Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Ütött az óra: Európa paradigmaváltás elõtt áll
A valutaunió tagállamai egymás kedélyes szomszédságában fogják kiépíteni az Európai Egyesült Államokat, újrastrukturálják az intézményrendszert, és a kontinenst érintõ legfontosabb kérdések a föderáció asztalát körbeölelõ szivarfüstben dõlnek majd el.
Az Európai Unió adósságválságának negyedik évének 39. hetében Herman Van Rompuy szemrehányó stílusban rótta fel a tagállamok vezetõinek; mintha elfelejtették volna, mennyire sürgetõ lenne megoldást találni az eurózóna krízisére. Az Európai Tanács elnöke egyúttal azonnali intézkedésre szólította fel õket, s kiemelte az októberi EU-csúcs jelentõségét, ahol „nagyon konkrét terveket vitathatnak meg”. Rompuy szavait feltehetõen rutinos fásultsággal fogadta az európai közvélemény, amely a több mint 50 éve formálódó politikai közösségben megtapasztalhatta, hogy az EU sosem mûködött gyorsreagálású hadtestként.
Pedig most valóban nincs idõ arra, hogy Európa komótosan kitalálja önmagát, mert szabályszerûen vajúdik; egy teljesen új unió van születõben, aminek valószínûleg nem sok köze lesz a jelenlegi 27-ekhez. A kezdetben gazdasági integráció ma már a túlélés jegyében mutat a politikai unió felé. Egyre több politikus beszél errõl nyíltan, Barroso ráadásul nemrég minden demarkációs vonalat áthágott, amikor kimondta azt, amit eddig senki sem mert hangosan nevén nevezni: föderáció.
Kattintson és nézzen szét Brüsszelben!
Az obskúrus f-betûs szó, amelytõl a büszke európai államférfiak többsége borzongva feljajdul, legtöbbjük mégis kénytelen-kelletlen megbarátkozott a gondolattal, hogy fordult a széljárás, és ha egyben akarják tartani az eurózónát, akkor fél évszázad után ideje lenni végre leverni a politikai unió cölöpeit. Lesöpörni az asztalt, és újraírni a vendégkártyákat - a végeredmény jó eséllyel borítékolható: a valutaunió tagállamai (a létszám képlékeny) egymás kedélyes szomszédságában fogják kiépíteni az Európai Egyesült Államokat, újrastrukturálják az intézményrendszert, és a kontinenst érintõ legfontosabb kérdések a föderáció asztalát körbeölelõ szivarfüstben dõlnek majd el.
Két hete robbant az ötletbomba, hogy a valutaövezetnek saját parlamenttel és központi költségvetéssel kellene rendelkeznie, amely heves és egyben vegyes reakciókat váltott ki a kimaradó szereplõkbõl: a brit liberális EP-képviselõk például helyénvalónak tartják, hogy ne kelljen olyan adónemekrõl szavazniuk, amelyekhez semmi közük, mások mégis úgy látják, hogy az eurózónát érintõ döntések az összes tagállamot érintik. Ez utóbbi álláspontot persze jelentõsen felülírná, ha a valutaövezet tagjai de jure föderációba tömörülnének.
A politikai unió nehezen lenne elképzelhetõ közös kül-, és védelempolitika, valódi európai parlamenti választás és közvetlenül választott bizottsági elnök nélkül. A hatalmi ágak klasszikus elválasztása eddig sem volt jelen az EU-ban; az EP nem elsõdleges törvényhozásként mûködött, a legfõbb javaslattevõ-végrehajtó szerv, az Európai Bizottság tagjait pedig nem az európai nép választotta közvetlenül, hanem a nemzeti kormányok delegálták. Azonban még az unió jövõjével foglalkozó, 11 tagállamot tömörítõ munkacsoport sem volt képes megegyezni arról, hogy a Bizottságnak közvetlenül választott elnöke legyen-e, hogy nagyobb legitimitással, szélesebb hatáskörrel illeszkedjen az államköziséghez szokott uniós döntéshozatalba. A Guido Westerwelle német külügyiniszter-vezette csoport mindössze egy második kamara kialakítását javasolta az EP-n belül, amelyben az euróövezet tagjai mellett a kimaradó országok is képviseltethetik magukat.
Jogfilozófia ide, alkotmányos berendezkedés oda, az embereket sokkal inkább olyan húsba vágó dolgok foglalkoztatják, mint a nyugdíjuk; márpedig ha szociális és munkaügyekben is központosított döntéshozatal lesz, akkor a nyugdíjkorhatárról és a bérezésrõl Brüsszelben fognak dönteni. De talán nem is érdemes ilyen messzire szaladni, hiszen még az sem biztos, hogy az év végéig létrehozható az Európai Központi Bank által irányított egységes bankfelügyeleti mechanizmus.
Egyébként okkal merül fel a kérdés, hogyan festhet egy föderatív Európa, amely a nemzetállamok szülõcsatornája, szereplõi pedig a nemzeti szuverenitás büszke védelmezõi. Franciaország például sokáig hallani sem akart a hatalmi jogkörök fokozottabb átruházásáról, Nicolas Sarkozy volt államfõ legalábbis elzárkózott ettõl, ám Francois Hollande-nak láthatóan puhább az álláspontja. Vagy vegyük a 2004-ben csatlakozott kelet-közép európai tízes blokkot, amely a nyugatiakhoz képest merõben más fejlõdéstörténettel, politikai kultúrával rendelkezik, ráadásul korántsem kezelhetõ egységesként.
Lengyelország például szerves tagja a fent említett, szorosabb politikai uniót elõirányozó Európa Jövõje csoportnak, s a szuverenitását korábban harciasan védelmezõ Szlovákia sem tiltakozna annyira függetlensége megcsorbítása ellen; Robert Fico kormányfõ kifejezetten támogatta Barroso föderális elképzeléseit – részben nem meglepõ módon, hisz tudja, hogy Szlovákia az euroövezet tagjaként helyet kaphat a fehér abrosznál.
Magyarország megint más tészta; Orbán Viktor miniszterelnök szerint minden bajunk okozója az Európai Unió, ráadásul a valódi gazdasági-pénzügyi integrációt feltételezõ adóharmonizáció egyenesen az ördög szüleménye. Orbán tavaly decemberben végül beállt a szorosabb pénzügyi koordinációt elõirányozó fiskális paktum mögé, mégpedig annak tudatában, hogy az eurozóna hosszabb távon csak olyan intézkedések meghozatalával lesz fenntartható, mint például az adóharmonizáció. A Nemzetközi Valutaalappal (IMF) történõ fél éves kötélhúzás már csak hab a tortán. Mibõl gondolja vajon a magyar kormányfõ, hogy a fényes elszigetelõdés Magyarországnak legalább olyan jól fog állni, mint az impozánsabb birodalmi múlttal, és jóval nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezõ, külön utas politikához szokott Nagy-Britanniának?
Felmerül továbbá az egyik legfontosabb kérdés: mi lesz azokkal a tagállamokkal, akik kimaradnak a jövõbeni föderációból? Mekkora beleszólásuk lesz a primer döntésekbe, intézményileg hogyan kapcsolódnak majd a mag-Európához, és vajon nem szakadnak-e majd le a centrumtól, visszacsúszva az áldatlan félperiféria állapotába?
Miközben a legtöbb kérdés nyitott, a válság még javában tart, s a tagállamok kénytelenek lesznek tovább húzni a nadrágszíjat. Egy belga fiatal a pénteken a megszorító intézkedések miatt paprikázta fel magát annyira, hogy desszert-támadást intézett Elio Di Rupó miniszterelnök ellen, aki egyébként pár perccel késõbb nyíltan a kétsebességes Európai Unió mellett tette le a voksát. De amíg Belgiumban mindössze a gyümölcslepények szállnak alacsonyan, addig a közel 25 százalékos munkanélküliségi rátával birkózó Spanyolországban vészjóslóan ketyeg a társadalmi feszültség bombája. Az ibériai állam szerint egyelõ elegendõ az EKB új kötvényvásárlási programjára támaszkodnia, elemzõk azonban úgy vélik, hogy Madrid rövidesen beáll a sorba: állammentõ hitelcsomagot fog kérni Brüsszeltõl és a Nemzetközi Valutaalaptól.
Nyáron az euroövezet felbomlásától volt hangos a világsajtó, amely arra sarkallta az európai hatalmakat, hogy ténylegesen zárják soraikat; többek között ez vezetett el Barroso nemrég elhangzott föderációs beszédéhez. Európa láthatóan mert nagyot álmodni, a kivitelezés azonban erõsen képlékenynek tûnik: ha lesz is páneurópai szövetségi állam, az minden bizonnyal nem színtiszta formájában fog megvalósulni, hanem például a kanadai szövetségi államhoz hasonló, föderatív, mégis gyakorta államközi módszereket elõtérbe helyezõ módon. Több ország eleve referendumhoz köti egy új uniós alaptörvény elfogadását, az unió pedig csak így alakulhatna szövetségi állammá.
Angela Merkel német kancellár, az uniós válságkezelés botkormányosa ugyancsak népszavazást fontolgat egy új európai alkotmányról (és feltehetõen rémálmaiban is kísérti a 2005-ös francia illetve holland referendum kudarca). Az alapszerzõdést érintõ kérdések egyébként a decemberi uniós csúcstalálkozón kerülnek terítékre – Merkel szerint egy konvent összehívására is szükség lesz.
Milan Kundera erre minden bizonnyal azt mondaná, hogy „ az Európai Unió számlapján elütötték az éjfélt”, ami a nemzetközi kapcsolatok nyelvén szólva annyit tesz: az öreg kontinens mindenképpen paradigmaváltás elõtt áll.
Link
Az Európai Unió adósságválságának negyedik évének 39. hetében Herman Van Rompuy szemrehányó stílusban rótta fel a tagállamok vezetõinek; mintha elfelejtették volna, mennyire sürgetõ lenne megoldást találni az eurózóna krízisére. Az Európai Tanács elnöke egyúttal azonnali intézkedésre szólította fel õket, s kiemelte az októberi EU-csúcs jelentõségét, ahol „nagyon konkrét terveket vitathatnak meg”. Rompuy szavait feltehetõen rutinos fásultsággal fogadta az európai közvélemény, amely a több mint 50 éve formálódó politikai közösségben megtapasztalhatta, hogy az EU sosem mûködött gyorsreagálású hadtestként.
Pedig most valóban nincs idõ arra, hogy Európa komótosan kitalálja önmagát, mert szabályszerûen vajúdik; egy teljesen új unió van születõben, aminek valószínûleg nem sok köze lesz a jelenlegi 27-ekhez. A kezdetben gazdasági integráció ma már a túlélés jegyében mutat a politikai unió felé. Egyre több politikus beszél errõl nyíltan, Barroso ráadásul nemrég minden demarkációs vonalat áthágott, amikor kimondta azt, amit eddig senki sem mert hangosan nevén nevezni: föderáció.
Kattintson és nézzen szét Brüsszelben!
Az obskúrus f-betûs szó, amelytõl a büszke európai államférfiak többsége borzongva feljajdul, legtöbbjük mégis kénytelen-kelletlen megbarátkozott a gondolattal, hogy fordult a széljárás, és ha egyben akarják tartani az eurózónát, akkor fél évszázad után ideje lenni végre leverni a politikai unió cölöpeit. Lesöpörni az asztalt, és újraírni a vendégkártyákat - a végeredmény jó eséllyel borítékolható: a valutaunió tagállamai (a létszám képlékeny) egymás kedélyes szomszédságában fogják kiépíteni az Európai Egyesült Államokat, újrastrukturálják az intézményrendszert, és a kontinenst érintõ legfontosabb kérdések a föderáció asztalát körbeölelõ szivarfüstben dõlnek majd el.
Két hete robbant az ötletbomba, hogy a valutaövezetnek saját parlamenttel és központi költségvetéssel kellene rendelkeznie, amely heves és egyben vegyes reakciókat váltott ki a kimaradó szereplõkbõl: a brit liberális EP-képviselõk például helyénvalónak tartják, hogy ne kelljen olyan adónemekrõl szavazniuk, amelyekhez semmi közük, mások mégis úgy látják, hogy az eurózónát érintõ döntések az összes tagállamot érintik. Ez utóbbi álláspontot persze jelentõsen felülírná, ha a valutaövezet tagjai de jure föderációba tömörülnének.
A politikai unió nehezen lenne elképzelhetõ közös kül-, és védelempolitika, valódi európai parlamenti választás és közvetlenül választott bizottsági elnök nélkül. A hatalmi ágak klasszikus elválasztása eddig sem volt jelen az EU-ban; az EP nem elsõdleges törvényhozásként mûködött, a legfõbb javaslattevõ-végrehajtó szerv, az Európai Bizottság tagjait pedig nem az európai nép választotta közvetlenül, hanem a nemzeti kormányok delegálták. Azonban még az unió jövõjével foglalkozó, 11 tagállamot tömörítõ munkacsoport sem volt képes megegyezni arról, hogy a Bizottságnak közvetlenül választott elnöke legyen-e, hogy nagyobb legitimitással, szélesebb hatáskörrel illeszkedjen az államköziséghez szokott uniós döntéshozatalba. A Guido Westerwelle német külügyiniszter-vezette csoport mindössze egy második kamara kialakítását javasolta az EP-n belül, amelyben az euróövezet tagjai mellett a kimaradó országok is képviseltethetik magukat.
Jogfilozófia ide, alkotmányos berendezkedés oda, az embereket sokkal inkább olyan húsba vágó dolgok foglalkoztatják, mint a nyugdíjuk; márpedig ha szociális és munkaügyekben is központosított döntéshozatal lesz, akkor a nyugdíjkorhatárról és a bérezésrõl Brüsszelben fognak dönteni. De talán nem is érdemes ilyen messzire szaladni, hiszen még az sem biztos, hogy az év végéig létrehozható az Európai Központi Bank által irányított egységes bankfelügyeleti mechanizmus.
Egyébként okkal merül fel a kérdés, hogyan festhet egy föderatív Európa, amely a nemzetállamok szülõcsatornája, szereplõi pedig a nemzeti szuverenitás büszke védelmezõi. Franciaország például sokáig hallani sem akart a hatalmi jogkörök fokozottabb átruházásáról, Nicolas Sarkozy volt államfõ legalábbis elzárkózott ettõl, ám Francois Hollande-nak láthatóan puhább az álláspontja. Vagy vegyük a 2004-ben csatlakozott kelet-közép európai tízes blokkot, amely a nyugatiakhoz képest merõben más fejlõdéstörténettel, politikai kultúrával rendelkezik, ráadásul korántsem kezelhetõ egységesként.
Lengyelország például szerves tagja a fent említett, szorosabb politikai uniót elõirányozó Európa Jövõje csoportnak, s a szuverenitását korábban harciasan védelmezõ Szlovákia sem tiltakozna annyira függetlensége megcsorbítása ellen; Robert Fico kormányfõ kifejezetten támogatta Barroso föderális elképzeléseit – részben nem meglepõ módon, hisz tudja, hogy Szlovákia az euroövezet tagjaként helyet kaphat a fehér abrosznál.
Magyarország megint más tészta; Orbán Viktor miniszterelnök szerint minden bajunk okozója az Európai Unió, ráadásul a valódi gazdasági-pénzügyi integrációt feltételezõ adóharmonizáció egyenesen az ördög szüleménye. Orbán tavaly decemberben végül beállt a szorosabb pénzügyi koordinációt elõirányozó fiskális paktum mögé, mégpedig annak tudatában, hogy az eurozóna hosszabb távon csak olyan intézkedések meghozatalával lesz fenntartható, mint például az adóharmonizáció. A Nemzetközi Valutaalappal (IMF) történõ fél éves kötélhúzás már csak hab a tortán. Mibõl gondolja vajon a magyar kormányfõ, hogy a fényes elszigetelõdés Magyarországnak legalább olyan jól fog állni, mint az impozánsabb birodalmi múlttal, és jóval nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezõ, külön utas politikához szokott Nagy-Britanniának?
Felmerül továbbá az egyik legfontosabb kérdés: mi lesz azokkal a tagállamokkal, akik kimaradnak a jövõbeni föderációból? Mekkora beleszólásuk lesz a primer döntésekbe, intézményileg hogyan kapcsolódnak majd a mag-Európához, és vajon nem szakadnak-e majd le a centrumtól, visszacsúszva az áldatlan félperiféria állapotába?
Miközben a legtöbb kérdés nyitott, a válság még javában tart, s a tagállamok kénytelenek lesznek tovább húzni a nadrágszíjat. Egy belga fiatal a pénteken a megszorító intézkedések miatt paprikázta fel magát annyira, hogy desszert-támadást intézett Elio Di Rupó miniszterelnök ellen, aki egyébként pár perccel késõbb nyíltan a kétsebességes Európai Unió mellett tette le a voksát. De amíg Belgiumban mindössze a gyümölcslepények szállnak alacsonyan, addig a közel 25 százalékos munkanélküliségi rátával birkózó Spanyolországban vészjóslóan ketyeg a társadalmi feszültség bombája. Az ibériai állam szerint egyelõ elegendõ az EKB új kötvényvásárlási programjára támaszkodnia, elemzõk azonban úgy vélik, hogy Madrid rövidesen beáll a sorba: állammentõ hitelcsomagot fog kérni Brüsszeltõl és a Nemzetközi Valutaalaptól.
Nyáron az euroövezet felbomlásától volt hangos a világsajtó, amely arra sarkallta az európai hatalmakat, hogy ténylegesen zárják soraikat; többek között ez vezetett el Barroso nemrég elhangzott föderációs beszédéhez. Európa láthatóan mert nagyot álmodni, a kivitelezés azonban erõsen képlékenynek tûnik: ha lesz is páneurópai szövetségi állam, az minden bizonnyal nem színtiszta formájában fog megvalósulni, hanem például a kanadai szövetségi államhoz hasonló, föderatív, mégis gyakorta államközi módszereket elõtérbe helyezõ módon. Több ország eleve referendumhoz köti egy új uniós alaptörvény elfogadását, az unió pedig csak így alakulhatna szövetségi állammá.
Angela Merkel német kancellár, az uniós válságkezelés botkormányosa ugyancsak népszavazást fontolgat egy új európai alkotmányról (és feltehetõen rémálmaiban is kísérti a 2005-ös francia illetve holland referendum kudarca). Az alapszerzõdést érintõ kérdések egyébként a decemberi uniós csúcstalálkozón kerülnek terítékre – Merkel szerint egy konvent összehívására is szükség lesz.
Milan Kundera erre minden bizonnyal azt mondaná, hogy „ az Európai Unió számlapján elütötték az éjfélt”, ami a nemzetközi kapcsolatok nyelvén szólva annyit tesz: az öreg kontinens mindenképpen paradigmaváltás elõtt áll.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
kukackac
- 2013. April 29. 19:26:48
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.