Megrázta Gyömrõt az 1945-ös politikaigyilkosság-sorozat, és talán nem is csak Gyömrõt. Bár a rendszerváltás óta dokumentumfilmek és egy könyv is születetett a témában, az események történészi feldolgozása még messze nem teljes. Számos tanulság azonban így is levonható.

Az elõzõ részben leírtam az eseményeket és egy kicsit a motivációkra is megpróbáltam a magam eszközeivel válaszokat keresni. Elkerülendõ, hogy olyanok legyünk, mint aki „balhitekben hitt s tajtékzott téveteg”, ezért õszintén kell beszélni, megpróbálva minél több tényt megvizsgálni, többek között a címben is említett kategóriák mentén.

A községben sokan vélték úgy, hogy zsidók öltek-ölettek magyarokat. Olyan magyarokat, akik közül többen is zsidókat bújtattak. A motivációról azonban kevés szó esett, ahogyan magukról a gyilkosságokról is. A téma egészen a 80-as évekig el volt fojtva, ám soha nem volt elfelejtve.

Zsidók?

Tegyük azonban fel a kérdést mindenféle félreértelmezett szemérmesség nélkül: zsidók követték el ezeket a rémtetteket? A kérdésre egyértelmûen igent mondott a lakosság nagy része, de például Gyõri Szabó Róbert politológus is úgy fogalmazott mintegy 16 évvel ezelõtt, hogy „[a] zsidó bosszú egyetlen kirívó esete a hírhedt gyömrõi ügy.”*

Akárhonnan is nézzük, a felbújtók és a végrehajtók közül jó néhányan – a Schwarzstein (késõbb Sásdi) testvérek, Deutsch (késõbb Deáki) Imre, Herzfeld (késõbb Hetényi) Imre, Bacher Károly, Eizer Károly, Kántor Zoltán és még páran - zsidók voltak.

A rendszerváltás utáni visszaemlékezések szerint például Herzfeld arról beszélt közvetlenül a péteri evangélikus lelkész Csaba Gyula brutális megkínzását és halálát követõen (szemkiszúrás, péniszamputáció, keresztre feszítés, lelövés), hogy „õ is vallásos ember, […] izraelita vallású, és […] ennek ellenére neki kellett agyonlõni a papot, hogy ne szenvedjen tovább.”

Azonban a végrehajtók között túlnyomó többségben találjuk a nem zsidókat. Hornyák, Horcsák, Jedlicska, Tucsnyi: hosszan lehetne sorolni a járás „tót falvaiból” kikerült gyilkosokat.

A legszabatosabban talán a következõ módón fogalmazhatjuk meg a szembenálló felek státuszát. A felbujtók, az értelmi szerzõk magukat kommunistának valló, túlnyomórészt zsidó származású személyek voltak. A végrehajtók magukat kommunistának valló, nagyrészt szlovák nevû, a járás jelentõs szlovák kisebbséggel rendelkezõ településeirõl származó személyek voltak. Az áldozatok túlnyomórészt a helyi háború elõtti közélet és közigazgatás - szinte kizárólag magyar származású - szereplõi voltak.

Túlzott leegyszerûsítés lenne azonban „etnikai” motivációt keresni a történtek mögött. Az áldozatok származása egyenesen következik abból, hogy a háború elõtt és alatt a magyarokon és a németeken („svábokon”) kívül kevés nemzetiség juthatott szerephez a helyi közigazgatás szintjén, zsidók pedig egyáltalán nem. Törvényszerû tehát, hogy a helyi közösség korábbi elitjét érintõ atrocitásoknak nem lehetett zsidó áldozata.

A Gyõri Szabó Róbert által említett bosszú sem állja meg a helyét a hagyományos értelemben, hiszen a felbujtók zsidó származása és az áldozatok kiléte a személyes bosszú szintjén egyáltalán kapcsolódott egymáshoz. Kijelenthetõ, hogy a meggyilkoltaknak nem volt semmi közük a deportálásokhoz, így nem lehet valamiféle „igazságos”, szemet-szemért bosszúról sem beszélni. Fõleg annak fényében nem lehet, hogy az áldozatok egy része még segítette is korábban a zsidókat.

Ugyanakkor a háború alatt átélt események minden bizonnyal hozzájárultak mindenféle erkölcsi gátlás megsemmisüléséhez az elkövetõkben. Schwarzsteinéknek az anyjukat hurcolták Auschwitzbe. Deutsch a feleségét és egészen fiatal kislányát veszítette el ugyanígy. Csak Gyömrõn 67 családot érintettek a deportálások. Közismert, hogy az elszenvedett trauma nyomán számos túlélõ teljeséggel kívülállóvá vált, érzelmileg és gondolkodásban egyaránt. Ez egy általános jelenség volt. Egyesek katatón állapotba kerültek, depresszióba estek, öngyilkosok lettek. Mások fékevesztett szociopatákká váltak. Nem volt ez másképp helyben sem.

Kommunisták?

Kommunisták voltak a gyilkosok? Igen és nem. Bár alig volt közöttük ideológiailag képzett kommunista, a „csak a láncainkat veszíthetjük” proletár törvényszerûség mindenkinél mûködött. Ennek kiváltásához azonban nem kell ideológia, csak megfelelõ objektív körülmények. Bármely történelmi korban, bármely társadalomban.

És, bár a párttársaikat is bármikor fasisztának hazudták a szovjetek felé; bár a szovjeteket is minden gátlás nélkül vádolták meg az eltûnésekkel a felsõbb pártszervek elõtt; bár az MKP irányvonalát nem követték – mégis bejött a számításuk, hiszen pont önjelölt kommunistaként részesültek olyan fokú politikai védelemben, hogy elkerülhették a tényleges törvényi felelõsségrevonást.

Szociopaták

Ami valóban közös volt a felbujtókban és az elkövetõkben, az a hirtelen jött hatalom mámora, a mindenhatóság, a korlátlan lehetõségek érzete, és annak a vágya, hogy ezt mindenáron fenntartsák. Közismert, hogy a hatalomérzet is képes pszichikai függést okozni, és ehhez nem kell országos politikusnak lenni. Egy függõ pedig mindent megtesz, hogy semmi ne gátolhassa szenvedélye kielégítését.

Ez természetesen nem ment fel senkit az egyéni felelõsség alól, hiszen nem mindenkibõl lett szadista gyilkos, aki hasonló körülmények között találta magát. "Könnyû Katát táncba vinni, ha maga is akar menni" - tartja a mondás. A hatalom szemhunyása, a háborús helyzetet követõ káosz és az elkövetõk személyisége egyaránt hozzájárultak a tragédiához. Azonban hasonló helyzetek napjainkban is rendszeresen elõfordulnak. Elég ha csak Irakra vagy Afganisztánra gondolunk és a szereplõket behelyettesítjük iszlamistákkal, az amerikai hadsereggel, a törzsi vezetõkkel és a hírekbõl ismert többi szereplõvel. Az ilyen elkövetõk általában kihasználják a helyzetet. Feldobja õket a történelem hulláma, de nem õk keltik ezt a hullámot.

Természetesen a történtek nem szolgálhatnak a kolletív bûnösség téveszméjének alátámasztására sem. Zsidók követték el a rémtetteket, de nem a zsidók. Szlovákok, de nem a szlovákok. Hataloméhes, korrupt, aljas szociopaták követték el ezeket a bûnöket (akik között ráadásul a többségi társadalomhoz tartozók – vagyis magyarok - is voltak).



*Gyõri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság (1997, Bp.), 131.o.

Link