Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
"Elájultam az utcán, senki nem segített, magamnak hívtam mentõt"
Történet egy, a melegtõl rosszul lett fiatalról, történet az emberség hiányáról, történet a mai Magyarországról. A Grafoterápia blog szerzõje osztotta meg az alábbi tanulságos sztorit:
Szóval, egy verõfényes nyári reggelen, azaz ma, elindultam dolgozni. Barbinál aludtam, úgy döntöttem, az lesz a legrövidebb út, ha villamossal a Keletiig, majd onnan busz. Vártam a villamost, felhívtam anyukámat, majd éreztem, valami nem oké. Nagyon nem. A végtagjaimból kezdett távozni a vitalitás, a kép egyre inkább homályosodott. Nem igazán tudtam, mi történik, mert eddigi életem során mindössze egyszer ájultam el, de éreztem, baj van. A túloldalon megláttam egy korlátot és egy fát. Arra még volt idõm, hogy gyorsan végigpörgessem: vágódjak el a betonra hirtelen, vagy próbáljak meg elkúszni a fáig, aztán majd lesz valami. Elindultam, bár nem sok mindenre emlékszem.
Arra ébredtem, hogy ülök a korlátnak támaszkodva, a fa alatt, a táskámat menet közben elhagytam, a buszra és a villamosra várakozók meg mind engem bámulnak. Körbenéztem, bámultam az embereket, õk meg engem. Ha lett volna erõm, kiabálni kezdek, hogy valaki segítsen már és mit néz mindenki, komolyan. De nem jött hang a torkomon, így vártam.
Senki, de SENKI nem jött oda segíteni. Nem azt vártam volna, hogy egy izmos úriember kapjon az ölébe és szaladjon velem üvöltözve a kórházig, mint a filmekben, de legalább a szándék megcsillantása jól esett volna. Így fogtam magam, elkúsztam a táskámig, amit menet közben elhagytam. Kutatni kezdtem, megvannak-e a cuccaim. Szerencsém volt, mert egyrészt menet közben nem csapott el egy kocsi, és nem is raboltak ki. Megkerestem hát a telefonomat és kihívtam saját magamra a mentõket.
Mikor megérkezett a szirénázó kocsi, elsírtam magam tehetetlenségemben. A mentõs srác - aki amúgy jó arc volt - megkérdezte mi a baj. Mondom semmi, csak örülök, hogy itt vannak, mert mindenki bámul, de senki nem jött segíteni. Erre õ: - Ezektõl az emberektõl ne is várja.
Ennyi a történet, most jön a véleménynyilvánítás: ahogy Lukács Laci mondaná - Itt valahogy tényleg, kibaszott nagy baj van.
Én úgy gondolom, hogy az ember egyik alapvetõ ösztönének a segítségnyújtásnak kellene lennie. Itt van egy szerencsétlen, bajban van, bántja valaki, szarul van, segítsünk. És tényleg, itt nem kell hatalmas dolgokra gondolni, csak apróságokra: adok egy korty vizet, hívok segítséget, stb… Semmibe nem kerül és még a munkából sem késünk el miatta.
Közben elmeséltem pár ismerõsömnek, hogy jártam és érkeztek a hasonló sztorik rendesen. Egyik barátnõmet elütötte valaki a zebrán, aki persze otthagyta. Szerencsére nem lett komoly baj, viszont barátném táskája kiborult az ütközés miatt. A földön fekvõ szerencsétlen mellett baltaarccal elmentek az emberek, sõt, az egyik idõs hölgy meg is korholta, amiért a cuccai szétszóródtak a zebrán. Hasonló eset, mikor egy másik ismerõs árokba sodródott a kocsijával. Állt egyedül az autó mellett, az autósok jól megbámulták, de senki nem állt meg segíteni.
Pedig az ilyen helyzetekben néha egy szó is elég, egy kérdés: Segíthetek? Tényleg nem kell nagy dolgokra gondolni.
Az egyik barátnõm azt mondta nekem: - Tudod, itt Pesten így vannak ezzel az emberek. Sok a drogos, a hajléktalan, az alkoholista. Lehet rád is azt hitték, be vagy lõve, és nem mertek odamenni.
Ezt a "magyarázatot" több okból nem tudom sajnos elfogadni, és itt nem a barátnõmet akarom megbántani, csak ezt az attitûdöt akarom kicsit megpiszkálni: Én is Budapesten élek, már egy éve, szóval kicsit ráérzek már, hogyan mûködik a város. Drogos és alkoholista pedig mindenütt van, vidéken is! Debrecenben érdekes módon én rá tudtam hívni a mentõt a földön fetrengõ részeg hajléktalanra, mert õ is ember.
Az élethez való joga mindenkinek megvan. Mindegy, hogy az illetõ hajléktalan, drogos, alkoholista, jól öltözött üzletember vagy más rassz tagja.
Szerintem az a baj, hogy mindenki el van foglalva és el van telve saját magával. Mindig a nem én problémám, nem velem történik, nem én vagyok rosszul, nekem bele ne kavarjanak a napi rutinomba holmi összeesõk meg balesetezõk történet zajlik.
Felvetõdik a kérdés, vajon hová tart az a társadalom, melynek tagjai ennyire tesznek egymás fejére? A kérdést nyitva hagynám, mert pontos válaszom nincs, csak egy sejtésem: nem a happy ending felé.
http://grafoterap...-emberseg/
Szóval, egy verõfényes nyári reggelen, azaz ma, elindultam dolgozni. Barbinál aludtam, úgy döntöttem, az lesz a legrövidebb út, ha villamossal a Keletiig, majd onnan busz. Vártam a villamost, felhívtam anyukámat, majd éreztem, valami nem oké. Nagyon nem. A végtagjaimból kezdett távozni a vitalitás, a kép egyre inkább homályosodott. Nem igazán tudtam, mi történik, mert eddigi életem során mindössze egyszer ájultam el, de éreztem, baj van. A túloldalon megláttam egy korlátot és egy fát. Arra még volt idõm, hogy gyorsan végigpörgessem: vágódjak el a betonra hirtelen, vagy próbáljak meg elkúszni a fáig, aztán majd lesz valami. Elindultam, bár nem sok mindenre emlékszem.
Arra ébredtem, hogy ülök a korlátnak támaszkodva, a fa alatt, a táskámat menet közben elhagytam, a buszra és a villamosra várakozók meg mind engem bámulnak. Körbenéztem, bámultam az embereket, õk meg engem. Ha lett volna erõm, kiabálni kezdek, hogy valaki segítsen már és mit néz mindenki, komolyan. De nem jött hang a torkomon, így vártam.
Senki, de SENKI nem jött oda segíteni. Nem azt vártam volna, hogy egy izmos úriember kapjon az ölébe és szaladjon velem üvöltözve a kórházig, mint a filmekben, de legalább a szándék megcsillantása jól esett volna. Így fogtam magam, elkúsztam a táskámig, amit menet közben elhagytam. Kutatni kezdtem, megvannak-e a cuccaim. Szerencsém volt, mert egyrészt menet közben nem csapott el egy kocsi, és nem is raboltak ki. Megkerestem hát a telefonomat és kihívtam saját magamra a mentõket.
Mikor megérkezett a szirénázó kocsi, elsírtam magam tehetetlenségemben. A mentõs srác - aki amúgy jó arc volt - megkérdezte mi a baj. Mondom semmi, csak örülök, hogy itt vannak, mert mindenki bámul, de senki nem jött segíteni. Erre õ: - Ezektõl az emberektõl ne is várja.
Ennyi a történet, most jön a véleménynyilvánítás: ahogy Lukács Laci mondaná - Itt valahogy tényleg, kibaszott nagy baj van.
Én úgy gondolom, hogy az ember egyik alapvetõ ösztönének a segítségnyújtásnak kellene lennie. Itt van egy szerencsétlen, bajban van, bántja valaki, szarul van, segítsünk. És tényleg, itt nem kell hatalmas dolgokra gondolni, csak apróságokra: adok egy korty vizet, hívok segítséget, stb… Semmibe nem kerül és még a munkából sem késünk el miatta.
Közben elmeséltem pár ismerõsömnek, hogy jártam és érkeztek a hasonló sztorik rendesen. Egyik barátnõmet elütötte valaki a zebrán, aki persze otthagyta. Szerencsére nem lett komoly baj, viszont barátném táskája kiborult az ütközés miatt. A földön fekvõ szerencsétlen mellett baltaarccal elmentek az emberek, sõt, az egyik idõs hölgy meg is korholta, amiért a cuccai szétszóródtak a zebrán. Hasonló eset, mikor egy másik ismerõs árokba sodródott a kocsijával. Állt egyedül az autó mellett, az autósok jól megbámulták, de senki nem állt meg segíteni.
Pedig az ilyen helyzetekben néha egy szó is elég, egy kérdés: Segíthetek? Tényleg nem kell nagy dolgokra gondolni.
Az egyik barátnõm azt mondta nekem: - Tudod, itt Pesten így vannak ezzel az emberek. Sok a drogos, a hajléktalan, az alkoholista. Lehet rád is azt hitték, be vagy lõve, és nem mertek odamenni.
Ezt a "magyarázatot" több okból nem tudom sajnos elfogadni, és itt nem a barátnõmet akarom megbántani, csak ezt az attitûdöt akarom kicsit megpiszkálni: Én is Budapesten élek, már egy éve, szóval kicsit ráérzek már, hogyan mûködik a város. Drogos és alkoholista pedig mindenütt van, vidéken is! Debrecenben érdekes módon én rá tudtam hívni a mentõt a földön fetrengõ részeg hajléktalanra, mert õ is ember.
Az élethez való joga mindenkinek megvan. Mindegy, hogy az illetõ hajléktalan, drogos, alkoholista, jól öltözött üzletember vagy más rassz tagja.
Szerintem az a baj, hogy mindenki el van foglalva és el van telve saját magával. Mindig a nem én problémám, nem velem történik, nem én vagyok rosszul, nekem bele ne kavarjanak a napi rutinomba holmi összeesõk meg balesetezõk történet zajlik.
Felvetõdik a kérdés, vajon hová tart az a társadalom, melynek tagjai ennyire tesznek egymás fejére? A kérdést nyitva hagynám, mert pontos válaszom nincs, csak egy sejtésem: nem a happy ending felé.
http://grafoterap...-emberseg/
Hozzaszolasok
#1 |
keepfargo
- 2013. June 20. 21:24:59
#2 |
keepfargo
- 2013. June 20. 21:30:59
#3 |
Perje
- 2013. June 20. 21:42:06
#4 |
postaimre
- 2013. June 21. 05:30:19
#5 |
mezesmozes
- 2013. June 21. 08:36:29
#6 |
Geza
- 2013. June 21. 14:32:11
#7 |
TiDo
- 2013. June 21. 15:10:35
#8 |
Perje
- 2013. June 21. 16:24:54
#9 |
Perje
- 2013. June 22. 21:03:39
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.