Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Orosz Sanyi, a hókatasztrófa csabai hõse
A március közepén kitört országos hókatasztrófa egyik hõse az a gyõri rádiós, aki Békéscsabán tanulta meg a szakmát és hivatalosan a mai napig csabai.
- A történet úgy kezdõdött, hogy éppen lejárt a munkaideje, ám mégis 27 óra lett belõle. Mit történt március 14-én késõ délután?
Érdekes, hogy ez a 27 óra körbejárta az országos sajtót, mint ha olyan nagy valami lenne. Meg nem is tudom honnan jött a 27. Március 14-e már korán reggel sem egy szokványos csütörtöki nap volt. Reggel 6 órától voltam adásban és már akkor több baleset történt. Káosz volt a közlekedésben. 9-ig voltam adásban, aztán a rádióval kapcsolatos egyéb feladataimat végeztem. Délután 3-tól ismét a mikrofonok mögött ültem, elvileg 6-ig.
Elvileg... De jött a délutáni csúcsforgalom, ami egy 130 ezres városban már okozhat meglepetéseket. Okozott is. Világossá vált, hogy itt most nagy a baj és az "estés kolléganõ" egymaga nem tud megbirkózni ezzel a helyzettel. Kezelni a technikát, fogadni a hívásokat, keresni a szükséges információkat, stb... Maradtam tehát. Kezdetben reméltük, hogy a helyzet 1-2 órán belül megoldódik, de hamar szembesülnünk kellett a valósággal... Nem akarok bulváros túlzásokba esni, de szó szerint elszabadult a pokol. Százával kaptuk az sms-eket, a telefonhívásokat, és a Facebook bejegyzéseket.
Hirtelen a történések kellõs közepén találtuk magunkat. Ahogy telt az idõ, az emberek egyre ingerültebbek és elkeseredettebbek lettek. Megpróbáltunk kissé kiszakadni az események sodrásából és némileg felülrõl szemlélni a történéseket. Tudtuk, hogy az emberekkel szinte csak mi tartjuk a kapcsolatot. Erre volt egy kiváló eszközünk: a rádió. Ott lehettünk a bajba jutottakkal az autóban. Ha egy ilyen helyzetben azt mondjuk az embereknek, hogy "Õrizzék meg a nyugalmukat, ne törjön ki pánik", azzal sokat nem érünk.
Folyamatosan beszéltünk az autósokhoz és õk is hozzánk. Nagyon nehéz volt kulturált keretek között tartani a mûsort, hiszen sokan belekeverték a politikusokat, a különbözõ szervek vezetõit és pl. egy ügyvédnõ már az elsõ éjszaka közösségi per indítását helyezte kilátásba. Nehezen, de megértettük a hallgatókkal, hogy a felháborodásnak, a pereskedésnek még nem jött el az ideje. Hiába telefonálnak be és hordanak össze kígyót-békát bizonyos emberekre, attól a helyzet nem oldódik meg és attól mások is csak idegesebbek lesznek. Próbáltuk a segítségnyújtás és az információ-áramlás felé terelni a beszélgetéseket.
Mondhatom talán, hogy sikerrel. Ha valaki el is kezdett politizálni, hamar megbeszéltük, hogy annál fontosabb dolgok is vannak. Az elsõ éjjel egyik kritikus pontja az volt, amikor elkezdtük latolgatni az esélyeket... Rengeteg baleset, keresztbe fordult kamionok, óriási szél, szakadó hó és éjszakai sötétség. Be kellett látnunk, hogy ezt a helyzetet nem lehet egykönnyen megoldani és akik úton rekedtek, azok hosszú és nehéz órákra készüljenek. Ekkor már többen minket kértek arra, hogy mozgósítsuk a hadsereget... Bár tehettük volna!
Közben merész lépésre szántuk el magunkat. Engedély nélkül összekapcsolódtunk egy másik gyõri rádióval és annak mosonmagyaróvári adójával is. Így már három megyei frekvencián sugároztuk ugyanazt a "vész adást" (többször idegen nyelveken). A stúdióban folyamatosan éltek a mikrofonok és percnyi szünet nélkül a katasztrófahelyzettel foglalkoztunk. Két vagy három dal ment le éjfél után valamikor, de azok is csak azért, mert közben a hivatalos szervektõl próbáltunk információkat szerezni. Nehéz órákat éltek meg az autósok és velük együtt mi is. Vártuk a reggelt, hogy legalább az éjszaka nyomasztó és fagyasztó hangulata eltûnjön, hiszen a fény valahol a remény szimbóluma. Már javában délelõtt volt, mikor még mindig úgy éreztük, a baj csak fokozódik és egyre nagyobb a káosz. A legapróbb jó hírnek is örültünk volna.
Pénteken a déli órákban leváltottak a kollégák, így hazajöttem. Lopva aludtam egy parányit, de a fáradtságnál erõsebb volt az érdeklõdés, hogy mi van "odakint". Megnéztem otthon a híradásokat, átnéztem kismillió weboldalt, de nem lettem okosabb. Visszamentem tehát a rádióba. Péntek estétõl ismét adásban voltam egészen szombat délelõttig. Szinte most sem tudom felfogni, hogy emberek ezrei az út és a hó fogságába kerültek ennyi idõre. A katasztrófa vasárnap hajnalban ért véget. Hogy mennyit voltam adásban? Hogy fontos-e az a 27 vagy akárhány óra? Ha az eddig írtakból nem derül ki, hogy ez mennyire lényegtelen, akkor azt még leírom, hogy milyen hétköznapi "hõsök" léptek a tettek mezejére a három nap alatt.
Az elsõ igazán komoly segítségnyújtás egy szállodatulajdonostól érkezett. Betelefonált, hogy hány szabad szobájuk van és hogy mindet felajánlja éjszakára, vagy amíg szükség van rá... rövidesen újabb szállodák és magánemberek csatlakoztak hozzá... az autósok is jelezték, hogy melyik úton, hol vannak, és hány szabad hely van náluk. Összefogás indult a bajbajutottak és a biztonságban lévõk körében is. Emberek százai, ezrei mozdultak meg. Plázákat, üzleteket, intézményeket sikerült kinyittatnunk, hogy legyen hol meghúzniuk magukat azoknak, akiket a városba menekítettek. Egy pillanatig sem kellett kérnünk erre az embereket. Bemondtuk, hogy az ünnep miatt zárva vannak a boltok; rögtön jöttek a telefonok, hogy "Megyünk és nyitunk". Vagy a pékek is azonnal reagáltak, hogy legyen mit enniük az embereknek.
A hallgatókkal közösen kineveztünk egy "elosztó pontot" a városban. Ez volt az azóta elhíresült Lajta u. 26. Temérdek segítõ ember vitt ételt, italt, meleg ruhát és mindent, amire csak szükség volt. Elképzelhetetlen összefogás kezdõdött.
- Nagyon sok megható történet kering az Önök segítségérõl. Mi ezek közül a legemlékezetesebb?
Számtalan ilyen történetet tudnék mesélni - sajnos. Említhetném azt a három bajba jutottat, akik már szinte feladták és a legnehezebb pillanatban sikerült egy mentõcsapatot úgy koordinálnunk, hogy rájuk találjanak; de most egy "ottfelejtett srác" történetét mesélem el. Felhívott egy fiatal férfi, hogy azon az úton, ahol õ van, már kimentették az autósokat, de õt valahogy ottfelejtették. Több órán át várta, hogy érte is menjen valaki, de hiába. Pedig akkor már õ is jó ideje a hó fogságában volt. Hangja, stílusa és története alapján amolyan "kemény legénynek" hittük, így az õ segélykiáltása egy pillanatig sem tûnt felületesnek. Hallgatta az adást egy környékbeli hölgy is, aki - gondolom segítséggel - valahogy sikerrel kimentette. Úgy tudom, mezõgazdasági gépekkel mentek érte.
- Az országos hírnév milyen szakmai elismeréseket hozott? Hívták rádiózni például Budapestre?
Kaptunk kitüntetést a gyõri polgármestertõl vagy éppen a Helyi Rádiók Országos Szövetségétõl is, de ezek meg sem közelítik a hallgatóktól kapott rengeteg köszönetet. Napokkal az események után is hívtak bennünket az ország minden pontjáról, de a határon túlról is. A fõvárosba nem hívtak emiatt rádiózni, de azt hiszem ez így van rendjén. Nem érzem, hogy ezáltal több vagy jobb lennék. Ha majd valamelyik rádióadó felfigyel rám, akkor megkeresnek. De nem lesz egyszerû elcsábítani Gyõrbõl - és itt most nehezen múló mosoly ül arcomra. Imádom ezt a várost és nem fogom felhasználni a helyzetet arra, hogy jelentkezzek budapesti rádiókhoz. Miért is tenném? Jobban érzem magam egy igazán élhetõ környezetben, ahol nem mindent a piac törvényei szabnak meg. Azt, amit Gyõrött a hallgatókkal közösen véghezvittünk a három nap alatt, Budapesten nem tudtuk volna.
- A kereskedelmi rádiókat sok kritika éri. Elképzelhetõnek tartja, hogy az Önök által a Kisalföldön véghezvitt közösségi teljesítmény a rádiózás új iránya?
Szeretném azt hinni, hogy a rádió személytelensége, bizonyos értelemben vett "távolsága" csökkenni fog. Elég nehéz ezt szavakkal leírni, de talán egy különbséggel érthetõvé válik. Ha azt hiszi egy hallgató, hogy én egy rádiós vagyok valahol egy stúdióban, akkor "távol vagyunk egymástól". De ha azt hiszi, hogy én az a srác vagyok, aki szinte a szomszédja és akivel bármikor dumálhat egyet, akkor már közelebb kerültünk egymáshoz. A steril és távolságtartó rádiózás után remélem jön egy közvetlenebb, személyesebb.
Egész cikk http://www.beol.h...-490528#p2
- A történet úgy kezdõdött, hogy éppen lejárt a munkaideje, ám mégis 27 óra lett belõle. Mit történt március 14-én késõ délután?
Érdekes, hogy ez a 27 óra körbejárta az országos sajtót, mint ha olyan nagy valami lenne. Meg nem is tudom honnan jött a 27. Március 14-e már korán reggel sem egy szokványos csütörtöki nap volt. Reggel 6 órától voltam adásban és már akkor több baleset történt. Káosz volt a közlekedésben. 9-ig voltam adásban, aztán a rádióval kapcsolatos egyéb feladataimat végeztem. Délután 3-tól ismét a mikrofonok mögött ültem, elvileg 6-ig.
Elvileg... De jött a délutáni csúcsforgalom, ami egy 130 ezres városban már okozhat meglepetéseket. Okozott is. Világossá vált, hogy itt most nagy a baj és az "estés kolléganõ" egymaga nem tud megbirkózni ezzel a helyzettel. Kezelni a technikát, fogadni a hívásokat, keresni a szükséges információkat, stb... Maradtam tehát. Kezdetben reméltük, hogy a helyzet 1-2 órán belül megoldódik, de hamar szembesülnünk kellett a valósággal... Nem akarok bulváros túlzásokba esni, de szó szerint elszabadult a pokol. Százával kaptuk az sms-eket, a telefonhívásokat, és a Facebook bejegyzéseket.
Hirtelen a történések kellõs közepén találtuk magunkat. Ahogy telt az idõ, az emberek egyre ingerültebbek és elkeseredettebbek lettek. Megpróbáltunk kissé kiszakadni az események sodrásából és némileg felülrõl szemlélni a történéseket. Tudtuk, hogy az emberekkel szinte csak mi tartjuk a kapcsolatot. Erre volt egy kiváló eszközünk: a rádió. Ott lehettünk a bajba jutottakkal az autóban. Ha egy ilyen helyzetben azt mondjuk az embereknek, hogy "Õrizzék meg a nyugalmukat, ne törjön ki pánik", azzal sokat nem érünk.
Folyamatosan beszéltünk az autósokhoz és õk is hozzánk. Nagyon nehéz volt kulturált keretek között tartani a mûsort, hiszen sokan belekeverték a politikusokat, a különbözõ szervek vezetõit és pl. egy ügyvédnõ már az elsõ éjszaka közösségi per indítását helyezte kilátásba. Nehezen, de megértettük a hallgatókkal, hogy a felháborodásnak, a pereskedésnek még nem jött el az ideje. Hiába telefonálnak be és hordanak össze kígyót-békát bizonyos emberekre, attól a helyzet nem oldódik meg és attól mások is csak idegesebbek lesznek. Próbáltuk a segítségnyújtás és az információ-áramlás felé terelni a beszélgetéseket.
Mondhatom talán, hogy sikerrel. Ha valaki el is kezdett politizálni, hamar megbeszéltük, hogy annál fontosabb dolgok is vannak. Az elsõ éjjel egyik kritikus pontja az volt, amikor elkezdtük latolgatni az esélyeket... Rengeteg baleset, keresztbe fordult kamionok, óriási szél, szakadó hó és éjszakai sötétség. Be kellett látnunk, hogy ezt a helyzetet nem lehet egykönnyen megoldani és akik úton rekedtek, azok hosszú és nehéz órákra készüljenek. Ekkor már többen minket kértek arra, hogy mozgósítsuk a hadsereget... Bár tehettük volna!
Közben merész lépésre szántuk el magunkat. Engedély nélkül összekapcsolódtunk egy másik gyõri rádióval és annak mosonmagyaróvári adójával is. Így már három megyei frekvencián sugároztuk ugyanazt a "vész adást" (többször idegen nyelveken). A stúdióban folyamatosan éltek a mikrofonok és percnyi szünet nélkül a katasztrófahelyzettel foglalkoztunk. Két vagy három dal ment le éjfél után valamikor, de azok is csak azért, mert közben a hivatalos szervektõl próbáltunk információkat szerezni. Nehéz órákat éltek meg az autósok és velük együtt mi is. Vártuk a reggelt, hogy legalább az éjszaka nyomasztó és fagyasztó hangulata eltûnjön, hiszen a fény valahol a remény szimbóluma. Már javában délelõtt volt, mikor még mindig úgy éreztük, a baj csak fokozódik és egyre nagyobb a káosz. A legapróbb jó hírnek is örültünk volna.
Pénteken a déli órákban leváltottak a kollégák, így hazajöttem. Lopva aludtam egy parányit, de a fáradtságnál erõsebb volt az érdeklõdés, hogy mi van "odakint". Megnéztem otthon a híradásokat, átnéztem kismillió weboldalt, de nem lettem okosabb. Visszamentem tehát a rádióba. Péntek estétõl ismét adásban voltam egészen szombat délelõttig. Szinte most sem tudom felfogni, hogy emberek ezrei az út és a hó fogságába kerültek ennyi idõre. A katasztrófa vasárnap hajnalban ért véget. Hogy mennyit voltam adásban? Hogy fontos-e az a 27 vagy akárhány óra? Ha az eddig írtakból nem derül ki, hogy ez mennyire lényegtelen, akkor azt még leírom, hogy milyen hétköznapi "hõsök" léptek a tettek mezejére a három nap alatt.
Az elsõ igazán komoly segítségnyújtás egy szállodatulajdonostól érkezett. Betelefonált, hogy hány szabad szobájuk van és hogy mindet felajánlja éjszakára, vagy amíg szükség van rá... rövidesen újabb szállodák és magánemberek csatlakoztak hozzá... az autósok is jelezték, hogy melyik úton, hol vannak, és hány szabad hely van náluk. Összefogás indult a bajbajutottak és a biztonságban lévõk körében is. Emberek százai, ezrei mozdultak meg. Plázákat, üzleteket, intézményeket sikerült kinyittatnunk, hogy legyen hol meghúzniuk magukat azoknak, akiket a városba menekítettek. Egy pillanatig sem kellett kérnünk erre az embereket. Bemondtuk, hogy az ünnep miatt zárva vannak a boltok; rögtön jöttek a telefonok, hogy "Megyünk és nyitunk". Vagy a pékek is azonnal reagáltak, hogy legyen mit enniük az embereknek.
A hallgatókkal közösen kineveztünk egy "elosztó pontot" a városban. Ez volt az azóta elhíresült Lajta u. 26. Temérdek segítõ ember vitt ételt, italt, meleg ruhát és mindent, amire csak szükség volt. Elképzelhetetlen összefogás kezdõdött.
- Nagyon sok megható történet kering az Önök segítségérõl. Mi ezek közül a legemlékezetesebb?
Számtalan ilyen történetet tudnék mesélni - sajnos. Említhetném azt a három bajba jutottat, akik már szinte feladták és a legnehezebb pillanatban sikerült egy mentõcsapatot úgy koordinálnunk, hogy rájuk találjanak; de most egy "ottfelejtett srác" történetét mesélem el. Felhívott egy fiatal férfi, hogy azon az úton, ahol õ van, már kimentették az autósokat, de õt valahogy ottfelejtették. Több órán át várta, hogy érte is menjen valaki, de hiába. Pedig akkor már õ is jó ideje a hó fogságában volt. Hangja, stílusa és története alapján amolyan "kemény legénynek" hittük, így az õ segélykiáltása egy pillanatig sem tûnt felületesnek. Hallgatta az adást egy környékbeli hölgy is, aki - gondolom segítséggel - valahogy sikerrel kimentette. Úgy tudom, mezõgazdasági gépekkel mentek érte.
- Az országos hírnév milyen szakmai elismeréseket hozott? Hívták rádiózni például Budapestre?
Kaptunk kitüntetést a gyõri polgármestertõl vagy éppen a Helyi Rádiók Országos Szövetségétõl is, de ezek meg sem közelítik a hallgatóktól kapott rengeteg köszönetet. Napokkal az események után is hívtak bennünket az ország minden pontjáról, de a határon túlról is. A fõvárosba nem hívtak emiatt rádiózni, de azt hiszem ez így van rendjén. Nem érzem, hogy ezáltal több vagy jobb lennék. Ha majd valamelyik rádióadó felfigyel rám, akkor megkeresnek. De nem lesz egyszerû elcsábítani Gyõrbõl - és itt most nehezen múló mosoly ül arcomra. Imádom ezt a várost és nem fogom felhasználni a helyzetet arra, hogy jelentkezzek budapesti rádiókhoz. Miért is tenném? Jobban érzem magam egy igazán élhetõ környezetben, ahol nem mindent a piac törvényei szabnak meg. Azt, amit Gyõrött a hallgatókkal közösen véghezvittünk a három nap alatt, Budapesten nem tudtuk volna.
- A kereskedelmi rádiókat sok kritika éri. Elképzelhetõnek tartja, hogy az Önök által a Kisalföldön véghezvitt közösségi teljesítmény a rádiózás új iránya?
Szeretném azt hinni, hogy a rádió személytelensége, bizonyos értelemben vett "távolsága" csökkenni fog. Elég nehéz ezt szavakkal leírni, de talán egy különbséggel érthetõvé válik. Ha azt hiszi egy hallgató, hogy én egy rádiós vagyok valahol egy stúdióban, akkor "távol vagyunk egymástól". De ha azt hiszi, hogy én az a srác vagyok, aki szinte a szomszédja és akivel bármikor dumálhat egyet, akkor már közelebb kerültünk egymáshoz. A steril és távolságtartó rádiózás után remélem jön egy közvetlenebb, személyesebb.
Egész cikk http://www.beol.h...-490528#p2
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.