Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-tõl augusztus hó 1-ig.
Szamuely Tibor és népbiztos társai a világtörténelemben nem látott kegyetlenségek kíséretében pogromozták a keresztényeket. Mi, nemzsidók, viszonzásképen nem követjük példájukat. Létünknek tartozunk azonban azzal, hogy kegyetlen parazitáinkat, a világszerte megokoltan gyûlölt fajt politikailag és társadalmilag jégre tegyük.
I.
A világháború katasztrófába döntötte Magyarországot. A háborúban szerepelt egyetlen állam sem szenvedett annyit, mint ez a szegény ország. Hazánk sírdombján a hiénák vették át az uralmat, a zsidók, akik a címben foglalt idõben a bolsevizmus jeligéje alatt tönkrenyomorították a hazánk te-rületén élõ összes nemzsidó népeket. Aki a magyar bolsevista rémuralom letörése után a budapesti morgueban kis körsétát végzett, elhiszi a zsidó rémuralmat átélt magyaroknak, hogy a tatárjárás ártatlan turistakirándulás volt ahhoz a rabló és gyilkos rémuralomhoz képest, melyet a bolsevista zsidókormány a magyarokon gyakorolt, ötödfél hónapig sínylõdtünk a legsiralmasabb rabszolgaságban s szenvedtük a spanyol inkvizíciót felülmúló borzalmakat. S mire a rengeteg szenvedéstõl szegény hazánk halálosan kimerült, a zsidógenerálisok rablott kincsekkel megrakodva, agyonbolondított és megcsalt proletárhadseregüket cserbenhagyva, a holtra kínzott s kifosztott országot az ellenségnek dobták martalékul.
A zsidók az Oroszországból ide átplántált bolsevizmus zászlajának kibontásával a jóhiszemû proletárok fondorlatos megtévesztésével s a csõcselék becézgetésével kaparították magukhoz az állami hatalmat. Harci eszközük a csalás, népámítás s a csõcselék aljas szenvedélyeinek kielégítése volt. Taktikájuk ugyanaz volt, mint az orosz zsidóké. Orosz- és Magyarország Európa többi államaival ellentétben különösen hajlamos volt a bolsevizmusnak nevezett utópia befogadására, mert mindkét államban alacsony kultúrájú népek élnek, mindkét államnak csapni való korrupt közigazgatása van s mindkét államban a kapitalizmus a zsidóság kezében volt, mely feltétlen korrupciójával a társadalmi rendet és fegyelmet felbomlasztotta s az extrém politikai áramlatok hatalomra jutását siettette.
A Kerenszki-féle orosz forradalom a feudálisokkal szemben az orosz zsidóburzsoáziának kezére játszotta a hatalmat. E forradalom azonban balul ütött ki, mert Kerenszki az orosz burzsoáziára alapított társadalmi rendet nem volt képes megszilárdítani. Trockij és Lenin megragadták tehát a zûrzavaros politikai és társadalmi helyzetben a kedvezõ pillanatot s az orosz csõcselék felfegyverzésével megvalósították a proletárdiktatúrát mely két évig tartó vérözönével sem tudta az orosz népet meggyõzni a bolsevizmus világot boldogító voltáról.
Körülbelül hasonló történelmi folyamat zajlott le hazánkban is, melyet kezdõ fázisától az utolsóig azért írunk le, hogy a késõbbi kor tisztán lássa, hogy Magyarország katasztrófáját egy bomlasztó elemet képezõ, s az államban önálló életet élõ s mindig az üldözött szerepét jajgató népfaj, — a zsidóság — okozta, mely népfajt az államra s egyedre egyaránt kárhozatos tulajdonságai miatt a föld valamennyi népe utál, gyûlöl és üldöz, különösen a nyugati népek, melyek nagy fajsúlyuknál fogva ezt a veszedelmes népfajt féken tudják tartani.
Aki meg akarja ismerni és érteni, hogy a magyarországi zsidók miképen juthattak uralomra, és hogy a bolsevista hatalom birtokosai miért voltak épen zsidók, annak ismernie kell fõbb vonásaiban Magyarország szociális fejlõdését 1848-tól, vagyis az úrbériség megszüntetésének évétõl.
Az õsiség és úrbériség megszüntetése hazánkban nagy gazdasági megrázkódást okozott. Az ennek folytán hirtelen megváltozott gazdasági helyzet több tárgyi és alanyi oknál fogva nem volt képes az embereket is oly hirtelen átalakítani, hogy a gazdasági helyzet váratlan változása dacára azt a gazdasági erõt megtartani tudják, melyet az õsiség és úrbériség idejében reprezentáltak. Az úri- és jobbágy-birtok vándorútra kelt. A jobbágymunkán élt földesurat házi zsidója uzsorázta ki, a volt jobbágyat meg zsellért csekély földjébõl a boltos, vagy ha úgy tetszik, a korcsmáros zsidó forgatta ki.
II.
1868-ban a zsidó kapitalizmus már oly hatalmas tényezõ volt, hogy Deák Ferenc a zsidóságot a többi népfajokkal politikailag egyenjogúsította, s ezzel a központi kormánytól a legutolsó falusi jegyzõig a korrupció számára az utat szabaddá tette. A Tisza Kálmán-kormány vicinális panamáiról még a mai generáció is hallott eleget. A különféle gründolások ugyanily szellemben zajlottak le. A bankok s egyéb vállalatok, ugyancsak a kis- és nagybirtokok az eladósodott gazdákéból az uzsorából élõ zsidók kezébe kerültek. De zsidó kézre kerültek a kötött birtokok bérletei is, mert birtokosaiknak más halandónál több árendát tudtak fizetni, aminek egyszerû oka az volt, hogy a földmûves osztály munkaerejének kiszipolyozásához a zsidók jobban értettek, mint a nemzsidó bérlõk.
Az egyre szaporodó zsidóság idõvel az uzsora e nemének pályáit fenékig kimerítette. Keresett tehát magának más életpályákat, melyeken szipolyozó talentumát érvényesíthette. Ellepte az ügyvédi pályát, s e pálya keretében gyakorolta a parasztnyúzást. Mikor ez a pálya is túlzsúfoltnak látszott, elárasztotta az orvosi pályát, melyen egy kis önreklám segélyével szép uzsora rekordokat lehet elérni. Sorrendben aztán a kevésbé jövedelmezõ tanítói, tanári, rendõrtisztviselõi, egyéb hivatalnoki, és végül a soványan fizetett bírói pályára is ráfanyalodott, mely életpályákon természetesen tiltott s néha nagy mellékjövedelmekre tett szert, hogy a nála divatos nagyzoló életmód eszközeit elõteremtse.
Ezelõtt 10 évvel tehát az ijesztõen megszaporodott zsidóság hazánk összes véredényeit ellepte, melyekben parazitizmusa számára értékes nedût, rebachot fedezett fel. Új honfoglalás után kellett néznie. Az új hont fel is fedezte az egyházi és egyéb kötött birtokokban. Hogy ezeket megkaparinthassa, a fõpapokat s a feudálisokat kellett megrohamoznia, akik pedig nemcsak hogy liberálisan tûrték a paraziták elhatalmasodását, sõt pillanatnyi vagyoni érdekbõl még a népet is kiszolgáltatták nekik, ahelyett hogy vele törõdtek volna. Ekkortájban már az egész sajtó zsidókézben volt. Ráuszították tehát a latifundiumosokra. Politikai kampányt indítottak a fõrendiház ellen. Összevásárolták a képviselõi mandátumokat, hogy hatalmukat a parlamentben gyarapítsák; kifejlesztették és kiépítették a földalatti Magyarországot, a szabadkõmûves páholyokat, ezeket a tipikusan zsidó kölcsönös és önsegélyzõ szövetkezeteket, melyekbe a vagyonra és hatalomra éhes s e célból áldozatokra kész zsidókapitalistákat összetoborozták. Mindenféle korrupt eszközökkel becsábítottak jónevû s erkölcsi súllyal bíró, vagyonra és hatalomra éhes nemzsidókat, kikben a katholikus egyházi javak szekularizációjának szorgalmazásában hozzájuk méltó harcosokat találtak. De becsõdítettek páholyaikba nemzetiségi agitátorokat is, mert ezek viszont akkorjában, a perifériákon a mindenkori kormányhatalommal szemben, hálás harcostársaiknak bizonyultak. A „Világ” szabadkõmûves újság olvasói a csúfosan levitézlett s gyáván megszökött Jászi (Jakobovics) Oszkár és zsidó páholytestvérei cikkeibõl különben úgyis ismerik a földalatti Magyarországnak politikai hitvallását, melynek a gyakorlatban a nemzetiségek és kommunisták látták hasznát, akik a zsidókat becsapták, mert a nemzetiségi szabadságot az agitátorok rögtön megtagadták, mihelyt hazánktól a nemzetiségek elszakadhattak, s mert a szabadkõmûves eszméket tenyésztõ és terjesztõ zsidóság a bolsevizmus kitörésekor épen azt a kapitalista zsidóságot kapta hátba, mely a szabadkõmûvességet pénzelte.
III.
Az 1914. július havában kitört világháború körülbelül ilyen szociális helyzetben találta a zsidóságot, melyet új gazdasági probléma elé állított. A világháborútól nem ijedt meg, a harctérrõl azonban igen. Ezért a fronttal szemben a zsidók átcsoportosították magukat.
Ki volt a hadseregszállító? A zsidó. Ez tehát fel volt mentve. Ki volt elsõsorban az alkalmazottja? Zsidórokonsága, meg aztán azok a zsidók, akik a zsidóliferánsnál méreg drága pénzért egy alkalmazotti helyet vásároltak maguknak felmentés céljából. Ha ily címen a felmentés nem sikerült, lovasságnál s különösen a tüzérségnél, s a trénnél vásároltak helyet. Ezért nevezték a tüzérséget életbiztosító intézetnek. A zsidóorvosok biztonságban teljesítettek „front-szolgálatot”, s drága pénzen vígan ûzték a katonaszabadítás mindenféle formáját mely manipulációba egyik-másik doktor úrnak beletörött a bicskája, köztük Födi zsidódoktor úré is, kit hirtelen letartóztatása akadályozott meg abban, hogy Budapest székesfõváros tiszti fõorvosi helyét elfoglalhassa.
A világháború alatt a zsidóság nem politizált hanem szállított és pedig papírbakancsot, papírszövetet, fûrészporkonzervet s egyéb bóvlit. Korrumpálta a katonai gazdasági hivatalnokokat az utolsó mázsálótól Bora vezérfõhadbiztosig. A Bora-féle monstre bûnper anyaga történelmi bizonyíték a zsidóság gaz- és korrupt parazitizmusa mellett. A zsidók az árukat hihetetlen gyorsasággal s hihetetlen mértékben drágították. Galíciai rokonaiknak kapóra jött az orosz invázió, s õk is Magyarországra jöttek árdrágítani. 1914 õszétõl kezdve kaftán-kaftán hátán az utcákon ûzte a lánc-kereskedelmet. A zsidóság tehát honosságra való tekintet nélkül szipolyozta és csalta a kincstárt s népet egyaránt. A hitsorsosok egyik napról a másik napra lettek milliomosokká. A hasonló tempóban gazdagodó bankokkal vetélkedve vásárolták össze az ingatlanokat. Midõn pedig a Tisza kormány a zsidóuzsorások sáskahada közé ütött a zsidóság a kormányt, meg a gyorsított ügyekben eljáró bíróságokat reakciós antiszemita testületekké bélyegezte és zsidóüldözésrõl panaszkodott. A zsidóság e hangulata csak akkor változott meg, midõn egy hitsorsos Vázsonyi Vilmos (ki ne ismerné származását) vette kezébe az igazságügy vezetését.
IV.
A németek champagnei veresége, a bolgárok árulása, s Tisza István grófnak nyilatkozata után, hogy a háborút elvesztettük, a háborús nyomorúságon felhízott zsidóság elérkezettnek találta az idõpontot hogy a háború kitörésévei felfüggesztett politikai programját, a kötött földbirtokok „felszabadítását” megvalósítsa. Helyesen látta, hogy katonai vereségünk, s az ötödféléves háború a kormány hatalmit kimerítette. Mi sem volt könnyebb, mint az egész állami hatalmat kezéhez ragadni, az egyházakat és feudálisokat ártalmatlanná tenni, a nagy kötöttbirtokokat törpebirtokokká elparcellázva forgalomképesekké tenni, hogy ily módon a zsidó kapitalizmus az eddigi recept szerint feltûnés nélkül abszorbeálhassa.
A történelmi Magyarország ellen intézendõ roham vezérkarát a zsidóság a magyar nemzeti tanács cége alatt szervezte meg, mely néhány nap múlva zsidó szabadkõmûves nyomásra a „magyar” jelzõt levedlette. Mûködését 1918. október második felében sajtókampány vezette be. Sajtó alatt nálunk éretlen zsidógyerekeket kell érteni, mert a mi balkáni színvonalú, kizárólag zsidótõkén tengõdõ, perverz és antikultur, kizárólag zsidóérdekeket szolgáló sajtó csakis a zsidóság körébõl verbuválta szegénylegényeit, kik fajuk tulajdonságainak megfelelõen a „hírlapirodalom” cégére alatt zsarolással gyarapították csekély fizetésüket. A gúny ezért nevezte a hírlapírókat Zsarai Manóknak.
A zsidóság verte a nemzeti tanácsnak a reklám nagydobját. Lazította a katonai és polgári fegyelmet. Az árdrágítók által agyonkorrumpált rendõrség tisztviselõinek megdolgozásával, kik között egy csomó zsidó volt, sikerült vértelen puccs árán a létezõ kormányt a dinasztiával együtt hatalmától megfosztani. A hadsereget, mellyel a nemzeti tanács dolgozott, az ugyancsak zsidó szocialista vezérek szállították, kik vesztükre használták ki ezt a konjunktúrát pártjuk javára, mert ezzel oly bomlási folyamatot indítottak meg, melyet a bolsevizmus ki- és letöréséig, illetõleg a magyar szociáldemokrata párt teljes diszkreditálásáig megállítani nem tudtak.
V.
A nemzeti tanács összetételét alapos szemügyre kell venni annak, aki az októberi magyar forradalmat, s ezt követõ politikai eseményeket helyesen akarja értékelni.
A nemzeti tanács három pártból s egy sereg kalandorból rekrutálódott. Részt vettek benne a függetlenségi és 48-as Károlyi párt nevet viselõ társaság, a radikális párt, a szocialista párt. A nemzeti tanácsban szereplõ egyéb kalandorok sötét, gyanús háttérbõl elõbújt alakok voltak. A Károlyi pártiak, a Sümegi Kossuth-szakállas zsidóval az élükön, a „Magyarország” címû napilapban Ausztriától és a dinasztiától való elszakadással maszlagoltak. A párttagok zsidók s zsidópénzen hizlalt filoszemiták voltak, kiknek halvány politikai sejtelmük sem volt tervük megvalósulásának a monarchiára, s ezzel hazánkra háruló vészes következményeirõl. Belpolitikai programjuk zsidónyelven kifejezve „progresszív” volt. A kötött latifundiumok felparcellázása, a választójog határtalan kiterjesztése, a háború azonnali befejezése fegyverletétel árán is és minden egyéb földi jó.
Körülbelül vele egy húron pendült a radikális párt. Az elõbbitõl abban különbözött, hogy ez tisztán zsidókból állott, kik a nacionalizmust programjukból teljesen számûzték. Kiegészítõ csapatuk a híres galilei ifjak, persze zsidók voltak, kiknek díszkereszténye, Dietz Károly szabad-kõmûves forradalmi rendõrfõkapitány volt. A radikális párt oly párt volt, melynek csak vezérei voltak, katonái azonban nem. A vezérek szabadkõmûves páholyokból lettek megfelelõ reklám útján a zsidósajtó által kitenyésztve. Zsidótaktika szerint minden hangos zsidó a zsidósajtó útján világzsenivé tenyésztetik ki. Például Szende Pált oly finánczsenivé kiáltották ki, hogy Colbert, Bleichröder vagy Rotschild pénzügyi analfabétákká törpültek el mellette. Óvatosságból azonban mégis megszökött Jászival együtt, hasonló úton tenyésztette ki politikai nagysággá a szabadkõmûves zsidólap a „Világ” Jászi (Jakobovits) Oszkárt, aki a magyarfaló Scotus Viator dicsõítésével hazánk nemzetiségi agitátorait akarta magához édesgetni. A szabadkõmûves nemzetiségi agitátorok Jászi iránti hálából Magyarországnak rögtön hátat fordítottak, mihelyt Jászi hazánkat leromboló munkáját befejezte.
A budapestiek élénken emlékeznek arra a politikai agitációra, melyet a pártnélküli radikális párt 1918 végén kifejtett. A leghangosabb párt volt. Hogy volt ez lehetséges? A magyarázat egyszerû. Az úgynevezett radikális párt tagjai, kik mind vezéri sorban dolgoztak, zsidó ügyvédekbõl, orvosokból egyéb zsidó lateinerekbõl, különösen új konjunktúrákra vadászó intelligens zsidókból állottak. Csupa szabadkõmûvesek, s zsidó taktika szerint, környezetük által portált emberek. Leghangosabb szerepet az ügyvédek játszották, akik társadalmilag legsúlyosabb egyének voltak.
Budapesten mûködõ 2000 ügyvédnek majdnem ¾ része zsidó, akik az ügyvédi kamarában zárt és tömör egységet alkotnak. Övék az egész kamarai hatalom, melynek közgyûlésébõl külön budapesti parlamentet csináltak. Ez a zsidó parlament tolta régtõl fogva leghatékonyabban a szabadkõmûvesség progresszív szekerét, amely utóbb a nemzeti tanács útján törekedett az államhatalmat meghódítani. A zsidó ügyvédek szabadkõmûvességi összeköttetésük s a legféktelenebb korrupció felhasználásával az összes zsíros pozíciókat foglalták le. A bankoknál, egyéb nagy vállalatoknál, nagybirtokos zsidóknál és mágnásoknál, a jogtanácsosi és ügyészi állást a legritkább esetben sikerült egy nemzsidó ügyvédnek meghódítani. A zsidó ügyvédnek a rendõrségnél és egyéb letartóztatást intézeteknél megvásárolt közhivatalnokokkal saját irodáikba bepofoztatták a zsíros delikvenseket, kiket fondorlattal vagy erõszakkal vagyonilag lenyúztak. A sajnálatra éppen nem méltó hadi árdrágítók és hadi bûncselekményt elkövetett zsidók, a zsidókriminálista ügyvédek nyúzásairól odüsszeákat mesélhetnek. Ily anyagilag és társadalmilag erõs zsidó ügyvédi kar a társadalom elõtt a radikális pártnak nagy súlyt adott mindaddig, míg az 1919 április elejére tervezett országgyûlési képviselõ-választások elõtt tagjaik létszámáról számot nem kellett adniok. Ekkor derült ki, hogy ez a párt épp úgy, mint a budapesti ügyvédi kamara, a zsidó stréberek gyülekezete, melynek numerikusan figyelemre méltó hadserege nincs. Erre aztán szégyenszemre feloszlott.
A nemzeti tanácsban képviselt, de legkevésbé szívesen látott párt a szociáldemokratáké volt. A zsidó kapitalizmus dühöngése a világháború alatt oly mértéktelen volt, a nép pedig oly védtelen, hogy a népnek akarva nem akarva a szocialista szakszervezetek oltalmát kellett igénybe vennie. A szakszervezetek a konjunktúra szocialisták tömeges belépése folytán óriási mértékben felduzzadtak. És kik voltak a szocialista párt vezérei? Zsidók. Miért? A pártvezérség, hatalom és vagyon. A kapitalista zsidó pedig van oly élelmes, hogy kapitalista elveit felfüggeszti, ha a szocialista elvek hirdetése ugyanoly jólétet és díszt gyümölcsözik neki, mint a kapitalizmus. Hogy ezt az életfelfogást nem mi imputáljuk a Jakabéknak, hanem saját maguk vallják, bizonyítja az a történelmi tény, hogy az inkarnatusoknak látszó szociáldemokraták, Kunfi, Landler, Böhm, Weltner és a többi kóserek, kik a történelmi „jakabinus” nevet viselik, rögtön átvedlettek kommunistákká, mihelyt a rövidéletû kommunizmus csillaga a középeurópai Palesztinában felragyogott.
A prímhegedût a nemzeti tanácsban a szocialisták játszották, mert politikai hadsereggel csak õk rendelkeztek.
A leírtak szerint a nemzeti tanács úgy összetételben, mint törekvésében zsidó volt. Hogy azonban zsidó jellege, háttérbe szoruljon, díszkeresztényeket kellett fogniok, kiket a kirakatba tettek. Legjobb médiumuk Károlyi Mihály gróf volt, aki csak a kártyaasztalnál gyakorolta grófi tempóit, egyéb óráiban azonban tõsgyökeres demokrata volt. Hízelgett neki, hogy a zsidók tömjénezik és portálják. A Károlyi- és radikális párt dróton rángatott marionettje volt egyben progresszív portentum a magyar paraszt és a külföldi arisztokrácia számára. Egyszóval Károlyi személyének parfümjével nyomták el a nemzeti tanács foghagyma illatát.
A zsidó nemzeti tanács nem feledkezett meg arról sem, hogy Magyarországon sok katholikus is van, s hogy a klérus egy neves tagjára is szüksége volna. Ezért szájmunkásul az aranyszájú Hock Jánost szerzõdtették, akit a burzsoá zsidók szentként tiszteltek, s akinek igazság szerint reverenda helyett kaftánt illett volna viselni. Õ volt az Astoriában hatalomért tülekedõ, kóser nemzeti tanács kikiáltója.
A sajtó és az arisztokrácia képviselõje a nemzeti tanácsban egy zsidó arisztokrata volt. Neve báró Hatvani. Övé volt akkor a Pesti Napló címû politikai napi lap. Szereplési viszketegbõl vette meg a szintén zsidó elõdjétõl Surányi Schwarz Józseftõl. Forradalmi szereplését, ha jól emlékszem, „Én és a forradalom” címû mûvecskéjében örökítette meg, mely körülbelül oly tónusban íródott meg, mint ahogy a paraszt francia katona kijelentése hangzott, aki azzal dicsekedett hogy „Én és ötvenezer francia megvertük az osztrákokat Solferinónál.”
E felsorolással a nemzeti tanács létszáma még nem teljes. A kalandor tagokkal még nem ismerkedtünk meg. Nem is fogunk. Elég ha belõlük kettõt mutatunk be.
Az egyik Csernyák nevû zsidó származású népfölkelõ százados. Õ lett orosz kaptafa szerint a katona tanács elnöke, õ képviselte a magyar hadsereget a belgrádi fegyverszüneti tárgyaláson. E szereplése a magyar történelem örök szégyenfoltja. Magyarország legválságosabb történelmi óráiban egy sikkasztó zsidó képviselte a magyar hadsereget, kit másfél millió korona propaganda pénz elsikkasztása miatt a Károlyi kormány kénytelen volt nagyobb blamázs elkerülése végett Svájcba tessékelni.
A másik katonai kalandor Heltai nevû s két napig szélhámoskodott zsidófajú budapesti városparancsnok volt. Majdnem öt millió koronát zsebelt közpénzekbõl. A Károlyi-kormány lefogatta, s a helyõrségi börtönbe csukatta. Bíróság elé állítani nem merte, mert európai skandalumtól félt. A világboldogító kommunizmus kitörésekor a börtönbõl kormányra lépett bolseviki kormány Heltait hálából szabadlábra helyezte azért mert az októberi forradalomban hathatósan közremûködött s a bolsevista uralom megvalósítását ezáltal lehetõvé tetté. Utóbb más tévedéseiért ismét lefogták.
A nemzeti tanács tehát, mely Magyarországot „felszabadította”, csupa, de csupa „önzetlen” és „hazafias” zsidókból állott, habár egyiket-másikat nyilván tévedésbõl nem bicskával keresztelték. Székháza az Astoria szálló volt, amelyben a zsidó nemzeti tanácsosok Magyarország hullájából kihasított hatalmi és anyagi koncokért tülekedtek. Az Astoria volt a politikai Teleki-tér, amelyen a bolsevizmust megelõzõ politikai rablóhadjárat zászlaját kibontotta.
VI.
A nemzeti tanács Szentkirályi Béla rendõrfõtanácsos-, s egyben fõkapitányhelyettesnek köszönheti, hogy forradalmi puccsa 1918. október 31-én sikerült. Dietz és Pál rendõrtisztviselõk voltak méltó munkatársai. A fõkapitányhelyettes úr nyergelte meg a nemzeti tanácsnak nevezett synhedrion számára a rendõrséget. A forradalmi párt így tett szert karhatalomra.
Az utókor számára meg kell örökítenünk azokat a jeleneteket, melyeknek a forradalom kitörésének napján mi budapestiek szem és fültanúi voltunk.
Kora reggel fegyverropogásra ébredtünk. Autók száguldoztak keresztül-kasul a város utcáin. Rajtuk túlzsúfoltan részeg fegyveres civilek és katonák. A civilek zöme a társadalom söpredéke, fegyvert ropogtatott és kézi gránátokat lóbált. Az utakon leromlott, egyik kereküket elveszített könnyebben leszerelhetõ részeitõl megfosztott autók düledeztek. A felséges csõcselék részegen és röhögve vágta le az események okát és célját nem sejtõ, utcára lépõ katonák sapkarózsáit. A pályaudvarokon raktárakban, vasúti szerelvényeken vígan folyt a fosztogatás. A szájmunkás nemzeti tanácsosok az Astoria elõtt, meg egyéb utcasarkokon gazsuláltak a csõcseléknek azért, hogy a hazát s népét oly lélekemelõ módon „felszabadították”. Minden felfordult. Az utcák népe üvöltve éltette Károlyi Mihály grófot, akt pedig ekkor már érezte, hogy tüntetésképen többet érdemel annál a pofonnál, melyet a kommunizmus kitörése után Bécsben valósággal megkapott.
A józan városi polgárság a forradalmi jelenetek láttára valósággal tengeri betegséget kapott s tisztában volt azzal, hogy Oroszország sorsára jutunk, s az események a bolsevizmus kitöréséig meg sem állanak, ami a nemzeti tanács által összeállított vegyes kabinet listájából is elõrelátható volt.
VII.
A szocialisták a politikai hatalmat rögtön kezükhöz ragadták. A bizalmi-férfi rendszer fejlesztésével a munkáltatókat alárendelték. Célzok ezzel az üzemi választmány intézményeire is. A politikai hatóságok hivatalaiba, a polgári elem nyakába bizalmiférfiakat ültettek. A polgári elem egyszerre azon vette magát észre, hogy hatalmát teljesen elvesztette. A vörösember kalapácsa tehát alaposan dolgozott.
Az üzemekben a munkafegyelem megszûnt. Megszûnt a termelés is. A munkások folyton üléseztek az üzemekben. Gyûlés gyûlést követett. A vörös ember kalapácsával nem merte és nem tudta a termelési rendet helyreállítani. A polgárság a bomlás láttára a kabinet polgári részénél a társadalmi rend energikus helyreállítását szorgalmazta. A kabinet szocialista része erre féltékenykedni kezdett, s a polgári részt ellenforradalmisággal gyanúsította. Ha pedig a szocialista miniszterek valamelyike józan belátásból a miniszterek valamelyikét a rend helyreállítását illetõ törekvésében támogatta, felvonult egy pár száz felfegyverezett huligán a miniszter palotája elé, amire a begyulladt kabinet a ledemonstrált minisztert kidobta, mint a léghajós a fölösleges ballasztot.
Ezalatt az ellenség egyre elõre tolta vonalait. Nemzetiségeink étvágya is egyre nõtt. Jászi nemzetiségi miniszter Aradon a havasokon túlra akarta beszélni a románokat. Azt hitte, hogy népgyûlésen van s szájmunkával versenyre lehet kelni a fegyverekkel. Ezt az öntelt, naiv politikust tartották a kabinet eszének. Szegény kabinet!
A leszerelõ katonák is rengeteg gondot okoztak a vegyes kormánynak. Lehetetlen igényekkel léptek föl. Az elégületlenséget az Oroszországból visszatért kommunista érzelmi katonák izgatásaikkal fokozták s a szociáldemokraták körében sokat meghódítottak. A bolseviki rubelek megtették hatásukat. Ezáltal a szociáldemokrata pártvezérek különben is meggyanúsított hatalma és tekintélye erõsen leromlott. Az anarchia egyre fenyegetõbbé vált. A szociáldemokraták a kormány tilalma ellenére erõszakosan szocializáltak. 1919. febr. 1-én sikerült a kommunistáknak körülbelül 8 ház lakóit az általuk lakott házak erõszakos kommunizálására bírni.
A bizalmi-férfi rendszer, s kormányban dühöngõ egyenetlenség a hadsereg fegyelmet teljesen aláásta. A lakosság osztálykülönbség nélkül rettegett a hadseregnek csúfolt fegyveres csõcseléktõl, melynek fegyelmezése végett a tiszteknek hatalmat adni azért nem mertek, mert a kabinet szocialista része ellenforradalomtól félt. Abban a kabinet ugyanis egyetértett, hogy az ország népének bizalmát nem élvezi, dc még Budapestét sem, mely hólyagkabinetnek nevezte, tagjait pedig frázislovagoknak. Javarészben alig nagykorú, politikailag gyakorlatlan zsidók gyakorolták a hatalmat, kiknek sejtelmük sem volt, hogy a fékeveszett áramlat merre kergeti õket
Még jobban nehezítette a kormány helyzetét az újságíró zsidógyerekek hallatlan tülekedése zsíros állásokért, s egyéb koncokért, melyeket forradalmi érdemeikre való utalással a közvélemény megbotránkozása mellett maguknak kirevolvereztek. E zsidógyerekek úgy kezelték a kabinet tagjait, mint a kritikus a hiú primadonnákat, vagy a riporter a botránykrónika áldozatait.
1919. február közepén oly nagy mértékû volt már az anarchia hogy a Kun Béla személye körül csoportosuló, úgynevezett kommunista társaság egyre hangosabb lehetett. A Vörös Ujság a kormány minden ellenintézkedése dacára meg-megjelent. A kommunisták csoportosultak s felvonultak, Kun Bélának hûségesen szekundált Dr. László (Lõwy) Jenõ nevû hitsorsosa, egy budapesti ügyvéd, ki „Az Est” címû tipikus kapitalista revolversajtó orgánumnak volt törvényszéki alriportere, s aki az orosz kommunisták pénzébõl 1919. február eleje óta a Sémann-féle kávéházba autón járt és 30-40 koronás reggelikkel pótolta éveken keresztül nélkülözött becsületes reggelijeit. Így hízta ki magát a késõbbi bolsevista kormány Torquemadajává, kinek kegyetlenségérõl az internált és fogoly keresztények köteteket írhatnak, hacsak idõközben ki nem végeztettek.
Kun Béla szívós munkájával, mellyel a csõcseléket aljas szenvedélyeinek élesztésével magához édesgette, rövidesen akkora tábort szerzett magának, hogy a szociáldemokrata párt orgánumának, a Népszavának épületét ostrom alá vehette. E vállalkozáshoz nem kellett nagy merészség, mert a Károlyi kabinetnek csak papiroson volt hadserege, összes karhatalma a rendõrökbõl állott mely testület becsületesen megállta helyét. A Kun-féle ellenforradalmi kísérletet leverte; a szociáldemokrata párt pedig a harcban elesett rendõröket hálából tüntetõ pompával eltemette, a kommunista vezéreket lefogatta, s a bolsevizmus ellen hatalmas felvonulásban tüntetett.
VIII.
Néhány honfitársunk azonban már ekkor tudta, hogy Kun Béláé a jövõ. Az egyik Szentkirályi Béla fõkapitányhelyettes, aki a rendõröket megakadályozta abban, hogy a rendõrgyilkos Kun Bélát agyonverjék; a másik stréber Láday István igazságügyminiszteri osztálytanácsos, késõbb igazság-ügyi népbiztos, ki finom falatokat csempészett be Kunnak a gyûjtõfogházba; a harmadik dr. Barach Marcel progresszív, radikális, demokrata s mi egyéb programú budapesti ügyvéd, 10 év óta lipótvárosi képviselõjelölt, Kun Béla és dr. László Jenõ védõje; végül pedig Kunfi Zsigmond Pogány József és Weltner Jakab munkásvezérek, akik a szociáldemokrata pártot a kommunista párttal való fúzióra bírták. Fölösleges talán hangsúlyoznom, hogy sem Kun, sem Kunfi nem kun, hanem zsidó és hogy a szociáldemokrata párt szóban levõ vezérei épp oly zsidók mint az elõbb említettek. Ez a társaság a Károlyi-kabinet polgári tagjait, értve alattuk a keresztényeket, fondorlatosan becsapta, midõn a szociáldemokrata és kommunista szövetséget a háttérben nyélbeütötték. A beavatott Szende és Jászi megléptek. Károlyit és többi társait pedig a külpolitikai helyzetre való utalással fait accompli elé állították, talpuk alá pedig útilaput kötöttek.
Így született meg a bolsevista kormány 1919. március 21-én. E napon ragadták magukhoz a zsidó huligánok a hatalmat hogy Magyarországot a történelemben példátlan rablógyilkos eszközökkel kifosszák. Az e napon megvalósított proletárdiktatúrában a zsidófaj karaktere leleplezte magát. Ameddig a hatalom a másé, uzsora, zsarolás, csalás, lopás, sikkasztás a vagyonszerzés eszköze nála, de ha a hatalom az övé, rablógyilkos szenvedélye mellett a Rózsa Sándor, Patkó Bandi útszéli rablók jószívû zsentlemenekké törpülnek.
Azt a rémületet melyet ez a gyalázatos zsidó politikai puccs a lakosság körében keltett, szavakkal leírni nem lehet. Csodálatos tünet, hogy a csõcselék a fordulatról hamarább értesült, mint a társadalom többi része, mert a rezsimváltozás örömére még az éjjel, különösen a VII. kerület egyes részein, körülbelül 40 ékszerész üzletet katonai fedezet alatt kifosztott. A csõcselék volt tehát az elsõ, mely a kommunizálást gyakorlatilag megvalósította.
Hazánk népe csak a Budapesti Közlöny 1919. március 24-én megjelent számából értesült hitelesen a kormányban és politikájában történt változásról. A „Mindenkihez” intézett körözvénybõl értesültünk, hogy a szocialista- és kommunista-párt a „Magyarországi szocialistapárt” név alatt egyesült, hogy orosz mintára tanácsköztársaságot alakít, hogy mindent kommunizál, hogy az árdrágítókat és élelmiszeruzsorásokat kíméletlenül üldözi, hogy az ellenforradalmárokat és fosztogatókat kivégzi, hogy proletárhadsereget szervez, hogy az orosz tanácsköztársasággal szövetkezve kiveri a bennünket megszállott csapatokat, s hogy a proletárdiktatúrát felállítja. Hadat üzen persze az egész világ burzsoáziájának s csatlakozásra hívja fel a külföld összes proletárjait.
A hivatalos közlöny értesített bennünket, hogy egy úgynevezett munkástanács, forradalmi kormányzótanácsot szervezett kereken 30 taggal, népbiztos- és népbiztoshelyettes elnevezéssel. Egy részük számottevõ egyért, a többi közönséges statiszta szájmunkási minõségben.
Ebbõl a kabinetbõl Landler Jenõ, Rónai Zoltán, Ágoston Péter, Varga Jenõ, Kunfi Zsigmond, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József, Szántó Béla, Vágó Béla, Szamuelly Tibor, Bõhm Vilmos, Hevesi Gyula, Erdélyi Mór, Hamburger Jenõ nevû zsidók neveit kell kiemelnem, kiknek neve mellett egy-két szerény nemzsidóé, köztük a már említett Láday Istváné és még Csizmadia Sándoré is szerepel, kit mint megbízhatatlan elemet csakhamar Cinkotára internáltak és a tanácsköztársaság kimúlásáig rendõri felügyelet alatt tartottak. A zsidókormány tetejébe díszkeresztényül Garbai Sándort állították. Midõn e sorokat papírra vetem, három román hadosztály vonul be Budapestre, Szamuely Tibor hullája valamelyik határmenti temetõben bûzlik. A nála talált temérdek rablott holmit pedig a bécsi rendõrség õrzi. Néhány ugyancsak Bécs felé szökött s elvtársaikat itthon felejtett zsidó népbiztos már szintén az osztrák rendõrség foglya. A náluk talált rengeteg érték a bécsi rendõrség kezében. Érthetõ elkeseredésemben meg kell nekem bocsátani, ha Magyarország és Budapest kifosztott romjain keseregve, a magyar zsidó bolsevista kormányt a világ leggyalázatosabb, leghitványabb és leggyávább, de egyben legnagyobb méretû világcsaló rablóbandájának nevezem. Hogy ez a rablóbanda uralomra juthatott csakis, de csakis a zsidó fajnak kell köszönnünk, mely 1848 óta államférfiaink gyöngesége, nemzsidó társadalmunk túlzott szabadelvûsége mellett minden ideált félrerúgva aljas nyereségvágyból, mely minden becstelen eszközt szentnek tart, elevenen és holton keresztülgázolva, egy nemzet pusztulása árán keresett anyagi és a zsidó faj erkölcseinek megfelelõ érvényesülést mint a herefojtó aranka, mely a hereföldeken tavasszal csak egy-két folt alakjában mutatkozik, õszre pedig már az egész tábla herét megfojtotta.
IX.
A zsidókormány tudatában volt annak, hogy csak a csõcselék és a munkásság csekély félrevezetett, de jóhiszemû részének támogatására számíthat. A történeti hûség kedvéért ki kell emelnem, hogy a szervezett munkásságot meg sem kérdezték zsidóvezetõik, hogy készek-e a kommunistákkal fuzionálni? A zsidó kormánynak tehát Bucharin Nikolaj receptje szerint híveinek számával fordított arányban álló irtózatos terrorral kellett híveinek hiányát pótolni.
Legsürgõsebb teendõje volt a burzsoázia fegyvereit beszedni, s a bolsevista csõcseléket felfegyverezni. A fegyvereket a leghallatlanabb terror kíséretében szedte el a burzsoáziától. A vörös rablók éjszaka vertek fel mit sem sejtõ családokat álmukból. Asszonyokra és gyerekekre fegyvert szegezve kerestek fegyvert ott is, ahol sohasem volt. A fegyverkutatás közben a vörös nyomozó urak minden elemelhetõ értéktárgyat magukkal vittek. A kifosztott áldozat panaszával nyugodtan elmehetett a sóhivatalba. Magától értetõdik, hogy az ily nyomozást vezetõk túlnyomó része tipikus zsidó volt, a melléjük beosztott legénység pedig a különféle letartóztatási intézetekbõl kiszabadult pesti csirkefogó.
Voltak oly peches emberek, kiket fegyvereltitkoláson értek. Ezeket irgalom nélkül a forradalmi törvényszék elé állították. A forradalmi törvényszékkel lehetett barátságosan is tárgyalni. Az ügyészeket pótló vádbiztosok a csõcselék salakja, lezüllött ügyvédek vagy félbenmaradt ügyvédjelöltek voltak és pedig utóbbiak kivétel nélkül zsidók. A zsidósajtó útján kitenyésztett kriminálisták, persze zsidó ügyvédek, vastag csomó kékpénzért közvetítették igazságügyi fajrokonaikkal az érintkezést. Egy kis ékszer, egy pár ezer korona kékpénz megtette a hatást. Ha a vádbiztoshoz nem volt a vádlottnak összeköttetése, akadt esetleg a forradalmi törvényszék valamelyik zsidótagjához és meg volt a felmentés, mert mint a bolsevisták hangoztatták, õk nem paragrafusrágók, õket a betû nem köti, õk csak az általános emberi igazságot keresik.
X.
A zsidókormány hatalmának megalapozása végett sietett a rendõrség helyébe lépett vörös õrséget szaporítani és megerõsíteni. Aránylag magas fizetéssel, élelmezési és egyéb kedvezményekkel sikerült is nekik hatalmas õrséget szervezni. A vörösõrség, különösen a vezetõség, tele volt zsidókkal, kik hivatalos hatalmukkal visszaélve vagyonokat gyûjtöttek és árdrágítottak. A vörös õrök a pesti kofákat és egyéb elárusítókat kezdetben zsarolták, késõbb velük együtt panamáztak. Az elárusító napról-napra ingyen leadott a szolgálatot teljesítõ õrnek meghatározott mennyiségû árut, különösen élelmiszert, aminek ellenében a vörösõr nyugodtan tûrte, hogy az elárusító az áru egyrészét a közfogyasztás, vagyis a hatósági áron való elosztás elõl elrejtse, az elrejtett árut pedig méreg drága áron eladja. A vörösõr persze az általa így kipanamázott áruval szintén üzérkedett, ha személyes szükségletét meghaladta. A közönség ily panaszok ellen sehol sem kapott orvoslást. Ha lármázott, puskatussal csendesítették, ha éhsége miatt elégületlenségének kifejezést adott, mint lázító ellenforradalmárt lefogták. Egy esetben szemtanúja voltam annak, hogy az egyik vásárcsarnokban egy férfi erõszakkal húzott ki egy nagy kosár eldugott csöves kukoricát a kofa elárusító helyérõl, melyet az ácsorgó asszonyok dühükben fizetés nélkül a vörösõrök szemeláttára széthurcoltak.
Legtöbbet panamáztak a letartóztatási és internálást intézetekbe vezényelt vörös õrök, kik a vádbiztosokkal versenyt zsarolták a fogságban levõket. A szabályszerû és tiltott kedvezményeket drága pénzeken árusították. Az intelligens és ártatlan fogolynak pénzen kellett megvásárolnia azt is, hogy foglára ne tegezze, mint az útszéli csirkefogót.
XI.
A zsidókormánynak testõrségrõl is kellett gondoskodnia, nem ugyan díszbõl, mint szükségbõl, mert ilyen Rózsa Sándorok csak náluknál nagyobb rablók védelme alatt merték az emberiséget boldogító eszméket terjeszteni, vagyis rabolni, mert egész uralmuk ebben merült ki. A zsidókormány pretoriánus gárdája a terror-csapat volt melyet pesti csirkefogó-nyelven „Lenin-fiúknak” becéztek. Ezek a politikai selyemfiúk Kun Béla és Vágó Béla közvetlen parancsnoksága alatt állottak. Túlnyomó részben zsidófiúkból, részben pedig fegyencekbõl. Kegyetlenség dolgában az orosz zsidó Lenin-fiúk érdemelték ki Kunék elismerésének pálmáját. Nick Gusztáv, a hírhedt rablógyilkos, e híres csapatnál parancsnoki állást töltött be. Volt még egynéhány hasonló erkölcsi kvalifikációjú parancsnok a Lenin-gárdában.
E csapat hivatásszerûen a terrort akképpen fejtette ki, hogy a népbiztosok parancsára bírói ítélet nélkül a kormánynak kellemetlen embereket a föld színérõl eltüntetett. Az ily módon eltûntek számát a budapesti államügyészség most nyomozza. Ott pedig, ahol ellenforradalom ütötte föl fejét, a hírhedt Szamuely népbiztos vezérlete mellett páratlan kegyetlenséggel végezték ki azokat, akik nem imádták a zsidódiktatúrát. A Lenin-fiúk akárhány esetben önálló vállalkozásokat is hajtottak végre a kormány tudta nélkül. Ahol ugyanis kincseket éreztek, állig felfegyverezve behatoltak és mindent elraboltak. Panaszra menni senki sem mert hacsak nem akart a Lenin-fiúk kezén nyomtalanul eltûnni. Akárhányszor magát a kormányt is megzsarolták, ha azt akarta, hogy valamelyik parancsát teljesítsék. A Lenin-fiúk közül a fõhóhéri tisztet Kohn Kerekes Árpád töltötte be.
Midõn a zsidókormánynak elfogyott a kékpénze, az ellenforradalmisággal gyanúsított községeket Szamuely Tibor a hordozható akasztófa villogtatásával milliókra menõ kékpénz büntetéssel sújtotta. A Lenin-fiúk élükön Kohn Kerekes Árpáddal, voltak ily esetben a végrehajtók.
A zsidókormány erõszakszervezetét a vörös hadsereg kiépítésével egészítette ki, hogy hatalmát az egész országra kiterjeszthesse, s a külföld elõtt is súllyal bírjon. Kezdetben toborzott, késõbb sorozott. Magas fizetéssel, külön jutalommal, mindenféle kedvezménnyel csalogatta az embereket; élelmiszer megvonással, kilakoltatással, állásvesztéssel fenyegette a vöröskatona-élettõl húzódozókat. Így sikerült a városi elemekbõl és a megszállott országrészekbõl ideszorultakból egy szedett-vedett hadsereget összetákolni.
A gyáva zsidókormány saját közigazgatási munkásaitól épp úgy rettegett, mint a féktelen terrorja által elnémított proletároktól és az elnyomott burzsoáziától. A hivatalokat politikai biztosokkal, a katonai alakulatokat hadügyi megbízottakkal rakta meg. Ezek a herék voltak a zsidókormány kémei, akik veszély esetén teljhatalmú intézkedési joggal, értsd koncolási joggal is, fel voltak ruházva. Az ilyen megbízottak 99%-a zsidó volt.
A zsidókormány erõszakszervezete a fent leírt s rablópolitikájával teljesen összhangban álló szervekbõl állott, melyekkel a kormányzást folytatta.
XII.
Miképpen fogadták a zsidókormány uralomra jutását az egyes osztályok? A régi szociáldemokrata párt régebbi tagjai pártjukat elárultnak látták, mert megkérdezésük nélkül csinálták zsidóvezéreik a fúziót, az ismeretlen származású, ismeretlen múltú, s rátermettségüket mivel sem bizonyított fiatal zsidókommunistákkal, kiknek élén egy csomó rovott múltú alak díszelgett. A régiek abszolúte nem rajongtak sem a kommunizmusért, sem a zsidókormányért. Hallgattak, és a pártfegyelem meg a terror hatása alatt ímmel-ámmal támogatták a bolsevista kormányt. Midõn azonban a kommunisták a szakszervezeteket akarták kikezdeni, melyektõl az egyesült pártot féltették, a régi szociáldemokraták mégis csak sarkukra állottak. A belsõ harc a két frakció között állandó volt, különösen a kritika szabadsága körül; a fúzió tehát soha sem volt tényleges, mit bizonyít az a történeti tény, hogy a kommunizmus bukásának percében a régi szocialisták a régi szociáldemokrata keretben létüket a kommunistáktól elkülönítve pillanatnyilag megtartották.
A polgári társadalom rémülete dacára, intelligenciája, s ereje tudatában tisztában volt azzal, hogy a bolsevizmus nálunk is vörös farsang, melyben eszem-iszom helyett koplalásból áll a gyönyör végkimerülésig. Érezték ezt a népbiztosok is, mert a nyilvánosság elõtt többször hangoztatták, hogy fejükkel játszanak. Mindnyájan tudtuk, hogy a kommunisták programjuk elsõ felét, a kapitalizmus lerombolását nagyszerûen elvégzik, de azt is tudtuk, hogy a társadalom újjáépítésébõl nem lesz semmi, mert a front-élet, meg a Károlyi kormány, a munkanélküli segély, a vörös-õrködés, meg vörös-katonáskodás, valamint a szabadrablás, véglegesen leszoktatta a munkásokat a produktív munkáról. Minden egyes proletár diktátornak érezte magát, aki burzsoászidásból és burzsoárablásból élt. Tisztességes gúnya a férfi testén, kalap a nõ fején elégséges ok volt arra, hogy a csõcselék valamely tagja az illetõt, mint burzsoát inzultálja. Katonai és külpolitikai helyzetünk rohamos rosszabbodása siettette az idõpontnak bekövetkezését, amelyben a bolsevista kormánynak minden néven nevezendõ kormányzati eszköze kimerül, még a fehér papiros is, melyre az Osztrák-Magyar-Bank jegyeit hamisította.
Legérdekesebben viselkedtek a zsidók.
A gazdag zsidók ingó vagyonukat potrohukkal, a bolsevizmus kitörésének napjaiban kivitték külföldre. A bank- és safe-zárlat ebben õket nem akadályozta. Ki a bankdirektor? Zsidó! Kik voltak ekkor a hatalmon? Zsidók! A zsidó zsidóval mindig tud okosan beszélni. Hiába volt kinn a plakát hogy aki a lezárt üzletbõl valamit elvisz, a helyszínén agyonlövetik, különben pedig a forradalmi törvényszék elé állíttatik. A gazdag zsidó az ugyancsak zsidó bankdirektorral kiemeltette safe-jébõl értékeit s folyószámlájáról hirtelen kikönyvelt kékpénzt. Másnap már Bécsbõl üdvözölte az „ifjú és boldogságban úszó” tanácsköztársaságot.
A kevésbé vagyonos és szegény zsidóság megörült a bolsevizmussal együtt járó új üzleti konjunktúrának. Nincs az a nemzeti veszedelem, melyet jogtalan vagyonszerzésre ki ne használna. A zsidóság már elsõ napokban tisztán látta, hogy a rablás évadja beköszöntött. A zsidó szereti a munkanélküli jövedelmet, mert hisz születésénél és nevelésénél fogva kapitalista faj. A zsidóságnak ez a rétege tehát megkezdte az átcsoportosítást a bolsevista frontnak megfelelõen. Tudta, hogy a kormány tárt karokkal fogadja, hisz az is zsidó.
A kis zsidóburzsoázia sietve vásárolt magának szakszervezeti tagsági könyvecskéket; némelyik 15 évre visszamenõleg bélyegeztette le. Ez az okirathamisítás könnyen ment, mert a szakszervezeti zsidó korifeusokkal lehetett okosan beszélni — egy kis pénzmag kíséretében. Késõbb ez fölöslegessé vált, mert a kommunisták nem igen követelték a régi szakszervezeti tagsági minõséget.
A kis zsidóburzsoázia és proletár zsidóság a „Mindenkihez” intézett, s egyben programot képezõ plakát kifüggesztése után nyomban mohó szervezett és zárt offenzívát indított az új közhivatali állások elfoglalására. A régi, de minden kormánnyal szemben engedelmes, szakképzett hivatalnokokat rendelkezési állományba helyezték, magyarul mondva kidobták. Helyüket háromszoros létszámban szakképzetlen, sõt tudatlan zsidógyerekekkel és zsidólányokkal rakták meg, akik a népbiztosokkal versenyt panamáztak és raboltak. Az írásbeliség eltörlése a közigazgatásban, az ellenõrzés teljes hiánya, az ország kifosztását egyenesen provokálta. Tudunk esetet, hogy egy kommunista vezetõ hivatalnok valamelyik barátja házába közhivatalt csak azért kreált, hogy rekvirálás és egyéb hatósági beavatkozás alól mentesítse. Ebben a közhivatalban — mondhatni — munka sohasem folyt; az az épület ellenben, melyben a közhivatal elhelyezve volt, a közfogyasztás elõl elvont, összepanamázott áruk gyûjtödéje volt spekulációra. Minden egyes rekvirálást, kommunizálást kimondó és végrehajtó rendelet újabb szelepet nyitott meg a panamázásra, fosztogatásra, rablásra vagy zsarolásra.
Így gazdálkodtak mindaddig, míg az ország vagyonilag ki nem merült, másszóval a tanácsköztársaság el nem pusztult.
Az új bürokrácia, ez a fegyvertelen terrorcsapat, hatalmas támogatója volt a forradalmi kormánynak, mely jutalmul hallgatólag szabadrablási jogot kapott épp úgy, mint a Lenin-fiúk díszes társasága.
XIII.
De hát a csõcselékkel is számolni kellett. Ennek nyereségvágyát is ki kellett elégíteni. Bár a munkanélküli jövedelmet a markszizmus nem tûri, a zsidókormány derûre-borúra szovjetfogytig folyósította a proletároknak a munkanélküli segélyt. A proletárnak azonban fedél is kellett: lakás és bútor. Ezt is kapott és pedig a burzsoázia lakaiban. Céljuk volt ezzel az is, hogy a burzsoáziát a hozzájuk beutalt proletárokkal ellenõrizzék és terrorizálják.
A lakás- és bútorelosztás története egyik legérdekesebb fejezete a Károlyi- és tanácskormány rezsimjének, mellyel érdemes egy kissé megismerkedni. A központi lakáshivatal a Károlyi-rezsim idejében a parlament-épületben mûködött. Tagjai jobbára zsidó ügyvédek s munkások voltak. A lakásnélküliek, a hivatalnokok vesztegetésében valósággal túllicitálták egymást. Némelyik a hatóságtól szerzett lakásjogért 10—15 ezer koronát fizetett a panamázó tisztviselõnek szorultságában.
A forradalmi kormány ezt a panamát kiirtotta. Újjászervezte a hivatalt, melynek szervezetét és elnevezését minden héten megváltoztatta, hogy tehetetlenségét leplezze. A hivatalnokok kevésbé panamáztak, mert a csõcseléktõl, melynek elõjoga volt a lakásokra, nem volt mit kipanamáznia. Panamázott tehát a csõcselék. Így például vörös-õrök s vörös-katonák önhatalmúlag rekviráltak maguknak lakást oly helyeken, hol rekvirálni való helyiség alig volt. A régi lakó háznépét a lakás egy zugába szorították. Vagy ugyane személyek a mit sem sejtõ polgárt önhatalmú rekvirálás kilátásba helyezésével hatalmas összegek erejéig megzsarolták. Panaszra menni nem lehetett sehová, de ha valamelyik proletárhatóság elõtt mégis szóvá tette az áldozat, ellenforradalmárként feljelentette az illetõ vörös-õr vagy katona, ha csak valamelyik Lenin-fiú az ügyet terrorista módon hamarább el nem intézte. Akárhány vörös-katona és vörös-õr a rekvirált lakásról lemondott, ha a burzsoá lakótól hatalmas összegû visszalépési díjat kapott. Ezt a mûveletet aztán addig folytatták, ameddig csak lehetett. A csõcselék, különösen a galíciai, valósággal üzérkedett a rekvirált lakással. Eladta lakás-jogát nagy pénzért más jogosult igénylõknek, amihez persze a hatóság hozzájárulását kellett kieszközölnie.
Még cifrább volt a gazdálkodás a kommunizált bútorok elosztása körül. E bútorok valóságos Csáky-szalmáját képezték. Az elegáns bútorok persze panama utakon éppen nem proletárok kezébe kerültek. A bútorok elosztása körül kiderült, hogy a csõcselék, az agitátorok által felvilágosított mob, szintén ért a csaláshoz. A feleséges vörös-katonáknak ugyanis, ha a frontra mentek, elsõbbségük volt lakásra és bútorra. Mit tett a vörös söpredék? Házassági levelét, front-igazolványát felmutatta. Bemutatta feleségét. Kapott szép lakást és elegáns bútort, részletre. Ezt persze tömegesen csinálták. Az érdekelt feleségek feljelentése folytán kiderült, hogy a „hû, vörös” hitvestárs a szeretõjének szerzett bútorozott lakást, s feleségének még a hadisegélyt sem adta át, nemhogy vele törõdött volna. Ezt a szeretõ-vircsaftot a vörösök valószínûleg a lipótvárosi plutokrata zsidóktól tanulták. Ámbár e szédelgésekre a proletárhatóságok csakhamar rájöttek és az ilyen partikat gyorsan visszacsinálták, a legtöbb kommunizált részletbútor valamelyik Teleki-téri kaftános útján már vándorútra kelt, az érdekelt vörös pedig már régen „meglógott” vagy harmadszor, vagy negyedszer, mint új vörös katona, valamelyik kaszárnyában újból toboroztatta magát, hogy új felszerelést és felszerelési illetékeket kapjon.
A csõcselék tehát az erõszakszervezet s a forradalmi demokrácia mellett hatalmas erõsségét képezte a zsidókormánynak a polgári elemmel szemben addig, míg a lakás- és bútorelosztás körül a vázolt okokból a csõcselék körében magának szimpátiát tudott biztosítani.
XIV.
A vasasokról, a híres vasasokról e fejezetben külön kell megemlékeznünk.
A vasasok zsidó vezetõ-emberei voltak, azok, kik szervezeteik megkérdezése nélkül a szociáldemokrata- és kommunista-párt fúzióját lehetõvé tették. Hatalmukat a forradalmi kormánnyal állandóan éreztették, s bõven gyümölcsöztették. Midõn a csehek elleni offenzíva megindult, sikerült õket elõször és utoljára a frontra vinni. Nekik nem ízlett a front, mert a nagy háború alatt a „fölmentés”, nagy jövedelem, jó ellátás és a személyes biztonság elõnyeit élvezték. A cseh frontról az elsõ ütközetek után parancs nélkül visszajöttek, s ellenforradalmisággal fenyegetõdztek, ha még egyszer kiviszik õket a frontra. A zsidókormány persze deferált nekik, mert félt a vasasok nagy hatalmától. E sikerült zsarolás után sört, fizetést kékpénzben, teksztilárut követeltek a munkások részére. Ezt is megadta a kormány, bár az alkoholt plakátjai szerint örökre eltemette. Midõn pedig az élelmiszerínség fenyegetõvé vált, élelmiszerekért zaklatták illõ fenyegetések mellett a kormányt. A kormány ismét deferált, s a vasasok hústalan hetekben is hetenként háromszor csirkét, kacsát, libát disznóhúst kaptak, hogy a tanácsköztársaság mellett kitartsanak. E kitartásuk abból állott, hogy ameddig ennivalójuk volt, éltették a proletárdiktatúrát és terrorizáltak mindenkit aki a proletárdiktatúra ellen megmukkant. A vasasok egyszóval a proletárdiktatúra munkáscsendõrei voltak élelmiszerfogytiglan.
XV.
Amily tempóban építette ki a zsidókormány erõszak-szervezetét, abban a tempóban folytatta rabló hadjáratát az állam vagyona ellen és pedig tekintet nélkül arra, hogy a burzsoáziáé, avagy másé volt-e? Legelsõ sorban a bankoknál és egyéb pénzintézeteknél megrekedt pénzre és egyéb értékekre, valamint az ékszerészekre és a magánosok birtokában levõ drágaságokra tette rá a kezét. A Károlyi-kormányban vitézkedett Szende pénzügyminiszter még a bolsevizmus kitörése elõtt pénzügyi politikai okokból a takarékbetéteket folyószámlákat és szeffeket zár alá vette. A zsidókormánynak tehát a bolsevizmus kitörése után a Károlyi-kormány e rendelete folytán kényelmes dolga volt, midõn a bankoknál és pénzintézeteknél zárolt értékeket nagyképûsködõ jegyzõkönyvezés mellett elemelte. Magától értetõdik, hogy a zsidóbankdirektorok zsidóhozzátartozóik és barátaik részére kellõ idõben megmentették értékeiket a zsidókormány elõl. A szerencsés zsidók persze megmentett vagyonukkal Bécsig meg sem álltak.
Legpéldátlanabb rablás folyt az ékszerész-üzletek úgynevezett kommunizálásánál. Az elsõszámú rabló a leltározó-biztos volt. Õ lopta a legtöbbet. Ha jószívû volt, az üzlet gazdájának is megengedte, hogy saját vagyonából a leltár elõl valamit „ellopjon”. Versenyt loptak az alkalmazottak is, akik a Károlyi forradalom kitörése óta gazdáik zsarnokai voltak. Hogy rengeteg értékû ékszerek és egyéb értékek közvetlenül a leltározás után hova lettek, arról senki nem értesülhetett. Annyi bizonyos, hogy sokan dézsmálták, míg a népbiztosok rejtekhelyére kerültek. Romjait e nemzeti vagyonnak a megszökött népbiztosoknál és a bécsi zsidókövetségen találták meg. Romok alatt e mondatban számos milliót kell érteni. Hogy a megmaradt többi értékeket a népbiztosok és hozzátartozóik az országhatárokon belül hol rejtették el, az új, de nem zsidó kormány rendõrsége hivatott felderíteni.
A magánosok ékszerei után a csõcselék valóságos hajtóvadászatot indított. A hivatalos és önkéntes nyomozók rettenetes terrorral zaklatták a magánosokat állítólag eldugott ékszereik kiadása végett. Találtak is sokat, melyet a nyomozók egyszerûen zsebrevágtak. Voltak kivételek is, amikor az ékszert elrejtett delikvenst a forradalmi törvényszék elé állították, amely azonban a legtöbb esetben irgalmas volt. Elkobozta az elrejtett ékszert, s „javulás reményében” a büntetés egyéb részét elengedte. Egy esetben egy zsidó ügyvédet sok évi fegyházra ítélt a forradalmi törvényszék ékszerelrejtésért. Ugyanaz nap egy másik zsidó ügyvédet csalásért ítélt el több évi börtönre, melyet elkövetett az által, hogy felétõl forradalmi törvényszéki perújítási ügyben honoráriumot kért és kapott, holott az ítélet szerint ily bûnügyekben néhány héttel elõbb megjelent rendelet értelmében perújítás ki van zárva. És mégis az ékszert elrejtõ ügyvéd néhány hét múlva szabadlábon volt perújítás nélkül. Magyarázat: az ügyvéd zsidó volt, a vádbiztos is, a népbiztos is, a fõ Torquemada dr. László Jenõ is. A többit kifejtenünk fölösleges. A delikvensek körében köztudomású volt, hogy kék pénzért, de sok kék pénzért meg lehet a szabad lábat vásárolni. A zsidókormány minden valamit érõ tárgyat kommunizált. Lovat, fogatot, egyéb jármûvet, írógépet, irodaberendezést, szõrmét, bélyeggyûjteményt stb. Az értékek elkaparintásával a népbiztos elvtársak személyes budgetjüket biztosították. A felséges csõcseléknek is kellett valamit nyújtani, hogy együtt örvendjen az örvendezõ népbiztosokkal. A többi üzletet tehát a csõcselék részére leltározták. A leltározás és áruelosztás ugyanazon lopási mûveletek között zajlott le, mint ahogy ezt az értékek leltározásánál leírtuk. A csõcselék persze vételárat tartozott fizetni, mely azonban a lehetõ minimumra volt redukálva, és fehérpénznek csúfolt papírpénzbõl állott.
XVI.
A csõcselék boldog volt. Olcsó lakás, ingyen bútor a burzsoánál, akárhány helyen kiterrorizált közös éléskamra, munkanélküli segély, olcsó közszükségleti cikkek, mindennek tetejébe szabadrablás, kivételes bánásmód a hatóságnál és a burzsoáziával szemben a magánéletben is diktátori hatalom!
A kommunizált üzemekben is víg élet folyt. A termelés megszûnt. A munkabérek egyre nõttek. Ilyen állapotok mellett az agyonboldogított munkásságnak más dolga nem volt, mint éltetni a proletárdiktatúrát és terrorizálni a fehéreket. Az agyonbolondított munkásság nem látott az orra hegyén túl, mert különben látnia kellett volna, hogy az örökös dínomdánom, ez a vörös-farsang, sokáig nem tarthat, s hogy a bolsevizmus csõdje ijesztõ lépésekkel közeledik.
A kommunizálás befejeztével és a termelés megszûntével más eszközökkel kellett a nép kegyeit keresni, annál is inkább, mert az élelmezési állapotok az ántánt és a vidék blokádja folytán rohamosan romlottak. A nép szórakoztatása proletármódon, a proletárgyerekeknek itt-ott kiosztott kekszdarab nem felejttette el a nép nyomorát. Izgatni kellett tehát és osztálygyûlölséget szítani a burzsoá ellen, ami igen nehéz feladat volt, mert a burzsoá alkalmazkodott, s igen csöndesen viselte magát. Ennek dacára azonban folyton ellenforradalmisággal gyanúsították, hogy a burzsoázia elleni gyûlöletet ébren tartsák s a proletárok figyelmét a nyomorúság igazi okairól eltereljék. A burzsoázia csendes viselkedése sehogy sem tetszett a zsidókormánynak, miért is cikkeiben gyávának és erõtlennek csúfolta, csakhogy ellenforradalmi cselekedetre ingerelje. Ilyenekre azért volt szükség, mert minden egyes lényegtelen ellenforradalmi megnyilvánulást, brutálisan elnyomhatott, s hatalmának villogtatásával a proletárok hatalmi kéjvágyát kielégíthette.
A proletáröntudat ébrentartására más mûsort is igénybe kellett vennie a zsidókormánynak. Elõvette tehát az orosz szótárt. Ha a proletár-lelkesedés ellanyhult, a bolsevisták hazug sajtója parancsszóra megverette Denikint és Kolcsakot az orosz bolsevistákkal, holott e gyõzelmi hírekbõl egy árva szó sem volt igaz. A proletárok persze híztak e koholt híreken. Koszton úgysem hízhattak, mert a magyar szovjet haladtával a proletárok ételes adagjai napról-napra kisebbek lettek.
Midõn a Denikin- és Kolcsak-féle repertoár kimerült, a csehek visszavonulását kellett gyõzelmi hírekké felfújni. E gyõzelmi hírek humbug-voltáról a csõcselék akkor gyõzõdött meg, midõn a magyar bolsevisták a csehek elõl a régi demarkácionális vonalra visszavonulni voltak kénytelenek. Midõn pedig a zsidókormány végelgyengülését kezdte érezni, az 1919. július 21-i világforradalommal egybekötött világsztrájk kitörésének híresztelésével öntött új lelket a csõcselékbe. Ezzel aztán ki is merült hazugságainak és világcsalásainak minden eszköze. Lehetetlen helyzetébõl fegyveresen kellett kitörnie. Nekirontott a román frontnak, melyen tengernyi magyar munkás feláldozása árán a gazságra alapított zsidóuralom összezúzta magát. A zsidó népbiztosok és a zsidógenerálisok a blokádból való kirohanásnál úgy viselkedtek, mint Zrínyi Miklós Szigetvárnál, õk is tele tömték zsebeiket aranyakkal, de nem sírásóik részére, õk is kirohantak a blokádvárból, de míg az elbolondított és megcsalt munkáshadsereg az ellenség ágyúiba és szuronyaiba rohant, a zsidó Zrínyiek kincses ládáikkal Bécsnek menekültek, ahol õket szerencsésen lefülelték. Ezzel lehullott a lepel a zsidókormány tagjainak becsületességérõl, önzetlenségérõl és önfeláldozásáról proletár-szájakon portált hazugságokról.
XVII.
A hazugságra és csalásra alapított rabló zsidókormány a szólás- és sajtószabadságot törte mindenekelõtt kerékbe. Tilos volt a kritika, még a proletártestületekben is. Aki kritizált, annak úgy betömték a száját, hogy belefulladt az igazság. A napi sajtó két orgánumból állott: a Népszavából és a Vörös Újságból. Ezeket a sajtó-direktórium állította össze. A sajtó-direktórium volt a hazugsággyár. Kun Béla egy gyûlésen maga dicsekedett, hogy ha a burzsoáziát meg kell csalni, nem riad vissza semmiféle hazugságtól. Ezt a beszédet a Népszava e kitétellel együtt le is adta. A munkásság egy része e politikai erkölcsi felfogáson felháborodott, miért is a rá következõ napon lecáfolták Kun Béla megbotránkozást keltett kitételét.
Rákospalotán egy gazdánál több rendõrtisztviselõ zárórán túl borozott, miáltal többrendbeli kihágást követtek el. Micsoda ellenforradalmi rémregényt csinált az ellenforradalmi szenzációra éhes kommunista sajtó. Belekeverték a forradalmár (?) Dietz Károlyt is, a galileisták lelkes barátját, a jó szabadkõmûvest aki a bolsevista nyomozási módszer fizikai fájdalmait talán még akkor sem heverte ki, amikor a bolsevista kormányt követett, de József fõherceg által kinevezett kabinet által letartóztatott szocialista kormány õt fõkapitánnyá nevezte ki.
A zsidókormány szigorúan gyakorolta a cenzúrát a külföldi sajtótermékek felett is. A kellemetlen híreket tartalmazó számokat nem eresztette be. A „Neue Freie Presse” kétféle szöveggel is megjelent. Ennek hiteles magyarázatát senki sem tudta. Az egyik verzió szerint a Pressét ily manipuláció céljából lepénzelte a zsidókormány, a másik szerint a zsidókormánynak tetszõ tartalommal megjelenõ Presse-példányok Magyarországon nyomattak a burzsoázia becsapására.
Akárhány kitiltott Presse-példány mégis Budapestre került. Az összeköttetésekkel bíró burzsoázia anélkül is értesült a bolsevista kormányra nézve kedvezõtlen eseményekrõl. Az ilyen újsághírek szájról-szájra repültek. Mit csinált a bolsevista-sajtó? A legnagyobb cinizmussal kigúnyolta a „rémhíreket” terjesztõ burzsoá ellenforradalmárokat s úgy kifigurázta a rémhíreket mintha cáfolásukkal érdemes sem volna foglalkozni. Hogy mily arcátlanul hazudott az igazmondás palástjában pöffeszkedõ zsidókormány, bizonyítja az a tény, hogy midõn 1919. július 24-én már az egész világ tudta, hogy az egész tiszai hadsereg jobb- és balszárnya teljesen meg van semmisítve, a centrumban támadott s pótlásul küldött két hadosztály pedig fel van „õrölve” és hogy Szolnok és Tokaj között átkelt román csapatok Budapest felé útban vannak, idestova egy hétre ezután Vágó népbiztos a Vörös Újságban oda nyilatkozik, hogy a vörös hadsereg a Tiszán túl megverte a gyülevész román, magyar és szász ántánt-seregeket, hogy a román királyi csapatok túlereje elõl veszteség nélkül,
I.
A világháború katasztrófába döntötte Magyarországot. A háborúban szerepelt egyetlen állam sem szenvedett annyit, mint ez a szegény ország. Hazánk sírdombján a hiénák vették át az uralmat, a zsidók, akik a címben foglalt idõben a bolsevizmus jeligéje alatt tönkrenyomorították a hazánk te-rületén élõ összes nemzsidó népeket. Aki a magyar bolsevista rémuralom letörése után a budapesti morgueban kis körsétát végzett, elhiszi a zsidó rémuralmat átélt magyaroknak, hogy a tatárjárás ártatlan turistakirándulás volt ahhoz a rabló és gyilkos rémuralomhoz képest, melyet a bolsevista zsidókormány a magyarokon gyakorolt, ötödfél hónapig sínylõdtünk a legsiralmasabb rabszolgaságban s szenvedtük a spanyol inkvizíciót felülmúló borzalmakat. S mire a rengeteg szenvedéstõl szegény hazánk halálosan kimerült, a zsidógenerálisok rablott kincsekkel megrakodva, agyonbolondított és megcsalt proletárhadseregüket cserbenhagyva, a holtra kínzott s kifosztott országot az ellenségnek dobták martalékul.
A zsidók az Oroszországból ide átplántált bolsevizmus zászlajának kibontásával a jóhiszemû proletárok fondorlatos megtévesztésével s a csõcselék becézgetésével kaparították magukhoz az állami hatalmat. Harci eszközük a csalás, népámítás s a csõcselék aljas szenvedélyeinek kielégítése volt. Taktikájuk ugyanaz volt, mint az orosz zsidóké. Orosz- és Magyarország Európa többi államaival ellentétben különösen hajlamos volt a bolsevizmusnak nevezett utópia befogadására, mert mindkét államban alacsony kultúrájú népek élnek, mindkét államnak csapni való korrupt közigazgatása van s mindkét államban a kapitalizmus a zsidóság kezében volt, mely feltétlen korrupciójával a társadalmi rendet és fegyelmet felbomlasztotta s az extrém politikai áramlatok hatalomra jutását siettette.
A Kerenszki-féle orosz forradalom a feudálisokkal szemben az orosz zsidóburzsoáziának kezére játszotta a hatalmat. E forradalom azonban balul ütött ki, mert Kerenszki az orosz burzsoáziára alapított társadalmi rendet nem volt képes megszilárdítani. Trockij és Lenin megragadták tehát a zûrzavaros politikai és társadalmi helyzetben a kedvezõ pillanatot s az orosz csõcselék felfegyverzésével megvalósították a proletárdiktatúrát mely két évig tartó vérözönével sem tudta az orosz népet meggyõzni a bolsevizmus világot boldogító voltáról.
Körülbelül hasonló történelmi folyamat zajlott le hazánkban is, melyet kezdõ fázisától az utolsóig azért írunk le, hogy a késõbbi kor tisztán lássa, hogy Magyarország katasztrófáját egy bomlasztó elemet képezõ, s az államban önálló életet élõ s mindig az üldözött szerepét jajgató népfaj, — a zsidóság — okozta, mely népfajt az államra s egyedre egyaránt kárhozatos tulajdonságai miatt a föld valamennyi népe utál, gyûlöl és üldöz, különösen a nyugati népek, melyek nagy fajsúlyuknál fogva ezt a veszedelmes népfajt féken tudják tartani.
Aki meg akarja ismerni és érteni, hogy a magyarországi zsidók miképen juthattak uralomra, és hogy a bolsevista hatalom birtokosai miért voltak épen zsidók, annak ismernie kell fõbb vonásaiban Magyarország szociális fejlõdését 1848-tól, vagyis az úrbériség megszüntetésének évétõl.
Az õsiség és úrbériség megszüntetése hazánkban nagy gazdasági megrázkódást okozott. Az ennek folytán hirtelen megváltozott gazdasági helyzet több tárgyi és alanyi oknál fogva nem volt képes az embereket is oly hirtelen átalakítani, hogy a gazdasági helyzet váratlan változása dacára azt a gazdasági erõt megtartani tudják, melyet az õsiség és úrbériség idejében reprezentáltak. Az úri- és jobbágy-birtok vándorútra kelt. A jobbágymunkán élt földesurat házi zsidója uzsorázta ki, a volt jobbágyat meg zsellért csekély földjébõl a boltos, vagy ha úgy tetszik, a korcsmáros zsidó forgatta ki.
II.
1868-ban a zsidó kapitalizmus már oly hatalmas tényezõ volt, hogy Deák Ferenc a zsidóságot a többi népfajokkal politikailag egyenjogúsította, s ezzel a központi kormánytól a legutolsó falusi jegyzõig a korrupció számára az utat szabaddá tette. A Tisza Kálmán-kormány vicinális panamáiról még a mai generáció is hallott eleget. A különféle gründolások ugyanily szellemben zajlottak le. A bankok s egyéb vállalatok, ugyancsak a kis- és nagybirtokok az eladósodott gazdákéból az uzsorából élõ zsidók kezébe kerültek. De zsidó kézre kerültek a kötött birtokok bérletei is, mert birtokosaiknak más halandónál több árendát tudtak fizetni, aminek egyszerû oka az volt, hogy a földmûves osztály munkaerejének kiszipolyozásához a zsidók jobban értettek, mint a nemzsidó bérlõk.
Az egyre szaporodó zsidóság idõvel az uzsora e nemének pályáit fenékig kimerítette. Keresett tehát magának más életpályákat, melyeken szipolyozó talentumát érvényesíthette. Ellepte az ügyvédi pályát, s e pálya keretében gyakorolta a parasztnyúzást. Mikor ez a pálya is túlzsúfoltnak látszott, elárasztotta az orvosi pályát, melyen egy kis önreklám segélyével szép uzsora rekordokat lehet elérni. Sorrendben aztán a kevésbé jövedelmezõ tanítói, tanári, rendõrtisztviselõi, egyéb hivatalnoki, és végül a soványan fizetett bírói pályára is ráfanyalodott, mely életpályákon természetesen tiltott s néha nagy mellékjövedelmekre tett szert, hogy a nála divatos nagyzoló életmód eszközeit elõteremtse.
Ezelõtt 10 évvel tehát az ijesztõen megszaporodott zsidóság hazánk összes véredényeit ellepte, melyekben parazitizmusa számára értékes nedût, rebachot fedezett fel. Új honfoglalás után kellett néznie. Az új hont fel is fedezte az egyházi és egyéb kötött birtokokban. Hogy ezeket megkaparinthassa, a fõpapokat s a feudálisokat kellett megrohamoznia, akik pedig nemcsak hogy liberálisan tûrték a paraziták elhatalmasodását, sõt pillanatnyi vagyoni érdekbõl még a népet is kiszolgáltatták nekik, ahelyett hogy vele törõdtek volna. Ekkortájban már az egész sajtó zsidókézben volt. Ráuszították tehát a latifundiumosokra. Politikai kampányt indítottak a fõrendiház ellen. Összevásárolták a képviselõi mandátumokat, hogy hatalmukat a parlamentben gyarapítsák; kifejlesztették és kiépítették a földalatti Magyarországot, a szabadkõmûves páholyokat, ezeket a tipikusan zsidó kölcsönös és önsegélyzõ szövetkezeteket, melyekbe a vagyonra és hatalomra éhes s e célból áldozatokra kész zsidókapitalistákat összetoborozták. Mindenféle korrupt eszközökkel becsábítottak jónevû s erkölcsi súllyal bíró, vagyonra és hatalomra éhes nemzsidókat, kikben a katholikus egyházi javak szekularizációjának szorgalmazásában hozzájuk méltó harcosokat találtak. De becsõdítettek páholyaikba nemzetiségi agitátorokat is, mert ezek viszont akkorjában, a perifériákon a mindenkori kormányhatalommal szemben, hálás harcostársaiknak bizonyultak. A „Világ” szabadkõmûves újság olvasói a csúfosan levitézlett s gyáván megszökött Jászi (Jakobovics) Oszkár és zsidó páholytestvérei cikkeibõl különben úgyis ismerik a földalatti Magyarországnak politikai hitvallását, melynek a gyakorlatban a nemzetiségek és kommunisták látták hasznát, akik a zsidókat becsapták, mert a nemzetiségi szabadságot az agitátorok rögtön megtagadták, mihelyt hazánktól a nemzetiségek elszakadhattak, s mert a szabadkõmûves eszméket tenyésztõ és terjesztõ zsidóság a bolsevizmus kitörésekor épen azt a kapitalista zsidóságot kapta hátba, mely a szabadkõmûvességet pénzelte.
III.
Az 1914. július havában kitört világháború körülbelül ilyen szociális helyzetben találta a zsidóságot, melyet új gazdasági probléma elé állított. A világháborútól nem ijedt meg, a harctérrõl azonban igen. Ezért a fronttal szemben a zsidók átcsoportosították magukat.
Ki volt a hadseregszállító? A zsidó. Ez tehát fel volt mentve. Ki volt elsõsorban az alkalmazottja? Zsidórokonsága, meg aztán azok a zsidók, akik a zsidóliferánsnál méreg drága pénzért egy alkalmazotti helyet vásároltak maguknak felmentés céljából. Ha ily címen a felmentés nem sikerült, lovasságnál s különösen a tüzérségnél, s a trénnél vásároltak helyet. Ezért nevezték a tüzérséget életbiztosító intézetnek. A zsidóorvosok biztonságban teljesítettek „front-szolgálatot”, s drága pénzen vígan ûzték a katonaszabadítás mindenféle formáját mely manipulációba egyik-másik doktor úrnak beletörött a bicskája, köztük Födi zsidódoktor úré is, kit hirtelen letartóztatása akadályozott meg abban, hogy Budapest székesfõváros tiszti fõorvosi helyét elfoglalhassa.
A világháború alatt a zsidóság nem politizált hanem szállított és pedig papírbakancsot, papírszövetet, fûrészporkonzervet s egyéb bóvlit. Korrumpálta a katonai gazdasági hivatalnokokat az utolsó mázsálótól Bora vezérfõhadbiztosig. A Bora-féle monstre bûnper anyaga történelmi bizonyíték a zsidóság gaz- és korrupt parazitizmusa mellett. A zsidók az árukat hihetetlen gyorsasággal s hihetetlen mértékben drágították. Galíciai rokonaiknak kapóra jött az orosz invázió, s õk is Magyarországra jöttek árdrágítani. 1914 õszétõl kezdve kaftán-kaftán hátán az utcákon ûzte a lánc-kereskedelmet. A zsidóság tehát honosságra való tekintet nélkül szipolyozta és csalta a kincstárt s népet egyaránt. A hitsorsosok egyik napról a másik napra lettek milliomosokká. A hasonló tempóban gazdagodó bankokkal vetélkedve vásárolták össze az ingatlanokat. Midõn pedig a Tisza kormány a zsidóuzsorások sáskahada közé ütött a zsidóság a kormányt, meg a gyorsított ügyekben eljáró bíróságokat reakciós antiszemita testületekké bélyegezte és zsidóüldözésrõl panaszkodott. A zsidóság e hangulata csak akkor változott meg, midõn egy hitsorsos Vázsonyi Vilmos (ki ne ismerné származását) vette kezébe az igazságügy vezetését.
IV.
A németek champagnei veresége, a bolgárok árulása, s Tisza István grófnak nyilatkozata után, hogy a háborút elvesztettük, a háborús nyomorúságon felhízott zsidóság elérkezettnek találta az idõpontot hogy a háború kitörésévei felfüggesztett politikai programját, a kötött földbirtokok „felszabadítását” megvalósítsa. Helyesen látta, hogy katonai vereségünk, s az ötödféléves háború a kormány hatalmit kimerítette. Mi sem volt könnyebb, mint az egész állami hatalmat kezéhez ragadni, az egyházakat és feudálisokat ártalmatlanná tenni, a nagy kötöttbirtokokat törpebirtokokká elparcellázva forgalomképesekké tenni, hogy ily módon a zsidó kapitalizmus az eddigi recept szerint feltûnés nélkül abszorbeálhassa.
A történelmi Magyarország ellen intézendõ roham vezérkarát a zsidóság a magyar nemzeti tanács cége alatt szervezte meg, mely néhány nap múlva zsidó szabadkõmûves nyomásra a „magyar” jelzõt levedlette. Mûködését 1918. október második felében sajtókampány vezette be. Sajtó alatt nálunk éretlen zsidógyerekeket kell érteni, mert a mi balkáni színvonalú, kizárólag zsidótõkén tengõdõ, perverz és antikultur, kizárólag zsidóérdekeket szolgáló sajtó csakis a zsidóság körébõl verbuválta szegénylegényeit, kik fajuk tulajdonságainak megfelelõen a „hírlapirodalom” cégére alatt zsarolással gyarapították csekély fizetésüket. A gúny ezért nevezte a hírlapírókat Zsarai Manóknak.
A zsidóság verte a nemzeti tanácsnak a reklám nagydobját. Lazította a katonai és polgári fegyelmet. Az árdrágítók által agyonkorrumpált rendõrség tisztviselõinek megdolgozásával, kik között egy csomó zsidó volt, sikerült vértelen puccs árán a létezõ kormányt a dinasztiával együtt hatalmától megfosztani. A hadsereget, mellyel a nemzeti tanács dolgozott, az ugyancsak zsidó szocialista vezérek szállították, kik vesztükre használták ki ezt a konjunktúrát pártjuk javára, mert ezzel oly bomlási folyamatot indítottak meg, melyet a bolsevizmus ki- és letöréséig, illetõleg a magyar szociáldemokrata párt teljes diszkreditálásáig megállítani nem tudtak.
V.
A nemzeti tanács összetételét alapos szemügyre kell venni annak, aki az októberi magyar forradalmat, s ezt követõ politikai eseményeket helyesen akarja értékelni.
A nemzeti tanács három pártból s egy sereg kalandorból rekrutálódott. Részt vettek benne a függetlenségi és 48-as Károlyi párt nevet viselõ társaság, a radikális párt, a szocialista párt. A nemzeti tanácsban szereplõ egyéb kalandorok sötét, gyanús háttérbõl elõbújt alakok voltak. A Károlyi pártiak, a Sümegi Kossuth-szakállas zsidóval az élükön, a „Magyarország” címû napilapban Ausztriától és a dinasztiától való elszakadással maszlagoltak. A párttagok zsidók s zsidópénzen hizlalt filoszemiták voltak, kiknek halvány politikai sejtelmük sem volt tervük megvalósulásának a monarchiára, s ezzel hazánkra háruló vészes következményeirõl. Belpolitikai programjuk zsidónyelven kifejezve „progresszív” volt. A kötött latifundiumok felparcellázása, a választójog határtalan kiterjesztése, a háború azonnali befejezése fegyverletétel árán is és minden egyéb földi jó.
Körülbelül vele egy húron pendült a radikális párt. Az elõbbitõl abban különbözött, hogy ez tisztán zsidókból állott, kik a nacionalizmust programjukból teljesen számûzték. Kiegészítõ csapatuk a híres galilei ifjak, persze zsidók voltak, kiknek díszkereszténye, Dietz Károly szabad-kõmûves forradalmi rendõrfõkapitány volt. A radikális párt oly párt volt, melynek csak vezérei voltak, katonái azonban nem. A vezérek szabadkõmûves páholyokból lettek megfelelõ reklám útján a zsidósajtó által kitenyésztve. Zsidótaktika szerint minden hangos zsidó a zsidósajtó útján világzsenivé tenyésztetik ki. Például Szende Pált oly finánczsenivé kiáltották ki, hogy Colbert, Bleichröder vagy Rotschild pénzügyi analfabétákká törpültek el mellette. Óvatosságból azonban mégis megszökött Jászival együtt, hasonló úton tenyésztette ki politikai nagysággá a szabadkõmûves zsidólap a „Világ” Jászi (Jakobovits) Oszkárt, aki a magyarfaló Scotus Viator dicsõítésével hazánk nemzetiségi agitátorait akarta magához édesgetni. A szabadkõmûves nemzetiségi agitátorok Jászi iránti hálából Magyarországnak rögtön hátat fordítottak, mihelyt Jászi hazánkat leromboló munkáját befejezte.
A budapestiek élénken emlékeznek arra a politikai agitációra, melyet a pártnélküli radikális párt 1918 végén kifejtett. A leghangosabb párt volt. Hogy volt ez lehetséges? A magyarázat egyszerû. Az úgynevezett radikális párt tagjai, kik mind vezéri sorban dolgoztak, zsidó ügyvédekbõl, orvosokból egyéb zsidó lateinerekbõl, különösen új konjunktúrákra vadászó intelligens zsidókból állottak. Csupa szabadkõmûvesek, s zsidó taktika szerint, környezetük által portált emberek. Leghangosabb szerepet az ügyvédek játszották, akik társadalmilag legsúlyosabb egyének voltak.
Budapesten mûködõ 2000 ügyvédnek majdnem ¾ része zsidó, akik az ügyvédi kamarában zárt és tömör egységet alkotnak. Övék az egész kamarai hatalom, melynek közgyûlésébõl külön budapesti parlamentet csináltak. Ez a zsidó parlament tolta régtõl fogva leghatékonyabban a szabadkõmûvesség progresszív szekerét, amely utóbb a nemzeti tanács útján törekedett az államhatalmat meghódítani. A zsidó ügyvédek szabadkõmûvességi összeköttetésük s a legféktelenebb korrupció felhasználásával az összes zsíros pozíciókat foglalták le. A bankoknál, egyéb nagy vállalatoknál, nagybirtokos zsidóknál és mágnásoknál, a jogtanácsosi és ügyészi állást a legritkább esetben sikerült egy nemzsidó ügyvédnek meghódítani. A zsidó ügyvédnek a rendõrségnél és egyéb letartóztatást intézeteknél megvásárolt közhivatalnokokkal saját irodáikba bepofoztatták a zsíros delikvenseket, kiket fondorlattal vagy erõszakkal vagyonilag lenyúztak. A sajnálatra éppen nem méltó hadi árdrágítók és hadi bûncselekményt elkövetett zsidók, a zsidókriminálista ügyvédek nyúzásairól odüsszeákat mesélhetnek. Ily anyagilag és társadalmilag erõs zsidó ügyvédi kar a társadalom elõtt a radikális pártnak nagy súlyt adott mindaddig, míg az 1919 április elejére tervezett országgyûlési képviselõ-választások elõtt tagjaik létszámáról számot nem kellett adniok. Ekkor derült ki, hogy ez a párt épp úgy, mint a budapesti ügyvédi kamara, a zsidó stréberek gyülekezete, melynek numerikusan figyelemre méltó hadserege nincs. Erre aztán szégyenszemre feloszlott.
A nemzeti tanácsban képviselt, de legkevésbé szívesen látott párt a szociáldemokratáké volt. A zsidó kapitalizmus dühöngése a világháború alatt oly mértéktelen volt, a nép pedig oly védtelen, hogy a népnek akarva nem akarva a szocialista szakszervezetek oltalmát kellett igénybe vennie. A szakszervezetek a konjunktúra szocialisták tömeges belépése folytán óriási mértékben felduzzadtak. És kik voltak a szocialista párt vezérei? Zsidók. Miért? A pártvezérség, hatalom és vagyon. A kapitalista zsidó pedig van oly élelmes, hogy kapitalista elveit felfüggeszti, ha a szocialista elvek hirdetése ugyanoly jólétet és díszt gyümölcsözik neki, mint a kapitalizmus. Hogy ezt az életfelfogást nem mi imputáljuk a Jakabéknak, hanem saját maguk vallják, bizonyítja az a történelmi tény, hogy az inkarnatusoknak látszó szociáldemokraták, Kunfi, Landler, Böhm, Weltner és a többi kóserek, kik a történelmi „jakabinus” nevet viselik, rögtön átvedlettek kommunistákká, mihelyt a rövidéletû kommunizmus csillaga a középeurópai Palesztinában felragyogott.
A prímhegedût a nemzeti tanácsban a szocialisták játszották, mert politikai hadsereggel csak õk rendelkeztek.
A leírtak szerint a nemzeti tanács úgy összetételben, mint törekvésében zsidó volt. Hogy azonban zsidó jellege, háttérbe szoruljon, díszkeresztényeket kellett fogniok, kiket a kirakatba tettek. Legjobb médiumuk Károlyi Mihály gróf volt, aki csak a kártyaasztalnál gyakorolta grófi tempóit, egyéb óráiban azonban tõsgyökeres demokrata volt. Hízelgett neki, hogy a zsidók tömjénezik és portálják. A Károlyi- és radikális párt dróton rángatott marionettje volt egyben progresszív portentum a magyar paraszt és a külföldi arisztokrácia számára. Egyszóval Károlyi személyének parfümjével nyomták el a nemzeti tanács foghagyma illatát.
A zsidó nemzeti tanács nem feledkezett meg arról sem, hogy Magyarországon sok katholikus is van, s hogy a klérus egy neves tagjára is szüksége volna. Ezért szájmunkásul az aranyszájú Hock Jánost szerzõdtették, akit a burzsoá zsidók szentként tiszteltek, s akinek igazság szerint reverenda helyett kaftánt illett volna viselni. Õ volt az Astoriában hatalomért tülekedõ, kóser nemzeti tanács kikiáltója.
A sajtó és az arisztokrácia képviselõje a nemzeti tanácsban egy zsidó arisztokrata volt. Neve báró Hatvani. Övé volt akkor a Pesti Napló címû politikai napi lap. Szereplési viszketegbõl vette meg a szintén zsidó elõdjétõl Surányi Schwarz Józseftõl. Forradalmi szereplését, ha jól emlékszem, „Én és a forradalom” címû mûvecskéjében örökítette meg, mely körülbelül oly tónusban íródott meg, mint ahogy a paraszt francia katona kijelentése hangzott, aki azzal dicsekedett hogy „Én és ötvenezer francia megvertük az osztrákokat Solferinónál.”
E felsorolással a nemzeti tanács létszáma még nem teljes. A kalandor tagokkal még nem ismerkedtünk meg. Nem is fogunk. Elég ha belõlük kettõt mutatunk be.
Az egyik Csernyák nevû zsidó származású népfölkelõ százados. Õ lett orosz kaptafa szerint a katona tanács elnöke, õ képviselte a magyar hadsereget a belgrádi fegyverszüneti tárgyaláson. E szereplése a magyar történelem örök szégyenfoltja. Magyarország legválságosabb történelmi óráiban egy sikkasztó zsidó képviselte a magyar hadsereget, kit másfél millió korona propaganda pénz elsikkasztása miatt a Károlyi kormány kénytelen volt nagyobb blamázs elkerülése végett Svájcba tessékelni.
A másik katonai kalandor Heltai nevû s két napig szélhámoskodott zsidófajú budapesti városparancsnok volt. Majdnem öt millió koronát zsebelt közpénzekbõl. A Károlyi-kormány lefogatta, s a helyõrségi börtönbe csukatta. Bíróság elé állítani nem merte, mert európai skandalumtól félt. A világboldogító kommunizmus kitörésekor a börtönbõl kormányra lépett bolseviki kormány Heltait hálából szabadlábra helyezte azért mert az októberi forradalomban hathatósan közremûködött s a bolsevista uralom megvalósítását ezáltal lehetõvé tetté. Utóbb más tévedéseiért ismét lefogták.
A nemzeti tanács tehát, mely Magyarországot „felszabadította”, csupa, de csupa „önzetlen” és „hazafias” zsidókból állott, habár egyiket-másikat nyilván tévedésbõl nem bicskával keresztelték. Székháza az Astoria szálló volt, amelyben a zsidó nemzeti tanácsosok Magyarország hullájából kihasított hatalmi és anyagi koncokért tülekedtek. Az Astoria volt a politikai Teleki-tér, amelyen a bolsevizmust megelõzõ politikai rablóhadjárat zászlaját kibontotta.
VI.
A nemzeti tanács Szentkirályi Béla rendõrfõtanácsos-, s egyben fõkapitányhelyettesnek köszönheti, hogy forradalmi puccsa 1918. október 31-én sikerült. Dietz és Pál rendõrtisztviselõk voltak méltó munkatársai. A fõkapitányhelyettes úr nyergelte meg a nemzeti tanácsnak nevezett synhedrion számára a rendõrséget. A forradalmi párt így tett szert karhatalomra.
Az utókor számára meg kell örökítenünk azokat a jeleneteket, melyeknek a forradalom kitörésének napján mi budapestiek szem és fültanúi voltunk.
Kora reggel fegyverropogásra ébredtünk. Autók száguldoztak keresztül-kasul a város utcáin. Rajtuk túlzsúfoltan részeg fegyveres civilek és katonák. A civilek zöme a társadalom söpredéke, fegyvert ropogtatott és kézi gránátokat lóbált. Az utakon leromlott, egyik kereküket elveszített könnyebben leszerelhetõ részeitõl megfosztott autók düledeztek. A felséges csõcselék részegen és röhögve vágta le az események okát és célját nem sejtõ, utcára lépõ katonák sapkarózsáit. A pályaudvarokon raktárakban, vasúti szerelvényeken vígan folyt a fosztogatás. A szájmunkás nemzeti tanácsosok az Astoria elõtt, meg egyéb utcasarkokon gazsuláltak a csõcseléknek azért, hogy a hazát s népét oly lélekemelõ módon „felszabadították”. Minden felfordult. Az utcák népe üvöltve éltette Károlyi Mihály grófot, akt pedig ekkor már érezte, hogy tüntetésképen többet érdemel annál a pofonnál, melyet a kommunizmus kitörése után Bécsben valósággal megkapott.
A józan városi polgárság a forradalmi jelenetek láttára valósággal tengeri betegséget kapott s tisztában volt azzal, hogy Oroszország sorsára jutunk, s az események a bolsevizmus kitöréséig meg sem állanak, ami a nemzeti tanács által összeállított vegyes kabinet listájából is elõrelátható volt.
VII.
A szocialisták a politikai hatalmat rögtön kezükhöz ragadták. A bizalmi-férfi rendszer fejlesztésével a munkáltatókat alárendelték. Célzok ezzel az üzemi választmány intézményeire is. A politikai hatóságok hivatalaiba, a polgári elem nyakába bizalmiférfiakat ültettek. A polgári elem egyszerre azon vette magát észre, hogy hatalmát teljesen elvesztette. A vörösember kalapácsa tehát alaposan dolgozott.
Az üzemekben a munkafegyelem megszûnt. Megszûnt a termelés is. A munkások folyton üléseztek az üzemekben. Gyûlés gyûlést követett. A vörös ember kalapácsával nem merte és nem tudta a termelési rendet helyreállítani. A polgárság a bomlás láttára a kabinet polgári részénél a társadalmi rend energikus helyreállítását szorgalmazta. A kabinet szocialista része erre féltékenykedni kezdett, s a polgári részt ellenforradalmisággal gyanúsította. Ha pedig a szocialista miniszterek valamelyike józan belátásból a miniszterek valamelyikét a rend helyreállítását illetõ törekvésében támogatta, felvonult egy pár száz felfegyverezett huligán a miniszter palotája elé, amire a begyulladt kabinet a ledemonstrált minisztert kidobta, mint a léghajós a fölösleges ballasztot.
Ezalatt az ellenség egyre elõre tolta vonalait. Nemzetiségeink étvágya is egyre nõtt. Jászi nemzetiségi miniszter Aradon a havasokon túlra akarta beszélni a románokat. Azt hitte, hogy népgyûlésen van s szájmunkával versenyre lehet kelni a fegyverekkel. Ezt az öntelt, naiv politikust tartották a kabinet eszének. Szegény kabinet!
A leszerelõ katonák is rengeteg gondot okoztak a vegyes kormánynak. Lehetetlen igényekkel léptek föl. Az elégületlenséget az Oroszországból visszatért kommunista érzelmi katonák izgatásaikkal fokozták s a szociáldemokraták körében sokat meghódítottak. A bolseviki rubelek megtették hatásukat. Ezáltal a szociáldemokrata pártvezérek különben is meggyanúsított hatalma és tekintélye erõsen leromlott. Az anarchia egyre fenyegetõbbé vált. A szociáldemokraták a kormány tilalma ellenére erõszakosan szocializáltak. 1919. febr. 1-én sikerült a kommunistáknak körülbelül 8 ház lakóit az általuk lakott házak erõszakos kommunizálására bírni.
A bizalmi-férfi rendszer, s kormányban dühöngõ egyenetlenség a hadsereg fegyelmet teljesen aláásta. A lakosság osztálykülönbség nélkül rettegett a hadseregnek csúfolt fegyveres csõcseléktõl, melynek fegyelmezése végett a tiszteknek hatalmat adni azért nem mertek, mert a kabinet szocialista része ellenforradalomtól félt. Abban a kabinet ugyanis egyetértett, hogy az ország népének bizalmát nem élvezi, dc még Budapestét sem, mely hólyagkabinetnek nevezte, tagjait pedig frázislovagoknak. Javarészben alig nagykorú, politikailag gyakorlatlan zsidók gyakorolták a hatalmat, kiknek sejtelmük sem volt, hogy a fékeveszett áramlat merre kergeti õket
Még jobban nehezítette a kormány helyzetét az újságíró zsidógyerekek hallatlan tülekedése zsíros állásokért, s egyéb koncokért, melyeket forradalmi érdemeikre való utalással a közvélemény megbotránkozása mellett maguknak kirevolvereztek. E zsidógyerekek úgy kezelték a kabinet tagjait, mint a kritikus a hiú primadonnákat, vagy a riporter a botránykrónika áldozatait.
1919. február közepén oly nagy mértékû volt már az anarchia hogy a Kun Béla személye körül csoportosuló, úgynevezett kommunista társaság egyre hangosabb lehetett. A Vörös Ujság a kormány minden ellenintézkedése dacára meg-megjelent. A kommunisták csoportosultak s felvonultak, Kun Bélának hûségesen szekundált Dr. László (Lõwy) Jenõ nevû hitsorsosa, egy budapesti ügyvéd, ki „Az Est” címû tipikus kapitalista revolversajtó orgánumnak volt törvényszéki alriportere, s aki az orosz kommunisták pénzébõl 1919. február eleje óta a Sémann-féle kávéházba autón járt és 30-40 koronás reggelikkel pótolta éveken keresztül nélkülözött becsületes reggelijeit. Így hízta ki magát a késõbbi bolsevista kormány Torquemadajává, kinek kegyetlenségérõl az internált és fogoly keresztények köteteket írhatnak, hacsak idõközben ki nem végeztettek.
Kun Béla szívós munkájával, mellyel a csõcseléket aljas szenvedélyeinek élesztésével magához édesgette, rövidesen akkora tábort szerzett magának, hogy a szociáldemokrata párt orgánumának, a Népszavának épületét ostrom alá vehette. E vállalkozáshoz nem kellett nagy merészség, mert a Károlyi kabinetnek csak papiroson volt hadserege, összes karhatalma a rendõrökbõl állott mely testület becsületesen megállta helyét. A Kun-féle ellenforradalmi kísérletet leverte; a szociáldemokrata párt pedig a harcban elesett rendõröket hálából tüntetõ pompával eltemette, a kommunista vezéreket lefogatta, s a bolsevizmus ellen hatalmas felvonulásban tüntetett.
VIII.
Néhány honfitársunk azonban már ekkor tudta, hogy Kun Béláé a jövõ. Az egyik Szentkirályi Béla fõkapitányhelyettes, aki a rendõröket megakadályozta abban, hogy a rendõrgyilkos Kun Bélát agyonverjék; a másik stréber Láday István igazságügyminiszteri osztálytanácsos, késõbb igazság-ügyi népbiztos, ki finom falatokat csempészett be Kunnak a gyûjtõfogházba; a harmadik dr. Barach Marcel progresszív, radikális, demokrata s mi egyéb programú budapesti ügyvéd, 10 év óta lipótvárosi képviselõjelölt, Kun Béla és dr. László Jenõ védõje; végül pedig Kunfi Zsigmond Pogány József és Weltner Jakab munkásvezérek, akik a szociáldemokrata pártot a kommunista párttal való fúzióra bírták. Fölösleges talán hangsúlyoznom, hogy sem Kun, sem Kunfi nem kun, hanem zsidó és hogy a szociáldemokrata párt szóban levõ vezérei épp oly zsidók mint az elõbb említettek. Ez a társaság a Károlyi-kabinet polgári tagjait, értve alattuk a keresztényeket, fondorlatosan becsapta, midõn a szociáldemokrata és kommunista szövetséget a háttérben nyélbeütötték. A beavatott Szende és Jászi megléptek. Károlyit és többi társait pedig a külpolitikai helyzetre való utalással fait accompli elé állították, talpuk alá pedig útilaput kötöttek.
Így született meg a bolsevista kormány 1919. március 21-én. E napon ragadták magukhoz a zsidó huligánok a hatalmat hogy Magyarországot a történelemben példátlan rablógyilkos eszközökkel kifosszák. Az e napon megvalósított proletárdiktatúrában a zsidófaj karaktere leleplezte magát. Ameddig a hatalom a másé, uzsora, zsarolás, csalás, lopás, sikkasztás a vagyonszerzés eszköze nála, de ha a hatalom az övé, rablógyilkos szenvedélye mellett a Rózsa Sándor, Patkó Bandi útszéli rablók jószívû zsentlemenekké törpülnek.
Azt a rémületet melyet ez a gyalázatos zsidó politikai puccs a lakosság körében keltett, szavakkal leírni nem lehet. Csodálatos tünet, hogy a csõcselék a fordulatról hamarább értesült, mint a társadalom többi része, mert a rezsimváltozás örömére még az éjjel, különösen a VII. kerület egyes részein, körülbelül 40 ékszerész üzletet katonai fedezet alatt kifosztott. A csõcselék volt tehát az elsõ, mely a kommunizálást gyakorlatilag megvalósította.
Hazánk népe csak a Budapesti Közlöny 1919. március 24-én megjelent számából értesült hitelesen a kormányban és politikájában történt változásról. A „Mindenkihez” intézett körözvénybõl értesültünk, hogy a szocialista- és kommunista-párt a „Magyarországi szocialistapárt” név alatt egyesült, hogy orosz mintára tanácsköztársaságot alakít, hogy mindent kommunizál, hogy az árdrágítókat és élelmiszeruzsorásokat kíméletlenül üldözi, hogy az ellenforradalmárokat és fosztogatókat kivégzi, hogy proletárhadsereget szervez, hogy az orosz tanácsköztársasággal szövetkezve kiveri a bennünket megszállott csapatokat, s hogy a proletárdiktatúrát felállítja. Hadat üzen persze az egész világ burzsoáziájának s csatlakozásra hívja fel a külföld összes proletárjait.
A hivatalos közlöny értesített bennünket, hogy egy úgynevezett munkástanács, forradalmi kormányzótanácsot szervezett kereken 30 taggal, népbiztos- és népbiztoshelyettes elnevezéssel. Egy részük számottevõ egyért, a többi közönséges statiszta szájmunkási minõségben.
Ebbõl a kabinetbõl Landler Jenõ, Rónai Zoltán, Ágoston Péter, Varga Jenõ, Kunfi Zsigmond, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József, Szántó Béla, Vágó Béla, Szamuelly Tibor, Bõhm Vilmos, Hevesi Gyula, Erdélyi Mór, Hamburger Jenõ nevû zsidók neveit kell kiemelnem, kiknek neve mellett egy-két szerény nemzsidóé, köztük a már említett Láday Istváné és még Csizmadia Sándoré is szerepel, kit mint megbízhatatlan elemet csakhamar Cinkotára internáltak és a tanácsköztársaság kimúlásáig rendõri felügyelet alatt tartottak. A zsidókormány tetejébe díszkeresztényül Garbai Sándort állították. Midõn e sorokat papírra vetem, három román hadosztály vonul be Budapestre, Szamuely Tibor hullája valamelyik határmenti temetõben bûzlik. A nála talált temérdek rablott holmit pedig a bécsi rendõrség õrzi. Néhány ugyancsak Bécs felé szökött s elvtársaikat itthon felejtett zsidó népbiztos már szintén az osztrák rendõrség foglya. A náluk talált rengeteg érték a bécsi rendõrség kezében. Érthetõ elkeseredésemben meg kell nekem bocsátani, ha Magyarország és Budapest kifosztott romjain keseregve, a magyar zsidó bolsevista kormányt a világ leggyalázatosabb, leghitványabb és leggyávább, de egyben legnagyobb méretû világcsaló rablóbandájának nevezem. Hogy ez a rablóbanda uralomra juthatott csakis, de csakis a zsidó fajnak kell köszönnünk, mely 1848 óta államférfiaink gyöngesége, nemzsidó társadalmunk túlzott szabadelvûsége mellett minden ideált félrerúgva aljas nyereségvágyból, mely minden becstelen eszközt szentnek tart, elevenen és holton keresztülgázolva, egy nemzet pusztulása árán keresett anyagi és a zsidó faj erkölcseinek megfelelõ érvényesülést mint a herefojtó aranka, mely a hereföldeken tavasszal csak egy-két folt alakjában mutatkozik, õszre pedig már az egész tábla herét megfojtotta.
IX.
A zsidókormány tudatában volt annak, hogy csak a csõcselék és a munkásság csekély félrevezetett, de jóhiszemû részének támogatására számíthat. A történeti hûség kedvéért ki kell emelnem, hogy a szervezett munkásságot meg sem kérdezték zsidóvezetõik, hogy készek-e a kommunistákkal fuzionálni? A zsidó kormánynak tehát Bucharin Nikolaj receptje szerint híveinek számával fordított arányban álló irtózatos terrorral kellett híveinek hiányát pótolni.
Legsürgõsebb teendõje volt a burzsoázia fegyvereit beszedni, s a bolsevista csõcseléket felfegyverezni. A fegyvereket a leghallatlanabb terror kíséretében szedte el a burzsoáziától. A vörös rablók éjszaka vertek fel mit sem sejtõ családokat álmukból. Asszonyokra és gyerekekre fegyvert szegezve kerestek fegyvert ott is, ahol sohasem volt. A fegyverkutatás közben a vörös nyomozó urak minden elemelhetõ értéktárgyat magukkal vittek. A kifosztott áldozat panaszával nyugodtan elmehetett a sóhivatalba. Magától értetõdik, hogy az ily nyomozást vezetõk túlnyomó része tipikus zsidó volt, a melléjük beosztott legénység pedig a különféle letartóztatási intézetekbõl kiszabadult pesti csirkefogó.
Voltak oly peches emberek, kiket fegyvereltitkoláson értek. Ezeket irgalom nélkül a forradalmi törvényszék elé állították. A forradalmi törvényszékkel lehetett barátságosan is tárgyalni. Az ügyészeket pótló vádbiztosok a csõcselék salakja, lezüllött ügyvédek vagy félbenmaradt ügyvédjelöltek voltak és pedig utóbbiak kivétel nélkül zsidók. A zsidósajtó útján kitenyésztett kriminálisták, persze zsidó ügyvédek, vastag csomó kékpénzért közvetítették igazságügyi fajrokonaikkal az érintkezést. Egy kis ékszer, egy pár ezer korona kékpénz megtette a hatást. Ha a vádbiztoshoz nem volt a vádlottnak összeköttetése, akadt esetleg a forradalmi törvényszék valamelyik zsidótagjához és meg volt a felmentés, mert mint a bolsevisták hangoztatták, õk nem paragrafusrágók, õket a betû nem köti, õk csak az általános emberi igazságot keresik.
X.
A zsidókormány hatalmának megalapozása végett sietett a rendõrség helyébe lépett vörös õrséget szaporítani és megerõsíteni. Aránylag magas fizetéssel, élelmezési és egyéb kedvezményekkel sikerült is nekik hatalmas õrséget szervezni. A vörösõrség, különösen a vezetõség, tele volt zsidókkal, kik hivatalos hatalmukkal visszaélve vagyonokat gyûjtöttek és árdrágítottak. A vörös õrök a pesti kofákat és egyéb elárusítókat kezdetben zsarolták, késõbb velük együtt panamáztak. Az elárusító napról-napra ingyen leadott a szolgálatot teljesítõ õrnek meghatározott mennyiségû árut, különösen élelmiszert, aminek ellenében a vörösõr nyugodtan tûrte, hogy az elárusító az áru egyrészét a közfogyasztás, vagyis a hatósági áron való elosztás elõl elrejtse, az elrejtett árut pedig méreg drága áron eladja. A vörösõr persze az általa így kipanamázott áruval szintén üzérkedett, ha személyes szükségletét meghaladta. A közönség ily panaszok ellen sehol sem kapott orvoslást. Ha lármázott, puskatussal csendesítették, ha éhsége miatt elégületlenségének kifejezést adott, mint lázító ellenforradalmárt lefogták. Egy esetben szemtanúja voltam annak, hogy az egyik vásárcsarnokban egy férfi erõszakkal húzott ki egy nagy kosár eldugott csöves kukoricát a kofa elárusító helyérõl, melyet az ácsorgó asszonyok dühükben fizetés nélkül a vörösõrök szemeláttára széthurcoltak.
Legtöbbet panamáztak a letartóztatási és internálást intézetekbe vezényelt vörös õrök, kik a vádbiztosokkal versenyt zsarolták a fogságban levõket. A szabályszerû és tiltott kedvezményeket drága pénzeken árusították. Az intelligens és ártatlan fogolynak pénzen kellett megvásárolnia azt is, hogy foglára ne tegezze, mint az útszéli csirkefogót.
XI.
A zsidókormánynak testõrségrõl is kellett gondoskodnia, nem ugyan díszbõl, mint szükségbõl, mert ilyen Rózsa Sándorok csak náluknál nagyobb rablók védelme alatt merték az emberiséget boldogító eszméket terjeszteni, vagyis rabolni, mert egész uralmuk ebben merült ki. A zsidókormány pretoriánus gárdája a terror-csapat volt melyet pesti csirkefogó-nyelven „Lenin-fiúknak” becéztek. Ezek a politikai selyemfiúk Kun Béla és Vágó Béla közvetlen parancsnoksága alatt állottak. Túlnyomó részben zsidófiúkból, részben pedig fegyencekbõl. Kegyetlenség dolgában az orosz zsidó Lenin-fiúk érdemelték ki Kunék elismerésének pálmáját. Nick Gusztáv, a hírhedt rablógyilkos, e híres csapatnál parancsnoki állást töltött be. Volt még egynéhány hasonló erkölcsi kvalifikációjú parancsnok a Lenin-gárdában.
E csapat hivatásszerûen a terrort akképpen fejtette ki, hogy a népbiztosok parancsára bírói ítélet nélkül a kormánynak kellemetlen embereket a föld színérõl eltüntetett. Az ily módon eltûntek számát a budapesti államügyészség most nyomozza. Ott pedig, ahol ellenforradalom ütötte föl fejét, a hírhedt Szamuely népbiztos vezérlete mellett páratlan kegyetlenséggel végezték ki azokat, akik nem imádták a zsidódiktatúrát. A Lenin-fiúk akárhány esetben önálló vállalkozásokat is hajtottak végre a kormány tudta nélkül. Ahol ugyanis kincseket éreztek, állig felfegyverezve behatoltak és mindent elraboltak. Panaszra menni senki sem mert hacsak nem akart a Lenin-fiúk kezén nyomtalanul eltûnni. Akárhányszor magát a kormányt is megzsarolták, ha azt akarta, hogy valamelyik parancsát teljesítsék. A Lenin-fiúk közül a fõhóhéri tisztet Kohn Kerekes Árpád töltötte be.
Midõn a zsidókormánynak elfogyott a kékpénze, az ellenforradalmisággal gyanúsított községeket Szamuely Tibor a hordozható akasztófa villogtatásával milliókra menõ kékpénz büntetéssel sújtotta. A Lenin-fiúk élükön Kohn Kerekes Árpáddal, voltak ily esetben a végrehajtók.
A zsidókormány erõszakszervezetét a vörös hadsereg kiépítésével egészítette ki, hogy hatalmát az egész országra kiterjeszthesse, s a külföld elõtt is súllyal bírjon. Kezdetben toborzott, késõbb sorozott. Magas fizetéssel, külön jutalommal, mindenféle kedvezménnyel csalogatta az embereket; élelmiszer megvonással, kilakoltatással, állásvesztéssel fenyegette a vöröskatona-élettõl húzódozókat. Így sikerült a városi elemekbõl és a megszállott országrészekbõl ideszorultakból egy szedett-vedett hadsereget összetákolni.
A gyáva zsidókormány saját közigazgatási munkásaitól épp úgy rettegett, mint a féktelen terrorja által elnémított proletároktól és az elnyomott burzsoáziától. A hivatalokat politikai biztosokkal, a katonai alakulatokat hadügyi megbízottakkal rakta meg. Ezek a herék voltak a zsidókormány kémei, akik veszély esetén teljhatalmú intézkedési joggal, értsd koncolási joggal is, fel voltak ruházva. Az ilyen megbízottak 99%-a zsidó volt.
A zsidókormány erõszakszervezete a fent leírt s rablópolitikájával teljesen összhangban álló szervekbõl állott, melyekkel a kormányzást folytatta.
XII.
Miképpen fogadták a zsidókormány uralomra jutását az egyes osztályok? A régi szociáldemokrata párt régebbi tagjai pártjukat elárultnak látták, mert megkérdezésük nélkül csinálták zsidóvezéreik a fúziót, az ismeretlen származású, ismeretlen múltú, s rátermettségüket mivel sem bizonyított fiatal zsidókommunistákkal, kiknek élén egy csomó rovott múltú alak díszelgett. A régiek abszolúte nem rajongtak sem a kommunizmusért, sem a zsidókormányért. Hallgattak, és a pártfegyelem meg a terror hatása alatt ímmel-ámmal támogatták a bolsevista kormányt. Midõn azonban a kommunisták a szakszervezeteket akarták kikezdeni, melyektõl az egyesült pártot féltették, a régi szociáldemokraták mégis csak sarkukra állottak. A belsõ harc a két frakció között állandó volt, különösen a kritika szabadsága körül; a fúzió tehát soha sem volt tényleges, mit bizonyít az a történeti tény, hogy a kommunizmus bukásának percében a régi szocialisták a régi szociáldemokrata keretben létüket a kommunistáktól elkülönítve pillanatnyilag megtartották.
A polgári társadalom rémülete dacára, intelligenciája, s ereje tudatában tisztában volt azzal, hogy a bolsevizmus nálunk is vörös farsang, melyben eszem-iszom helyett koplalásból áll a gyönyör végkimerülésig. Érezték ezt a népbiztosok is, mert a nyilvánosság elõtt többször hangoztatták, hogy fejükkel játszanak. Mindnyájan tudtuk, hogy a kommunisták programjuk elsõ felét, a kapitalizmus lerombolását nagyszerûen elvégzik, de azt is tudtuk, hogy a társadalom újjáépítésébõl nem lesz semmi, mert a front-élet, meg a Károlyi kormány, a munkanélküli segély, a vörös-õrködés, meg vörös-katonáskodás, valamint a szabadrablás, véglegesen leszoktatta a munkásokat a produktív munkáról. Minden egyes proletár diktátornak érezte magát, aki burzsoászidásból és burzsoárablásból élt. Tisztességes gúnya a férfi testén, kalap a nõ fején elégséges ok volt arra, hogy a csõcselék valamely tagja az illetõt, mint burzsoát inzultálja. Katonai és külpolitikai helyzetünk rohamos rosszabbodása siettette az idõpontnak bekövetkezését, amelyben a bolsevista kormánynak minden néven nevezendõ kormányzati eszköze kimerül, még a fehér papiros is, melyre az Osztrák-Magyar-Bank jegyeit hamisította.
Legérdekesebben viselkedtek a zsidók.
A gazdag zsidók ingó vagyonukat potrohukkal, a bolsevizmus kitörésének napjaiban kivitték külföldre. A bank- és safe-zárlat ebben õket nem akadályozta. Ki a bankdirektor? Zsidó! Kik voltak ekkor a hatalmon? Zsidók! A zsidó zsidóval mindig tud okosan beszélni. Hiába volt kinn a plakát hogy aki a lezárt üzletbõl valamit elvisz, a helyszínén agyonlövetik, különben pedig a forradalmi törvényszék elé állíttatik. A gazdag zsidó az ugyancsak zsidó bankdirektorral kiemeltette safe-jébõl értékeit s folyószámlájáról hirtelen kikönyvelt kékpénzt. Másnap már Bécsbõl üdvözölte az „ifjú és boldogságban úszó” tanácsköztársaságot.
A kevésbé vagyonos és szegény zsidóság megörült a bolsevizmussal együtt járó új üzleti konjunktúrának. Nincs az a nemzeti veszedelem, melyet jogtalan vagyonszerzésre ki ne használna. A zsidóság már elsõ napokban tisztán látta, hogy a rablás évadja beköszöntött. A zsidó szereti a munkanélküli jövedelmet, mert hisz születésénél és nevelésénél fogva kapitalista faj. A zsidóságnak ez a rétege tehát megkezdte az átcsoportosítást a bolsevista frontnak megfelelõen. Tudta, hogy a kormány tárt karokkal fogadja, hisz az is zsidó.
A kis zsidóburzsoázia sietve vásárolt magának szakszervezeti tagsági könyvecskéket; némelyik 15 évre visszamenõleg bélyegeztette le. Ez az okirathamisítás könnyen ment, mert a szakszervezeti zsidó korifeusokkal lehetett okosan beszélni — egy kis pénzmag kíséretében. Késõbb ez fölöslegessé vált, mert a kommunisták nem igen követelték a régi szakszervezeti tagsági minõséget.
A kis zsidóburzsoázia és proletár zsidóság a „Mindenkihez” intézett, s egyben programot képezõ plakát kifüggesztése után nyomban mohó szervezett és zárt offenzívát indított az új közhivatali állások elfoglalására. A régi, de minden kormánnyal szemben engedelmes, szakképzett hivatalnokokat rendelkezési állományba helyezték, magyarul mondva kidobták. Helyüket háromszoros létszámban szakképzetlen, sõt tudatlan zsidógyerekekkel és zsidólányokkal rakták meg, akik a népbiztosokkal versenyt panamáztak és raboltak. Az írásbeliség eltörlése a közigazgatásban, az ellenõrzés teljes hiánya, az ország kifosztását egyenesen provokálta. Tudunk esetet, hogy egy kommunista vezetõ hivatalnok valamelyik barátja házába közhivatalt csak azért kreált, hogy rekvirálás és egyéb hatósági beavatkozás alól mentesítse. Ebben a közhivatalban — mondhatni — munka sohasem folyt; az az épület ellenben, melyben a közhivatal elhelyezve volt, a közfogyasztás elõl elvont, összepanamázott áruk gyûjtödéje volt spekulációra. Minden egyes rekvirálást, kommunizálást kimondó és végrehajtó rendelet újabb szelepet nyitott meg a panamázásra, fosztogatásra, rablásra vagy zsarolásra.
Így gazdálkodtak mindaddig, míg az ország vagyonilag ki nem merült, másszóval a tanácsköztársaság el nem pusztult.
Az új bürokrácia, ez a fegyvertelen terrorcsapat, hatalmas támogatója volt a forradalmi kormánynak, mely jutalmul hallgatólag szabadrablási jogot kapott épp úgy, mint a Lenin-fiúk díszes társasága.
XIII.
De hát a csõcselékkel is számolni kellett. Ennek nyereségvágyát is ki kellett elégíteni. Bár a munkanélküli jövedelmet a markszizmus nem tûri, a zsidókormány derûre-borúra szovjetfogytig folyósította a proletároknak a munkanélküli segélyt. A proletárnak azonban fedél is kellett: lakás és bútor. Ezt is kapott és pedig a burzsoázia lakaiban. Céljuk volt ezzel az is, hogy a burzsoáziát a hozzájuk beutalt proletárokkal ellenõrizzék és terrorizálják.
A lakás- és bútorelosztás története egyik legérdekesebb fejezete a Károlyi- és tanácskormány rezsimjének, mellyel érdemes egy kissé megismerkedni. A központi lakáshivatal a Károlyi-rezsim idejében a parlament-épületben mûködött. Tagjai jobbára zsidó ügyvédek s munkások voltak. A lakásnélküliek, a hivatalnokok vesztegetésében valósággal túllicitálták egymást. Némelyik a hatóságtól szerzett lakásjogért 10—15 ezer koronát fizetett a panamázó tisztviselõnek szorultságában.
A forradalmi kormány ezt a panamát kiirtotta. Újjászervezte a hivatalt, melynek szervezetét és elnevezését minden héten megváltoztatta, hogy tehetetlenségét leplezze. A hivatalnokok kevésbé panamáztak, mert a csõcseléktõl, melynek elõjoga volt a lakásokra, nem volt mit kipanamáznia. Panamázott tehát a csõcselék. Így például vörös-õrök s vörös-katonák önhatalmúlag rekviráltak maguknak lakást oly helyeken, hol rekvirálni való helyiség alig volt. A régi lakó háznépét a lakás egy zugába szorították. Vagy ugyane személyek a mit sem sejtõ polgárt önhatalmú rekvirálás kilátásba helyezésével hatalmas összegek erejéig megzsarolták. Panaszra menni nem lehetett sehová, de ha valamelyik proletárhatóság elõtt mégis szóvá tette az áldozat, ellenforradalmárként feljelentette az illetõ vörös-õr vagy katona, ha csak valamelyik Lenin-fiú az ügyet terrorista módon hamarább el nem intézte. Akárhány vörös-katona és vörös-õr a rekvirált lakásról lemondott, ha a burzsoá lakótól hatalmas összegû visszalépési díjat kapott. Ezt a mûveletet aztán addig folytatták, ameddig csak lehetett. A csõcselék, különösen a galíciai, valósággal üzérkedett a rekvirált lakással. Eladta lakás-jogát nagy pénzért más jogosult igénylõknek, amihez persze a hatóság hozzájárulását kellett kieszközölnie.
Még cifrább volt a gazdálkodás a kommunizált bútorok elosztása körül. E bútorok valóságos Csáky-szalmáját képezték. Az elegáns bútorok persze panama utakon éppen nem proletárok kezébe kerültek. A bútorok elosztása körül kiderült, hogy a csõcselék, az agitátorok által felvilágosított mob, szintén ért a csaláshoz. A feleséges vörös-katonáknak ugyanis, ha a frontra mentek, elsõbbségük volt lakásra és bútorra. Mit tett a vörös söpredék? Házassági levelét, front-igazolványát felmutatta. Bemutatta feleségét. Kapott szép lakást és elegáns bútort, részletre. Ezt persze tömegesen csinálták. Az érdekelt feleségek feljelentése folytán kiderült, hogy a „hû, vörös” hitvestárs a szeretõjének szerzett bútorozott lakást, s feleségének még a hadisegélyt sem adta át, nemhogy vele törõdött volna. Ezt a szeretõ-vircsaftot a vörösök valószínûleg a lipótvárosi plutokrata zsidóktól tanulták. Ámbár e szédelgésekre a proletárhatóságok csakhamar rájöttek és az ilyen partikat gyorsan visszacsinálták, a legtöbb kommunizált részletbútor valamelyik Teleki-téri kaftános útján már vándorútra kelt, az érdekelt vörös pedig már régen „meglógott” vagy harmadszor, vagy negyedszer, mint új vörös katona, valamelyik kaszárnyában újból toboroztatta magát, hogy új felszerelést és felszerelési illetékeket kapjon.
A csõcselék tehát az erõszakszervezet s a forradalmi demokrácia mellett hatalmas erõsségét képezte a zsidókormánynak a polgári elemmel szemben addig, míg a lakás- és bútorelosztás körül a vázolt okokból a csõcselék körében magának szimpátiát tudott biztosítani.
XIV.
A vasasokról, a híres vasasokról e fejezetben külön kell megemlékeznünk.
A vasasok zsidó vezetõ-emberei voltak, azok, kik szervezeteik megkérdezése nélkül a szociáldemokrata- és kommunista-párt fúzióját lehetõvé tették. Hatalmukat a forradalmi kormánnyal állandóan éreztették, s bõven gyümölcsöztették. Midõn a csehek elleni offenzíva megindult, sikerült õket elõször és utoljára a frontra vinni. Nekik nem ízlett a front, mert a nagy háború alatt a „fölmentés”, nagy jövedelem, jó ellátás és a személyes biztonság elõnyeit élvezték. A cseh frontról az elsõ ütközetek után parancs nélkül visszajöttek, s ellenforradalmisággal fenyegetõdztek, ha még egyszer kiviszik õket a frontra. A zsidókormány persze deferált nekik, mert félt a vasasok nagy hatalmától. E sikerült zsarolás után sört, fizetést kékpénzben, teksztilárut követeltek a munkások részére. Ezt is megadta a kormány, bár az alkoholt plakátjai szerint örökre eltemette. Midõn pedig az élelmiszerínség fenyegetõvé vált, élelmiszerekért zaklatták illõ fenyegetések mellett a kormányt. A kormány ismét deferált, s a vasasok hústalan hetekben is hetenként háromszor csirkét, kacsát, libát disznóhúst kaptak, hogy a tanácsköztársaság mellett kitartsanak. E kitartásuk abból állott, hogy ameddig ennivalójuk volt, éltették a proletárdiktatúrát és terrorizáltak mindenkit aki a proletárdiktatúra ellen megmukkant. A vasasok egyszóval a proletárdiktatúra munkáscsendõrei voltak élelmiszerfogytiglan.
XV.
Amily tempóban építette ki a zsidókormány erõszak-szervezetét, abban a tempóban folytatta rabló hadjáratát az állam vagyona ellen és pedig tekintet nélkül arra, hogy a burzsoáziáé, avagy másé volt-e? Legelsõ sorban a bankoknál és egyéb pénzintézeteknél megrekedt pénzre és egyéb értékekre, valamint az ékszerészekre és a magánosok birtokában levõ drágaságokra tette rá a kezét. A Károlyi-kormányban vitézkedett Szende pénzügyminiszter még a bolsevizmus kitörése elõtt pénzügyi politikai okokból a takarékbetéteket folyószámlákat és szeffeket zár alá vette. A zsidókormánynak tehát a bolsevizmus kitörése után a Károlyi-kormány e rendelete folytán kényelmes dolga volt, midõn a bankoknál és pénzintézeteknél zárolt értékeket nagyképûsködõ jegyzõkönyvezés mellett elemelte. Magától értetõdik, hogy a zsidóbankdirektorok zsidóhozzátartozóik és barátaik részére kellõ idõben megmentették értékeiket a zsidókormány elõl. A szerencsés zsidók persze megmentett vagyonukkal Bécsig meg sem álltak.
Legpéldátlanabb rablás folyt az ékszerész-üzletek úgynevezett kommunizálásánál. Az elsõszámú rabló a leltározó-biztos volt. Õ lopta a legtöbbet. Ha jószívû volt, az üzlet gazdájának is megengedte, hogy saját vagyonából a leltár elõl valamit „ellopjon”. Versenyt loptak az alkalmazottak is, akik a Károlyi forradalom kitörése óta gazdáik zsarnokai voltak. Hogy rengeteg értékû ékszerek és egyéb értékek közvetlenül a leltározás után hova lettek, arról senki nem értesülhetett. Annyi bizonyos, hogy sokan dézsmálták, míg a népbiztosok rejtekhelyére kerültek. Romjait e nemzeti vagyonnak a megszökött népbiztosoknál és a bécsi zsidókövetségen találták meg. Romok alatt e mondatban számos milliót kell érteni. Hogy a megmaradt többi értékeket a népbiztosok és hozzátartozóik az országhatárokon belül hol rejtették el, az új, de nem zsidó kormány rendõrsége hivatott felderíteni.
A magánosok ékszerei után a csõcselék valóságos hajtóvadászatot indított. A hivatalos és önkéntes nyomozók rettenetes terrorral zaklatták a magánosokat állítólag eldugott ékszereik kiadása végett. Találtak is sokat, melyet a nyomozók egyszerûen zsebrevágtak. Voltak kivételek is, amikor az ékszert elrejtett delikvenst a forradalmi törvényszék elé állították, amely azonban a legtöbb esetben irgalmas volt. Elkobozta az elrejtett ékszert, s „javulás reményében” a büntetés egyéb részét elengedte. Egy esetben egy zsidó ügyvédet sok évi fegyházra ítélt a forradalmi törvényszék ékszerelrejtésért. Ugyanaz nap egy másik zsidó ügyvédet csalásért ítélt el több évi börtönre, melyet elkövetett az által, hogy felétõl forradalmi törvényszéki perújítási ügyben honoráriumot kért és kapott, holott az ítélet szerint ily bûnügyekben néhány héttel elõbb megjelent rendelet értelmében perújítás ki van zárva. És mégis az ékszert elrejtõ ügyvéd néhány hét múlva szabadlábon volt perújítás nélkül. Magyarázat: az ügyvéd zsidó volt, a vádbiztos is, a népbiztos is, a fõ Torquemada dr. László Jenõ is. A többit kifejtenünk fölösleges. A delikvensek körében köztudomású volt, hogy kék pénzért, de sok kék pénzért meg lehet a szabad lábat vásárolni. A zsidókormány minden valamit érõ tárgyat kommunizált. Lovat, fogatot, egyéb jármûvet, írógépet, irodaberendezést, szõrmét, bélyeggyûjteményt stb. Az értékek elkaparintásával a népbiztos elvtársak személyes budgetjüket biztosították. A felséges csõcseléknek is kellett valamit nyújtani, hogy együtt örvendjen az örvendezõ népbiztosokkal. A többi üzletet tehát a csõcselék részére leltározták. A leltározás és áruelosztás ugyanazon lopási mûveletek között zajlott le, mint ahogy ezt az értékek leltározásánál leírtuk. A csõcselék persze vételárat tartozott fizetni, mely azonban a lehetõ minimumra volt redukálva, és fehérpénznek csúfolt papírpénzbõl állott.
XVI.
A csõcselék boldog volt. Olcsó lakás, ingyen bútor a burzsoánál, akárhány helyen kiterrorizált közös éléskamra, munkanélküli segély, olcsó közszükségleti cikkek, mindennek tetejébe szabadrablás, kivételes bánásmód a hatóságnál és a burzsoáziával szemben a magánéletben is diktátori hatalom!
A kommunizált üzemekben is víg élet folyt. A termelés megszûnt. A munkabérek egyre nõttek. Ilyen állapotok mellett az agyonboldogított munkásságnak más dolga nem volt, mint éltetni a proletárdiktatúrát és terrorizálni a fehéreket. Az agyonbolondított munkásság nem látott az orra hegyén túl, mert különben látnia kellett volna, hogy az örökös dínomdánom, ez a vörös-farsang, sokáig nem tarthat, s hogy a bolsevizmus csõdje ijesztõ lépésekkel közeledik.
A kommunizálás befejeztével és a termelés megszûntével más eszközökkel kellett a nép kegyeit keresni, annál is inkább, mert az élelmezési állapotok az ántánt és a vidék blokádja folytán rohamosan romlottak. A nép szórakoztatása proletármódon, a proletárgyerekeknek itt-ott kiosztott kekszdarab nem felejttette el a nép nyomorát. Izgatni kellett tehát és osztálygyûlölséget szítani a burzsoá ellen, ami igen nehéz feladat volt, mert a burzsoá alkalmazkodott, s igen csöndesen viselte magát. Ennek dacára azonban folyton ellenforradalmisággal gyanúsították, hogy a burzsoázia elleni gyûlöletet ébren tartsák s a proletárok figyelmét a nyomorúság igazi okairól eltereljék. A burzsoázia csendes viselkedése sehogy sem tetszett a zsidókormánynak, miért is cikkeiben gyávának és erõtlennek csúfolta, csakhogy ellenforradalmi cselekedetre ingerelje. Ilyenekre azért volt szükség, mert minden egyes lényegtelen ellenforradalmi megnyilvánulást, brutálisan elnyomhatott, s hatalmának villogtatásával a proletárok hatalmi kéjvágyát kielégíthette.
A proletáröntudat ébrentartására más mûsort is igénybe kellett vennie a zsidókormánynak. Elõvette tehát az orosz szótárt. Ha a proletár-lelkesedés ellanyhult, a bolsevisták hazug sajtója parancsszóra megverette Denikint és Kolcsakot az orosz bolsevistákkal, holott e gyõzelmi hírekbõl egy árva szó sem volt igaz. A proletárok persze híztak e koholt híreken. Koszton úgysem hízhattak, mert a magyar szovjet haladtával a proletárok ételes adagjai napról-napra kisebbek lettek.
Midõn a Denikin- és Kolcsak-féle repertoár kimerült, a csehek visszavonulását kellett gyõzelmi hírekké felfújni. E gyõzelmi hírek humbug-voltáról a csõcselék akkor gyõzõdött meg, midõn a magyar bolsevisták a csehek elõl a régi demarkácionális vonalra visszavonulni voltak kénytelenek. Midõn pedig a zsidókormány végelgyengülését kezdte érezni, az 1919. július 21-i világforradalommal egybekötött világsztrájk kitörésének híresztelésével öntött új lelket a csõcselékbe. Ezzel aztán ki is merült hazugságainak és világcsalásainak minden eszköze. Lehetetlen helyzetébõl fegyveresen kellett kitörnie. Nekirontott a román frontnak, melyen tengernyi magyar munkás feláldozása árán a gazságra alapított zsidóuralom összezúzta magát. A zsidó népbiztosok és a zsidógenerálisok a blokádból való kirohanásnál úgy viselkedtek, mint Zrínyi Miklós Szigetvárnál, õk is tele tömték zsebeiket aranyakkal, de nem sírásóik részére, õk is kirohantak a blokádvárból, de míg az elbolondított és megcsalt munkáshadsereg az ellenség ágyúiba és szuronyaiba rohant, a zsidó Zrínyiek kincses ládáikkal Bécsnek menekültek, ahol õket szerencsésen lefülelték. Ezzel lehullott a lepel a zsidókormány tagjainak becsületességérõl, önzetlenségérõl és önfeláldozásáról proletár-szájakon portált hazugságokról.
XVII.
A hazugságra és csalásra alapított rabló zsidókormány a szólás- és sajtószabadságot törte mindenekelõtt kerékbe. Tilos volt a kritika, még a proletártestületekben is. Aki kritizált, annak úgy betömték a száját, hogy belefulladt az igazság. A napi sajtó két orgánumból állott: a Népszavából és a Vörös Újságból. Ezeket a sajtó-direktórium állította össze. A sajtó-direktórium volt a hazugsággyár. Kun Béla egy gyûlésen maga dicsekedett, hogy ha a burzsoáziát meg kell csalni, nem riad vissza semmiféle hazugságtól. Ezt a beszédet a Népszava e kitétellel együtt le is adta. A munkásság egy része e politikai erkölcsi felfogáson felháborodott, miért is a rá következõ napon lecáfolták Kun Béla megbotránkozást keltett kitételét.
Rákospalotán egy gazdánál több rendõrtisztviselõ zárórán túl borozott, miáltal többrendbeli kihágást követtek el. Micsoda ellenforradalmi rémregényt csinált az ellenforradalmi szenzációra éhes kommunista sajtó. Belekeverték a forradalmár (?) Dietz Károlyt is, a galileisták lelkes barátját, a jó szabadkõmûvest aki a bolsevista nyomozási módszer fizikai fájdalmait talán még akkor sem heverte ki, amikor a bolsevista kormányt követett, de József fõherceg által kinevezett kabinet által letartóztatott szocialista kormány õt fõkapitánnyá nevezte ki.
A zsidókormány szigorúan gyakorolta a cenzúrát a külföldi sajtótermékek felett is. A kellemetlen híreket tartalmazó számokat nem eresztette be. A „Neue Freie Presse” kétféle szöveggel is megjelent. Ennek hiteles magyarázatát senki sem tudta. Az egyik verzió szerint a Pressét ily manipuláció céljából lepénzelte a zsidókormány, a másik szerint a zsidókormánynak tetszõ tartalommal megjelenõ Presse-példányok Magyarországon nyomattak a burzsoázia becsapására.
Akárhány kitiltott Presse-példány mégis Budapestre került. Az összeköttetésekkel bíró burzsoázia anélkül is értesült a bolsevista kormányra nézve kedvezõtlen eseményekrõl. Az ilyen újsághírek szájról-szájra repültek. Mit csinált a bolsevista-sajtó? A legnagyobb cinizmussal kigúnyolta a „rémhíreket” terjesztõ burzsoá ellenforradalmárokat s úgy kifigurázta a rémhíreket mintha cáfolásukkal érdemes sem volna foglalkozni. Hogy mily arcátlanul hazudott az igazmondás palástjában pöffeszkedõ zsidókormány, bizonyítja az a tény, hogy midõn 1919. július 24-én már az egész világ tudta, hogy az egész tiszai hadsereg jobb- és balszárnya teljesen meg van semmisítve, a centrumban támadott s pótlásul küldött két hadosztály pedig fel van „õrölve” és hogy Szolnok és Tokaj között átkelt román csapatok Budapest felé útban vannak, idestova egy hétre ezután Vágó népbiztos a Vörös Újságban oda nyilatkozik, hogy a vörös hadsereg a Tiszán túl megverte a gyülevész román, magyar és szász ántánt-seregeket, hogy a román királyi csapatok túlereje elõl veszteség nélkül,
Hozzaszolasok
#1 |
Tim
- 2013. June 05. 09:09:15
#2 |
Tim
- 2013. June 05. 18:56:17
#3 |
Kore
- 2013. June 05. 20:03:44
#4 |
mormota1968
- 2013. June 05. 23:11:57
#5 |
mormota1968
- 2013. June 06. 00:03:35
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.