüket ez arra jogosan kíváncsi közönség elõl elrejtsék. Tisza István gróf két zsidó merénylõjének gaztettét a zsidó sajtó az egekig magasztalta, mert a sajtó által félrevezetett nép mohón olvasta az erkölcsileg perverz, zsidó gyilkosokat védõ és magasztaló cikkeket. És ez a szennyes sajtó a bolsevizmus letöréséig egyeduralmat élvezett.
A magyar hírlapirodalom a bolsevizmus letöréséig egy-két orgánum kivételével tõsgyökeres zsidó volt. A lapok zsidó magyar nyelven írvák, telve talmud ötletekkel, zsidó és tolvajnyelvû kitételekkel. Hasábjai telve harcokkal, melyben ellentétes érdekû zsidó vállalatok s háttérben vagy elõtérben egymással viaskodnak. A sajtó-haramiaipar — értsd a zsarolást — jól jövedelmezõ zsidó foglalkozás, gyomor és pofa kell hozzá, meg nagy adag becstelenség és gazság. A nemzeti tanács és a Kun-kormány sajtóharamiáinak viselt dolgaival a közvélemény már eleget foglalkozott.
A zsidó sajtó politikai üzérkedése valóságos közéleti förtelem. A nemzet szabadságjogaival undorító konjunktúrapolitikát ûzött. Mindig a zsidó osztályérdek vezette. A zsidó orgánumok, mint az ordasok, rávetették magukat oly írókra, kik a destruktív zsidó sajtó ellen kikeltek. Mindez a progresszivitás cégére alatt történt. A zsidó sajtó legbecsületesebb intézményünket, az igazságszolgálatást is terrorizálta, korrumpálta az esküdtbírósági intézményt. Lásd a Tisza és Haverda gyilkosainak bûnpereit. Dr. Lengyel Zoltán a „kriminalista” fiskális virágcsatát kapott, mert egy anyagyilkost a sajtó útján korrumpált esküdtbírósággal felmentetett.
Vázsonyi Vilmosnak, a terézvárosi demokrata Napóleonnak sajtóvitézkedése másból sem állott, mint az osztálygyûlölet féktelen szításából, hogy hazánkban mindent destruáljon, amit ezer éven keresztül számos generáció, a tatár, török és labancjárás dacára hangyaszorgalommal fölépített. Vázsonyi sólettel töltött Pandora szelencéje volt, mely a bomlasztó és fullasztó zsidógázzal közéletünket agyonfertõzte. Tipikus szájmunkás volt. Miniszteri székbejutásával érlelõdött meg a nagy bomlási processzus, mely a bolsevizmus kitörésével érte el tetõpontját. Ez a demagóg tüzelte indirekté vértõl csepegõ cikkeivel a népet Tisza István gróf meggyilkolására. Kovács és Lékai hitsorsosai, Vázsonyi tógája mögé bújva meg is kísérelték ellene az orgyilkosságot. A zsidósajtó hozsannával üdvözölte ezt a két orgyilkost. A zsidóság meghajolt Vázsonyí Vilmos nagy politikai hatalma elõtt, aki Dési Zoltánt is reklámeszközül használta föl. A Kovács nevû orgyilkost a zsidó szanatóriumban a zsidóság virágerdõkkel árasztotta el.
Ezt a zsidómanõvert hazánk 20 millió keresztényének fogcsikorgatva és némán kellett eltûrnie, mert a politikai hatalom akkortájban a valóságban teljesen a csekélyszámú zsidóság kezében volt.
Amit a zsidó sajtóban Vázsonyi nagyban végzett, a többi zsidó újságíró kevesebb képességgel ûzte. Csaholásban legközelebb állott hozzá a zsidó kapitalista érdekeket szolgáló szabadkõmíves Világ, mely a progresszivitás jelszava alatt tenyésztette ki politikusokká hazánk sírásóit, a Jászi, Szende, Kunfi zsidótriászt. A Népszava zsidó munkásvezér írói a Világgal szövetkezve a munkástömegeket lázították és maszlagolták, amíg a bolsevizmus a zsidósvindlibõl õket ki nem józanította. A zsidó Népszava politikai erkölcstelenségét, aljas perfidiáját, politikai köpönyegforgatását mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a szabadságjogokért csak addig küzdött, amíg hatalomra nem jutott. Hatalomra jutása után, mint a héja, úgy csapott le az emberi és szabadságjogokra, melyeket golyóval s akasztófával kegyelem nélkül kivégzett.
A keresztény Magyarországnak hatalmi szóval irgalom nélkül le kell számolni a zsidóság destruktív sajtó politikájával. Nincs megalkuvás. Ez nálunk lét, vagy nemlét kérdése.
XII.
A zsidó sajtó-szabadság.
A zsidósajtó-egyeduralom megalapítói a zsidó szedõk voltak. A nyomdaipari pályát a zsidók mohón árasztották el, mert a nemzsidóknál hamarabb fedezték fel, hogy a sajtó nagyhatalom. A zsidószedõk csinálták meg az elsõ erõs szociáldemokrata szakszervezetet. Ez volt az ugyancsak zsidó pórázon vezetett szociáldemokrácia elsõ hatalmi tényezõje, mely a zsidó kiadókkal a bérharcot munkabeszüntetéseivel, sztrájkjaival eredményesen felvette s ezzel a többi munkásszakmák szervezkedési étvágyát felébresztette és fokozta. A háború letörésével a zsidó szedõk voltak a legkönyörtelenebb cenzorok. Ha valamelyik cikk, vagy hír nekik nem tetszett, szedését megtagadták. A szedõk voltak tehát a sajtószabadság elsõ gyilkosai, akik faji elhelyezkedésüknél fogva kizárólag a zsidó érdekeket szolgálták és mozdították elõ.
A második cenzor a szociáldemokrata párt volt, mely a bolsevizmus letöréséig a produktív munkát végezõ „gój”-okból állott, produktív munkát soha nem végzett s hatalomra s vele járó elõnyökre éhes szájmunkás zsidók vezetése alatt. A szegény, agyonbolondított, félrevezetett munkáshad, mely a Népszava hasábjain a sajtószabadságért küzdött, vezetõjének egy szavára két ízben is lerombolta a Pesti Hírlap nyomdáját, mert a munkásvezéreknek nem tetszõ cikket adott. A késõbb fellépett zsidó-kommunisták utóbb ezt a kölcsönt vissza akarták a Népszavának adni, mely csak a „letûnt kapitalista rendszer Tisza huszárjainak”, a rendõröknek köszönhette, hogy Conti-utcai nyomdája a sajtószabadságnak áldozatni nem esett. A sajtószabadságot ilykép tisztelte Népszava és Vörös Újság. 1919 március 21-én persze a Kunfi Zsigmond és Kun Béla-féle zsidó alapon összebarátkoztak és a sajtószabadság szent nevében az egész sajtót kivégezték.
Harmadik cenzor a rikkancssereg volt, melyet a zsidó sajtóérdekeltség, vagy egyes kiadó szervezett. Bizonyos, persze nem-zsidó lapokat nem volt szabad a rikkancsnak árulni, ha a zsidó grémiumba tartozó sajtótermékekkel rikkancsok. Az Est saját rikkancsaival a konkurens lapok rikkancsait terrorizálta. Ez a zsidó terror sajátságos neme volt.
Hogy a zsidók által föllázított szocialisták s utóbb kommunisták a nemzsidó Apostol nyomdát a sajtószabadság nevében lerombolták, az a zsidók által leigázott Magyarországon természetes tünet volt, mert ez szerintük produktív munka volt.
Lehet-e a zsidóságra a sajtószabadság védelmét bízni? E kérdésre csak tagadó választ lehet adni. Szabad-e a politikai, s ennek függelékét képezõ sajtóhatalmat zsidó kézben megtûrni? Erre a kérdésre még a leginkarnátusabb zsidónak is saját lelkiismerete elõtt „nem”-mel kell válaszolnia.
A proletárdiktatúra alatt a zsidó sajtó leplezetlenül tárta fel a leigázott Magyarország elõtt a zsidó faj igazi karakterét. Véres, dühtõl tajtékzó cikkeket eresztett szélnek Kun Béla õfelsége, „Népszava” és „Vörös Újság” címû kloaka lapjaiban. Az osztálygyûlöletet féktelenül szította, hogy a vörös terrort a csõcselék eksztázisáig fokozza. Az újságíró zsidógyerekek kevésnek találták a Kárpátok fáit, melyekre az ellenforradalmárokat föl kellene akasztani. Ez a hitvány, gyáva, de amellett vérszomjas csõcselék hisztérikus görcseiben kegyelemért sikítoz az ententehoz, a bíráit fehérterroristáknak gúnyolja. Undorító ez a zsidó szemtelenség.
A keresztény burzsoáziát, és az ellenszegülõ szociáldemokratákat a hazugságok és aljas rágalmak tömegével árasztotta el. A közvélemény a vörös hírek olvastára a Szózatot persziflálta: „Hazudnak rendületlenül.” A bolseviki sajtó a vörös próféták butaságoktól és képtelenségektõl hemzsegõ beszédeit közderültség mellett az egekig magasztalta. A szocialista és kommunista népet hazug gazdasági és politikai hírekkel formálisan butították. A románok már Monoron voltak, s a munkásokat még mindig azzal bolondították, hogy a vörös hadsereg a Tisza-frontot erõsen tartja. A zsidó vörös sajtó orgiákat ült, mialatt a vörös népbiztosok, vörös generálisok s függelékeit képezõ zsidó siserehad az állam, a földesurak, a fõurak vagyonát elrabolta, hogy a rablott javakból a vendégszeretõ Ausztriában és Csehországban véres babéraikon nyugodtan pihenhessenek. A zsidó bolsevista sajtó azért maszlagolt a hiszékeny népnek, hogy vezéreinek országrablásáról a figyelmet elterelje. Ugyancsak a zsarnok zsidók, akik a vörös sajtót szolgálták, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az új Magyarország sajtószabadságát féltik, a fehér terror ellen lármáznak, a reakció ellen tiltakoznak, mert reményük, hogy a zsidók a keresztények szervezkedését letörik, s a kereszténységet elnyomó zsidósajtó hatalmát újra visszaszerzik. Íme, a zsidó jogra, igazságra, egyenlõségre csak akkor hivatkozik, ha alul maradt; ha felülkerekedik, a legbrutálisabb zsarnok. Ebbõl okuljon a kereszténység.
XIII.
A zsidó intellektüel.
A zsidósajtó klakkján portált zsidó intellektüelek, akik hazánkat erkölcseikkel tönkre rothasztották, rothadt lelkû zsebrákok. Tisztelet és becsület az igen kevés kivételnek. Olvasóinknak az egyes kategóriákat egyenként bemutatjuk.
a) A jogrend hiénái.
A magyar ügyvédi kar túlnyomó része zsidó. Nem ugyan azért, mintha a jogot testestül-lelkestül kultiválná, hanem azért, mert az ügyvédi pályán legtöbb alkalom nyílik munka nélkül nyereségre szert tenni. Ez az ügyködése a joggal semmiféle összefüggésben nincs. A zsidó ügyvéd szívesen vállal népbiztosi, akármilyen kommunista, akár más politikai szerepet, ha új szerepe illõ anyagi elõnyt biztosít neki, mert a nyereség szerzésének eszközeiben nem válogatós. Néhány száz budapesti zsidóügyvéd így hízott kövérre a kommunista érában.
A zsidóügyvédek hitelszövetkezeti mûködésérõl már fentebb megemlékeztünk. Az ilyen ügyvéd az apósával együtt közönséges uzsorás.
Tipikusabb zsidófiskális a kriminalista. Kriminalista az a zsidó fiskális, akit a törvényszéki riporterek 10—20 koronás napi illetékekért a napilapok törvényszéki rovatában ilyenekké kireklámoznak. A hiszékeny közönség a reklámnak bedõl. Tényleg azt hiszi, hogy a guzikenõcs a legjobb a világon. Bújában a kireklámozott zsidó kriminalistához fut. Következik a mellbevágás, a hatalmas elõleg. Ezt követi a sablonos ügyvédi munka fortissimo szájmunkával, hírlapi kísérettel. Befejezés 10—15 évi fegyház vagy kötél.
A háború alatt a zsidó ügyvédi prakszis orgiákat ült. Még a tapasztaltabb zsidók is léprementek zsidó kriminalistáknak, ha árdrágítás, lánckereskedelem, vagy hadseregcsalás miatt az ügyészség a hurkot a nyakukba vetette. A 100—200 ezer koronás honoráriumok csak úgy röpködtek. A nagy honoráriumoknak sok-sok évi fegyház volt az eredménye. A közönség a zsidó kriminalistákból kiábrándult. Kiderült, hogy a hírlapi reklám csak humbug volt.
A zsidó ügyvéd nem jogász, hanem üzletember. Kijár és közvetít. Busásan jövedelmez diplomája, ha sikerül egy képviselõi mandátumot megvásárolnia. Ha ilyet szerezni nem tudott, rokonsága, szabadkõmûvesi összeköttetései, panamái útján a vállalatok, bankok jogtanácsosi és ügyészi állásaiba tülekedte magát. Mindenkit legázol, aki a versenynél útjában állott.
Az ügyvédi kamarák lényegükbe véve zsidó-testületek. A fiatal, nemzsidó ügyvédek a kapitalista bank- és kriminalista ügyvédekben félisteneket látnak. Ezekkel töltik meg a kamara vezetõségét. Kivételesen befurakodik egy-két stréber is — szájmunkával. Ez a magisztrátus adja meg az ügyvédi kar erkölcsi színvonalát. Ezért van az ügyvédi karnak jó hírneve.
b) Az egészság hiénái.
A zsidó orvosok ugyanolyan ethika szerint dolgoznak, mint a zsidó ügyvédek, azzal a különbséggel, hogy általában az ügyvédeknél nagyobb anyagi eredményt érnek el. A szenvedõ, kétségbeesett beteget és hozzátartozóit sokkal könnyebb megzsarolni, mint a bajba került kliensét. A magyar szanatóriumok, a magyar zsidó operatõrök impozánsabban nyúznak, mint a zsidó kriminalisták. Az orvos is reklám létráján kapaszkodik fel arra a magaslatra, amelyen már verseny nélkül nyúzhatja az emberiséget. A zsidó orvos épp oly lelketlen, tolakodó, s a legtöbbször tehetségtelen stréber, mint a zsidó ügyvéd. Az orvosi pozíciókban azokra érdemesítõ tehetség nélkül épp úgy beverekszi magát, mint a hitsorsos ügyvéd.
A zsidók azzal tetszelegnek maguknak, hogy csak zsidó lehet jó ügyvéd és orvos. Bizonyítékul az életre hivatkoznak hazánkban. Ebben a zsidóságnak annyiban van igaza, hogy csak zsidó lehet jól keresõ ügyvéd, jól keresõ orvos, de abban semmi esetre, hogy a zsidó jó orvos is, meg jó ügyvéd is. A tudományt a zsidó sohasem tekinti, mint ilyent, jó jövedelmi forrásnak. A reklámtól távolálló keresztény orvosi kapacitások s nem-kapacitások sokkal magasabb tudományos polcon állanak a zsidóknál. A bajuk csak az, hogy reklám útján nem törik magukat sem a sajtóban, sem a szabadkõmûves páholyokban, sem a lipótvárosi zsúrokon s elrettentõ honoráriumok szedésével nem terelik magukra a közfigyelmet. A szenvedõ beteg és hozzátartozói ugyanis épp úgy, mint a zsidó ügyvédnél a kért honorárium nagyságából következtetnek az orvos képességeire, gondolván, hogy az, ami drága, kell, hogy jó legyen. Ebben rejlik a szemfényvesztés. Az eddigi zsidó orvos-kultuszt ez okból ki kell irtanunk.
Hogy a zsidó milyen távol áll a tudomány mûvelésétõl bizonyítja a világtörténelem. A természettudományok hírneves fejlesztõi csupa keresztények, akiknek a reklámnál pöffeszkedõ zsidó természetbúvárok (?) nyomába sem léphetnek.
c) A kultúra hiénái.
Undorító az az üzleti szellem, melyet a zsidóság a tanügybe plántált. Az oktatás nála ideál nélküli jövedelmi forrás. Minél kevesebb oktatás, minél több jövedelem. Budapesten felállított sok svindli kurzus, mely vizsgákra készít elõ és nyilvános iskolákban szereplõ zsidó tanerõk közremûködésével bizonyítványokat szállít, zsidó tulajdonosának fényesen jövedelmez. Ezt nevezik a zsidókultúra terjesztésnek progresszív alapon.
A bolsevizmus kitörésekor a zsidó tanerõk gyalázatosan viselkedtek. A keresztény tanerõket visszavonulásra kényszerítették, s mint „régi, megbízható kommunisták” az elcsapott igazgatók helyébe szervezett iskolavezetõi állásokat villámgyorsasággal ellepték, mert „Rebach ist Rebach”. Hogy a zsidó iskolavezetõk által boldogított iskolák a proletárdiktatúra alatt a progresszivitás jeligéje alatt az ifjúság lelkét mennyire megfertõzték, arról a jövõ évtized kriminálstatisztikája fog szomorú bizonyítékot szolgáltatni.
Azt a zsidó üzleti szellemet, mely egész tanügyünket megmételyezte, vasszigorral ki kell, s ki fogjuk irtani.
d) A zsidó Pokróc Ádám.
A zsidóság régebben nem rajongott a vasutasi pályáért. Az úttörõktõl értesült, hogy elsõrendû jövedelmi forrás. A fizetés ugyan kevés, de a mellékjövedelem igen tekintélyes, ha az ember ügyes. A vasutasnak nagy discretionárius hatalma van. A pályán, raktáraknál, feladásnál, leadásnál mindenható úr. Az üzleti élet a zsidó vasutasra van utalva. A fuvarozási eszközre szorulók versengve pályáznak a vasutas kegyeire — drága pénzért. Az üzletember is zsidó, a vasutas is zsidó. Az üzletes szívesen veszteget, a vasutas szívesen megvesztegetheti magát. Aki ebbõl a vesztegetési forgalomból ki van rekesztve, az üzleti versenyben végleg lemarad. A megvesztegetés útján szerezhetõ, tehát munkanélküli jövedelem, oly csábító erõvel hatott a zsidóságra, hogy seregestül lepte el a vasút hivatalait, melyek ily busás mellékjövedelemmel kecsegtették. És érdekes tünet, hogy éppen a zsidó, tehát jól keresõ vasutasok voltak lelkes kommunisták, míg az elnyomott keresztény vasutasság hûen kitartott a hazafias eszme mellett.
e) A zsidó rendõr.
Mikor szerette a zsidó a rendet? Soha! A zsidó fészkelõdõ, ideges, tolakodó, mindenkit soron kívül meg akar elõzni, lármás. Ha tülekedéséért pár pofont kap, ez õt nem bántja és tovább tülekszik. És mégis a zsidó szeret rendõr lenni; de nem a karhatalomban, mert az veszélyes, és hasznot nem nyújtó. Olyan rendõr szeret lenni, aki hivatalban ül és diszkrécionárius hatalommal rendelkezik. Diszkrét õ, annyira diszkrét, hogy még azt a baksis summát is letagadja, amit a hitsorsos fiskálistól, vagy más hozzá bejáratos közbenjárótól kap.
A háború tartama alatt történt, hogy egy árdrágítót a detektívek a fõkapitányságra kísértek. Megpillantotta a folyosón egy vele ismerõs rendõrkapitány. Beszólítja az árdrágítót a kísérõk mellõl egy szóra saját szobájába. Az illetõ detektívcsoport fõnöke emiatt lármát csap, a rendõrkapitányt szabálytalan beavatkozással és megvesztegethetõséggel gyanúsítja. Azonnal vizsgálat. És tényleg, írómappája alatt öt darab ezrest találtak. A rendõrkapitány persze azonnal védekezett, hogy az árdrágító az õ tudtán kívül észrevétlenül csempészte be. Ez a rendõrkapitány utóbb lelkes kommunista volt, vörös õr minõségben. Talán felesleges említenem, hogy zsidó.
A fõvárosi rendõrségi hivatalokban bizonyos zsidó fiskálisok otthonosak. Csodálatos, hogy a felügyeleti hatóságok ezt a tünetet nem veszik észre. A zsidó fiskálisokat ugyanis hitsorsos rendõrtisztviselõkhöz, s ezeken keresztül a többihez éppen nem gyanútlan szálak fûzik. Ezek a fiskálisok rendõri összeköttetéseik útján rengeteg jövedelemre tesznek szert.
Annyi szent, hogy a zsidóság Budapesten a rendõri büntetõtörvények és rendeletek szigorúsága dacára egyáltalán nem fél.
Hát megtûrheti a kereszténység azt a korrupciót, amit a zsidó rendõr tisztviselõk és zsidó fiskálisok a közrend és közbiztonság rovására a szemeink láttára ûznek?
Tovább építve a következtetést, kérdjük, szabad-e megtûrni, hogy zsidó bíró, vagy egyéb közhivatalnok legyen, akinek lelkiismeretére s törvénytiszteletére van a karhatalom mikénti gyakorlása bízva? Isten ments ilyen közigazgatástól! Ehhez nem törvénykönyvvel, hanem pénzeszacskóval kellene jogot, igazságot keresni menni.
XIV.
A szifiliszes zsidó múzsák.
A magyar zene és szépirodalom legsötétebb korszaka az elmúlt 30 évre esik. Sem a zene, sem a szépirodalom nem magyar, hanem nemzetietlen és zsidó. Alakjában és tartalmában egyaránt. A magyar népléleknek sem egyikhez, sem másikhoz semmi köze. Jókai Mór sírja még ma is jeltelen. Arany Jánost a zsidók nemzeti iránya miatt agyonhallgatással vetik meg, Petõfi Sándort a zsidó kommunisták kigúnyolták, mert nem eléggé internacionalista. Herczeg Ferencet, Rákosi Jenõt, Beöthy Zsoltot lereakcionáriusozzák. A zsidóságnak egészen más a gusztusa. Neki a Jövõnk címû cionista lap kell, mely 1919 november 7-iki számában a Szózatot a román cenzúra alatt kigúnyolta.
A szépirodalom zsidó pornográfia, a nuditások ízléstelen vásári kiállítása. Valósággal terjeszti az irodalmi szifiliszt. Akárhány színház színpadja közönséges bordélyüzlet. E téren az enervált Lipótváros színháza vezet. A Steinhardt mulató a trágárságok tárháza volt. Az operett irodalom a trikószerepek variálásából állott. Az orfeumok közönsége zsidózsargon kuplékban kénytelen gyönyörködni. A zene zsidó. A kireklámozott zsidó zeneírók irodalmi tolvajlásból élnek. A magyar nép és zeneírót a zsidó sajtó agyondorongolja, mert keresztény. A keresztény ugyanis nekik nem progresszív, hanem reakciós. Lehet itt valaki Gounod, vagy Szigligeti, ha nem zsidó, el van némítva. Így szolgálja a „liberális” és „toleráns” zsidóság a keresztény többségû Magyarországon a kultúrát. Piha!
XV.
A mi hárompontos hitsorsosaink.
A szabadkõmûves páholyok voltak az utóbbi évtizedekben a zsidó kiegészítõ testületek, ahonnan a közéleti állásokba fel lehetett kapaszkodni. Mohón vadásztak a keresztényekre, de kevés eredménnyel. A keresztények más világnézetük, konzervativizmusuk miatt tartózkodtak a páholyokba való lépéstõl és azért, mert a zsidóságot gyûlölték. A belépett keresztények nagyrészt kiugrott katholikus papok.
A szabadkõmûvesség minden cáfolat dacára a zsidóság ön- és kölcsönös segélyzõ szövetkezete. Egymást pártolják. Üzleti és politikai életben egyaránt. A közhivatali állásokat, akár kinevezés, akár választás útján töltötték be, az utóbbi idõben a szabadkõmûvesség töltötte be, mert a politikai és gazdasági élet hatalmasságai, kik a kinevezést és a választást irányítják, mind-mind szabadkõmûvesek. Progresszív protekció nélkül nem volt állás, nem volt hivatal, lehetett valaki Faraday, Newton, Marconi vagy Röntgen. A páholyokba a legellentétesebb pártállású zsidók testvéri életet éltek.
Kivételesen szeretetükbe fogadnak profán egyéneket is. T. i. olyant, aki velük egy követ fújt, s politikájuk szekerét tolja.
A szabadkõmûvesség a progress
A zsidóságot kritizálni nem szabad! Aki zsidót kritizál, vagy pláne bûneit feltárja, az: zsidó osztályt gyûlölõ antiszemita, akit a Népszava, a Világ, a Pesti Napló, a Fidibusz, az Egyenlõség, s a többi különféle nevet viselõ, néha nem zsidó köntösben tetszelgõ zsidó lapokban a rágalmak hasábjain elégettek. A zsidók tudniillik az osztálygyûlölet ellenségei. Ezért szidták, csúfolták és gyûlölték nyíltan és bántatlanul a bolsevizmus letöréséig offenzív módon a „gójokat”. Jaj volt annak, aki a „gójok” védelmére kelt, azt Kun Béla, Pogány József, Szamuelly Tibor, Kunfi Zisgmond, Weltner Jakab és a többi világot megváltó zsidó szapora, de mindenkor hazafias és becsületes fajtája a nyilvánosság elõtt agyonkövezte.
Azaz legyünk igazságosak! Voltak keresztényeink, akiket a zsidók szerettek és védelmükbe vettek. Ezek az úgynevezett „díszgójok”, kirakatkeresztények voltak, akik belsõleg azonban épp oly kevéssé filoszemiták, mint a többi gójok. A díszkeresztény pénzért, vagy egyéb elõnyért a zsidó ügy kirakatában díszeleg, ahogy a Dob utcai frissen mázolt néger a vásáros bódé kikiáltója mellett.
A zsidóság a „díszgójokkal” úgy takaródzik, mint a struccvadász, aki a struccköntöst azért húzza magára, hogy az üldözött struccok benne a vadászt föl ne ismerjék. Tessék akármilyen zsidó politikai vagy társadalmi egyesülést megvizsgálni. Mindegyiknek van egy-két „díszgója”. Kapósak a gentry-származékok, a nem gentryk, ha nevükben egy-két ipszilon díszeleg. Néha még a „díszgój” is meg van hamisítva, mert a Kossuth-szakáll és az ipszilon viselõje tõsgyökeres zsidó.
A hamisítatlan „díszgójok” voltak azok a farkasok, akik báránybõrbe bujtatva a zsidóhad élén a hazafias és erkölcsös nemzeti várba törtek, hogy a progresszivitás zászlója alatt a történelmi Magyarországot szétrombolják, s romjain az egyedül üdvözítõ rablógyilkos bolsevizmusnak trónt emeljenek.
A bolsevizmus letörésével a zsidóság és a nem-zsidók között az erõviszonyok megváltoztak. Hazánk népességének 4—4.5%-át tevõ zsidóságnak hatalma, mely a Kárpátok övezte hazánkban térdig gázolt vérben s nyakig dõzsölt rablott javakban, megsemmisült; a 95.5% kereszténység, mint a földre sújtott Anteusz, talpra ugrott és zsarnokát földre teperte, hogy soha többet talpra ne állhasson. Ez a mûvelet, amelyet, a kereszténység végzett, zsidó zsargon szerint „fehér terror”, „sötét reakció”, mely miatt Oroszországot, Romániát, Törökországot, Lengyelországot tönkretett. Ausztriát és Csehországot kikezdett zsidóság bennünket „elítél”. A fölülkerekedett kereszténység visszanyert hatalmának konzerválása végett a zsidóosztály ellen kíméletlen osztályharcot folytat, hogy a közszellembõl a zsidó erkölcsöt, a hazafiasságot és becsületet kigúnyoló zsidószellemet kiirtsa. Ez is, — mondja a hatalmáról levitézlett zsidóság — sötét reakció, mely ha állandósul, a mi Kánaáunk megszûnik gabonát, gyümölcsöt, állatokat, szenet, ásványokat teremni, a munkás megszûnik dolgozni, s itt mindenki munkakedvvesztetten éhen fog halni, mert ha az árdrágító, lánckereskedõ, uzsorás, börzesvindler és egyéb közhivatalokban ülõ zsidó hatalmáról letaszítva lapulni lesz kénytelen, a paraszt és munkás búskomorságban pusztul el, a Duna és mellékfolyói kiszáradnak, a nap pedig csak azokra az országokra fog sütni, melyekben a „nemzetfenntartó” zsidókat díszgyaloghintókon cipelgetik a „gójok”. Azt az osztályharcot, amelyet a bolsevizmus letörése folytán levitézlett zsidó osztály, mint ez idõ szerint elnyomott, a 95.5% -os többségben lévõ keresztény osztály ellen folytat, maga a telhetetlen, türelmetlen s erkölcs nélkül való zsidóság provokálta. Galádul visszaélt azokkal a jogokkal, melyeket a liberalizmus neki nyújtott. A magyar nép sohasem volt antiszemita. Antiszemitává a zsidóság tette, mert a magyarságot elsõsorban vagyonilag tette tönkre, másodsorban, mikor a bolsevizmus cégére alatt az államhatalmai magához ragadta, golyóval és akasztófával rohanta meg hazánk népét, hogy uralmát örök idõkre biztosítsa. A zsidóság, mely batyuval a hátán a Kárpátokon átsompolyogva, alázattal kezdte meg nálunk az uzsoraipart, egyszerre zsarnoki, nérói haddá vedlett, mihelyt kimutatta a foga fehérét. A kereszténység a hatalom összes eszközeit féltékenyen kénytelen öklében tartani, hogy mihelyt a zsidóság a nála megszokott korrupcióval, erõszakkal a hatalmat ismét magához akarná ragadni, a hatalom korbácsaival iziben végigvághasson rajta,
Minden országnak megvan az önrendelkezési joga. Meg van nekünk is. E hazában 95.5% keresztény él. Ez a túlnyomó többség érvényt fog szerezni akaratának, és szuverenitásánál fogva sorsát intézni, s nem fogja tûrni, hogy egy 4.5%-os zsidóság kapitalizmusa, hazafiatlan és erkölcs nélküli sajtója, a külföldi közvélemény meghamisítása, félrevezeteti utcai csõcselék útján a 95.5%-es többséget rabigába hajtsa.
A keresztény nemzeti többség a nemzeti önfenntartás ösztönétõl ûzötten a harcot a zsidóság ellen nyílt sisakkal kényszerült felvenni. Az 1867 óta lappangó, s azóta egyre erõsbödõ, de a zsidóság által elnyomott antiszemitizmusnak: a bolsevizmus letörésével elemi erõvel kellett kitörnie. A zsidó bolsevizmus rémes borzalmai, vagyoni gaztettei az elkeseredett kereszténységet az antiszemitizmus táborába terelték, mely mindaddig nem fog leszerelni, ameddig a kereszténység anyagi és politikai hegemóniája örökre biztosítva nincs. A bolsevizmus Dózsa Györgynek akart szobrot emelni, a keresztény reakció dr. Istóczy Gyõzõnek fog örök emléket alkotni, akit a bolsevizmus által elpusztított Hungária romjai fájdalmasan igazolnak.
II.
Hogy lesz a rongybatyuból zsidó mamutvagyon — produktív munka nélkül?
E mûvecskében párthíveinket részletesen fel fogjuk világosítani, hogy miért kell a zsidóság ellen könyörtelen osztályharcot folytatnunk?
1867-ben kevés zsidó lakott hazánkban. A bolsevizmus kitörésekor már 4.5% zsidónk volt. 1919-ben a közhatalom már egészen zsidókézben volt, mert a tõke, az egész kereskedelem, a hitelélet, a sajtó, a földbirtok nagy része, a törvényhatóságokban s a parlamentben a politikai hatalom nagyobbik fele zsidó volt. Az utóbbi idõben már zsidó miniszterünk is volt, kit néhány kikeresztelkedett zsidó elõzött meg. Vázsonyi, Teleszky, Szterényi, Harkányi, Hazai neveire még emlékszünk. A közhatalom többi birtokosa csak amolyan „díszgój” volt, akinek zsidófüttyre kellett táncolni. Az elõfütyülõk a háború alatt Lánczy és Ullmann zsidó bankárok voltak. A bolsevizmus megszüntette a díszgój intézményt. Csak Garbainak kegyelmezett meg. A hatalom többi birtokosai mind zsidók voltak. Ki beszél abban az idõben Garbai-kormányról? Mi csak Kun-kormányról hallottunk, Garbai a Kun-kormánynak „sabeszgója” volt.
Hogyan történhetett, hogy egy hatvan év elõtt letelepedni kezdõ csekély népfaj egy 20 milliós államban politikai és gazdasági fölényre tudott jutni, mikor közismert tudott igazság, hogy a zsidó a gyéren jövedelmezõ produktív ipari és mezõgazdasági munkától irtózik? Errõl fog regélni Önöknek egy ébredõ magyar. Meg fognak gyõzõdni, hogy a zsidó erkölcs, ha ugyan erkölcsnek lehet gúny nélkül nevezni, hazánk mélységes bukásának oka, hogy a zsidóság a hazánkban élõ keresztény népfajok veszedelme, s hogy a zsidó parazitizmus a mi népünk boldogulásának, s nemzetünk haladásának legnagyobb kerékkötõje.
A zsidó fütyülõvel a szájában, rongybatyuval a hátán kezdi meg a honfoglalást. Kezdetben a falu gúnyja. Majd pálinkás zsidóvá lép elõ. Boldogítja a hetivásárt. Késõbb fûszeres-zsidó lesz belõle. Panamázik a helyi hatósággal, a fináncokkal. Megkapja az ítalmérési, meg a trafik jogot. A falusi zsidó boltja lesz a közigazgatás által elhagyott paraszt bankja. A paraszt nála rúg be. Berúgott állapotban nála kótyavetyéli el a holmiját és áruját, amelyen a zsidó busás nyerséggel túlad. A paraszt a falusi zsidónál vesz fel drága kölcsönt, melyet visszafizetni nem tud. Az árverésen a paraszt egészen a zsidó kezébe kerül. A zsidó tovább tollasodik. Szállodát nyit. Vendéglõjét nagyobbítja, kávéházzal kiegészíti. Most már a helyi hatalmasságok is felkeresik. A kis és középbirtokosok nála lumpolnak, olcsón számit, még kölcsönt is ad. A közép és kis-birtokos már a szállodás zsidótól kapja a kölcsönt, õ is épp úgy a zsidó kezébe kerül, mint a paraszt.
Mialatt a fütyülõs zsidóból szállodás zsidó lesz, több honfitársa telepszik meg mellette a faluban, õ az idegenvezetõ, a jövevények szálláscsinálója. Egy-kettõre együtt van a hitközség. Szántani, vetni, egyéb testi munkát végezni egyik sem megy. Az nekik nem gseft. A zsidó kereskedõnek nevelõdött. Pipával a szájában, üzlete ajtajának féltájára támaszkova lesi áldozatait. Olyan, mint a pók, mely hálója szögletébe bújva lesi, mikor esik bele egy „legyecske?” Ezzel a „produktív” munkával keresi vagyonát. A paraszt pedig egyre szegényedik, amíg csak ki nem vándorol Amerikába.
A szállodás zsidó már politikai tényezõ. Hatósági emberek, s váltó adósai a lekötelezettjei. A képviselõválasztáson sok alkotmányos költséget keres. Szállítja a részeg voksokat. A szállodás zsidóból bankár, s egyéb üzletes lesz. Tõzsdén is játszik. Mindennel spekulál. Mindent vesz, mert minálunk az elhagyott népnél, a gseftelés jobban gyümölcsözik, mint a produktív munka. Pénze útján belekerül a törvényhatósági bizottságba is. Több, vele tartó hitsorsosával részt vesz a törvényhatósági tisztújításokban. Pénzével irányító szerepe van. Megmozdítja még az országos sajtót is. Belekerül valamelyik szabadkõmíves páholyba. Ha a törvényhatóságnál érvényesülése nem sikerül, szidja a gentryt és a reakciót. Ha a parasztnyúzásban megakadályozzák, az agráriusokat szidja. Panaszra megy a miniszterhez s egyéb politikai „balhékat” rendez.
A vidéki zsidó, produktív munka nélkül csakhamar a környék nagybirtokosává hízik. Így lesz nagyjában, legalább szokvány szerint, a galíciai zsidóból új magyar földesúr. Áll ez megfelelõ módosítással a fõvárosi zsidóságra is, melynek hatalmi túltengése Budapesten a históriában példátlan.
III.
A közélet zsidó uzsorásai.
Budapest törvényhatósági bizottsága csekély töredéktõl eltekintve zsidó, ámbár a lakosság összlétszámának fele sem az. A virilis tagok zsidók, mert Budapest a zsidó uzsora központja. Itt laknak az uzsorakirályok, kik lakbéruzsorán, tõzsdespekuláción, kincstárcsaláson, közszállításokon, panamákon, árdrágításon, lánckereskedelmen és egyéb nem produktív életpályákon szerezték nagy vagyonukat. A nem virilis bizottsági tagokat a klikkek választják. A klikkfõnökök túlnyomó része zsidó. Ezek szállítják a zsidó törvényhatósági bizottsági tagságokat, melyekért jelentékeny vételárat kell a választási pinkába fizetni. A bizottsági tagsági mandátum panamaiparra jogosító tagsági igazolvány.
A törvényhatósági bizottság Budapesten annyira zsidó, hogy az évzáró közgyûlések után bátran mehetne a Dohány-utcai zsinagógába Te Deumra. Ehrlich G. Gusztáv, Vázsonyi, dr. Glücksthal, dr, Stern neve arany héber betûkkel van a fõváros történelmében megörökítve. A fõvárosi zsidó törvényhatóság bizottság töltvén be választások útján a magisztraturát, „goj” legyen a talpán, aki be tud valamilyen hivatalba jutni. Telerakják a hivatalokat kortes erkölcsök és kortes érdemek szerint zsidókkal, zsidók által fémjelzett díszgójokkal. Különösen szeretik a kiugrott katolikus papokat. Ezeknek tanácsnoki állásra elsõbbségük van. A polgármesteri állásra csak duplán fémjelzett, s a törzsfõnököknek absolute engedelmes filoszemita „gójnak” lehet igénye. Horribile dictu! A zsidó törvényhatósági bizottság választja meg még a katholikus egyház plébánosait is. A katholikus plébános jelöltnek az összes zsidók kezét végig kell csókolni, hogy plébániát kaphasson. Ugyebár, mily szép a magyar liberalizmus? Hogy óbégatnának a zsidók, ha a „gójok” a rabbiválasztásba beleavatkoznának. Directe Wilsonhoz mennének panaszra. Ilyen közéleti állapotok mellett a zsidóság még csodálkozik, hogy lehet egy „gój” antiszemita!
Azoktól a panamáktól, melyek a fõvárosi közmunkák és közszállítások körül lefolynak, még Honolulu is hangos. Ebben a közéleti mocsárban csupa zsidó fetreng, melyben kövérre hízik. Ha ezt a zsidóság szemére vetik, azzal replikázik, hogy ha nem a zsidók panamáznának, a keresztények tennék. A pesti zsidóság e cinikus felfogása klasszikusan jellemzi a zsidó szellemet. Annak láttára persze, hogy a kereszténység a panamafertõbõl a zsidóságot ki akarja kergetni, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az ententehoz fordul oltalomért, hogy az „antiszemitizmus”, a „fehér terror” és a „reakció” ellen lépjen fel. Ez a zsidó taktika a legvéresebb antiszemita vezércikknél jobban lázit a zsidó osztály ellen.
A bevándorolt zsidó elem fõvárosi garázdálkodása teszi érthetõvé, hogy a zsidóbolsevizmus csak Budapesten talált talajra, mellyel szemben a hazafias és tiszta erkölcsû vidék annak dacára hadiállapotba helyezkedett, hogy a zsidó politikusok és zsidó generálisok golyóval és akasztófával tizedelték a falu népét. A vidék nem vette be a pesti zsidók zsarnokságát, melyet a mai zsidó sajtó azon a címen sír vissza, hogy a vezetésnek a fõváros kezén kell maradni, mert itt jelenik meg a Világ, a Lloyd, a Népszava, az Egyenlõség, a Fidibusz, a Pesti Futár, a Vágóhíd és egyéb zsidó irodalmi termék, melyek a fõvárosi szellemi fölénynek kultúrbizonyítékai, mert Budapesten fél millió zsidó él, kiknek fele még galíciai honos, s mert Budapesten akkora a Chevra Kadisa, milyet Jeruzsálem szent falai sem láttak. Ilyen talmi logikával óhajtanak a pesti zsidók nem ugyan Budapest, de saját hegemóniájukat biztosítani.
A falusi zsidóknak a fõvárosba törtetése, a fõvárosban való elterpeszkedése, s törvényhatósági bizottságokba való tömeges betolakodása magyarázza Budapest botrányos erkölcsi bukását, s ezzel együtt a felviharzó mérhetetlen antiszemitizmust, mely a zsidó erkölcs pusztításainak ha kell, hatalmi szóval is, gátat fog vetni.
IV.
A zsidó erkölcstan.
A zsidó erkölcs alapszabálya: „cél szentesíti az eszközt”. Vagyont szerezni minden áron. A zsidónak teljesen „wurst”, hogy mivel keresi vagyonát. Ma katholikus egyházi író, holnap bolsevista népbiztos. Ma pöffeszkedõ kapitalista, holnap szocialista néptribun. Ma inkarnatus szocialista, holnap Kun Bélával és társaival a gyûjtõfogházban csókolódzik. Ma Vázsonyi leghûbb demokratája, Vázsonyi szökése után Károlyi Mihály vezérembere, 1919 március 22-én Kun Béla zsidó fejedelem kóser udvarában lebzsel. Ez a zsidókapacitás ma dühös királypárti. Az egyik zsidó munkapárti képviselõ, a másik vérbeli 48-as párti Kossuth-szakállal. Van még Apponyi-párti zsidó képviselõ is klerikális mázzal. A zsidó lelkes vörös terrorista, de ha muszáj, szívesen ül pár évi fegyházat zsebtolvajlásokért. Az orgazdaságból élõ tengernyi zsibárus karakter dolgában a hitelszövetkezeti és bankdirektorral egy nívón boldogítja a bolsevizmus legvégsõ határáig Magyarországot. Olyan rablók, milyeneket a magyar zsidó bolsevizmus kitermelt, méreteikben az angol bûnügyi regényírók fantáziáját messze túlszárnyalják. A zsidó erkölcstelen kapzsisággal, karaktertelenséggel, gonoszsággal bélelt kaftán. E megállapításon a csekélyszámú tisztességes zsidó kedvéért közérdekbõl nem lehet a kivétel rését megnyitni. A zsidó erkölcsöt különben e mûvecske következõ részében igen plasztikusan lehet rekonstruálni.
A bûn és tisztesség között széles mesgye van, melyen csak a szubjektív becsületérzés a rendõr. Akiben becsületérzés nincs, bátran kalandozhat e mesgyén; az ügyész, rendõr hozzá nem férhet; a becsületes ember meg az ilyen kalandorral mást nem tehet, mint utálja és bojkottálja. Az ilyen kalandort a zsidó erkölcs élelmesnek nevezi és elõtte kalapot emel A zsidó azonban az élelmesnél is ügyesebb. Bekalandozza a bûn területét is, lehetõleg úgy, hogy rábizonyítható ne légyen. A büntetõ hatóság ritkán éri utol az ilyen kalandorokat, és mégis, az elitélt vagyoni bûntettesek 90% -a zsidó, amibõl elképzelhetõ, hogy mekkora a zsidók által elkövetett bûncselekmények száma. Kedvenc bûncselekményeik a hamis eskü, uzsora, csalás (annak minden fajtája) okirathamisítás, lopás, orgazdaság, sikkasztás, vétkes és csalárd bukás, hûtlen kezelés, árdrágítás, lánckereskedés, szállítási csalások, vesztegetés. A zsidó egyéb bûncselekmények mezejére nem igen kalandozik, mert a „rebachot” kicsinyli.
V.
„Gój” vet, zsidó arat.
Idõsebb polgártársak még élénken emlékeznek a délvidéki gabonauzsorára. Ez az uzsorának megengedett módja, mert ezzel sokkal hamarabb lehet valakit tönkre tenni, mint a hiteluzsorával. A pesti zsidó gabonabevásárló cégek hazánk Kánaánját, a Bácskát és Bánátot a gabonauzsorával kegyetlenül letarolták, a föld népét pedig földönfutóvá tették. Mit csinált a pusztulás láttára a végrehajtó hatalom? Bûnpereket zúdított a zsidók nyakába. Erre nyomban megindult a mentõakció. A jogi és gazdasági (persze zsidó) szakirodalom tudományos alapon álló zsidó bevásárlók védelmére kelt. A felsõbb bíróságok a vádlottakat paragrafusok hiányában felmentették. A tõzsde Sobri Jóskáit szabadlábra helyezték. De azért a Schlesinger és Pollakovích cég és érdektársai büszkén mutatnak a tõzsdepalotának csúfolt kõhalmazra, a zsidó uzsorakapitalizmus budapesti kolosszusára, melynek minden egyes köve sok-sok, már kivándorolt magyar, német és szerb paraszt véres verejtékébe került. És a csahos gabonauzsorások mégis egyre a produktív agráriusok ellen uszítanak, hogy a nemzetpusztító zsidó merkantilizmust, a munkanélküli jövedelmet, a zsidó parazitizmust még erõsebbé tegyék. Ebbõl mindenki megértheti, miért gyûlöli a zsidó a „hecckáplánt”, aki falusi híveit szövetkezetbe tömöríti, hogy a zsidó uzsora ellen megvédje.
VI.
Hogyan lehet tõke nélkül üzletet alapítani?
A háború elõtti évtizedekben a túltermelésben szenvedõ Németország és Ausztria hazánkat iparcikkeivel elárasztotta. Magától értetõdik, hogy az importáló cégek belföldi képviselõi zsidók voltak, még pedig túlnyomólag vagyonilag lezüllött zsidók, akik csak azért, hogy jutalékkeresményüket fokozzák, a kereskedõi etika félretételével, reális alap nélkül fûnek-fának hiteleztek. Ez az állapot kapóra jött a vagyontalan zsidóknak, akik tõke és szaktudás nélkül vágtak neki az „üzletgründolásnak”. A jóhiszemû hitelezõ a belföldi képviselõ ajánlatára formálisan kistafírozta az új boltost. A verseny nehéz volt, az üzlet nem ment. Lejárófélben volt üzleti tartozása is. A megszorult új boltos becsukta boltját. Megmaradt holmiját a következõ perlés elõl sürgõsen elkótyavetyélte. A hitelezõ bottal üthette adósának nyomát. Ha perelt, ráfizette még a perköltséget is, mert az adóson semmit sem lehetett bevasalni. Ha a hitelezõ csõdöt kért, kérelmével el kellett utasítani, mert nem tudta kimutatni, hogy adósának akkora cselekvõ vagyona van, melybõl a csõdeljárás költségei kitelnek. Miután csõdnyitás elérhetõ nem volt, vétkes és csalárd bukásáért nem lehetett a bûnvádi eljárást az adós ellen megindítani. Hitelezési csalásért meg azért nem lehetett üldözni, mert ez a legritkábban volt megállapítható. Végrehajtási csalásért meg nem lehetett bántani, mert az árukat még pereltetése elõtt adta el. A csõdcsalás a legritkább esetben volt rásüthetõ, mert a nyomozás megindításához és irányításához szükséges terhelõ adatokat a távollevõ és itt megbízhatatlan ügynök által képviselt hitelezõnek felderítenie nem sikerült.
Hiteltörvényeink hézagait, amint a gyakorlati élet tömegesen bizonyította, a tõke nélküli zsidó boltosok alaposan kihasználták. A magyar piacra utalt külföldi importõrök e vircsafton megbotránkoztak, de azért kénytelenségbõl hazánkba tovább hiteleztek, persze mindig drágábban, mert a korábbi üzleti veszteségeket új áraikba bele kellett kalkulálniuk.
A mi zsidónk elsõ bukásával, melybe egy haja szála sem görbült bele, egy kis kezdõ tõkére tett szert. Feleségének neve alatt új üzletet nyit, melybe kezdõ tõkéjét beleöli. A felesége már nagyobb hitelt kap. A feleség szakasztott úgy bukik, mint a férj, azzal a különbséggel azonban, hogy õ már több pénzzel vonul vissza. Amit a feleségével csinált, folytatja többi rokonaival, míg végre akkora tõkét gyûjt magának, hitelezõi vagyonából, amekkorából valamelyik rokonának a neve alatt már versenyképes üzletet tud nyitni magának.
Ebben a bukási példában eklatánsán nyilvánult meg az úgynevezett zsidó üzleti élelmesség, melynek becsületes neve — gazság. Ennek pedig az egész háború elõtti kereskedelem korrumpálása volt az eredménye,
A háború elõtt úton-útfélen, kirakatokban és lapokban olvastunk hirdetéseket: „Csõdtömeg eladás, csõdtömegben vett áruk kiárusítása.” Rengeteg ily áru került forgalomba vesztegetõ áron, hisz a kótyavetye áruért szédelgõ zsidók úgyszólván semmit sem fizettek hitelezõiknek. A közönség megrohanta a bevásárlási forrásokat, melyek az árakat a tisztességes kereskedelem rovására lenyomták. A. „gójok” egymásnak megelégedetten sugdosták: „Hiába! Mégis csak zsidó boltosnál lehet olcsón vásárolni!”
A megtévesztett „gój” arra nem gondolt, hogy azt a kárt, amit a zsidókereskedelem milliónyi csalással a külföldi hitelezõknek okoz, nem az egyre vagyonosodó zsidó kereskedõ, hanem a rohamosan szegényedõ vásárló közönség fizeti meg. Nem gondolt arra, hogy a zsidó svindli a valóságban az élet megdrágulására, a pénz értékcsökkenésére, hazánk eladósodására, a vörös szocializmus terjedésére vezet, mely utóbbi a többi tényezõvel kapcsolatban a világot megváltó zsidó bolsevizmusnak volt elõfutárja. Az elõre nem nézõ, elõre nem látó keresztény osztálynak határozottan imponáltak a zsidó vesztegetõ árak. Olcsón vásárolt bûnös holmit, s ezzel eladta elsõszülöttségi jogát egy tál lencséért. A bolsevizmus alatt bõven meglakolt a zsidó korrupcióért, mert a törvényhozás útjain nem irtotta ki már korábban a zsidó svindli kótyavetyét, sõt vásárlásával egyenesen elõmozdította.
VII.
A bírósági végrehajtók eldorádója.
A háború elõtti 25 évre esik a végrehajtói intézmény fénykora Budapesten. Európa elsõ zsidó metropolisában a bírósági végrehajtó volt a legnagyobb úr. Fiakkeron reggeltõl estig látogatta áldozatait (?), a bukott zsidókat, akik vendégszeretettel fogadták régi ismerõsüket, a keresztényeknél nem szívesen látott bírósági kiküldöttet. A végrehajtók rengeteg pénzt kerestek. Némelyik zsidó ellen 150—200 végrehajtást foganatosítottak. A végrehajtott hitsorsos nem csinált kázust a végrehajtásokból. Lefoglalt holmiját valamelyik megbízható rokonával vagy ismerõsével kiigényeltette. Tanúja mindig volt. Ha az igényperelést megunta, idegen név alatt lakott, vagy pedig járványcédulát ragasztott ki lakása ajtajára, hogy a végrehajló lábát hozzá be ne tehesse. A végrehajtások nem zavarták abban, hogy 4—5 szobás elegánsan és kényelmesen berendezett lakásában nagy jövedelmei eláruló s fényûzõ zsúrokkal spékelt életmódot ne folytasson. Hadd pukkadjon a hitelezõ — gondolta magában. Körülbelül 20 bíróból álló járásbíróság harminc éven keresztül nagyiparszerûen tisztán igénypereket tárgyalt. Igénypert nem lehetett elveszteni. A tanuk, az árverési hiénák, mindig kéznél voltak. Sok ezer zsidó rengeteg hitelezési csalásának sok aktája beszédes bizonyítéka a régi V. ker. járásbíróság végrehajtási és igényperi irattára, melyben az árverési hiénák milliónyi hamis esküje van megörökítve. A zsidóság erre most vázolt taktikázásra, mellyel hitelezõit falhoz állította, rém büszke volt. Hiába, mondták a zsidónak van esze. A „gójt”, akibe polgári és egyházi oktatója morált, etikát, talmudmentes tisztességet préselt, lehülyézte, mert a zsidómorál magaslatára nem tudott helyezkedni.
VIII.
A szövetkezeti eszme hiénái.
A szövetkezeti eszme a kisember erõssége, mely neki a nagytõke elõnyeit biztosítja. Így volt ez mindenhol, hazánkat kivéve. Azokat a szövetkezeteket, melyeknek a kereszténység hasznát vehette volna, a zsidóság a merkantilizmus zászlajának lobogtatásával, sajtójával, s kormányhatalmával leheletlenné tette. A hitelszövetkezeti eszmét azonban melegen felkarolta, mert felfedezte, hogy a mi törvényeink mellett a hitelszövetkezeti intézmény a hitel, uzsora védõbástyája. Mit csinált a tõkés zsidó? Keresett magának egy võt, zsidó fiskálist. Hozományul 20.000 koronát adott neki, s meghagyta neki, hogy csináljon hitelszövetkezetet koronás alapon. A szövetkezetbe persze csak a hitelre szoruló, de hitelképtelen középosztály lépett be, hogy néhány száz korona ínségkölcsönt kapjon. A szövetkezet tehát hitelképtelen adósok társasága volt. A gründoló após volt a vezérigazgató, rokonai a többi igazgatók, a võfiskális volt a jogtanácsos és ügyész. Az após szerzett visszleszámolási hitelt. A szövetkezti tagok derûre-borúra vettek föl váltókölcsönöket. A koronás befizetéseket nem eszközölték. Ennek aztán az volt a következménye, hogy a váltókölcsönnel adós tag a leszámítoláskor néha négyszer-ötször akkora õsszeggel tartozott, mint amekkorát felvett, dacára annak, hogy sokat törlesztett, mert a törlesztéseket a tag üzletrésztartozásának, s ennek függelékét képezõ rengeteg késedelmi bírságnak részlettörlesztésére fordították és pedig alapszabályszerûen. A szövetkezeti tag tehát csakhamar elmerült az adósságokban. Most megkezdte mûködését a szövetkezeti ügyész. Megperelte a váltóadós tagot kezeseivel együtt, akik más váltókon persze az egyenes adósok voltak, hiszen a megszorult szövetkezeti tagok egymásnak kezeskedtek. Az ügyész minden adós és kezes ellen külön kért biztosítási és kielégítési végrehajtást. Szaporította a költségeket, melyek a tõkét rendszerint fölülmúlták. Némelyik szövetkezeti ügyész a béke éveiben, akkori idõkben horribilis évi 50.000 koronát megkeresett ily perlésekkel. Szépen keresett mellette apósa is, a vezérigazgató, mert õ szedte be a váltókölcsönök jutalékát. Szóval õ elõre keresett.
Az 1900-as években rengeteg ily szövetkezet boldogította Budapestet, melynek szegény középosztálya, különösen a tisztviselõk, 100,000 számra keresztül kasul voltak perelve. A gründolók tudták és látták, hogy a hitelszövetkezeti gazdálkodás csak rövid életû lehet. Ezzel azonban nem törõdtek. Úgy spekuláltak ugyanis, hogy ha pár évig tudják a szövetkezetben a lelket tartani, a vezérigazgató jutalékokból többszörösen megkeresi azt, amit az üzletbe ruházott, t. i, azt a bizonyos 20.000 korona hozományt, melyet fiskális vejének adott. Fiskális veje pedig az üzleten megkeresett 100-—120 ezer korona perköltséget. Ha a szövetkezet bukik, ez a tagok baja, mert a passzívákért õk felelõsek.
1907-ben azonban beütött a pénzkrach. A hitelszövetkezetektõl megvonták a visszleszámítolási hitelt. A szövetkezetek megbuktak. Sok após és võ számítása füstbe ment. A szövetkezeti tagok pedig benn maradtak a csávában.
Aztán mondja valaki, hogy a zsidó nem szolgálta becsületesen a szövetkezeti eszmét!
IX.
A szolid zsidó tõke.
Szakasztott ilyen üzleti erkölcsök melleit dolgoztak zsidó bankárjaink. Produktív kölcsönt az arra szorulók a legritkább esetben tudtak kieszközölni. Ily kölcsönök elõnyösöknek csak abban az esetben bizonyultak, ha a kölcsönvevõk az uzsorakamatokat saját vállalataik komitenseire áthárítani tudták. A kölcsönvevõ elképedt, mire a kölcsönösszeget neki folyósították. A jutalék, a magas kamatláb, mindenféle egyéb levonások a kért összeget alaposan megdézsmálták; ráadásul a pénzintézetet vezetõ igazgatót a kölcsön folyósításáért külön kellett honorálni. Keresni akart az ügynök is, aki a kölcsönvevõ és bankigazgató között az összeköttetést létesítette. A közvetítõ keresett is tekintélyes összegû províziót. A zsidó tõke tehát így táplálta a hazai vállalkozásokat és a magyar ipart. Isten csudája, hogy gazdasági életünk a háború kitörése elõtti hitelélet mellett teljesen össze nem omlott. Nem omlott össze azért, mert a nagybankok, mint a cápák, uzsorakölcsöneikkel az ipari és egyéb vállalatokat felhabzsolták, úgy, hogy a háború alatt az áruuzsorán még kövérebbre hízott bankok földbirtokokat és egyéb bérgazdaságokat voltak kénytelenek tõkéjük gyümölcsöztetése végett megvásárolni. Ezen üzleti ág teljes kiépítésében csak a közbejött politikai események akadályozták meg.
Az üzérkedés e nemével szemben a törvényhozás és végrehajtó hatalom tehetetlenül állt. Ullman és Lánczy voltak Magyarország teljhatalmú diktátorai. Övék volt a pénzügyi hatalom, mely a politikai hatalmat zsebében tartotta.
A bankok nemcsak a most vázolt keretek között garázdálkodtak, hanem ezeken kívül is, Ha a bankigazgatók valamelyik tervbe vett üzletrõl megállapították, hogy nagy nyereséggel kecsegtet, szindikátust csináltak. Ez a szindikátus vette fel és bonyolította le az üzletet. A szindikusok bankjuk pénzét mobilizálták, s a szindikátus üzletét ezzel finanszírozták. A nyereséget a szindikusok maguk között felosztották, egy részét azonban, jutalmul azért, hogy a tõkét rendelkezésére bocsátotta, bankjukba fizették. Ezek az urak tehát idegen tõkével saját zsebükre dolgoztak. A közönség persze csodálkozott, hogy miért sokkal drágább minden Magyarországon, mint a mûvelt nyugaton és Németországban? A magyarázat egyszerû: a sok erkölcstelen és tiltott profit drágította meg nálunk az életet, és mégis a zsidók lármáztak a legjobban, hogyha olcsón vásárolni és élni akarnak, kénytelenek külföldre menni s külföldön nyaralni. Ez a zsidó cinizmus non plus ultrája.
Amit a háború alatt az árdrágítók és lánckereskedõk mûveltek, a háború elõtt a kartelek csinálták. Aki a nagybankok üzleti életét ismeri, ismeri egyúttal a kartelek erkölcseit, melyek mindig gazdasági közérdekre hivatkoztak, midõn a kartelt alakítva a fogyasztó közönséget kirabolták. Háború elõtti törvényhozásunknak nem volt ereje a nagy bankok és kartelek hatalmát megtörni, ami nem csoda, hisz törvényhozásunk a háború elõtt lényegében a zsidó kapitalizmus képviselete volt. A parlament minden pártjában egy csomó zsidó képviselõ ült, a többi tõle függõ nemzsidó liberális köntösben imádkozott vele. Az eladósodott gentryk és földesurak, a zsidó tõkésekkel paktáló fõpapok a zsidó kapitalizmus szekértolói voltak. Egyszóval Magyarország zsidó tõkései ellenállhatatlan erõvel koldussá szipolyozták hazánk népét.
Amit a zsidó kapitalizmus a világháború kitörésekor abbahagyott, a változott körülmények között, a háborús gazdasági életnek megfelelõen sokkal nagyobb erkölcstelenséggel és könyörtelenséggel folytatta.
A zsidó tõke egész erejével a hadiszállításokra vetette magát. Ezekbe az ügyletekbe belevitte a bankerkölcsöket is. Árdrágítani és csalni! — ez volt a jelszó. Oly rémületes mértékben gyakorolták üzleti politikájukat, hogy a végrehajtó hatalom a háború kedvezõtlen esélyeitõl megborzadva kénytelen volt drákói szigorúságú büntetõ törvényeket és gyorsított eljárásokat létesíteni. A zsidó tõke vesztegetése oly veszedelmes mérveket öltött, hogy még egy vezérhadbizost is megvesztegettek. A kormány ennek láttára a szállítási és ezzel kapcsolatos egyéb bûncselekményeknél a nyomozási hatalmat az ügyészség kezébe tette le. Az ügyészségen kívül csak a bíróságokban bízott meg, melyek, különösen a kúria, kérlelhetetlen szigorral üldözték hadseregünk csalóit, akik hazánk sírásóínak bizonyultak. Bezzeg volt jajveszékelés a zsidó kapitalizmus körében. A kúriának gyorsított ügyekben dolgozó tanácsait, Tisza Istvánnal együtt majd, hogy máglyára nem állították. Bíróságainkat azért, mert a zsidó tõke visszaélésének üldözése körül kellõ szigorral jártak el, antiszemitáknak bélyegezték, ellenük valóságos társadalmi aknamunkát kezdtek és folytattak. Ennél az aknamunkánál is az ismert zsidó eszközökkel dolgoztak. Meg is volt a gyümölcse. Mikor a háború vége felé a kormány hatalma meggyöngült s a kormányzat vezetése gyenge kezekbe került, az antiszemitáknak, reakciósoknak csúfolt bíróságok mûködésének ellensúlyozása végett zsidó igazságügy-minisztert neveztek ki mire a különféle börtönökben és fegyházakban ülõ és sok évre elitélt hadseregcsalók fellélegzettek és sokan közöttük, ha átmenetileg is, friss levegõre kerültek. Erre a zsidó tõke megnyugodott.
A háború alatt a nagy és kis bankok, melyek kivétel nélkül zsidók, s a kereskedõ zsidóság mohón ûzte a lánckereskedés virágzó iparát. Olyan üzlet ez, melyhez sem áru, sem pénz nem kell, még üzleti telep sem. A kötlevél, mely mögött legtöbbször áru sem volt, az árdrágító kávéházban egy délután kézrõl-kézre körsétát végzett. Mindegyik kézben maradt néhány % jutalék. Akárhányszor egy árukülönítmény egy délután 100 percentes árdrágításon esett át. 1914 õszén Galíciából kiûzött lengyel zsidók rajokban lepték el fõvárosunk zsidó utcáit és kávéházait, ahol óriási mértékben ûzték az árdrágító lánckereskedelmet. Vagyonilag lezüllött egzisztenciák egyik napról a másikra lettek milliomosokká — produktív munka nélkül. És mit csinált a végrehajtó hatalom? Drákói szigorúságú rendeleteket bocsátott ki az árdrágító kereskedelem leküzdésére. Ha egyik-másik árdrágítót lefülelték, megindult a mentési akció, különösen akkor, ha az áldozat zsidó elõkelõség vagy bank volt, minek következtében az ügy elposványosodott, a bûnös pedig menekült. A fogyasztó közönség pedig fogait csikorgatva kénytelen volt a rettenetes drágaságot tûrni, míg körülötte az õ nyomorúságán és nélkülözésén aranypiramisok épültek. A zsidóság pedig büszkén mutatott fajának kiváló élelmességére: „Hiába, a zsidónak van esze!” — és a máról holnapra produktív munka nélkül megmilliomosodott szélhámos árdrágító elõtt az elismerés pálmáját lengette.
A nemzsidóknak ezzel szemben csekély az a vigasztalás, hogy börtöneik zsidókkal vannak megtömve, kiket vagyoni bûncselekmények miatt ítéltek el. A baj az, hogy a bûnös zsidóság legnagyobb része vagyonának piramisain pöffeszkedik, holott a börtönök mélyén volna helye. Magyarország keresztény népeinek a zsidó üzleti erkölcsök, vagyis a kereskedelmi erkölcstelenséget intézményesen ki kell irtani, ami sikerülni csak akkor fog, ha a zsidóságot egészségtelenül túltengõ hatalmáról leszorítjuk és zsidómentés közigazgatást állítunk fel.
X.
A magyar hazát „szeretõ” zsidóság.
1919 augusztus havában Magyarország népe, melyet a bolsevista zsidók golyóval és akasztófával irtottak, elemi erõvel fordult a zsidóság ellen, hogy azt az angolok által felszabadított Palesztinába tessékelje. A zsidóság azonban altruista érvekkel okolta meg ittmaradását. Érvelése szerint Magyarország kereskedelme tönkremegy, ha a zsidók vagyonostul elhagyják. Ez a pökhendi népfaj, ez a kitessékelt vendég, elbizakodottságában azzal tetszelgett magának, hogy az õstermelõ és gyáros az áruk kicserélése végett nem fog találkozhatni hazánk fogyasztóival, ha zsidó nem fogja õket felfedezni és elõkeríteni. A nép azonban tovább tessékelte a zsidóságot, mert ez, amit a zsidóság minálunk kereskedelemnek nevez, fentebbi leírásunk szerint közönséges csalás és rablás s mi csak humanitásból tessékeljük a zsidóságot Palesztinába, mert igazság szerint börtönbe és fegyházakba kellene internálni. Ha a zsidóság komolyan hinné, hogy a kereszténység az árucserét nem tudja lebonyolítani, hazánkon „üldöztetéséért” azzal állna bosszút, hogy 24 óra alatt kivándorolna. A zsidóság azonban ezt nem teszi. Magyarországot, ezt a fejõs tehenét esze ágában sincs itthagyni. A liberalizmus, a demokrácia, az egyenlõség szent eszméihez, az entente-missziókhoz, a világ összes zsidaihoz rimánkodik segítségért, hogy a „gójok” kiszorításával tovább itt maradhasson kereskedõnek, hogy további hatalmát visszanyerve, a „gójokat” úgy kezelhesse, mint a régi hellének a helótákat. A zsidóság csak azért ragaszkodik ittmaradásához, hogy a zsidó kapitalizmust függelékével, zsidó, sajtójával markában tarthassa, a nemzetrontó merkantilizmust az õ faji sajátosságainak .megfelelõen erõsíthesse, a zsidó kapitalizmus ellen szervezkedõ szövetkezeti eszméket elnyomhassa. Ha már tûrni tartozunk a zsidók itt maradását, semmi körülmények között sem fogjuk megtûrni, hogy hatalmon maradjanak, mert a zsidóuralom az utolsó hatvan év történetének tanulságai szerint a magyar nemzet tüdõvésze, mely ellen csak Amerikába való vándorlással lehet védekezni.
XI.
A zsidó sajtó.
Aki az 1900-1920. megjelent sajtótermékeinket elolvassa, elképedéssel kénytelen megállapítani, hogy a XX. század magyar sajtója a förtelem undorító mélyébe süllyedt. Miért? Mert az ideál és erkölcs nélkül való zsidóság kisajátította magának. A serdületlen gyermekeket rontó Fidibusz, a hálószobák titkaiba turkáló Pesti Futár, a Vágóhíd, a zsidókat egekig magasztaló Egyenlõség, a vagyonosok zsebeire vadászó Korbács, a botrányokra vadászó A Nap, a kerge lateinerek lapja, a Szende-Jászi féle szabadkõmûves Világ, a légyottokat közvetítõ s Porzsolt hipokrita förmedvényeitõl unalmas Pesti Hírlap, a a Rombach-utcában közkedvelt Neues Pester Journal, a börzezsidók Pester Lloydja, a szerkesztõ szekerét toló zsidómágnás Pesti Napló, a Kossuth-szakállas, Sümegi Vilmos-féle, Károlyi Mihály váltókon hizlalt Magyarország, a konjunktúra politikát anyagi haszonból ûzõ Az Est, s a többi, zsidó sajtótermék förtelmes tartalmú zsidó zsargonú nemzetietlen, ízléstelen métely, mely a jó ízlésû, ideális lelkû közönségben mindig undort keltett. A magyarság rá volt e szennysajtóra utalva, mert a nemzeti ízléses sajtót az elhatalmasodott zsidóság a sajtószabadság szent nevében megfojtotta. A zsidó sajtó közutáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mihelyest a bolsevizmus letörésével a zsidóság hatalma letört, hazánk népe mohón kapott a nemzsidó sajtótermékek után, s üldözõbe vette a gettóirodalmat, mely azt hitte, hogy a nemzsidókat továbbra is rabszolgaságban tartja.
A sajtó üzlet. Ezt senki kétségbe nem vonja. De az üzlet is ethikával kell, hogy bélelve legyen. Azért, hogy a sajtó eszméket termel, eszmékért küzd, hogy az emberiséget felvilágosítja, anyagi elismerés jár a társadalomtól, melynek haladásán fáradozik. De midõn a sajtót nem ez a közérdek irányítja, hanem csak a cél, hogy jövedelmét gyarapítsa, a sajtó erkölcstelen kokott, ki szerelmét minden fertõzött férfinek pénzért áruba bocsátja. Tessék elolvasni, mit írtak a zsidólapok 1918 november havában Tiszáról és Károlyiról, és mit írtak ugyancsak e lapok és írók 1919 november havában ugyané két férfiúról!
A magyar zsidósajtó pausálékért adta el politikai irányát. A gazdasági életre vonatkozó cikkeinek tartalma elárulta, hogy a versenyzõ vállalatok közül melyik s körülbelül mily összeg erejéig pénzelte le. A színházi kritikáikból meg lehetett állapítani, hogy a kritikus urat milyen kötelék fûzi az általa kritizált mûvésznõkhöz? A törvényszéki rovatból megtudtuk, hogy a riportereket melyik zsidó fiskális keni szorgalmasan. Az ilyen fiskálisokból lettek jeles kriminalisták. A törvényszéki rovatban elhallgatott bûnperekrõl tudtuk, hogy szereplõiket alaposan mellbevágták a sajtóvitézek, hogy szennyesüket ez arra jogosan kíváncsi közönség elõl elrejtsék. Tisza István gróf két zsidó merénylõjének gaztettét a zsidó sajtó az egekig magasztalta, mert a sajtó által félrevezetett nép mohón olvasta az erkölcsileg perverz, zsidó gyilkosokat védõ és magasztaló cikkeket. És ez a szennyes sajtó a bolsevizmus letöréséig egyeduralmat élvezett.
A magyar hírlapirodalom a bolsevizmus letöréséig egy-két orgánum kivételével tõsgyökeres zsidó volt. A lapok zsidó magyar nyelven írvák, telve talmud ötletekkel, zsidó és tolvajnyelvû kitételekkel. Hasábjai telve harcokkal, melyben ellentétes érdekû zsidó vállalatok s háttérben vagy elõtérben egymással viaskodnak. A sajtó-haramiaipar — értsd a zsarolást — jól jövedelmezõ zsidó foglalkozás, gyomor és pofa kell hozzá, meg nagy adag becstelenség és gazság. A nemzeti tanács és a Kun-kormány sajtóharamiáinak viselt dolgaival a közvélemény már eleget foglalkozott.
A zsidó sajtó politikai üzérkedése valóságos közéleti förtelem. A nemzet szabadságjogaival undorító konjunktúrapolitikát ûzött. Mindig a zsidó osztályérdek vezette. A zsidó orgánumok, mint az ordasok, rávetették magukat oly írókra, kik a destruktív zsidó sajtó ellen kikeltek. Mindez a progresszivitás cégére alatt történt. A zsidó sajtó legbecsületesebb intézményünket, az igazságszolgálatást is terrorizálta, korrumpálta az esküdtbírósági intézményt. Lásd a Tisza és Haverda gyilkosainak bûnpereit. Dr. Lengyel Zoltán a „kriminalista” fiskális virágcsatát kapott, mert egy anyagyilkost a sajtó útján korrumpált esküdtbírósággal felmentetett.
Vázsonyi Vilmosnak, a terézvárosi demokrata Napóleonnak sajtóvitézkedése másból sem állott, mint az osztálygyûlölet féktelen szításából, hogy hazánkban mindent destruáljon, amit ezer éven keresztül számos generáció, a tatár, török és labancjárás dacára hangyaszorgalommal fölépített. Vázsonyi sólettel töltött Pandora szelencéje volt, mely a bomlasztó és fullasztó zsidógázzal közéletünket agyonfertõzte. Tipikus szájmunkás volt. Miniszteri székbejutásával érlelõdött meg a nagy bomlási processzus, mely a bolsevizmus kitörésével érte el tetõpontját. Ez a demagóg tüzelte indirekté vértõl csepegõ cikkeivel a népet Tisza István gróf meggyilkolására. Kovács és Lékai hitsorsosai, Vázsonyi tógája mögé bújva meg is kísérelték ellene az orgyilkosságot. A zsidósajtó hozsannával üdvözölte ezt a két orgyilkost. A zsidóság meghajolt Vázsonyí Vilmos nagy politikai hatalma elõtt, aki Dési Zoltánt is reklámeszközül használta föl. A Kovács nevû orgyilkost a zsidó szanatóriumban a zsidóság virágerdõkkel árasztotta el.
Ezt a zsidómanõvert hazánk 20 millió keresztényének fogcsikorgatva és némán kellett eltûrnie, mert a politikai hatalom akkortájban a valóságban teljesen a csekélyszámú zsidóság kezében volt.
Amit a zsidó sajtóban Vázsonyi nagyban végzett, a többi zsidó újságíró kevesebb képességgel ûzte. Csaholásban legközelebb állott hozzá a zsidó kapitalista érdekeket szolgáló szabadkõmíves Világ, mely a progresszivitás jelszava alatt tenyésztette ki politikusokká hazánk sírásóit, a Jászi, Szende, Kunfi zsidótriászt. A Népszava zsidó munkásvezér írói a Világgal szövetkezve a munkástömegeket lázították és maszlagolták, amíg a bolsevizmus a zsidósvindlibõl õket ki nem józanította. A zsidó Népszava politikai erkölcstelenségét, aljas perfidiáját, politikai köpönyegforgatását mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a szabadságjogokért csak addig küzdött, amíg hatalomra nem jutott. Hatalomra jutása után, mint a héja, úgy csapott le az emberi és szabadságjogokra, melyeket golyóval s akasztófával kegyelem nélkül kivégzett.
A keresztény Magyarországnak hatalmi szóval irgalom nélkül le kell számolni a zsidóság destruktív sajtó politikájával. Nincs megalkuvás. Ez nálunk lét, vagy nemlét kérdése.
XII.
A zsidó sajtó-szabadság.
A zsidósajtó-egyeduralom megalapítói a zsidó szedõk voltak. A nyomdaipari pályát a zsidók mohón árasztották el, mert a nemzsidóknál hamarabb fedezték fel, hogy a sajtó nagyhatalom. A zsidószedõk csinálták meg az elsõ erõs szociáldemokrata szakszervezetet. Ez volt az ugyancsak zsidó pórázon vezetett szociáldemokrácia elsõ hatalmi tényezõje, mely a zsidó kiadókkal a bérharcot munkabeszüntetéseivel, sztrájkjaival eredményesen felvette s ezzel a többi munkásszakmák szervezkedési étvágyát felébresztette és fokozta. A háború letörésével a zsidó szedõk voltak a legkönyörtelenebb cenzorok. Ha valamelyik cikk, vagy hír nekik nem tetszett, szedését megtagadták. A szedõk voltak tehát a sajtószabadság elsõ gyilkosai, akik faji elhelyezkedésüknél fogva kizárólag a zsidó érdekeket szolgálták és mozdították elõ.
A második cenzor a szociáldemokrata párt volt, mely a bolsevizmus letöréséig a produktív munkát végezõ „gój”-okból állott, produktív munkát soha nem végzett s hatalomra s vele járó elõnyökre éhes szájmunkás zsidók vezetése alatt. A szegény, agyonbolondított, félrevezetett munkáshad, mely a Népszava hasábjain a sajtószabadságért küzdött, vezetõjének egy szavára két ízben is lerombolta a Pesti Hírlap nyomdáját, mert a munkásvezéreknek nem tetszõ cikket adott. A késõbb fellépett zsidó-kommunisták utóbb ezt a kölcsönt vissza akarták a Népszavának adni, mely csak a „letûnt kapitalista rendszer Tisza huszárjainak”, a rendõröknek köszönhette, hogy Conti-utcai nyomdája a sajtószabadságnak áldozatni nem esett. A sajtószabadságot ilykép tisztelte Népszava és Vörös Újság. 1919 március 21-én persze a Kunfi Zsigmond és Kun Béla-féle zsidó alapon összebarátkoztak és a sajtószabadság szent nevében az egész sajtót kivégezték.
Harmadik cenzor a rikkancssereg volt, melyet a zsidó sajtóérdekeltség, vagy egyes kiadó szervezett. Bizonyos, persze nem-zsidó lapokat nem volt szabad a rikkancsnak árulni, ha a zsidó grémiumba tartozó sajtótermékekkel rikkancsok. Az Est saját rikkancsaival a konkurens lapok rikkancsait terrorizálta. Ez a zsidó terror sajátságos neme volt.
Hogy a zsidók által föllázított szocialisták s utóbb kommunisták a nemzsidó Apostol nyomdát a sajtószabadság nevében lerombolták, az a zsidók által leigázott Magyarországon természetes tünet volt, mert ez szerintük produktív munka volt.
Lehet-e a zsidóságra a sajtószabadság védelmét bízni? E kérdésre csak tagadó választ lehet adni. Szabad-e a politikai, s ennek függelékét képezõ sajtóhatalmat zsidó kézben megtûrni? Erre a kérdésre még a leginkarnátusabb zsidónak is saját lelkiismerete elõtt „nem”-mel kell válaszolnia.
A proletárdiktatúra alatt a zsidó sajtó leplezetlenül tárta fel a leigázott Magyarország elõtt a zsidó faj igazi karakterét. Véres, dühtõl tajtékzó cikkeket eresztett szélnek Kun Béla õfelsége, „Népszava” és „Vörös Újság” címû kloaka lapjaiban. Az osztálygyûlöletet féktelenül szította, hogy a vörös terrort a csõcselék eksztázisáig fokozza. Az újságíró zsidógyerekek kevésnek találták a Kárpátok fáit, melyekre az ellenforradalmárokat föl kellene akasztani. Ez a hitvány, gyáva, de amellett vérszomjas csõcselék hisztérikus görcseiben kegyelemért sikítoz az ententehoz, a bíráit fehérterroristáknak gúnyolja. Undorító ez a zsidó szemtelenség.
A keresztény burzsoáziát, és az ellenszegülõ szociáldemokratákat a hazugságok és aljas rágalmak tömegével árasztotta el. A közvélemény a vörös hírek olvastára a Szózatot persziflálta: „Hazudnak rendületlenül.” A bolseviki sajtó a vörös próféták butaságoktól és képtelenségektõl hemzsegõ beszédeit közderültség mellett az egekig magasztalta. A szocialista és kommunista népet hazug gazdasági és politikai hírekkel formálisan butították. A románok már Monoron voltak, s a munkásokat még mindig azzal bolondították, hogy a vörös hadsereg a Tisza-frontot erõsen tartja. A zsidó vörös sajtó orgiákat ült, mialatt a vörös népbiztosok, vörös generálisok s függelékeit képezõ zsidó siserehad az állam, a földesurak, a fõurak vagyonát elrabolta, hogy a rablott javakból a vendégszeretõ Ausztriában és Csehországban véres babéraikon nyugodtan pihenhessenek. A zsidó bolsevista sajtó azért maszlagolt a hiszékeny népnek, hogy vezéreinek országrablásáról a figyelmet elterelje. Ugyancsak a zsarnok zsidók, akik a vörös sajtót szolgálták, a liberalizmus és demokrácia szent nevében az új Magyarország sajtószabadságát féltik, a fehér terror ellen lármáznak, a reakció ellen tiltakoznak, mert reményük, hogy a zsidók a keresztények szervezkedését letörik, s a kereszténységet elnyomó zsidósajtó hatalmát újra visszaszerzik. Íme, a zsidó jogra, igazságra, egyenlõségre csak akkor hivatkozik, ha alul maradt; ha felülkerekedik, a legbrutálisabb zsarnok. Ebbõl okuljon a kereszténység.
XIII.
A zsidó intellektüel.
A zsidósajtó klakkján portált zsidó intellektüelek, akik hazánkat erkölcseikkel tönkre rothasztották, rothadt lelkû zsebrákok. Tisztelet és becsület az igen kevés kivételnek. Olvasóinknak az egyes kategóriákat egyenként bemutatjuk.
a) A jogrend hiénái.
A magyar ügyvédi kar túlnyomó része zsidó. Nem ugyan azért, mintha a jogot testestül-lelkestül kultiválná, hanem azért, mert az ügyvédi pályán legtöbb alkalom nyílik munka nélkül nyereségre szert tenni. Ez az ügyködése a joggal semmiféle összefüggésben nincs. A zsidó ügyvéd szívesen vállal népbiztosi, akármilyen kommunista, akár más politikai szerepet, ha új szerepe illõ anyagi elõnyt biztosít neki, mert a nyereség szerzésének eszközeiben nem válogatós. Néhány száz budapesti zsidóügyvéd így hízott kövérre a kommunista érában.
A zsidóügyvédek hitelszövetkezeti mûködésérõl már fentebb megemlékeztünk. Az ilyen ügyvéd az apósával együtt közönséges uzsorás.
Tipikusabb zsidófiskális a kriminalista. Kriminalista az a zsidó fiskális, akit a törvényszéki riporterek 10—20 koronás napi illetékekért a napilapok törvényszéki rovatában ilyenekké kireklámoznak. A hiszékeny közönség a reklámnak bedõl. Tényleg azt hiszi, hogy a guzikenõcs a legjobb a világon. Bújában a kireklámozott zsidó kriminalistához fut. Következik a mellbevágás, a hatalmas elõleg. Ezt követi a sablonos ügyvédi munka fortissimo szájmunkával, hírlapi kísérettel. Befejezés 10—15 évi fegyház vagy kötél.
A háború alatt a zsidó ügyvédi prakszis orgiákat ült. Még a tapasztaltabb zsidók is léprementek zsidó kriminalistáknak, ha árdrágítás, lánckereskedelem, vagy hadseregcsalás miatt az ügyészség a hurkot a nyakukba vetette. A 100—200 ezer koronás honoráriumok csak úgy röpködtek. A nagy honoráriumoknak sok-sok évi fegyház volt az eredménye. A közönség a zsidó kriminalistákból kiábrándult. Kiderült, hogy a hírlapi reklám csak humbug volt.
A zsidó ügyvéd nem jogász, hanem üzletember. Kijár és közvetít. Busásan jövedelmez diplomája, ha sikerül egy képviselõi mandátumot megvásárolnia. Ha ilyet szerezni nem tudott, rokonsága, szabadkõmûvesi összeköttetései, panamái útján a vállalatok, bankok jogtanácsosi és ügyészi állásaiba tülekedte magát. Mindenkit legázol, aki a versenynél útjában állott.
Az ügyvédi kamarák lényegükbe véve zsidó-testületek. A fiatal, nemzsidó ügyvédek a kapitalista bank- és kriminalista ügyvédekben félisteneket látnak. Ezekkel töltik meg a kamara vezetõségét. Kivételesen befurakodik egy-két stréber is — szájmunkával. Ez a magisztrátus adja meg az ügyvédi kar erkölcsi színvonalát. Ezért van az ügyvédi karnak jó hírneve.
b) Az egészság hiénái.
A zsidó orvosok ugyanolyan ethika szerint dolgoznak, mint a zsidó ügyvédek, azzal a különbséggel, hogy általában az ügyvédeknél nagyobb anyagi eredményt érnek el. A szenvedõ, kétségbeesett beteget és hozzátartozóit sokkal könnyebb megzsarolni, mint a bajba került kliensét. A magyar szanatóriumok, a magyar zsidó operatõrök impozánsabban nyúznak, mint a zsidó kriminalisták. Az orvos is reklám létráján kapaszkodik fel arra a magaslatra, amelyen már verseny nélkül nyúzhatja az emberiséget. A zsidó orvos épp oly lelketlen, tolakodó, s a legtöbbször tehetségtelen stréber, mint a zsidó ügyvéd. Az orvosi pozíciókban azokra érdemesítõ tehetség nélkül épp úgy beverekszi magát, mint a hitsorsos ügyvéd.
A zsidók azzal tetszelegnek maguknak, hogy csak zsidó lehet jó ügyvéd és orvos. Bizonyítékul az életre hivatkoznak hazánkban. Ebben a zsidóságnak annyiban van igaza, hogy csak zsidó lehet jól keresõ ügyvéd, jól keresõ orvos, de abban semmi esetre, hogy a zsidó jó orvos is, meg jó ügyvéd is. A tudományt a zsidó sohasem tekinti, mint ilyent, jó jövedelmi forrásnak. A reklámtól távolálló keresztény orvosi kapacitások s nem-kapacitások sokkal magasabb tudományos polcon állanak a zsidóknál. A bajuk csak az, hogy reklám útján nem törik magukat sem a sajtóban, sem a szabadkõmûves páholyokban, sem a lipótvárosi zsúrokon s elrettentõ honoráriumok szedésével nem terelik magukra a közfigyelmet. A szenvedõ beteg és hozzátartozói ugyanis épp úgy, mint a zsidó ügyvédnél a kért honorárium nagyságából következtetnek az orvos képességeire, gondolván, hogy az, ami drága, kell, hogy jó legyen. Ebben rejlik a szemfényvesztés. Az eddigi zsidó orvos-kultuszt ez okból ki kell irtanunk.
Hogy a zsidó milyen távol áll a tudomány mûvelésétõl bizonyítja a világtörténelem. A természettudományok hírneves fejlesztõi csupa keresztények, akiknek a reklámnál pöffeszkedõ zsidó természetbúvárok (?) nyomába sem léphetnek.
c) A kultúra hiénái.
Undorító az az üzleti szellem, melyet a zsidóság a tanügybe plántált. Az oktatás nála ideál nélküli jövedelmi forrás. Minél kevesebb oktatás, minél több jövedelem. Budapesten felállított sok svindli kurzus, mely vizsgákra készít elõ és nyilvános iskolákban szereplõ zsidó tanerõk közremûködésével bizonyítványokat szállít, zsidó tulajdonosának fényesen jövedelmez. Ezt nevezik a zsidókultúra terjesztésnek progresszív alapon.
A bolsevizmus kitörésekor a zsidó tanerõk gyalázatosan viselkedtek. A keresztény tanerõket visszavonulásra kényszerítették, s mint „régi, megbízható kommunisták” az elcsapott igazgatók helyébe szervezett iskolavezetõi állásokat villámgyorsasággal ellepték, mert „Rebach ist Rebach”. Hogy a zsidó iskolavezetõk által boldogított iskolák a proletárdiktatúra alatt a progresszivitás jeligéje alatt az ifjúság lelkét mennyire megfertõzték, arról a jövõ évtized kriminálstatisztikája fog szomorú bizonyítékot szolgáltatni.
Azt a zsidó üzleti szellemet, mely egész tanügyünket megmételyezte, vasszigorral ki kell, s ki fogjuk irtani.
d) A zsidó Pokróc Ádám.
A zsidóság régebben nem rajongott a vasutasi pályáért. Az úttörõktõl értesült, hogy elsõrendû jövedelmi forrás. A fizetés ugyan kevés, de a mellékjövedelem igen tekintélyes, ha az ember ügyes. A vasutasnak nagy discretionárius hatalma van. A pályán, raktáraknál, feladásnál, leadásnál mindenható úr. Az üzleti élet a zsidó vasutasra van utalva. A fuvarozási eszközre szorulók versengve pályáznak a vasutas kegyeire — drága pénzért. Az üzletember is zsidó, a vasutas is zsidó. Az üzletes szívesen veszteget, a vasutas szívesen megvesztegetheti magát. Aki ebbõl a vesztegetési forgalomból ki van rekesztve, az üzleti versenyben végleg lemarad. A megvesztegetés útján szerezhetõ, tehát munkanélküli jövedelem, oly csábító erõvel hatott a zsidóságra, hogy seregestül lepte el a vasút hivatalait, melyek ily busás mellékjövedelemmel kecsegtették. És érdekes tünet, hogy éppen a zsidó, tehát jól keresõ vasutasok voltak lelkes kommunisták, míg az elnyomott keresztény vasutasság hûen kitartott a hazafias eszme mellett.
e) A zsidó rendõr.
Mikor szerette a zsidó a rendet? Soha! A zsidó fészkelõdõ, ideges, tolakodó, mindenkit soron kívül meg akar elõzni, lármás. Ha tülekedéséért pár pofont kap, ez õt nem bántja és tovább tülekszik. És mégis a zsidó szeret rendõr lenni; de nem a karhatalomban, mert az veszélyes, és hasznot nem nyújtó. Olyan rendõr szeret lenni, aki hivatalban ül és diszkrécionárius hatalommal rendelkezik. Diszkrét õ, annyira diszkrét, hogy még azt a baksis summát is letagadja, amit a hitsorsos fiskálistól, vagy más hozzá bejáratos közbenjárótól kap.
A háború tartama alatt történt, hogy egy árdrágítót a detektívek a fõkapitányságra kísértek. Megpillantotta a folyosón egy vele ismerõs rendõrkapitány. Beszólítja az árdrágítót a kísérõk mellõl egy szóra saját szobájába. Az illetõ detektívcsoport fõnöke emiatt lármát csap, a rendõrkapitányt szabálytalan beavatkozással és megvesztegethetõséggel gyanúsítja. Azonnal vizsgálat. És tényleg, írómappája alatt öt darab ezrest találtak. A rendõrkapitány persze azonnal védekezett, hogy az árdrágító az õ tudtán kívül észrevétlenül csempészte be. Ez a rendõrkapitány utóbb lelkes kommunista volt, vörös õr minõségben. Talán felesleges említenem, hogy zsidó.
A fõvárosi rendõrségi hivatalokban bizonyos zsidó fiskálisok otthonosak. Csodálatos, hogy a felügyeleti hatóságok ezt a tünetet nem veszik észre. A zsidó fiskálisokat ugyanis hitsorsos rendõrtisztviselõkhöz, s ezeken keresztül a többihez éppen nem gyanútlan szálak fûzik. Ezek a fiskálisok rendõri összeköttetéseik útján rengeteg jövedelemre tesznek szert.
Annyi szent, hogy a zsidóság Budapesten a rendõri büntetõtörvények és rendeletek szigorúsága dacára egyáltalán nem fél.
Hát megtûrheti a kereszténység azt a korrupciót, amit a zsidó rendõr tisztviselõk és zsidó fiskálisok a közrend és közbiztonság rovására a szemeink láttára ûznek?
Tovább építve a következtetést, kérdjük, szabad-e megtûrni, hogy zsidó bíró, vagy egyéb közhivatalnok legyen, akinek lelkiismeretére s törvénytiszteletére van a karhatalom mikénti gyakorlása bízva? Isten ments ilyen közigazgatástól! Ehhez nem törvénykönyvvel, hanem pénzeszacskóval kellene jogot, igazságot keresni menni.
XIV.
A szifiliszes zsidó múzsák.
A magyar zene és szépirodalom legsötétebb korszaka az elmúlt 30 évre esik. Sem a zene, sem a szépirodalom nem magyar, hanem nemzetietlen és zsidó. Alakjában és tartalmában egyaránt. A magyar népléleknek sem egyikhez, sem másikhoz semmi köze. Jókai Mór sírja még ma is jeltelen. Arany Jánost a zsidók nemzeti iránya miatt agyonhallgatással vetik meg, Petõfi Sándort a zsidó kommunisták kigúnyolták, mert nem eléggé internacionalista. Herczeg Ferencet, Rákosi Jenõt, Beöthy Zsoltot lereakcionáriusozzák. A zsidóságnak egészen más a gusztusa. Neki a Jövõnk címû cionista lap kell, mely 1919 november 7-iki számában a Szózatot a román cenzúra alatt kigúnyolta.
A szépirodalom zsidó pornográfia, a nuditások ízléstelen vásári kiállítása. Valósággal terjeszti az irodalmi szifiliszt. Akárhány színház színpadja közönséges bordélyüzlet. E téren az enervált Lipótváros színháza vezet. A Steinhardt mulató a trágárságok tárháza volt. Az operett irodalom a trikószerepek variálásából állott. Az orfeumok közönsége zsidózsargon kuplékban kénytelen gyönyörködni. A zene zsidó. A kireklámozott zsidó zeneírók irodalmi tolvajlásból élnek. A magyar nép és zeneírót a zsidó sajtó agyondorongolja, mert keresztény. A keresztény ugyanis nekik nem progresszív, hanem reakciós. Lehet itt valaki Gounod, vagy Szigligeti, ha nem zsidó, el van némítva. Így szolgálja a „liberális” és „toleráns” zsidóság a keresztény többségû Magyarországon a kultúrát. Piha!
XV.
A mi hárompontos hitsorsosaink.
A szabadkõmûves páholyok voltak az utóbbi évtizedekben a zsidó kiegészítõ testületek, ahonnan a közéleti állásokba fel lehetett kapaszkodni. Mohón vadásztak a keresztényekre, de kevés eredménnyel. A keresztények más világnézetük, konzervativizmusuk miatt tartózkodtak a páholyokba való lépéstõl és azért, mert a zsidóságot gyûlölték. A belépett keresztények nagyrészt kiugrott katholikus papok.
A szabadkõmûvesség minden cáfolat dacára a zsidóság ön- és kölcsönös segélyzõ szövetkezete. Egymást pártolják. Üzleti és politikai életben egyaránt. A közhivatali állásokat, akár kinevezés, akár választás útján töltötték be, az utóbbi idõben a szabadkõmûvesség töltötte be, mert a politikai és gazdasági élet hatalmasságai, kik a kinevezést és a választást irányítják, mind-mind szabadkõmûvesek. Progresszív protekció nélkül nem volt állás, nem volt hivatal, lehetett valaki Faraday, Newton, Marconi vagy Röntgen. A páholyokba a legellentétesebb pártállású zsidók testvéri életet éltek.
Kivételesen szeretetükbe fogadnak profán egyéneket is. T. i. olyant, aki velük egy követ fújt, s politikájuk szekerét tolja.
A szabadkõmûvesség a progress
Hozzaszolasok
#1 |
guerrilla17
- 2013. March 25. 10:18:39
#2 |
Perje
- 2013. March 25. 13:13:42
#3 |
Alexandros
- 2013. March 25. 14:52:03
#4 |
guerrilla17
- 2013. March 25. 19:15:47
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.