Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Bangha Béla: A 'szeretet vallása' és a 'harcos kereszténység'
Azt hisszük, így írják, hogy akkor vagyunk jó keresztények, ha gyûlöljük a más vallásúakat, elsõsorban persze a zsidót s ugyanakkor, mikor szeretetet hirdetünk, gyûlölködõ antiszemitizmust ûzünk. Kérdem tehát szeretettel: mi ez irányban a korrekt s a kereszténység szelleméhez leginkább méltó felfogás?
A kérdés határozottan a legaktuálisabbak egyike. A sajtó egy része ugyan, mely a katolicizmus belsõ megerõsödésétõl s éppígy az antiszemitizmustól érthetõen fél, szeretné a kérdést sommásan elintézni s tagadhatatlanul mesteri mûfogással minden katolikus önvédelmi harcot vagy társadalmi szervezkedést egyszerûen a „szeretet vallásának” nevében szeretne leütni. Újságjaink — igaz, hogy 90%-ban érdekelt fél — állandóan a legszörnyûbb felháborodás hangján oktatják ki sokathívõ olvasóikat, hogy csak egy bûn igazán nagy bûn a bûnök egész lajstromában: a „harcos” kereszténység s az ó- és közép- és az újkornak csak egy nagy megtévelyedése volt: az antiszemitizmus.
Akik azonban meg szokták maguknak engedni a luxust, hogy hébe-hóba nem az érdekelt lapok agyával, hanem a magukéval gondolkozzanak, hamar észreveszik, hogy ebben a szoriteszben sántikál a konklúzió. Valami logikai megcsuszamlás, vagy szofizma van benne, ha egy nem, hát legalább kettõ, de három bizonyosan.
Mert elõször is ki beszél arról, hogy pl. az antiszemitizmus mások vallása ellen tör? Ki bántja a zsidók vallását, tanait, szertartásait? A zsidó vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek Krisztussal s a keresztény kultúrával. De a merõben vallási tévedést ma senki sem szokta üldözni; ezt a szemita sajtó sem állította soha. Tehát csak tessék szépen kikapcsolni az egész vallási kérdést az antiszemitizmusból, mert az antiszemitizmus a zsidóságnak nem vallási, hanem egészen más ügyei ellen irányul. Vallási antiszemitizmus volna pl., ha mi is éppoly gyûlölködõ hangon írnánk az õ hittételeikrõl, szertartásaikról, zsinagógáikról stb., ahogy õk írnak a mi papjainkról, a mi hitéletünkrõl és egyházi ügyeinkrõl.
Érdekes, hogy ugyanazok hangoztatják az antiszemitizmus undokságát, akik tele tüdõvel harsogtatják az antiklerikalizmus jogosultságát. Pedig az antiszemitizmus elsõsorban szociális önvédelmi harc, míg az antiklerikalizmus cégére alatt a szemita sajtó állandóan a kereszténység vallási intézményeit támadja; hogy csak néhányat említsünk: a pápaságot, a katolikus egyház személyi és belügyeit, dogmáit, szertartásait, fegyelmi, közigazgatási, sõt hitbuzgalmi életét, szerzetességét stb.
Mi azonban vallási antiszemitizmust nem ûztünk soha s nem is akarunk ûzni, éppen azért, mert keresztények vagyunk, s a szeretet vallását nem csak hirdetjük, de követjük is.
*
A vallási kérdés kikapcsolása után azonban megmarad az a súlyosabb, komolyabb kérdés: egyáltalában szabad-e akár társadalmi, akár erkölcsi téren bizonyos határozottsággal, erõvel, kikényszerítõ törekvéssel kelni ideáljaik védelmére? Szabad-e a katolicizmusnak szervezkedni s harcot viselnie az ellenségei ellen, akik bizonnyal nem csupán zsidók, hanem egyéb felekezetûek, sõt véletlenül katolikus bejegyzésûek is lehetnek? Nem ütközik-e bele ez a szervezkedés és harc a kereszténység szeretettörvényébe?
A felelet, azt hisszük, igen egyszerû. Minden rendezett szeretet elsõsorban önmagunknál kezdõdik, s ha mindenkit kell is szeretnünk, elõbb kell szeretnünk a hozzánk közelebb állót, az érdemest, a megtámadottat, a jót, mint a kívülrõl rosszakaratúan támadót. S itt szükségképp elõ fog állani a helyzet, hogy a szeretet kollíziójában esetleg meg is kell fenyítenünk, ártalmatlanná kell tennünk a javíthatatlan rosszat. Ezért font Krisztus is, a szeretet parancsának elsõ hirdetõje, ostort a kufárokra s nevezte el „viperafajzatnak” a cselszövõ farizeusokat. És ezért mondta, hogy „nem békét jött hozni a földre, hanem kardot”. (Mt. 10, 34.) A „harcos kereszténység” gondolata tehát, az „ecclesia militans”, egyenesen krisztusi gondolat: az egyetlen ésszerû és egyetlen lehetséges ott, ahol a jónak ellenségei vannak, akiken a jó szó nem fog.
Ezzel szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum, tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a gyûlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra.
Mármost ami névleg a zsidóságot illeti, csakugyan rút igazságtalanság, ha valaki minden zsidót rossznak tart, vagy ha az rossz is, gyûlölködik vele. Ezt a kereszténység valóban nem engedi meg. Azonban különbséget kell tennünk gyûlölködés és a zsidó túlsúly elleni indokolt védekezés között.
Elõször igenis valláserkölcsi okokból. A szemitizmus, mely egykor Krisztust a keresztre verte, máig sem tette le gyûlöletét Krisztus és az õ Egyháza ellen. A materialisztikus zsidó világnézet, ahol csak érvényesül, lerontja a keresztények vallási életét s erkölcsi konzervativizmusát. Az üzleti és szexuális tisztességtelenségnek — ezt kimutatta Werner Sombart s igazolja a bûnügyi statisztika — fõhordozója s terjesztõje — hiába, ez így van — mindenütt a zsidóság. A keresztény vallás legszögesebb ellentétje, legádázabb gúnyolója az ókortól napjainkig, a farizeusoktól Anatole France-ig és Jászi Oszkárig a zsidók. Nem mondjuk, hogy minden bajnak a kereszténységen belül a zsidóság az oka; ez sehogy sem volna igaz: épp annyit, ha nem többet, ártott nekünk a keresztény testvérek torzsalkodása s a saját letérésünk az igazán erõssé és egységessé tevõ katolikus hitélet útjáról; de azért a zsidóság keresztényellenes munkája még mindig van olyan erõs, hogy vele szemben a legelszántabb védelmi és létfenntartási küzdelmet kelljen vívnunk.
Ezt a védekezõ irányú „antiszemitizmust” (megvalljuk, hogy ez a szó nekünk sem tetszik, mert nem fejezi ki teljesen a helyes fogalmat) a kereszténység régóta akceptálta. A zsidók egyéni szabadságának õre ugyan a keresztény népekkel szemben — bármily szokatlanul hangzik, de úgy van — az Egyház volt; de ugyanakkor az Egyház óvta a híveket a zsidóság elõnytelen befolyásaitól. Ez az óvás a középkorban a zsidóság lokális és társadalmi elkülönülésében, valamint ama kánonjogi intézkedésekben nyilvánult meg, melyek pl. eltiltották a keresztény híveket a zsidókkal való együttlakástól (fõleg természetesen a házasságtól); keresztény cselédeknek nem volt szabad zsidóknál szolgálniuk (ma is hány cseléd megy zsidó családoknál erkölcsileg s vallásilag tönkre!), keresztényeknek, fõleg nõknek tilos volt zsidó orvosok igénybevétele (érthetõ erkölcsi okokból) stb.
De a keresztény szemponton kívül más szempontokból is magától értetõdõ a szociális antiszemitizmus jogosultsága. A legnagyobb nemzetgazdászok, bölcselõk, államférfiak bizonnyal nem ok nélkül állapították meg oly megdöbbentõ egyöntetûséggel, hogy a zsidóság terjeszkedése minden mélyebb járatú kultúrának megölõje. Ismeretesek pl. azok a zsidóságra nézve nagyfokúan kompromittáló nyilatkozatok, melyek egy Napoleon, Bismarck, Goethe, Mommsen, Schopenhauer, Kant, Hegel, nálunk Trefort, Kölcsey s elsõsorban Széchenyi István ajkairól elhangzottak. A legnagyobb magyar pl. elveszettnek tartotta az országot azon pillanattól kezdve, melyben a zsidóság emancipáltatik s ezzel úrrá lesz az országban. (Merthogy ez a két utóbbi momentum szétválaszthatatlanul együtt fog járni, azt Széchenyi nagy szelleme teljes biztossággal elõre látta.) Nem is csoda. Ez az ateizmusból és materializmusból fakadó aggálytalanság, a betegessé fokozódott önzés és fajtalanságra hajló élvezetvágy, a zsidó szexuális túlingerlékenység és mindezzel keverten az ügyes kereskedõi és érvényesülési szellem — mindez pillanatnyi külsõséges kultúrát teremthet ugyan, de hamar dekompozícióra, csömörre, elerõtlenedésre és bomlásra vezet. (Ezért is olyan nagy a zsidók közt az õrültek, a nemibetegek és az öngyilkosok száma.)
A népek önvédelmi, létfenntartási ösztöne szüli meg tehát állandóan a szociális antiszemitizmust azoknál is, akik minden „klerikális” befolyástól ég s földnyire vannak. (S épp ezért is mond valótlant a sajtó állandóan, midõn az antiszemitizmust tisztára „klerikális” és „felekezeti” okokra szeretné visszavezetni.)
Feleletünk tehát erre a kérdésre: filo- vagy antiszemitizmus? — csak ez lehet: egyik sem, ha antiszemitizmus alatt mást értünk, mint: védekezést, szociális és valláserkölcsi ellenállást s a saját vallásukban rejlõ hatalmas lelki energiák független, szabad kifejlését. Az embert ne bántsuk, akármi a világnézete; más vallásához semmi közünk, de ami a magunké, abban védekezzünk: mentesítsük magunkat a dekompozíció bomlasztó csíráitól, még ha ez a mentesítõ, védelmi akció harcba is kerül. Ez az egyedül ésszerû és egyedül lehetséges és épp azért keresztény szempontból is egyedül elfogadható álláspont.
Hogy ez a felfogás nem nagyon tetszik azoknak, akik a kereszténységet meg tudnák fojtani egy kanál vízben, hogy pl. (nem szólva a fékevesztett kereszténygyûlölet lapjairól) a Pesti Hírlap és társai állandóan izgatnak a létfenntartó antiszemita védekezés jogosultságával szemben — cseppet sem csodálatos. Végtére ez csak élelmesség és ravaszság, ez pedig a szemitizmusnak szembeszökõ tulajdonsága.
Természetes, hogy õszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a „szeretet vallása”, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) „Az egyházat tûzzel-vassal kellene kipusztítani a föld színérõl”, írják õk; de ez ellen felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni: hisz ez gyûlölet és zsidózás! Ni, ezek a „harcos keresztények”, milyen furcsán tartják meg a „szeretet vallását”: szeretetet hirdetnek és nyársra szeretnének húzni minden „másképpgondolkozót” (mert hiszen — védekeznek!); Krisztussal kérkednek, és azt hiszik, hogy „annál jobb katolikus valaki, mennél inkább gyûlöli a zsidókat” (mert nini: elítélik a zsidók túlkapásait).
Nos, a kusza mondások és gáncsvetõ szofizmák terén örökre mesterek maradhatnak a kereszténység ellenségei, de azért a keresztény népek szociális és vallási önvédelme is örökre jogosult marad, még ha azt antiszemitizmusnak nevezgetik is odaát ugyanazok, kik az „egyházához ragaszkodó keresztény” helyett forgalomba hozták a „klerikális” elnevezést.
A kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövõ kioktatások elõtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló vénasszonyok pipogya világnézete legyen.
A kérdés határozottan a legaktuálisabbak egyike. A sajtó egy része ugyan, mely a katolicizmus belsõ megerõsödésétõl s éppígy az antiszemitizmustól érthetõen fél, szeretné a kérdést sommásan elintézni s tagadhatatlanul mesteri mûfogással minden katolikus önvédelmi harcot vagy társadalmi szervezkedést egyszerûen a „szeretet vallásának” nevében szeretne leütni. Újságjaink — igaz, hogy 90%-ban érdekelt fél — állandóan a legszörnyûbb felháborodás hangján oktatják ki sokathívõ olvasóikat, hogy csak egy bûn igazán nagy bûn a bûnök egész lajstromában: a „harcos” kereszténység s az ó- és közép- és az újkornak csak egy nagy megtévelyedése volt: az antiszemitizmus.
Akik azonban meg szokták maguknak engedni a luxust, hogy hébe-hóba nem az érdekelt lapok agyával, hanem a magukéval gondolkozzanak, hamar észreveszik, hogy ebben a szoriteszben sántikál a konklúzió. Valami logikai megcsuszamlás, vagy szofizma van benne, ha egy nem, hát legalább kettõ, de három bizonyosan.
Mert elõször is ki beszél arról, hogy pl. az antiszemitizmus mások vallása ellen tör? Ki bántja a zsidók vallását, tanait, szertartásait? A zsidó vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek Krisztussal s a keresztény kultúrával. De a merõben vallási tévedést ma senki sem szokta üldözni; ezt a szemita sajtó sem állította soha. Tehát csak tessék szépen kikapcsolni az egész vallási kérdést az antiszemitizmusból, mert az antiszemitizmus a zsidóságnak nem vallási, hanem egészen más ügyei ellen irányul. Vallási antiszemitizmus volna pl., ha mi is éppoly gyûlölködõ hangon írnánk az õ hittételeikrõl, szertartásaikról, zsinagógáikról stb., ahogy õk írnak a mi papjainkról, a mi hitéletünkrõl és egyházi ügyeinkrõl.
Érdekes, hogy ugyanazok hangoztatják az antiszemitizmus undokságát, akik tele tüdõvel harsogtatják az antiklerikalizmus jogosultságát. Pedig az antiszemitizmus elsõsorban szociális önvédelmi harc, míg az antiklerikalizmus cégére alatt a szemita sajtó állandóan a kereszténység vallási intézményeit támadja; hogy csak néhányat említsünk: a pápaságot, a katolikus egyház személyi és belügyeit, dogmáit, szertartásait, fegyelmi, közigazgatási, sõt hitbuzgalmi életét, szerzetességét stb.
Mi azonban vallási antiszemitizmust nem ûztünk soha s nem is akarunk ûzni, éppen azért, mert keresztények vagyunk, s a szeretet vallását nem csak hirdetjük, de követjük is.
*
A vallási kérdés kikapcsolása után azonban megmarad az a súlyosabb, komolyabb kérdés: egyáltalában szabad-e akár társadalmi, akár erkölcsi téren bizonyos határozottsággal, erõvel, kikényszerítõ törekvéssel kelni ideáljaik védelmére? Szabad-e a katolicizmusnak szervezkedni s harcot viselnie az ellenségei ellen, akik bizonnyal nem csupán zsidók, hanem egyéb felekezetûek, sõt véletlenül katolikus bejegyzésûek is lehetnek? Nem ütközik-e bele ez a szervezkedés és harc a kereszténység szeretettörvényébe?
A felelet, azt hisszük, igen egyszerû. Minden rendezett szeretet elsõsorban önmagunknál kezdõdik, s ha mindenkit kell is szeretnünk, elõbb kell szeretnünk a hozzánk közelebb állót, az érdemest, a megtámadottat, a jót, mint a kívülrõl rosszakaratúan támadót. S itt szükségképp elõ fog állani a helyzet, hogy a szeretet kollíziójában esetleg meg is kell fenyítenünk, ártalmatlanná kell tennünk a javíthatatlan rosszat. Ezért font Krisztus is, a szeretet parancsának elsõ hirdetõje, ostort a kufárokra s nevezte el „viperafajzatnak” a cselszövõ farizeusokat. És ezért mondta, hogy „nem békét jött hozni a földre, hanem kardot”. (Mt. 10, 34.) A „harcos kereszténység” gondolata tehát, az „ecclesia militans”, egyenesen krisztusi gondolat: az egyetlen ésszerû és egyetlen lehetséges ott, ahol a jónak ellenségei vannak, akiken a jó szó nem fog.
Ezzel szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum, tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a gyûlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra.
Mármost ami névleg a zsidóságot illeti, csakugyan rút igazságtalanság, ha valaki minden zsidót rossznak tart, vagy ha az rossz is, gyûlölködik vele. Ezt a kereszténység valóban nem engedi meg. Azonban különbséget kell tennünk gyûlölködés és a zsidó túlsúly elleni indokolt védekezés között.
Elõször igenis valláserkölcsi okokból. A szemitizmus, mely egykor Krisztust a keresztre verte, máig sem tette le gyûlöletét Krisztus és az õ Egyháza ellen. A materialisztikus zsidó világnézet, ahol csak érvényesül, lerontja a keresztények vallási életét s erkölcsi konzervativizmusát. Az üzleti és szexuális tisztességtelenségnek — ezt kimutatta Werner Sombart s igazolja a bûnügyi statisztika — fõhordozója s terjesztõje — hiába, ez így van — mindenütt a zsidóság. A keresztény vallás legszögesebb ellentétje, legádázabb gúnyolója az ókortól napjainkig, a farizeusoktól Anatole France-ig és Jászi Oszkárig a zsidók. Nem mondjuk, hogy minden bajnak a kereszténységen belül a zsidóság az oka; ez sehogy sem volna igaz: épp annyit, ha nem többet, ártott nekünk a keresztény testvérek torzsalkodása s a saját letérésünk az igazán erõssé és egységessé tevõ katolikus hitélet útjáról; de azért a zsidóság keresztényellenes munkája még mindig van olyan erõs, hogy vele szemben a legelszántabb védelmi és létfenntartási küzdelmet kelljen vívnunk.
Ezt a védekezõ irányú „antiszemitizmust” (megvalljuk, hogy ez a szó nekünk sem tetszik, mert nem fejezi ki teljesen a helyes fogalmat) a kereszténység régóta akceptálta. A zsidók egyéni szabadságának õre ugyan a keresztény népekkel szemben — bármily szokatlanul hangzik, de úgy van — az Egyház volt; de ugyanakkor az Egyház óvta a híveket a zsidóság elõnytelen befolyásaitól. Ez az óvás a középkorban a zsidóság lokális és társadalmi elkülönülésében, valamint ama kánonjogi intézkedésekben nyilvánult meg, melyek pl. eltiltották a keresztény híveket a zsidókkal való együttlakástól (fõleg természetesen a házasságtól); keresztény cselédeknek nem volt szabad zsidóknál szolgálniuk (ma is hány cseléd megy zsidó családoknál erkölcsileg s vallásilag tönkre!), keresztényeknek, fõleg nõknek tilos volt zsidó orvosok igénybevétele (érthetõ erkölcsi okokból) stb.
De a keresztény szemponton kívül más szempontokból is magától értetõdõ a szociális antiszemitizmus jogosultsága. A legnagyobb nemzetgazdászok, bölcselõk, államférfiak bizonnyal nem ok nélkül állapították meg oly megdöbbentõ egyöntetûséggel, hogy a zsidóság terjeszkedése minden mélyebb járatú kultúrának megölõje. Ismeretesek pl. azok a zsidóságra nézve nagyfokúan kompromittáló nyilatkozatok, melyek egy Napoleon, Bismarck, Goethe, Mommsen, Schopenhauer, Kant, Hegel, nálunk Trefort, Kölcsey s elsõsorban Széchenyi István ajkairól elhangzottak. A legnagyobb magyar pl. elveszettnek tartotta az országot azon pillanattól kezdve, melyben a zsidóság emancipáltatik s ezzel úrrá lesz az országban. (Merthogy ez a két utóbbi momentum szétválaszthatatlanul együtt fog járni, azt Széchenyi nagy szelleme teljes biztossággal elõre látta.) Nem is csoda. Ez az ateizmusból és materializmusból fakadó aggálytalanság, a betegessé fokozódott önzés és fajtalanságra hajló élvezetvágy, a zsidó szexuális túlingerlékenység és mindezzel keverten az ügyes kereskedõi és érvényesülési szellem — mindez pillanatnyi külsõséges kultúrát teremthet ugyan, de hamar dekompozícióra, csömörre, elerõtlenedésre és bomlásra vezet. (Ezért is olyan nagy a zsidók közt az õrültek, a nemibetegek és az öngyilkosok száma.)
A népek önvédelmi, létfenntartási ösztöne szüli meg tehát állandóan a szociális antiszemitizmust azoknál is, akik minden „klerikális” befolyástól ég s földnyire vannak. (S épp ezért is mond valótlant a sajtó állandóan, midõn az antiszemitizmust tisztára „klerikális” és „felekezeti” okokra szeretné visszavezetni.)
Feleletünk tehát erre a kérdésre: filo- vagy antiszemitizmus? — csak ez lehet: egyik sem, ha antiszemitizmus alatt mást értünk, mint: védekezést, szociális és valláserkölcsi ellenállást s a saját vallásukban rejlõ hatalmas lelki energiák független, szabad kifejlését. Az embert ne bántsuk, akármi a világnézete; más vallásához semmi közünk, de ami a magunké, abban védekezzünk: mentesítsük magunkat a dekompozíció bomlasztó csíráitól, még ha ez a mentesítõ, védelmi akció harcba is kerül. Ez az egyedül ésszerû és egyedül lehetséges és épp azért keresztény szempontból is egyedül elfogadható álláspont.
Hogy ez a felfogás nem nagyon tetszik azoknak, akik a kereszténységet meg tudnák fojtani egy kanál vízben, hogy pl. (nem szólva a fékevesztett kereszténygyûlölet lapjairól) a Pesti Hírlap és társai állandóan izgatnak a létfenntartó antiszemita védekezés jogosultságával szemben — cseppet sem csodálatos. Végtére ez csak élelmesség és ravaszság, ez pedig a szemitizmusnak szembeszökõ tulajdonsága.
Természetes, hogy õszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a „szeretet vallása”, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) „Az egyházat tûzzel-vassal kellene kipusztítani a föld színérõl”, írják õk; de ez ellen felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni: hisz ez gyûlölet és zsidózás! Ni, ezek a „harcos keresztények”, milyen furcsán tartják meg a „szeretet vallását”: szeretetet hirdetnek és nyársra szeretnének húzni minden „másképpgondolkozót” (mert hiszen — védekeznek!); Krisztussal kérkednek, és azt hiszik, hogy „annál jobb katolikus valaki, mennél inkább gyûlöli a zsidókat” (mert nini: elítélik a zsidók túlkapásait).
Nos, a kusza mondások és gáncsvetõ szofizmák terén örökre mesterek maradhatnak a kereszténység ellenségei, de azért a keresztény népek szociális és vallási önvédelme is örökre jogosult marad, még ha azt antiszemitizmusnak nevezgetik is odaát ugyanazok, kik az „egyházához ragaszkodó keresztény” helyett forgalomba hozták a „klerikális” elnevezést.
A kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövõ kioktatások elõtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló vénasszonyok pipogya világnézete legyen.
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
repuloszonyeg
- 2013. April 02. 16:23:20
#12 |
talpi
- 2013. April 03. 16:24:10
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.