Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
'Önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra' - Zsidók, magyarok, fasiszták, kommunisták - 3.
Közhely, hogy míg egyeseknek a szenvedéseik végét hozta el 1944-45, addig másoknak a szenvedéseik kezdetét jelentette ez az idõszak. Bár ez utóbbi okaként leginkább a Vörös Hadsereget szokták emlegetni, a hazai proletárok és önjelölt kommunisták között is volt, aki „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”.
Az egyik legismertebb – és mégis alig ismert - eset a gyömrõi gyilkosságoké. A pest megyei községet 1944 novemberében hagyta el végleg a front, és ekkor kezdõdtek meg az elsõ lépések azért, hogy a mindennapi élet visszazökkenhessen a rendes kerékvágásba. A régi állami kontrol megszûnt, az új még nem volt sehol.
A hadsereg természetesen igyekezett minél gyorsabban lerázni magáról a polgári közigazgatás terhes kötelezettségét, ezért sietve legitimálta a legalább minimálisan megbízhatónak tûnõ helyi jelentkezõket. Az elõzõ rendszer alatti üldöztetés általában elégséges kritérium volt, fõleg ha az illetõk emellett még kommunistának is mondták magukat.
A helyi hatalmasságok
Gyömrõn a Tanácsköztársaság idején direktóriumot vezetõ Krupka Jakab, valamint a deportálást elkerült – eredetileg budapesti illetõségû - Schwarzstein fivérek, és ez utóbbiaknak néhány rokona, ismerõse lett az a pár személy, akik hirtelen kinevezték-kineveztették magukat vezetõknek. Közülük csak Krupka volt valamennyire autentikus kommunistának nevezhetõ (illetve az új direktóriumhoz ideiglenesen csatlakozó Lakos György, tizenkilences vörösgárdista), de gyakorlatilag egyik valódi vezetõ sem állt szoros kapcsolatban a kommunista párttal az illegalitás évei alatt.
Természetesen országos jelenség volt, hogy a kommunisták - és a „kommunisták” - igyekeztek a Vörös Hadsereg „farvizén” magukhoz ragadni a helyi hatalmat. Nem volt ez tehát másként Gyömrõn sem.
Illetve mégis.
A magukat kommunistának valló helyi gazemberek ugyanis a Vörös Hadseregnél is vörösebbnek mutatták magukat. Akadályozták például az iskolák újranyitását, betiltották a hitoktatást. (Mindkét rendelkezést a szovjet katonai parancsnokság vonatta vissza.) Százakat rendeltek közmunkára a szovjet igényeket is megelõzve. Egy alkalommal még a proletárdiktatúrát is kihirdették a községben. Nem csak a helyi, de még a szovjetekkel visszaérkezõ emigráns kommunisták is megdöbbentek ezen a hozzáálláson, hiszen ekkor még a lakosság megnyerése volt a fõ politikai irányelv. A hadsereg viszont egyelõre mögöttük állt, hiszen Schwarzsteinék meggyõzõen kardoskodtak amellett, hogy a községet túlnyomórészt nyilas érzelmû, „fasiszta” elemek lakják, akiket muszáj kordában tartani.
Elmondható, hogy ilyen szervezett és kiterjedt öntörvényûséggel kevés helyen léptek fel az országban az új hatalom önjelölt letéteményesei, és azokon a helyeken is hamar közbeszólt a kommunista párt, a rendõrség vagy az országos politika. De nem itt.
Mivel Gyömrõ járási központ is volt, így ezek a politikai bûnözõk igyekeztek a járás minden településére kiterjeszteni a hatalmukat. Sorra alakították az MKP alapszervezeteit, a rendõri szerveket, a közigazgatást – de ezek a szervezetek sehol sem váltak el élesen egymástól, és sehol nem szolgáltak valós közérdeket. Ráadásul semmiféle központi irányelvet nem követtek. Õk mindeközben rekviráltak, randalíroztak, terrorizálták a községek lakóit.
A módszereik más okból is visszatetszést keltettek az MKP berkein belül. Ecseren például a helyi párttitkár szerint „a többi elvtársak részérõl az az egyöntetû vélemény alakult ki, hogy a szocialista elvek által nem ismert faji különbségek lettek kihangsúlyozva akkor, amikor Schwarzstein elvtárs mint zsidó a szintén zsidó Hartmann elvtársat szemelte ki a Munkás- és Paraszttanács listájának összeállítására.”*
Konfliktus a legitim hatalommal
1945 januárjában történt egy kisérlet arra, hogy az MKP és a szociáldemokraták, legitim rendõrökkel és a szovjet parancsnokság támogatásával leszereljék ezeket a gyömrõi karhatalmistákat, és a központi kormányzat rendeletei alapján szervezzék meg a törvényes rendet. A fennmaradt jegyzõkönyvek szerint éppen Lakos György volt az egyik kezdeményezõ, aki elmondta többek között, hogy „Gyömrõ község lakói nem antiszemiták, [...] az emberek a nagykátai gettóba zárt zsidókat élelemmel segítették. [De most] a községben Schwarzsteinéket azonosítják a zsidósággal, miközben a helyi zsidóság köztiszteletben álló vezetõje, Szigeti István sem azonosította magát [a módszereikkel].”
A hatalmaskodókat sikeresen lefegyverezték, a fegyvereket átadták a szovjeteknek, másnapra összehívtak egy többpárti jelölõgyûlést a közigazgatás törvényes mûködésének beindítására, és távoztak. Azzal azonban nem számoltak, hogy a leváltottak a katonai hierarchián lényegében kívül esõ - és sok fontos kérdésben felette álló – szovjet államvédelmi hatósághoz, vagyis az NKVD-hez fordulnak a „fasiszta megmozdulás megakadályozására”.
A leváltottak számítása bejött, mivel a másnapi gyûlésen megjelenõ katonák elvitték a hivatalosan nem is létezõ „direktórium” szóbajöhetõ ellenfeleit, többek között az elõzõ nap ideiglenesen megbízott Seprûs fõjegyzõt, aki a front elõtt is ezt a hivatalt töltötte be. Seprûs amúgy annyira „fasiszta” volt, hogy Karsai László történész kutatásai szerint mintegy „fél tucat levélben jelentették föl 1944-ben zsidóbarát magatartása miatt”, továbbá többszöri felszólítás után sem esküdött föl a nyilas kormányra. Ám úgy tûnik, hogy Schwarzsteinék számára mindenki fasiszta volt, aki a hatalmi törekvéseik útjában állt.
Elvitették például az ellenük panaszt tevõk közül a szociáldemokrata György Endrét (aki nem mellesleg a dédapám volt), de a fasisztának szintén nem nevezhetõ Lakos Györgyöt is. Szinte hihetetlen az az elvetemültség és arcátlanság, ahogyan ezek a helyi kiskirályok kijátszották egymás ellen nemcsak a párttársaikat, de még a megszálló hatalom képviselõit is.
A foglyok az NKVD-tõl az Andrássy 60-ba kerültek, páran bíróság elé álltak, de „vád hiányában” (ami önmagában is egy abszurd kategória bírósági tárgyalás esetén) felmentették õket, és nyár közepére-végére már mindenki otthon volt. Õk voltak a szerencsések.
A hatalmukban megingatott, de kiváltságaikba erõsen kapaszkodó vezetõknek azt kellett tapasztalniuk, hogy bizony mások is átvehetik a helyüket. Felkészült, ténylegesen hozááértõ emberek. Például az elõzõ közigazgatás nyilas szimpátiákkal nem vádolható tagjai. Márpedig el voltak tökélve arra, hogy megtartsák a hatalmukat.
Bármilyen áron.
A pártszervezetben is tovább erõsítették a pozícióikat. Március végén az MKP járási titkára azt jelentette az országos központba, hogy „a járási vezetõségnek az a benyomása, hogy a helyi szervezet vezetõségének egyes tagjait a Schwarzstein testvérek befolyásolják.”
Az MKP Pest megyei szervezetének küldöttei is felmérték a gyömrõi helyzetet. Belsõ jelentésükben elmarasztalták az ideológiailag képzetlen helyi kádereket éppúgy, mint a különbözõ (népszerûtlen) hatósági feladatok felvállalását, vagy a korrupciót. Kitértek arra is, hogy „lehetetlen, hogy minden zsidó, aki a faluban megmaradt, okvetlenül a kommunista párt tagja legyen, fõleg, ha egy nagykereskedõ vagy hasonló volt, aki csak éppen személyes bosszúból lett kommunista [...].”
Schwarzsteinék nem csak a helyi kommunistákat befolyásolták: a járás összes településén az õ akaratuknak megfelelõen kellet történjen minden. A rendõrparancsnokok mindenhol az õ embereik voltak, a legénység pedig szinte kivétel nélkül a kommunista párt soraiból került ki.
Segítségükkel ezek a gyakorlatilag szabad kezet kapott – felsõbb szervek által nem ellenõrzött, a már létezõ törvények betartására rá nem kényszerített – gazemberek megírták a járás XX. századi történelmének egyik legbrutálisabb epizódját.
A terror
Egyszer csak elkezdtek eltünedezni az emberek, miután bekísérték õket a rendõrségre.
Az áldozatok zöme az elõzõ rendszer politikai, gazdasági „elitjébõl” került ki. Jegyzõk, papok, kisbirtokosok, vendéglõs és postamester, de két gróf és egy földmûves is áldozatul esett. Elsõsorban olyan embereket szemeltek ki, akik képesek lettek volna gyorsan átvenni a helyi közigazgatás mûködtetését, és ezáltal veszélyt jelentettek a Krupka-Schwarzstein politikai bûnszövetkezetre. Sokszor azonban az azonnali vagyonszerzés, vagy csak a põre szadizmus vezérelte a tetteseket.
A módszerek minden esetben nagyon hasonlóak voltak. A kiszemelt embert bevitték a helyi rendõrök, majd általában átkísérték a gyömrõi rendõrségre, bár olykor helyben vallatták õket. (A gyömrõieket természetesen nem kellett sehova elvinni onnan.) Többnapi kihallgatást és válogatott kínzásokat követõen a túlélõket hivatalosan elengedték, majd pedig a hazafelé vezetõ úton lesben állva lelõtték és elföldelték õket. A ruháikat eladták.
Mások a kínzásokba haltak bele, megint másokat napokig dolgoztattak, mielõtt kivégezték volna õket.
„[Egy ecseri szemtanú Mendén] vonatra várakozott, amikor jajgatásra lett figyelmes. Követte a hangokat; kiderült, hogy az állomással szemközt épülõ, elhagyatott házból jönnek. A jajgató emberben megdöbbenve fedezte fel [az ecseri plébánost]. >>A feje véres volt, és a ruhája is, és szerintem a szemét is kiszúrták. Egy helyben állt széttárt karokkal, és jajgatott. [K]orábbról ismertük egymást, és ha látott volna, bizonyára megismert volna. Nem sokáig tudtam nézni, hozzá sem tudtam szólni, mert Lojkovics és [Jedlicska] megjelent, megragadott, és azt mondták ’Téged is bevágunk, ha nem mész Innen!’ [N]agyon megijedtem, azt sem tudom, hogy kerültem [haza].<<”
Hamarosan mindenki hallott valamit az eltûnésekrõl. Néhány erdõszéli kivégzésnek kívülállók is szemtanúi voltak. Mások sekély sírhantokra bukkantak. Gallyakkal letakart holttestekre. A gyilkosok is elszólták magukat olykor. Mindez azonban nemcsak a tettesek lebukását segítette, hanem a nyomozást nehezítõ rettegéshez is hozzájárult.
„A kísérõket megismerték: Gér Ferenc, Kiss László, Bacher Károly és Majszin Ferenc voltak. Azok, akiket kísértek, szemmel láthatóan foglyok voltak, és minden ellenállás nélkül, megtörten rótták lépteiket. Az egyik fogoly reverendát viselt. [A foglyokat] utasították, hogy vetkõzzenek le; aki nem volt elég gyors, azt puskatussal megütötték. Azután agyonlõtték õket – hátulról. [A szemtanú] látta, hogy [egy] magas ember elõre-hátra imbolyog, mielõtt elesne.”
A politika és az igazságszolgáltatás
Ekkor még többpártrendszer volt alakulóban Magyarországon. A mindent átfogó egypárti terrorig hátra volt mintegy 3 év, és a lakosság ebben az idõben még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az állam nyilvánvaló és durva jogsértésekhez asszisztáljon. Így hát jópáran voltak, akik még bíztak a felsõbb szervekben és állandóan vizsgálatot sürgettek. Még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen hiábavaló lett volna az erõfeszítésük, hiszen a gyilkosságsorozat végül megszakadt, a központi hatalom stabilizálódásával az elkövetõket leváltották pozícióikból, parlamenti képviselõk is felszólaltak az ügyben, és a politika a legfelsõbb szinteken is foglalkozott a történtekkel.
A gyilkosságok után mintegy fél évvel néhány sikeres exhumálásra is sor került az ügyészség utasítására, amikor is újabb bizonyítékok születtek a gyilkosok ellen.
„Aczélt úgy megkínozták, hogy jajgatása áthallatszott a közeli postahivatalba. [...] Aczél kínzásában Durázi István és Rojcsik Pál vett részt. [...] A boncolóorvosok cáfolták az öngyilkosságát; péniszamputációt állapítottak meg, és más súlyos külsõ sérelmi nyomokat is találtak, amelyek a halálát okozták.”
A tettesek megbüntetését illetõen ugyanakkor lényegében eredménytelen volt minden feljelentés. Bár voltak, akik rövidebb idõre rács mögé kerültek, végül mindenkit hazaengedtek. Hiába folyamodtak a hozzátartozók jogorvoslatért megyei és országos szinten, a kivizsgálások rendre elakadtak. Országosan már a nagypolitika is beleszólt az ügybe, kisebbítve annak jelentõségét, nehogy rossz fényt vessen a kommunistákra.
Az 1948-as amnesztia pedig végleg kizárt minden további vizsgálatot. Néhány bandita élete végéig a járásban maradt. Mások kivándoroltak. Voltak, akik a kölcsönös áttelepítések során - még az amnesztia elõtt - Csehszlovákiába távoztak. Mások Izraelbe, vagy éppen az Egyesült Államokba mentek. És voltak olyanok is, akik fényes karriert futottak be a „népi demokráciában”.
Az áldozatok pontos száma nem ismert, a legtöbb becslés 20-30 közé helyezi azt. Több holttest máig sem került elõ.
És a tanulságok? Az mindenki levonhatja magának, de a következõ részben én is megpróbálom.
*Az idézetek és számos további információ forrása Palasik Mária: Félelembe zárt múlt – Politikai gyilkosságok Gyömrõn és könyékén 1945-ben (2010, Bp.) címû könyve.
Link
Az egyik legismertebb – és mégis alig ismert - eset a gyömrõi gyilkosságoké. A pest megyei községet 1944 novemberében hagyta el végleg a front, és ekkor kezdõdtek meg az elsõ lépések azért, hogy a mindennapi élet visszazökkenhessen a rendes kerékvágásba. A régi állami kontrol megszûnt, az új még nem volt sehol.
A hadsereg természetesen igyekezett minél gyorsabban lerázni magáról a polgári közigazgatás terhes kötelezettségét, ezért sietve legitimálta a legalább minimálisan megbízhatónak tûnõ helyi jelentkezõket. Az elõzõ rendszer alatti üldöztetés általában elégséges kritérium volt, fõleg ha az illetõk emellett még kommunistának is mondták magukat.
A helyi hatalmasságok
Gyömrõn a Tanácsköztársaság idején direktóriumot vezetõ Krupka Jakab, valamint a deportálást elkerült – eredetileg budapesti illetõségû - Schwarzstein fivérek, és ez utóbbiaknak néhány rokona, ismerõse lett az a pár személy, akik hirtelen kinevezték-kineveztették magukat vezetõknek. Közülük csak Krupka volt valamennyire autentikus kommunistának nevezhetõ (illetve az új direktóriumhoz ideiglenesen csatlakozó Lakos György, tizenkilences vörösgárdista), de gyakorlatilag egyik valódi vezetõ sem állt szoros kapcsolatban a kommunista párttal az illegalitás évei alatt.
Természetesen országos jelenség volt, hogy a kommunisták - és a „kommunisták” - igyekeztek a Vörös Hadsereg „farvizén” magukhoz ragadni a helyi hatalmat. Nem volt ez tehát másként Gyömrõn sem.
Illetve mégis.
A magukat kommunistának valló helyi gazemberek ugyanis a Vörös Hadseregnél is vörösebbnek mutatták magukat. Akadályozták például az iskolák újranyitását, betiltották a hitoktatást. (Mindkét rendelkezést a szovjet katonai parancsnokság vonatta vissza.) Százakat rendeltek közmunkára a szovjet igényeket is megelõzve. Egy alkalommal még a proletárdiktatúrát is kihirdették a községben. Nem csak a helyi, de még a szovjetekkel visszaérkezõ emigráns kommunisták is megdöbbentek ezen a hozzáálláson, hiszen ekkor még a lakosság megnyerése volt a fõ politikai irányelv. A hadsereg viszont egyelõre mögöttük állt, hiszen Schwarzsteinék meggyõzõen kardoskodtak amellett, hogy a községet túlnyomórészt nyilas érzelmû, „fasiszta” elemek lakják, akiket muszáj kordában tartani.
Elmondható, hogy ilyen szervezett és kiterjedt öntörvényûséggel kevés helyen léptek fel az országban az új hatalom önjelölt letéteményesei, és azokon a helyeken is hamar közbeszólt a kommunista párt, a rendõrség vagy az országos politika. De nem itt.
Mivel Gyömrõ járási központ is volt, így ezek a politikai bûnözõk igyekeztek a járás minden településére kiterjeszteni a hatalmukat. Sorra alakították az MKP alapszervezeteit, a rendõri szerveket, a közigazgatást – de ezek a szervezetek sehol sem váltak el élesen egymástól, és sehol nem szolgáltak valós közérdeket. Ráadásul semmiféle központi irányelvet nem követtek. Õk mindeközben rekviráltak, randalíroztak, terrorizálták a községek lakóit.
A módszereik más okból is visszatetszést keltettek az MKP berkein belül. Ecseren például a helyi párttitkár szerint „a többi elvtársak részérõl az az egyöntetû vélemény alakult ki, hogy a szocialista elvek által nem ismert faji különbségek lettek kihangsúlyozva akkor, amikor Schwarzstein elvtárs mint zsidó a szintén zsidó Hartmann elvtársat szemelte ki a Munkás- és Paraszttanács listájának összeállítására.”*
Konfliktus a legitim hatalommal
1945 januárjában történt egy kisérlet arra, hogy az MKP és a szociáldemokraták, legitim rendõrökkel és a szovjet parancsnokság támogatásával leszereljék ezeket a gyömrõi karhatalmistákat, és a központi kormányzat rendeletei alapján szervezzék meg a törvényes rendet. A fennmaradt jegyzõkönyvek szerint éppen Lakos György volt az egyik kezdeményezõ, aki elmondta többek között, hogy „Gyömrõ község lakói nem antiszemiták, [...] az emberek a nagykátai gettóba zárt zsidókat élelemmel segítették. [De most] a községben Schwarzsteinéket azonosítják a zsidósággal, miközben a helyi zsidóság köztiszteletben álló vezetõje, Szigeti István sem azonosította magát [a módszereikkel].”
A hatalmaskodókat sikeresen lefegyverezték, a fegyvereket átadták a szovjeteknek, másnapra összehívtak egy többpárti jelölõgyûlést a közigazgatás törvényes mûködésének beindítására, és távoztak. Azzal azonban nem számoltak, hogy a leváltottak a katonai hierarchián lényegében kívül esõ - és sok fontos kérdésben felette álló – szovjet államvédelmi hatósághoz, vagyis az NKVD-hez fordulnak a „fasiszta megmozdulás megakadályozására”.
A leváltottak számítása bejött, mivel a másnapi gyûlésen megjelenõ katonák elvitték a hivatalosan nem is létezõ „direktórium” szóbajöhetõ ellenfeleit, többek között az elõzõ nap ideiglenesen megbízott Seprûs fõjegyzõt, aki a front elõtt is ezt a hivatalt töltötte be. Seprûs amúgy annyira „fasiszta” volt, hogy Karsai László történész kutatásai szerint mintegy „fél tucat levélben jelentették föl 1944-ben zsidóbarát magatartása miatt”, továbbá többszöri felszólítás után sem esküdött föl a nyilas kormányra. Ám úgy tûnik, hogy Schwarzsteinék számára mindenki fasiszta volt, aki a hatalmi törekvéseik útjában állt.
Elvitették például az ellenük panaszt tevõk közül a szociáldemokrata György Endrét (aki nem mellesleg a dédapám volt), de a fasisztának szintén nem nevezhetõ Lakos Györgyöt is. Szinte hihetetlen az az elvetemültség és arcátlanság, ahogyan ezek a helyi kiskirályok kijátszották egymás ellen nemcsak a párttársaikat, de még a megszálló hatalom képviselõit is.
A foglyok az NKVD-tõl az Andrássy 60-ba kerültek, páran bíróság elé álltak, de „vád hiányában” (ami önmagában is egy abszurd kategória bírósági tárgyalás esetén) felmentették õket, és nyár közepére-végére már mindenki otthon volt. Õk voltak a szerencsések.
A hatalmukban megingatott, de kiváltságaikba erõsen kapaszkodó vezetõknek azt kellett tapasztalniuk, hogy bizony mások is átvehetik a helyüket. Felkészült, ténylegesen hozááértõ emberek. Például az elõzõ közigazgatás nyilas szimpátiákkal nem vádolható tagjai. Márpedig el voltak tökélve arra, hogy megtartsák a hatalmukat.
Bármilyen áron.
A pártszervezetben is tovább erõsítették a pozícióikat. Március végén az MKP járási titkára azt jelentette az országos központba, hogy „a járási vezetõségnek az a benyomása, hogy a helyi szervezet vezetõségének egyes tagjait a Schwarzstein testvérek befolyásolják.”
Az MKP Pest megyei szervezetének küldöttei is felmérték a gyömrõi helyzetet. Belsõ jelentésükben elmarasztalták az ideológiailag képzetlen helyi kádereket éppúgy, mint a különbözõ (népszerûtlen) hatósági feladatok felvállalását, vagy a korrupciót. Kitértek arra is, hogy „lehetetlen, hogy minden zsidó, aki a faluban megmaradt, okvetlenül a kommunista párt tagja legyen, fõleg, ha egy nagykereskedõ vagy hasonló volt, aki csak éppen személyes bosszúból lett kommunista [...].”
Schwarzsteinék nem csak a helyi kommunistákat befolyásolták: a járás összes településén az õ akaratuknak megfelelõen kellet történjen minden. A rendõrparancsnokok mindenhol az õ embereik voltak, a legénység pedig szinte kivétel nélkül a kommunista párt soraiból került ki.
Segítségükkel ezek a gyakorlatilag szabad kezet kapott – felsõbb szervek által nem ellenõrzött, a már létezõ törvények betartására rá nem kényszerített – gazemberek megírták a járás XX. századi történelmének egyik legbrutálisabb epizódját.
A terror
Egyszer csak elkezdtek eltünedezni az emberek, miután bekísérték õket a rendõrségre.
Az áldozatok zöme az elõzõ rendszer politikai, gazdasági „elitjébõl” került ki. Jegyzõk, papok, kisbirtokosok, vendéglõs és postamester, de két gróf és egy földmûves is áldozatul esett. Elsõsorban olyan embereket szemeltek ki, akik képesek lettek volna gyorsan átvenni a helyi közigazgatás mûködtetését, és ezáltal veszélyt jelentettek a Krupka-Schwarzstein politikai bûnszövetkezetre. Sokszor azonban az azonnali vagyonszerzés, vagy csak a põre szadizmus vezérelte a tetteseket.
A módszerek minden esetben nagyon hasonlóak voltak. A kiszemelt embert bevitték a helyi rendõrök, majd általában átkísérték a gyömrõi rendõrségre, bár olykor helyben vallatták õket. (A gyömrõieket természetesen nem kellett sehova elvinni onnan.) Többnapi kihallgatást és válogatott kínzásokat követõen a túlélõket hivatalosan elengedték, majd pedig a hazafelé vezetõ úton lesben állva lelõtték és elföldelték õket. A ruháikat eladták.
Mások a kínzásokba haltak bele, megint másokat napokig dolgoztattak, mielõtt kivégezték volna õket.
„[Egy ecseri szemtanú Mendén] vonatra várakozott, amikor jajgatásra lett figyelmes. Követte a hangokat; kiderült, hogy az állomással szemközt épülõ, elhagyatott házból jönnek. A jajgató emberben megdöbbenve fedezte fel [az ecseri plébánost]. >>A feje véres volt, és a ruhája is, és szerintem a szemét is kiszúrták. Egy helyben állt széttárt karokkal, és jajgatott. [K]orábbról ismertük egymást, és ha látott volna, bizonyára megismert volna. Nem sokáig tudtam nézni, hozzá sem tudtam szólni, mert Lojkovics és [Jedlicska] megjelent, megragadott, és azt mondták ’Téged is bevágunk, ha nem mész Innen!’ [N]agyon megijedtem, azt sem tudom, hogy kerültem [haza].<<”
Hamarosan mindenki hallott valamit az eltûnésekrõl. Néhány erdõszéli kivégzésnek kívülállók is szemtanúi voltak. Mások sekély sírhantokra bukkantak. Gallyakkal letakart holttestekre. A gyilkosok is elszólták magukat olykor. Mindez azonban nemcsak a tettesek lebukását segítette, hanem a nyomozást nehezítõ rettegéshez is hozzájárult.
„A kísérõket megismerték: Gér Ferenc, Kiss László, Bacher Károly és Majszin Ferenc voltak. Azok, akiket kísértek, szemmel láthatóan foglyok voltak, és minden ellenállás nélkül, megtörten rótták lépteiket. Az egyik fogoly reverendát viselt. [A foglyokat] utasították, hogy vetkõzzenek le; aki nem volt elég gyors, azt puskatussal megütötték. Azután agyonlõtték õket – hátulról. [A szemtanú] látta, hogy [egy] magas ember elõre-hátra imbolyog, mielõtt elesne.”
A politika és az igazságszolgáltatás
Ekkor még többpártrendszer volt alakulóban Magyarországon. A mindent átfogó egypárti terrorig hátra volt mintegy 3 év, és a lakosság ebben az idõben még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az állam nyilvánvaló és durva jogsértésekhez asszisztáljon. Így hát jópáran voltak, akik még bíztak a felsõbb szervekben és állandóan vizsgálatot sürgettek. Még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen hiábavaló lett volna az erõfeszítésük, hiszen a gyilkosságsorozat végül megszakadt, a központi hatalom stabilizálódásával az elkövetõket leváltották pozícióikból, parlamenti képviselõk is felszólaltak az ügyben, és a politika a legfelsõbb szinteken is foglalkozott a történtekkel.
A gyilkosságok után mintegy fél évvel néhány sikeres exhumálásra is sor került az ügyészség utasítására, amikor is újabb bizonyítékok születtek a gyilkosok ellen.
„Aczélt úgy megkínozták, hogy jajgatása áthallatszott a közeli postahivatalba. [...] Aczél kínzásában Durázi István és Rojcsik Pál vett részt. [...] A boncolóorvosok cáfolták az öngyilkosságát; péniszamputációt állapítottak meg, és más súlyos külsõ sérelmi nyomokat is találtak, amelyek a halálát okozták.”
A tettesek megbüntetését illetõen ugyanakkor lényegében eredménytelen volt minden feljelentés. Bár voltak, akik rövidebb idõre rács mögé kerültek, végül mindenkit hazaengedtek. Hiába folyamodtak a hozzátartozók jogorvoslatért megyei és országos szinten, a kivizsgálások rendre elakadtak. Országosan már a nagypolitika is beleszólt az ügybe, kisebbítve annak jelentõségét, nehogy rossz fényt vessen a kommunistákra.
Az 1948-as amnesztia pedig végleg kizárt minden további vizsgálatot. Néhány bandita élete végéig a járásban maradt. Mások kivándoroltak. Voltak, akik a kölcsönös áttelepítések során - még az amnesztia elõtt - Csehszlovákiába távoztak. Mások Izraelbe, vagy éppen az Egyesült Államokba mentek. És voltak olyanok is, akik fényes karriert futottak be a „népi demokráciában”.
Az áldozatok pontos száma nem ismert, a legtöbb becslés 20-30 közé helyezi azt. Több holttest máig sem került elõ.
És a tanulságok? Az mindenki levonhatja magának, de a következõ részben én is megpróbálom.
*Az idézetek és számos további információ forrása Palasik Mária: Félelembe zárt múlt – Politikai gyilkosságok Gyömrõn és könyékén 1945-ben (2010, Bp.) címû könyve.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Nuharak
- 2013. June 01. 19:28:10
#2 |
enid
- 2013. June 01. 19:30:27
#3 |
Maguskacska
- 2013. June 02. 04:34:38
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.