Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Homoszexualitás, pedofília: kényszer hatására beszervezett fõpapok
Megzsarolt fõpapok, hazafias alapon együttmûködõk és pénzszeretõk. A püspök vádol, a plébános hallgat, a hírszerzõ emlékszik. A Hetek cikke.
„Önök egy nemzetgyilkos stratégiát követtek gondolkodás nélkül, és ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének” – mondja a kommunista állambiztonság alezredesének Balás Béla püspök a Tartótiszt címû, múlt héten bemutatott magyar dokumentumfilmben.
A Médiatanács által támogatott alkotásban a fõszereplõ három paphoz látogat el, és beszélget velük a múltról. Balás püspök idézett gondolataiból úgy tûnhet, mintha a katolikus egyház a pártállami múlt áldozata lett volna, miközben a valóság ennél jóval összetettebb. „Az elmúlt huszonkét év elpazarolt idõ volt, és oka van, hogy a történelmi egyházak nem támogatták az iratnyilvánosságot. Azok alapján, amit a levéltárakban találtunk, az érintett egyházi vezetõknek vissza kellene vonulniuk, és bûnbánatot kellene tartaniuk” – mondta tavaly novemberben egy kerek-asztal-beszélgetésen Szabó Gyula plébános. (A jók voltak kevesebben. Hetek, 2012. november 23.) Szabó 2006-ban publikálta – Tímár Ágnes cisztercita nõvérrel és Lénárd Ödön piarista szerzetessel végzett – sokéves kutatási eredményeit az Utak és útvesztõk címû könyvében. A Tartótiszt kapcsán Szabó Gyula elhárította a Hetek kérdéseit, és azt sem részletezte, miért nem kíván nyilatkozni, könyvébõl azonban kiderül: az ügynöknek beszervezett egyházi személyek nyolc százaléka mellett hasonló arányt képviseltek az úgynevezett társadalmi kapcsolatok, a békepapoknak pedig a fele, míg a püspököknek túlnyomó része volt érintett a kommunista állambiztonsággal történt együttmûködést illetõen.
Bõbeszédûbb volt Szabónál egy, a rendszerváltásig a szakszolgálatoknál dolgozó tiszt: a beszervezett fõpapokat a Belügyminisztérium III/II-es csoportfõnöksége, az „elhárítás”, vagyis a külföldi kémtevékenység elleni védekezéssel megbízott részleg „tartotta”, de használta õket a III/I, a hírszerzés, és a III/III, a belsõ ellenzékre dolgozó csoportfõnökség is. Az egyházi személyek beszervezésével és foglalkoztatásával megbízott osztály egymás között a „csuhások” nevet kapta – mondta lapunknak az egykori hírszerzõ.
A fõpapság – mint egy nemzetek felett álló világegyház képviselõje – rendkívül kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerrel bírt, így ideálisnak bizonyult mind a hazai hírszerzõk, mind az ellenséges hírszerzõk lebuktatásán fáradozó elhárítók tevékenységének segítésére is. Mindemellett alkalmas volt a hazai ellenzékkel kapcsolatos értesülések közvetítésére is, hiszen a vallásos állampolgárok – gyanútlanul – sok esetben bizalmas információkat is megosztottak a szemükben erkölcsi magaslaton álló egyházi vezetõkkel – magyarázta forrásunk.
Amikor egyházi vezetõk úgy védekeznek, hogy õk csak kényszer hatására tették, amit tettek, azzal egyet lehet érteni – mondta az egykori hírszerzõ. A legtöbb esetben valóban kényszer hatására írták alá a „hazafias alapon” vállalt együttmûködést, mivel a szakszolgálatok megzsarolták õket: a fõpapok körében általános volt a szexuális kicsapongás; orgiák, homoszexualitás, pedofília. Külföldi útjaikon hamar lekerült a reverenda, és onnantól fogva elég volt néhány védhetetlen felvétel, és gyorsan aláírtak. De voltak, akik pénzt kértek ügynöki jelentéseikért, õket éppen ezzel lehetett a továbbiakban rövid pórázon tartani. Az egyházak állam általi felügyeletére létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal pedig gyakorlatilag a III/II fedõszerveként mûködött, ahol „csak a szék nem volt beszervezve” – tette hozzá az egykori szakszolgálati tiszt.
A pártállam utolsó bástyái - interjú Ungváry Krisztiánnal
Miközben a katolikus alsó papság szinte teljes egészében megtagadta az együttmûködést a kommunista állambiztonsággal, a fõpapság súlyosan kompromittálódott: a püspökök túlnyomó része kapcsolatban állt a titkosrendõrséggel. Az egyházvezetés – különös módon – a diktatúra puhulásával párhuzamosan egyre inkább elkötelezte magát az ország kommunista uraival – derül ki a téma szakértõjével készült interjúból.
Ön számos kutatást végzett a témában. Mennyiben tekinthetõ a katolikus papság a kommunista diktatúra áldozatának, illetve együttmûködõjének?
Le kell szögezni, hogy a katolikus egyház és hívei elsõsorban a rendszer áldozatai voltak. A hívek és a papság jelentõs része rengeteg meghurcoltatást szenvedett el. Más kérdés, hogy a Vatikán intencióinak megfelelõen 1964 után a katolikus püspöki kar egyre inkább kiegyezett az állammal. A pápa eleve csak azt nevezhette ki püspöknek, akit a magyar állam erre javasolt – ezzel a hatalom visszanyerte azt a fõkegyúri jogot, amit 1918-ig Ferenc József is gyakorolt, igaz, teljesen más szempontok alapján. Az 1970-es évektõl a katolikus felsõ vezetés többsége már teljesen átállt a pártállam kiszolgálóinak oldalára, és maga is aktívan részt vett a másképp gondolkodók üldözésében. Természetesen nem teljesen önként tették ezt: maguk is a rendszer foglyai voltak. Röviden összefoglalva: a katolikus papság teljes egészében áldozat, bizonyos részben pedig tettes is volt a diktatúra éveiben. Minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál inkább kellett kompromisszumokat kötnie a hatalommal.
Az elmondottakból úgy tûnik, mintha az egyházi vezetõk a diktatúra puhulásával ellentétesen egyre megbízhatóbban mûködtek volna együtt a rendszerrel. Milyen fordulópontok határozták meg az 1948 és 1990 közötti korszakot az egyház és a diktatúra viszonyában?
1964-ig a katolikus egyház állapota viszonylag sértetlen volt, annak ellenére, hogy számos püspököt és papot bebörtönöztek, sõt volt, akit ki is végeztek. A hierarchiát azonban még nem törték meg. Ez alapvetõen változott a II. vatikáni zsinat után, amikor a magyar állam visszakapta a már említett fõkegyúri jogot. Újabb korszakhatár volt Mindszenty lemondatása 1974-ben. Az üzenet egyértelmû volt: a Vatikánnak nincs szüksége „renitens”, azaz hitvalló egyházi vezetõkre, helyettük a kollaborálást tartják célszerû magatartásnak. Furcsa módon 1990 az egyház szempontjából egyáltalán nem korszakhatár: ugyanazok az emberek és ugyanazok az elvek mûködnek az egyházon belül, mint azelõtt. Ami elképesztõ, hogy ez a „lendület” még ma is tart: a hierarchia úgy mûködik, mintha mi sem változott volna. Az egyetlen különbség talán az, hogy a rendszerváltás óta a felsõ egyházi vezetés állandó sértettségben és megbántottságban él a külvilág felé, míg addig maximálisan elégedettnek tettette magát.
Minek tekinthetõ a békepapság: árulás vagy a túlélés egyik formája?
Az érintettek nyilván az utóbbinak tartják. Azonban Csehszlovákia, Románia, az NDK vagy Lengyelország példája, vagy azoknak a magyar hitvalló papoknak a sorsa, akik nem ezt vállalták, egyértelmûvé teszi, hogy a békepapok mindenképp elárulták a híveiket. És ez nem volt szükségszerû.
Kutatásai alapján mire jutott: milyen arányban mûködtek együtt az állambiztonsággal a katolikus fõpapság tagjai?
Püspökök esetében abból indulhatunk ki, hogy 70-90 százalékuk rendszeres kapcsolatban állt az állambiztonsággal. Más kérdés ennek a kapcsolatnak a tartalma. Köztük is voltak túlbuzgók, és voltak, akik próbálkoztak minimalizálni aktivitásukat. Sajnos az érintettek hallgatása vagy hazudozása nem teszi könnyûvé annak megállapítását, hogy mi is volt az általános hozzáállás.
Van-e, és ha van, mekkora a törésvonal az alsó papság és a fõpapság között?
Feltétlenül van, mivel az alsó papság állambiztonsági érintettsége biztosan nem haladja meg az öt százalékot.
Katolikus egyházi vezetõk gyakran hangsúlyozzák a nemzet védelmében vállalt szerepüket a kommunista diktatúra idején, amibõl az következne, hogy tevékenyen részt vállaltak a rendszerváltásban. Valójában hogyan viszonyult a rendszerváltó mozgalmakhoz a papság 1990 elõtt?
Az egyház nem készült rendszerváltásra. Semmilyen ellenzéki mozgalmat nem támogatott, sõt kérdéses esetekben az állam oldalára állt. Nem véletlen, hogy a Belügyminisztérium illetékesei még 1987 és 1988 között is úgy ítélték meg, hogy az egyházak azok az utolsó politikai szövetségesek, akik még nem inogtak meg. Ezért is merült fel a rendszerváltás elõtt, hogy a püspökök egy részét SZT-tiszti pozícióba is kellene helyezni.
A múlt tisztázása érdekében tett kísérleteket sokáig azzal verték vissza, hogy kijelentették: a papok, püspökök nem közszereplõk, ezért múltjuk nem tartozik a közvéleményre. Ismeretei szerint bukott le beszervezett egyházi vezetõ „jogerõsen”, azaz úgy, hogy a hatályos törvények szerint is érintettnek lehet nevezni?
Nem. Egyetlen ilyen eset sem történt. Paskai Lászlót ugyan lehet érintettnek nevezni, de csak azért, mert õ nem perelt. Ha perelne, akkor a jelenlegi helyzetben – biztos vagyok benne – formai okokból megnyerné a pert. Más kérdés, hogy esete a napnál is világosabb: õ hosszú éveken keresztül az állambiztonság ügynökeként is tevékenykedett.
Tud olyan egyházi vezetõrõl, aki feltárta saját állambiztonsági múltját?
Tudok, de ezek a feltárások is hamisak voltak általában, mint Tomka
Ferenc Halálra szántak, mégis élünk címû kötete. Szûkebb körben több érintett beszámolt arról, mi is történt vele 1990 elõtt, de ezek az ügyek nem kerültek nyilvánosságra.
A „népi demokráciák” más országainak egyházaihoz képest a magyar katolikus egyház hol helyezhetõ el az állambiztonsággal, illetve a hatalommal történt együttmûködés tekintetében?
A magyar katolikus egyháznál csak a romániai ortodox, illetve a Szovjetunió ortodox egyházai kompromittálták jobban magukat. Ez elég szomorú.
És hol tart jelenleg a magyar katolikus egyház az állambiztonsági múlt feltárásának folyamatában?
Abból ítélve, hogy a legfelsõbb vezetés részérõl mély hallgatás övezi a kérdést, sehol. Szerencsére Pannonhalma és még néhány szellemi mûhely ennek ellenére komoly munkát végez, hogy ez ne maradjon így.
Hetek
Link
„Önök egy nemzetgyilkos stratégiát követtek gondolkodás nélkül, és ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének” – mondja a kommunista állambiztonság alezredesének Balás Béla püspök a Tartótiszt címû, múlt héten bemutatott magyar dokumentumfilmben.
A Médiatanács által támogatott alkotásban a fõszereplõ három paphoz látogat el, és beszélget velük a múltról. Balás püspök idézett gondolataiból úgy tûnhet, mintha a katolikus egyház a pártállami múlt áldozata lett volna, miközben a valóság ennél jóval összetettebb. „Az elmúlt huszonkét év elpazarolt idõ volt, és oka van, hogy a történelmi egyházak nem támogatták az iratnyilvánosságot. Azok alapján, amit a levéltárakban találtunk, az érintett egyházi vezetõknek vissza kellene vonulniuk, és bûnbánatot kellene tartaniuk” – mondta tavaly novemberben egy kerek-asztal-beszélgetésen Szabó Gyula plébános. (A jók voltak kevesebben. Hetek, 2012. november 23.) Szabó 2006-ban publikálta – Tímár Ágnes cisztercita nõvérrel és Lénárd Ödön piarista szerzetessel végzett – sokéves kutatási eredményeit az Utak és útvesztõk címû könyvében. A Tartótiszt kapcsán Szabó Gyula elhárította a Hetek kérdéseit, és azt sem részletezte, miért nem kíván nyilatkozni, könyvébõl azonban kiderül: az ügynöknek beszervezett egyházi személyek nyolc százaléka mellett hasonló arányt képviseltek az úgynevezett társadalmi kapcsolatok, a békepapoknak pedig a fele, míg a püspököknek túlnyomó része volt érintett a kommunista állambiztonsággal történt együttmûködést illetõen.
Bõbeszédûbb volt Szabónál egy, a rendszerváltásig a szakszolgálatoknál dolgozó tiszt: a beszervezett fõpapokat a Belügyminisztérium III/II-es csoportfõnöksége, az „elhárítás”, vagyis a külföldi kémtevékenység elleni védekezéssel megbízott részleg „tartotta”, de használta õket a III/I, a hírszerzés, és a III/III, a belsõ ellenzékre dolgozó csoportfõnökség is. Az egyházi személyek beszervezésével és foglalkoztatásával megbízott osztály egymás között a „csuhások” nevet kapta – mondta lapunknak az egykori hírszerzõ.
A fõpapság – mint egy nemzetek felett álló világegyház képviselõje – rendkívül kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerrel bírt, így ideálisnak bizonyult mind a hazai hírszerzõk, mind az ellenséges hírszerzõk lebuktatásán fáradozó elhárítók tevékenységének segítésére is. Mindemellett alkalmas volt a hazai ellenzékkel kapcsolatos értesülések közvetítésére is, hiszen a vallásos állampolgárok – gyanútlanul – sok esetben bizalmas információkat is megosztottak a szemükben erkölcsi magaslaton álló egyházi vezetõkkel – magyarázta forrásunk.
Amikor egyházi vezetõk úgy védekeznek, hogy õk csak kényszer hatására tették, amit tettek, azzal egyet lehet érteni – mondta az egykori hírszerzõ. A legtöbb esetben valóban kényszer hatására írták alá a „hazafias alapon” vállalt együttmûködést, mivel a szakszolgálatok megzsarolták õket: a fõpapok körében általános volt a szexuális kicsapongás; orgiák, homoszexualitás, pedofília. Külföldi útjaikon hamar lekerült a reverenda, és onnantól fogva elég volt néhány védhetetlen felvétel, és gyorsan aláírtak. De voltak, akik pénzt kértek ügynöki jelentéseikért, õket éppen ezzel lehetett a továbbiakban rövid pórázon tartani. Az egyházak állam általi felügyeletére létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal pedig gyakorlatilag a III/II fedõszerveként mûködött, ahol „csak a szék nem volt beszervezve” – tette hozzá az egykori szakszolgálati tiszt.
A pártállam utolsó bástyái - interjú Ungváry Krisztiánnal
Miközben a katolikus alsó papság szinte teljes egészében megtagadta az együttmûködést a kommunista állambiztonsággal, a fõpapság súlyosan kompromittálódott: a püspökök túlnyomó része kapcsolatban állt a titkosrendõrséggel. Az egyházvezetés – különös módon – a diktatúra puhulásával párhuzamosan egyre inkább elkötelezte magát az ország kommunista uraival – derül ki a téma szakértõjével készült interjúból.
Ön számos kutatást végzett a témában. Mennyiben tekinthetõ a katolikus papság a kommunista diktatúra áldozatának, illetve együttmûködõjének?
Le kell szögezni, hogy a katolikus egyház és hívei elsõsorban a rendszer áldozatai voltak. A hívek és a papság jelentõs része rengeteg meghurcoltatást szenvedett el. Más kérdés, hogy a Vatikán intencióinak megfelelõen 1964 után a katolikus püspöki kar egyre inkább kiegyezett az állammal. A pápa eleve csak azt nevezhette ki püspöknek, akit a magyar állam erre javasolt – ezzel a hatalom visszanyerte azt a fõkegyúri jogot, amit 1918-ig Ferenc József is gyakorolt, igaz, teljesen más szempontok alapján. Az 1970-es évektõl a katolikus felsõ vezetés többsége már teljesen átállt a pártállam kiszolgálóinak oldalára, és maga is aktívan részt vett a másképp gondolkodók üldözésében. Természetesen nem teljesen önként tették ezt: maguk is a rendszer foglyai voltak. Röviden összefoglalva: a katolikus papság teljes egészében áldozat, bizonyos részben pedig tettes is volt a diktatúra éveiben. Minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál inkább kellett kompromisszumokat kötnie a hatalommal.
Az elmondottakból úgy tûnik, mintha az egyházi vezetõk a diktatúra puhulásával ellentétesen egyre megbízhatóbban mûködtek volna együtt a rendszerrel. Milyen fordulópontok határozták meg az 1948 és 1990 közötti korszakot az egyház és a diktatúra viszonyában?
1964-ig a katolikus egyház állapota viszonylag sértetlen volt, annak ellenére, hogy számos püspököt és papot bebörtönöztek, sõt volt, akit ki is végeztek. A hierarchiát azonban még nem törték meg. Ez alapvetõen változott a II. vatikáni zsinat után, amikor a magyar állam visszakapta a már említett fõkegyúri jogot. Újabb korszakhatár volt Mindszenty lemondatása 1974-ben. Az üzenet egyértelmû volt: a Vatikánnak nincs szüksége „renitens”, azaz hitvalló egyházi vezetõkre, helyettük a kollaborálást tartják célszerû magatartásnak. Furcsa módon 1990 az egyház szempontjából egyáltalán nem korszakhatár: ugyanazok az emberek és ugyanazok az elvek mûködnek az egyházon belül, mint azelõtt. Ami elképesztõ, hogy ez a „lendület” még ma is tart: a hierarchia úgy mûködik, mintha mi sem változott volna. Az egyetlen különbség talán az, hogy a rendszerváltás óta a felsõ egyházi vezetés állandó sértettségben és megbántottságban él a külvilág felé, míg addig maximálisan elégedettnek tettette magát.
Minek tekinthetõ a békepapság: árulás vagy a túlélés egyik formája?
Az érintettek nyilván az utóbbinak tartják. Azonban Csehszlovákia, Románia, az NDK vagy Lengyelország példája, vagy azoknak a magyar hitvalló papoknak a sorsa, akik nem ezt vállalták, egyértelmûvé teszi, hogy a békepapok mindenképp elárulták a híveiket. És ez nem volt szükségszerû.
Kutatásai alapján mire jutott: milyen arányban mûködtek együtt az állambiztonsággal a katolikus fõpapság tagjai?
Püspökök esetében abból indulhatunk ki, hogy 70-90 százalékuk rendszeres kapcsolatban állt az állambiztonsággal. Más kérdés ennek a kapcsolatnak a tartalma. Köztük is voltak túlbuzgók, és voltak, akik próbálkoztak minimalizálni aktivitásukat. Sajnos az érintettek hallgatása vagy hazudozása nem teszi könnyûvé annak megállapítását, hogy mi is volt az általános hozzáállás.
Van-e, és ha van, mekkora a törésvonal az alsó papság és a fõpapság között?
Feltétlenül van, mivel az alsó papság állambiztonsági érintettsége biztosan nem haladja meg az öt százalékot.
Katolikus egyházi vezetõk gyakran hangsúlyozzák a nemzet védelmében vállalt szerepüket a kommunista diktatúra idején, amibõl az következne, hogy tevékenyen részt vállaltak a rendszerváltásban. Valójában hogyan viszonyult a rendszerváltó mozgalmakhoz a papság 1990 elõtt?
Az egyház nem készült rendszerváltásra. Semmilyen ellenzéki mozgalmat nem támogatott, sõt kérdéses esetekben az állam oldalára állt. Nem véletlen, hogy a Belügyminisztérium illetékesei még 1987 és 1988 között is úgy ítélték meg, hogy az egyházak azok az utolsó politikai szövetségesek, akik még nem inogtak meg. Ezért is merült fel a rendszerváltás elõtt, hogy a püspökök egy részét SZT-tiszti pozícióba is kellene helyezni.
A múlt tisztázása érdekében tett kísérleteket sokáig azzal verték vissza, hogy kijelentették: a papok, püspökök nem közszereplõk, ezért múltjuk nem tartozik a közvéleményre. Ismeretei szerint bukott le beszervezett egyházi vezetõ „jogerõsen”, azaz úgy, hogy a hatályos törvények szerint is érintettnek lehet nevezni?
Nem. Egyetlen ilyen eset sem történt. Paskai Lászlót ugyan lehet érintettnek nevezni, de csak azért, mert õ nem perelt. Ha perelne, akkor a jelenlegi helyzetben – biztos vagyok benne – formai okokból megnyerné a pert. Más kérdés, hogy esete a napnál is világosabb: õ hosszú éveken keresztül az állambiztonság ügynökeként is tevékenykedett.
Tud olyan egyházi vezetõrõl, aki feltárta saját állambiztonsági múltját?
Tudok, de ezek a feltárások is hamisak voltak általában, mint Tomka
Ferenc Halálra szántak, mégis élünk címû kötete. Szûkebb körben több érintett beszámolt arról, mi is történt vele 1990 elõtt, de ezek az ügyek nem kerültek nyilvánosságra.
A „népi demokráciák” más országainak egyházaihoz képest a magyar katolikus egyház hol helyezhetõ el az állambiztonsággal, illetve a hatalommal történt együttmûködés tekintetében?
A magyar katolikus egyháznál csak a romániai ortodox, illetve a Szovjetunió ortodox egyházai kompromittálták jobban magukat. Ez elég szomorú.
És hol tart jelenleg a magyar katolikus egyház az állambiztonsági múlt feltárásának folyamatában?
Abból ítélve, hogy a legfelsõbb vezetés részérõl mély hallgatás övezi a kérdést, sehol. Szerencsére Pannonhalma és még néhány szellemi mûhely ennek ellenére komoly munkát végez, hogy ez ne maradjon így.
Hetek
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Tim
- 2013. June 09. 13:14:23
#2 |
Perje
- 2013. June 11. 20:34:26
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.