Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Autonomie pentru Ardeal? Autonómiát Erdélynek?
EGY ZÁSZLÓBONTÁS TÖRTÉNETÉHEZ 1.
Autonomie pentru Ardeal?
Autonómiát Erdélynek?
Az élet három nagyszínpadán (Székelyföldön, Budapesten, Bukarestben) bemutatott háromfelvonásos tragikomédia kapcsán nem a székely zászlóról, hanem egy másik zászlóbontás irodalmi megjelenítésérõl írunk.
Horváth Krisztián|2013. március 27.
Az utólagos visszaemlékezések szerint minden tisztességes kocsmai verekedés úgy kezdõdik, hogy „a másik visszaütött...”. Talán ez igaz a politikai vitákra is. Cikksorozatunk célja, hogy más szögbõl világítsa meg a 21. század elején a székely zászló és az erdélyi autonómia ürügyén ismét fellángolt román-magyar politikai perpatvart. Audiatur et altera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is!
Cikkeinkben azt vizsgáljuk, hogy a 20. század elején hogyan látta és láttatta mûveiben a Magyar Királyságban élõ románság helyzetét a korabeli (erdélyi) román irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, Liviu Rebreanu. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 20. század elején nemzetiségi létben élõ románságban hogyan fogalmazódik meg saját helyzetének felismerése, s innen hogyan jut el addig a vízióig, hogy Erdély és Magyarország románlakta vidékei egyesüljenek a Kárpátokon túli anyaországgal, hogyan kúszik fel a román trikolór a magyar helyébe a kolozsvári Mátyás-szobor szeme láttára. Sorozatunk elsõ részében a kor erdélyi nyelvi helyzetét, az iskolarendszert és a közigazgatást tekintjük át röviden – román szemszögbõl.
Liviu Rebreanu
(Forrás: Wikipédia)
Liviu Rebreanu (1885–1944), ez elsõ modern román regény, a Ion szerzõje az akkor Szolnok-Doboka vármegyében található Felsõilosván (ma Târlișua, Județul Bistrița-Nãsãud, Románia) született. Kezdeti irodalmi próbálkozásai magyarul születnek. Színdarabjai, novellái mellett regényei különösen kiemelkedõek (Ion, Akasztottak erdeje, Lázadás, A tánc stb.). A Ion valamikor a 20. század elején játszódik Erdélyben, fõ helyszíne pedig az erdélyi Pripász, melyet a kutatók a Naszódtól délre található Priszlop nevû településsel azonosítanak, amely ma a szerzõ nevét viseli.
Rebreanu 1913 és 1920 közt írja meg Ion címû regényét. A címszereplõ fõhõs, Ion egy feltörekvõ fiatal erdélyi román parasztlegény, aki szenvedélyes szerelmese a termõföldnek, s abbéli igyekezetében, hogy minél több földet szerezzen, szemet vet a gazdag Vasile Baciu lányára, Anára, s mindent elkövet, hogy a lány mellé annak hozományaként az öreg Baciu földjeit is megszerezze. Fejér Ádám így ír Ion személye kapcsán Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény címû mûvében:
[...] Ion nem románnak tudja magát, õ anélkül, hogy arra különösebb figyelmet fordítana, egyszerûen egész lényével az, mert bár nem a román nemzeti célokért küzd, minden kétséget kizáróan a román kultúra, a sajátos román kulturális mentalitás hordozója.
A mû címszereplõjével azonban a továbbiakban nem foglalkozunk, ehelyett a mellékszereplõk, a kor erdélyi román értelmiségijeinek alakjain keresztül a regény melléksodrában szereplõ, de a ma szempontjából is történelmi jelentõségû eseményeket vesszük górcsõ alá. Közülük is a számunkra talán legérdekesebb figura a fiatal Titu Herdelea, aki román létére kiválóan beszél magyarul, verseket farigcsál, magyar nõvel kezd viszonyt, ám a regény lassan hömpölygõ története során fokozatosan ráébred önnön románságára. Titu, szemben Ionnal, úgy lesz románná, hogy eleinte nem kifejezetten az. Bizonyos vonásai miatt akár az író, Rebreanu alteregójaként is tekinthetünk rá.
A román Herdelea-család, ahol a tanító édesapa ugyan beszél valamit magyarul, de kedves neje és lánya nem vagy alig, hamarosan szembesül azzal a kérdéssel, fiúgyermeküket, Titu Herdeleát hova is iskolázzák be:
[Titu a]z iskolában elég jól tanult. Édesapja keze alatt kezdte, színjelessel végezte az elemi iskolát. Aztán az ármádiai gimnáziumba került; ahol már valamivel nehezebben ment; harmadik osztályos korában panaszkodni kezdett, hogy „pikkelnek” rá a tanárok. Herdelea átíratta a besztercei magyar gimnáziumba. „Hadd tanuljon meg magyarul is – mondta a tanító. – Manapság az ember nem sokra megy, ha nem töri valamennyire az állam nyelvét.” – De Titu itt sem fért össze a tanárokkal, ezért, miután kijárta a hatodikat, a család úgy döntött, hogy a szász gimnáziumban folytassa tanulmányait. „A német nyelvvel – kezdte elõlrõl Herdelea – akár a világ végére is elmehet.”
(88. oldal)
Bár az anyanyelven való oktatás 1868-ban, a nemzetiségi törvényben (1868:XLIV. tc.) megfogalmazott elve sértetlen maradt, egy 1879-es, Trefort Ágoston miniszter nevéhez köthetõ törvény elõírta a magyar nyelv kötelezõ oktatását a népiskolákban. 1883-ban hasonló szellemû törvény született a középiskolákról is. Késõbb az óvodákban is kötelezõvé vált a magyar nyelv. Összességében azonban a „magyarosítás” ilyen útja önmagában kevéssé nevezhetõ sikeresnek: a magyarság magyarországi aránya az összlakossághoz képest 1880-ban 46,7% volt, 1910-ben pedig 54,5%.
Az ifjú Titu – különösen a magyar Láng Rózával kialakult szerelmi kapcsolata hatására – szinte elemi erõvel és kedvvel veti bele magát a magyar nyelv tanulmányozásába. Különbözõ okok miatt kénytelen elhagyni Pripászt és egy Gargó nevû településre kerül, ahol magyar iránti lelkesedése tovább él ugyan, de környezetének valósága egészen más – kezdi román szemmel látni a dolgokat:
Mióta Rozikába belehabarodott, nagyon megszerette a magyarokat és a zsidókat, lévén az asszony magyar volt és zsidóhoz ment feleségül. Hogy szeretetét kifejezésre juttassa, szívesen beszélt magyarul. Most egy magyar faluba került. Remélte, hogy a folytonos magyar beszéd azt a benyomást kelti majd benne, mintha még mindig Róza közelében élne, s ezzel csillapítgathatja vágyait. A parasztok azonban, akik ügyes-bajos dolgaikkal a községházára jöttek, többnyire románul beszéltek, elõször mert mindnyájuknak jobban ráállt a nyelve a román beszédre, másodszor pedig mivel a jegyzõ is csak épp annyira ismerte az állam nyelvét, amennyire hivatala megkövetelte; otthon a családban hol zsidóul beszélt, hol románul, mert a jegyzõné, minden igyekezete ellenére, meg sem tudott mukkanni magyarul. Egyedül a jegyzõ fia tett úgy, mintha nem tudna románul; de mivel a komoly tudós pózában ágált, Titu utálta, és ha csak tehette, elkerülte.
(233. oldal)
Az immár felnõtt Titu, aki saját románságának öntudatára is Gargón ébred rá, akaratlan fül- és szemtanúja az alábbi jelenetnek, amikor a gargói állami tanító valósággal terrorizálja a román gyerekeket a magyar nyelv kötelezõ használatára:
A gyermekek meg sem mertek moccanni félelmükben, ezért a tanító fenyegetõzve és ordibálva feléjük indult. Titu kihajolt az ablakon. A vidám hangok összevisszaságából tisztán kivette a felháborodott tanító szavait:
– Csak magyarul!... Magyarul!... Muszáj magyarul!... Magyarul!...
(238–239. oldal)
A kor nemzetiségi vezetõi, maguk a magyarországi nemzeti kisebbségek – praktikussági szempontból – elfogadták ugyan a többségi magyarság nyelvének domináns szerepét, ám annak „államnyelvi” mivoltában olyan elvi kérdést láttak, amely – mivel alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremt – károsan érintheti a nemzeti kisebbségeket. Az ilyen jellegû nyelvi imperializmust nem pártfogolhatták. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a regényben hogyan viszonyulnak a magyar államnyelvhez egy speciális társadalmi csoport tagjai: a Magyar Királyság román nemzetiségû állami alkalmazottai.
Júdás pénze
Az 1868:XLIV. tc.-ként ismert nemzetiségi törvény 26. §-a megállapítja, hogy a községek, egyházak, magánszemélyek, illetve társulások saját erejükbõl állíthatnak alsó, közép és felsõ tanodákat, melyekben a tanítás nyelvét az alapítók határozzák meg.
A regény folyamán több alkalommal is felmerül annak a kérdése, hogy a – térségben többséget alkotó – nemzeti kisebbségek azon kisemberei, akiknek anyagi léte az államhatalomtól függ, hogyan is vezessék életük lélekvesztõjét a nemzeti érzés nyílt felvállalásának Szküllája és a megélhetés Kharübdisze között. Herdelea tanító úr, akinek a község fizeti szerény fizetését, hamarosan nagy kihívással szembesül az állami szektor részérõl:
Herdelea sose részesült még ekkora megtiszteltetésben. Hogy a tanfelügyelõ, akitõl az egész vármegye tanítósága rettegett, elõléptetést ajánljon fel neki!... De azért nem mert ott helyben határozott választ adni. Jól meg kellett gondolni a dolgot. Az állami tanerõktõl megkövetelték a magyar nyelvet, s azt õ bizony alig-alig törte. [...] De tisztában volt azzal, hogy az õ magyartudása nem elég. Aztán meg: átmenni az államhoz, olyan dezertálásféle volt, mintha az ellenség táborába szökött volna át. Az a román tanító, aki arra köteles tanítani a román gyerekeket, hogy csak magyarul beszéljenek, nem román többé, hanem renegát, mégpedig a javából... A másik serpenyõt azonban éppoly súlyos érvek nyomták. A község negyedannyit fizetett, mint amit az állam felajánlott.
(109. oldal)
Késõbb, amikor Titu úgy dönt, hogy vonatra száll, és elmegy álmai Romániájába (ahogy egyébként azt az író Rebreanu is tette), a vonatút alkalmával találkozik egy magyarul beszélõ kalauzzal, akirõl hamarosan kiderül, hogy csupán megélhetése miatt választotta az elmagyarosodás útját:
A kalauz elmesélte, hogy ªtefan Popának hívják, de Papp Istvánra magyarosította a nevét, mert ezt követelték, mikor kinevezték, hogy magyar nõt vett feleségül, hogy nyolc gyermekük van, meg hogy õ úgy táncol, ahogy a nagyok fütyülnek, mert különben felkopna az álla.
(480. oldal)
Bizony, a társadalmi felemelkedés érdekében a magyar nyelv ismerete – adott esetben az elmagyarosodás – reális alternatívaként bontakozik ki szemünk elõtt a regény lapjain. Ugyanakkor Rebreanu arról is ír, hogy a román nemzetiségû állami alkalmazottak ugyancsak hadilábon állnak a magyar államnyelvvel, de ahogy az alábbiakból kiderül, a román vidékeken általános tendencia az, hogy az állam nyelvét mindenki, aki nem magyar, csak töri csupán.
Az 1868-as nemzetiségi törvény ugyan a kormányzat és az országgyûlés nyelveként a magyart jelölte meg, de elõírta azt is, hogy a törvényhatósági tisztviselõk a községekkel, egyesületekkel és magánosokkal való hivatali érintkezés során, amennyire csak lehet, azok nyelvét használják (5. §).
Titu még pripászi évei alatt rászokik arra – mivel román nyelvû sajtóhoz csak elvétve jut –, hogy a magyar lapokat olvassa; a helyi jegyzõ amúgy is járatott néhányat. Az már külön érdekesség, hogy a falusi jegyzõ és gyakornoka (akik sem románok, sem magyarok) – bár magyar sajtótermékekre fizetnek elõ – törik a magyart:
[Titu f]elsietett az irodára, hogy elbeszélgessen kicsit Stössellel, a jegyzõvel. De csak Hornstein gyakornokot találta ott: vékony, nyeszlett, szemüveges legényke volt, a feje idegesen rángatódzott. Hornstein hõsiesen erõlködött, hogy magyarul beszéljen.
[...]
A jegyzõ is járatott vagy három magyar újságot, õ sem olvasta, de gyûjtötte – tüzet gyújtani. Titu tehát nem vihette haza, csak a községházán olvasta ki õket.
Most is úgy elmerült az újságokba, hogy hamarosan elszállt a mérge. Alkonyatig olvasott. Mielõtt hazaindult volna, mintegy felüdülve, mégis elmesélte a Pripászon történteket; s méghozzá, a gyakornok legnagyobb örömére, magyarul mesélte el...
(92–93. oldal)
Rebreanu úgy láttatja, hogy iskola, kultúra és közigazgatás: minden az állam szolgálatában áll, hogy a térségben többségben levõ nemzeti kisebbséget (micsoda paradoxon!) a markában tartsa. Titu – immár a regény vége felé – egyfajta szintézisként az alábbiakat állapítja meg:
Az ellenség a leigázás összes modern fegyvereivel támad: felhasználja a kultúrát, az iskolát, a mûvészetet, a pénzt, a munkát... Nekünk azért kell kapálóznunk, hogy legalább el ne merüljünk. Semmi másért! Ha a felszínen maradunk, nyert ügyünk van. A cél: megakadályozni, hogy az ellenség behatoljon a várunkba. Márpedig ezt a célt, az emberi gyarlóságok ellenére [...] elértük. Ez a mi büszkeségünk.
(484. oldal)
Cikkünk következõ részében elõször azt vizsgáljuk meg, hogy a regényben a szerzõ milyen lehetõséget lát az államnyelvvel szembeni ellenállásra, illetve hogy milyenek az etnikai viszonyok a 20. század elején Erdélyben. Az is ki fog derülni, mindez a szereplõk szemében miért teszi indokolttá és egyre sürgetõbbé a hatalomváltás kérdését Erdélyben.
Felhasznált irodalom
Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.
Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867–1918. Kossuth, Budapest, 1985.
Merényi László: Boldog békeidõk... Gondolat, Budapest, 1978.
Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Bukarest, 1960.
http://www.nyest....erdelynek#
Autonomie pentru Ardeal?
Autonómiát Erdélynek?
Az élet három nagyszínpadán (Székelyföldön, Budapesten, Bukarestben) bemutatott háromfelvonásos tragikomédia kapcsán nem a székely zászlóról, hanem egy másik zászlóbontás irodalmi megjelenítésérõl írunk.
Horváth Krisztián|2013. március 27.
Az utólagos visszaemlékezések szerint minden tisztességes kocsmai verekedés úgy kezdõdik, hogy „a másik visszaütött...”. Talán ez igaz a politikai vitákra is. Cikksorozatunk célja, hogy más szögbõl világítsa meg a 21. század elején a székely zászló és az erdélyi autonómia ürügyén ismét fellángolt román-magyar politikai perpatvart. Audiatur et altera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is!
Cikkeinkben azt vizsgáljuk, hogy a 20. század elején hogyan látta és láttatta mûveiben a Magyar Királyságban élõ románság helyzetét a korabeli (erdélyi) román irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, Liviu Rebreanu. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 20. század elején nemzetiségi létben élõ románságban hogyan fogalmazódik meg saját helyzetének felismerése, s innen hogyan jut el addig a vízióig, hogy Erdély és Magyarország románlakta vidékei egyesüljenek a Kárpátokon túli anyaországgal, hogyan kúszik fel a román trikolór a magyar helyébe a kolozsvári Mátyás-szobor szeme láttára. Sorozatunk elsõ részében a kor erdélyi nyelvi helyzetét, az iskolarendszert és a közigazgatást tekintjük át röviden – román szemszögbõl.
Liviu Rebreanu
(Forrás: Wikipédia)
Liviu Rebreanu (1885–1944), ez elsõ modern román regény, a Ion szerzõje az akkor Szolnok-Doboka vármegyében található Felsõilosván (ma Târlișua, Județul Bistrița-Nãsãud, Románia) született. Kezdeti irodalmi próbálkozásai magyarul születnek. Színdarabjai, novellái mellett regényei különösen kiemelkedõek (Ion, Akasztottak erdeje, Lázadás, A tánc stb.). A Ion valamikor a 20. század elején játszódik Erdélyben, fõ helyszíne pedig az erdélyi Pripász, melyet a kutatók a Naszódtól délre található Priszlop nevû településsel azonosítanak, amely ma a szerzõ nevét viseli.
Rebreanu 1913 és 1920 közt írja meg Ion címû regényét. A címszereplõ fõhõs, Ion egy feltörekvõ fiatal erdélyi román parasztlegény, aki szenvedélyes szerelmese a termõföldnek, s abbéli igyekezetében, hogy minél több földet szerezzen, szemet vet a gazdag Vasile Baciu lányára, Anára, s mindent elkövet, hogy a lány mellé annak hozományaként az öreg Baciu földjeit is megszerezze. Fejér Ádám így ír Ion személye kapcsán Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény címû mûvében:
[...] Ion nem románnak tudja magát, õ anélkül, hogy arra különösebb figyelmet fordítana, egyszerûen egész lényével az, mert bár nem a román nemzeti célokért küzd, minden kétséget kizáróan a román kultúra, a sajátos román kulturális mentalitás hordozója.
A mû címszereplõjével azonban a továbbiakban nem foglalkozunk, ehelyett a mellékszereplõk, a kor erdélyi román értelmiségijeinek alakjain keresztül a regény melléksodrában szereplõ, de a ma szempontjából is történelmi jelentõségû eseményeket vesszük górcsõ alá. Közülük is a számunkra talán legérdekesebb figura a fiatal Titu Herdelea, aki román létére kiválóan beszél magyarul, verseket farigcsál, magyar nõvel kezd viszonyt, ám a regény lassan hömpölygõ története során fokozatosan ráébred önnön románságára. Titu, szemben Ionnal, úgy lesz románná, hogy eleinte nem kifejezetten az. Bizonyos vonásai miatt akár az író, Rebreanu alteregójaként is tekinthetünk rá.
A román Herdelea-család, ahol a tanító édesapa ugyan beszél valamit magyarul, de kedves neje és lánya nem vagy alig, hamarosan szembesül azzal a kérdéssel, fiúgyermeküket, Titu Herdeleát hova is iskolázzák be:
[Titu a]z iskolában elég jól tanult. Édesapja keze alatt kezdte, színjelessel végezte az elemi iskolát. Aztán az ármádiai gimnáziumba került; ahol már valamivel nehezebben ment; harmadik osztályos korában panaszkodni kezdett, hogy „pikkelnek” rá a tanárok. Herdelea átíratta a besztercei magyar gimnáziumba. „Hadd tanuljon meg magyarul is – mondta a tanító. – Manapság az ember nem sokra megy, ha nem töri valamennyire az állam nyelvét.” – De Titu itt sem fért össze a tanárokkal, ezért, miután kijárta a hatodikat, a család úgy döntött, hogy a szász gimnáziumban folytassa tanulmányait. „A német nyelvvel – kezdte elõlrõl Herdelea – akár a világ végére is elmehet.”
(88. oldal)
Bár az anyanyelven való oktatás 1868-ban, a nemzetiségi törvényben (1868:XLIV. tc.) megfogalmazott elve sértetlen maradt, egy 1879-es, Trefort Ágoston miniszter nevéhez köthetõ törvény elõírta a magyar nyelv kötelezõ oktatását a népiskolákban. 1883-ban hasonló szellemû törvény született a középiskolákról is. Késõbb az óvodákban is kötelezõvé vált a magyar nyelv. Összességében azonban a „magyarosítás” ilyen útja önmagában kevéssé nevezhetõ sikeresnek: a magyarság magyarországi aránya az összlakossághoz képest 1880-ban 46,7% volt, 1910-ben pedig 54,5%.
Az ifjú Titu – különösen a magyar Láng Rózával kialakult szerelmi kapcsolata hatására – szinte elemi erõvel és kedvvel veti bele magát a magyar nyelv tanulmányozásába. Különbözõ okok miatt kénytelen elhagyni Pripászt és egy Gargó nevû településre kerül, ahol magyar iránti lelkesedése tovább él ugyan, de környezetének valósága egészen más – kezdi román szemmel látni a dolgokat:
Mióta Rozikába belehabarodott, nagyon megszerette a magyarokat és a zsidókat, lévén az asszony magyar volt és zsidóhoz ment feleségül. Hogy szeretetét kifejezésre juttassa, szívesen beszélt magyarul. Most egy magyar faluba került. Remélte, hogy a folytonos magyar beszéd azt a benyomást kelti majd benne, mintha még mindig Róza közelében élne, s ezzel csillapítgathatja vágyait. A parasztok azonban, akik ügyes-bajos dolgaikkal a községházára jöttek, többnyire románul beszéltek, elõször mert mindnyájuknak jobban ráállt a nyelve a román beszédre, másodszor pedig mivel a jegyzõ is csak épp annyira ismerte az állam nyelvét, amennyire hivatala megkövetelte; otthon a családban hol zsidóul beszélt, hol románul, mert a jegyzõné, minden igyekezete ellenére, meg sem tudott mukkanni magyarul. Egyedül a jegyzõ fia tett úgy, mintha nem tudna románul; de mivel a komoly tudós pózában ágált, Titu utálta, és ha csak tehette, elkerülte.
(233. oldal)
Az immár felnõtt Titu, aki saját románságának öntudatára is Gargón ébred rá, akaratlan fül- és szemtanúja az alábbi jelenetnek, amikor a gargói állami tanító valósággal terrorizálja a román gyerekeket a magyar nyelv kötelezõ használatára:
A gyermekek meg sem mertek moccanni félelmükben, ezért a tanító fenyegetõzve és ordibálva feléjük indult. Titu kihajolt az ablakon. A vidám hangok összevisszaságából tisztán kivette a felháborodott tanító szavait:
– Csak magyarul!... Magyarul!... Muszáj magyarul!... Magyarul!...
(238–239. oldal)
A kor nemzetiségi vezetõi, maguk a magyarországi nemzeti kisebbségek – praktikussági szempontból – elfogadták ugyan a többségi magyarság nyelvének domináns szerepét, ám annak „államnyelvi” mivoltában olyan elvi kérdést láttak, amely – mivel alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremt – károsan érintheti a nemzeti kisebbségeket. Az ilyen jellegû nyelvi imperializmust nem pártfogolhatták. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a regényben hogyan viszonyulnak a magyar államnyelvhez egy speciális társadalmi csoport tagjai: a Magyar Királyság román nemzetiségû állami alkalmazottai.
Júdás pénze
Az 1868:XLIV. tc.-ként ismert nemzetiségi törvény 26. §-a megállapítja, hogy a községek, egyházak, magánszemélyek, illetve társulások saját erejükbõl állíthatnak alsó, közép és felsõ tanodákat, melyekben a tanítás nyelvét az alapítók határozzák meg.
A regény folyamán több alkalommal is felmerül annak a kérdése, hogy a – térségben többséget alkotó – nemzeti kisebbségek azon kisemberei, akiknek anyagi léte az államhatalomtól függ, hogyan is vezessék életük lélekvesztõjét a nemzeti érzés nyílt felvállalásának Szküllája és a megélhetés Kharübdisze között. Herdelea tanító úr, akinek a község fizeti szerény fizetését, hamarosan nagy kihívással szembesül az állami szektor részérõl:
Herdelea sose részesült még ekkora megtiszteltetésben. Hogy a tanfelügyelõ, akitõl az egész vármegye tanítósága rettegett, elõléptetést ajánljon fel neki!... De azért nem mert ott helyben határozott választ adni. Jól meg kellett gondolni a dolgot. Az állami tanerõktõl megkövetelték a magyar nyelvet, s azt õ bizony alig-alig törte. [...] De tisztában volt azzal, hogy az õ magyartudása nem elég. Aztán meg: átmenni az államhoz, olyan dezertálásféle volt, mintha az ellenség táborába szökött volna át. Az a román tanító, aki arra köteles tanítani a román gyerekeket, hogy csak magyarul beszéljenek, nem román többé, hanem renegát, mégpedig a javából... A másik serpenyõt azonban éppoly súlyos érvek nyomták. A község negyedannyit fizetett, mint amit az állam felajánlott.
(109. oldal)
Késõbb, amikor Titu úgy dönt, hogy vonatra száll, és elmegy álmai Romániájába (ahogy egyébként azt az író Rebreanu is tette), a vonatút alkalmával találkozik egy magyarul beszélõ kalauzzal, akirõl hamarosan kiderül, hogy csupán megélhetése miatt választotta az elmagyarosodás útját:
A kalauz elmesélte, hogy ªtefan Popának hívják, de Papp Istvánra magyarosította a nevét, mert ezt követelték, mikor kinevezték, hogy magyar nõt vett feleségül, hogy nyolc gyermekük van, meg hogy õ úgy táncol, ahogy a nagyok fütyülnek, mert különben felkopna az álla.
(480. oldal)
Bizony, a társadalmi felemelkedés érdekében a magyar nyelv ismerete – adott esetben az elmagyarosodás – reális alternatívaként bontakozik ki szemünk elõtt a regény lapjain. Ugyanakkor Rebreanu arról is ír, hogy a román nemzetiségû állami alkalmazottak ugyancsak hadilábon állnak a magyar államnyelvvel, de ahogy az alábbiakból kiderül, a román vidékeken általános tendencia az, hogy az állam nyelvét mindenki, aki nem magyar, csak töri csupán.
Az 1868-as nemzetiségi törvény ugyan a kormányzat és az országgyûlés nyelveként a magyart jelölte meg, de elõírta azt is, hogy a törvényhatósági tisztviselõk a községekkel, egyesületekkel és magánosokkal való hivatali érintkezés során, amennyire csak lehet, azok nyelvét használják (5. §).
Titu még pripászi évei alatt rászokik arra – mivel román nyelvû sajtóhoz csak elvétve jut –, hogy a magyar lapokat olvassa; a helyi jegyzõ amúgy is járatott néhányat. Az már külön érdekesség, hogy a falusi jegyzõ és gyakornoka (akik sem románok, sem magyarok) – bár magyar sajtótermékekre fizetnek elõ – törik a magyart:
[Titu f]elsietett az irodára, hogy elbeszélgessen kicsit Stössellel, a jegyzõvel. De csak Hornstein gyakornokot találta ott: vékony, nyeszlett, szemüveges legényke volt, a feje idegesen rángatódzott. Hornstein hõsiesen erõlködött, hogy magyarul beszéljen.
[...]
A jegyzõ is járatott vagy három magyar újságot, õ sem olvasta, de gyûjtötte – tüzet gyújtani. Titu tehát nem vihette haza, csak a községházán olvasta ki õket.
Most is úgy elmerült az újságokba, hogy hamarosan elszállt a mérge. Alkonyatig olvasott. Mielõtt hazaindult volna, mintegy felüdülve, mégis elmesélte a Pripászon történteket; s méghozzá, a gyakornok legnagyobb örömére, magyarul mesélte el...
(92–93. oldal)
Rebreanu úgy láttatja, hogy iskola, kultúra és közigazgatás: minden az állam szolgálatában áll, hogy a térségben többségben levõ nemzeti kisebbséget (micsoda paradoxon!) a markában tartsa. Titu – immár a regény vége felé – egyfajta szintézisként az alábbiakat állapítja meg:
Az ellenség a leigázás összes modern fegyvereivel támad: felhasználja a kultúrát, az iskolát, a mûvészetet, a pénzt, a munkát... Nekünk azért kell kapálóznunk, hogy legalább el ne merüljünk. Semmi másért! Ha a felszínen maradunk, nyert ügyünk van. A cél: megakadályozni, hogy az ellenség behatoljon a várunkba. Márpedig ezt a célt, az emberi gyarlóságok ellenére [...] elértük. Ez a mi büszkeségünk.
(484. oldal)
Cikkünk következõ részében elõször azt vizsgáljuk meg, hogy a regényben a szerzõ milyen lehetõséget lát az államnyelvvel szembeni ellenállásra, illetve hogy milyenek az etnikai viszonyok a 20. század elején Erdélyben. Az is ki fog derülni, mindez a szereplõk szemében miért teszi indokolttá és egyre sürgetõbbé a hatalomváltás kérdését Erdélyben.
Felhasznált irodalom
Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.
Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867–1918. Kossuth, Budapest, 1985.
Merényi László: Boldog békeidõk... Gondolat, Budapest, 1978.
Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Bukarest, 1960.
http://www.nyest....erdelynek#
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.