Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A huszonegyedik századi magyar öntudatra ébredés csapdái
A huszonegyedik századi magyar öntudatra ébredés csapdái
Nekem ez a földönkívüli, illuminátus, szabadkõmûves, stb. kapcsolati téma mindig elég gyanús volt. Abból az okból kifolyólag, hogy olyan titkosak, hogy gyakorlatilag mindenki tud róluk és a téma szakirodalmával Dunát lehetne már rekeszteni a szennyirodalomtól kezdve a komoly, tudományos megalapozottságú mûvekig. Nagyon zavaró az egyértelmû szimbólumok mindennapi jelenléte (például a közismert egydolláros), és az ettõl való tudatalatti, folyamatos borzongás és rettegés érzése. Emberek milliói lógnak a neten, hogy megtudjanak valamit, igazából mégse tudnak semmit.
Ebbõl több évi,- divatos szóval,- kutatás után sem lehet rájönni tulajdonképpen semmi konkrétumra. Vagy éppen túl sokra. Ha valaki olvasta Umberto Ecco: A Foucault –Inga címû mûvét, az tudja mirõl beszélek. (A baloldali tüntetésekrõl szóló részeket érdemes átugrani). Ha a különbözõ források darabjaira úgy tekintünk, mint egy nagy kirakós játék részeire, akkor is állítom, hogy bármilyen elméletet össze lehet belõlük eszkábálni. Vagy éppen annak az ellenkezõjét.
Erõs a sejtésem arra nézve, hogy ezekre az elméletekre nézve Ockham borotvájának az elve (Pluralitas non est ponenda sine necessitate, vagyis hogy Csak szükség esetén posztulálj sokféleséget) csak részben, vagy egyáltalán nem alkalmazható. A felszínen vizsgálódni mindenképpen egyszerûbb olyan értelemben, ami a közismert példákat illeti (gondolok itt például a média szereplõinek, vagy a politikusok többségének a karakterisztikájára). Ez eddig rendben is lenne, mert ebbõl sok egyértelmû következtetés is levonható.
A probléma gyökerét az információk forrásában látom. Az információ a legkülönfélébb csatornákon érkezik,- televízió, filmek, könyvek, dokumentumfilmek, etc. Az ember a bõség zavarában szenved, a források többsége pedig nem autentikus abban az értelemben, hogy minden ilyen információ valaki másnak a szûrõjén keresztül érkezik. A kulcsszó: A szivárogtatás. A történeti tapasztalat alapján a kiszivárogtatások, ha úgy tetszik a témák lebegtetésének a célja valószínûsíthetõen mindig az, hogy az emberek gondolkodását valamilyen irányba tereljék. Ezzel gyakorlatilag azt érik el a csatorna másik oldalán lévõk, hogy mi az, amit az adott információval kapcsolatban gondolnunk kell. Személyes ellenjavaslatom lenne a lelkiismeretünkre, ösztöneinkre való hagyatkozás egy-egy ilyen kérdés megítélésénél. Ennek persze sine qua non (elengedhetetlen) feltétele a szilárd erkölcsi alap. Semmilyen információt és csatornát nem szabad fenntartások nélkül elfogadni.
Mondok egy közismert példát, már volt róla szó. Évek óta nem tudom eldönteni a rámzúduló nagy mennyiségû, egymásnak néha tökéletesen ellentmondó, mégis nagyszerû igazság elemeket tartalmazó elméletek, információk közül, hogy melyik az igazi például a magyarság õs- vagy eredet történetével kapcsolatban. Kinek higgyek? Badinyi-Jósnak, Szántai Lajosnak, Pap Gábornak, Kubinyi Tamásnak, a harmadiknak, negyediknek, ötödiknek, etc. Még akkor is nehéz a döntés, ha ezek az elméletek meglehetõsen sok ponton összecsengenek.
Szerencsére vannak szilárd pontok a magyar történelemben, mint Szent László tevékenysége, vagy II. Rákóczi Ferenc karizmája. Ha magunkba nézünk, ezek megkérdõjelezhetetlenek. Magyarként e nevek és tetteik hallatára legalább az ember lelki szemei könnybe csordulnak. De említhetném dicsõséges nagykirályunkat is. Az õ életük ugyan mindent önmagában még nem fog megmagyarázni, de olyan igazodási pontokat adnak, amelyekhez fenntartások nélkül ragaszkodhatunk,- legalább is egyenlõre.
Meglátásom szerint azonban belátható idõn belül,- amennyiben a jelenleg is ható folyamatok irányváltás nélkül tovább zajlanak,- õket is elveszítjük kivétel nélkül. Szent Istvánt, Kossuthot, IV. Bélát, most a legújabb korban vették el tõlünk, Görgey-t, Horthy-t, Petõfit már egy ideje és hány olyan történelmi személyiségünk van még, aki száz éve nemzeti hõs volt, most meg már a nevét sem tudjuk.
Én már most szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy húsz, harminc év múlva se Rákóczink, se Szent László királyunk nem lesz és Mátyás király lesz a legnagyobb hazaárulónk, amiért a Habsburgoknak egy fondorlatos szerzõdéssel gyakorlatilag átjátszotta a trónt, amit a Jagellók csak keservesen tudtak ideig-óráig magyarnak megõrizni néhány keserves évtizedig. Még a kincstárat is hazavágta. Mert ugye így is lehet interpretálni. És fogják is, ha nem vigyázunk.
Ennek tükrében talán nem véletlen Skultéty László hamvainak napokban történt újratemetése sem.
Ugyanennek a hülyítésnek kellett lezajlania már korábban is, ezért nem ismerjük közelebbrõl például az Attila király és az Árpád fejedelem között eltelt idõszakot sem, csak hallomásból és nagyvonalakban. Ezt nyilvánvalóan Mátyás alatt még nem lehetett véghezvinni, sõt a Jagelló királyok alatt sem. De addig sem, amíg Erdély õrizte függetlenségét. A folyamat egyértelmûen és köztudomásúan köthetõ a Habsburgokhoz is. De nem rájuk akarom kihegyezni, mert õk csak a felszín. De mondjuk õk az elsõként megnevezhetõ felelõsök. Másodsorban szégyelljük magunkat, hogy nem tudunk eleget a történelmünkrõl, meg azért is, hogy egymás torkának esünk itt, az ún. nemzeti oldalon csak azért, hogy a saját igazunkat egymással szemben(!) erõszakosan bizonyítsuk. A vélemény olyan, mint az ember hátsója,- mondta egy bölcs ember,- mindenkinek van, de senki sem kiváncsi a másikéra,- és ez Magyarországon hatványozottan érvényesül.
Én nem tudom megmondani az igazat a magyarság ún. valódi történetével kapcsolatban, hogy melyik fejedelem, hadvezér, asszony mikor mit tett pontosan, és mit cselekedett. De azt biztosra veszem, hogy a jelenlegi folyamatok, elméletek és a magyarságtudati mainstream sántítanak. Számomra,- és hangsúlyozottan a jelenlegi körülmények között,- az tûnhet elsõsorban hitelesnek, aki beismeri a tévedés lehetõségét. Így én sem tehetek másképp. Ez ugyan lelkiismeretes, szép cselekedetnek tûnhet, de felhívnám a figyelmet azért arra is, hogy ez végsõ soron akár a teljes relativizálódáshoz is vezethet, amiben utolsó fogódzóinkat is elveszíthetjük. Óriási csapdahelyzetben vagyunk tehát, így a kevés ismert tényen felül csak a lelkiismeret maradhat kapaszkodónak. Az ember természetes ösztöne ugyanis az a képesség, hogy a mondással ellentétben a hülyeséget, a salakot igenis kilöki magából. Ezért nem emlékszünk az iskolában megszerzett hasztalan ismereteinkre, mert az ember természetes módon taszítja magából az igazságtalanságot, a hazugságot. Amennyiben van lelkiismerete.
Ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos tananyagot el kellene vetnünk, mert például a történelmi események idõbeli sorrendiségének tudása kellõ alapot szolgáltat. Az azokhoz fûzött véleményeket, magyarázatokat már inkább rostálhatjuk a megfelelõ mértékben. Például a közismert magyargyalázó kijelentéseket.
Ez egy módszer arra nézve, hogy egy olyan alapvetõ, szilárd vázhoz jussunk, amire a további ismereteket, véleményeket késõbb már képesek leszünk ráhúzni könnyedén. Tehát: Olvassuk újra, és tanuljuk meg a régebbi tankönyveket.
Ez nagyon nem könnyû. De abból kell kiindulni, hogy ezeket a tankönyveket bizony gyerekeknek írták, és így nekünk sem jelenthet gondot.
Régen mondták a magyarra, hogy jogásznemzet. Ez a kijelentés csak a modern idõkben nyert pejoratív értelmet, mert eredetileg a valós magyar történelem, vagyis az alkotmány ismeretét jelentette. 1945 elõtt az alkotmány nem egyetlen papírfecnit jelentett, mint manapság, hanem olyan sarkalatos törvények sorát, amelyek a magyarság történeti fejlõdését, haladását jól látható módon leképezték, megjelenítették, Szent István törvényeitõl kezdve az Aranybullán át egészen a Horthy Miklós kormányzói jogköreit tárgyaló törvénycikkig,- hogy csak néhány példát említsek,- a közismert és régi jogszokásokkal egyetemben. Ezt hívtuk mi történeti alkotmánynak, és például az Egyesült Királyság még ma is ilyen történeti alkotmány alapján mûködik. De hívhatjuk õsi alkotmánynak is, amely az õsforrást õrizte az egymásra lényegileg is épülõ szabályok láncolatában akár Nimródtól számítva egészen Horthy Miklósig.
Ez most elsõre tûnhet bonyolultnak is, de az ilyen õsi alkotmányban foglalt ismeretek valójában az ember természetes, jóra való lelkiségét fejezik ki, természetes, magától értetõdõ állapotát. Kicsit morbid, de igaz, mert tagadhatatlan, ha brutális is, hogy a tolvajok kezét bizony levágjuk,- és ez a természetes, nem az, ami most van. A megfelelõ, vagyis szilárd erkölcsi talapzaton álló emberekkel ez a természetes állapot mûködtethetõ, és fenntartható, a történelmi bizonyíték fényében legalább 1000-1500 évig, amely adat nagyjából-egészében cáfolhatatlan.
De még mielõtt valaki rám fogná, hogy én itt egyszemélyes alkotmányozó nemzetgyûlést tartok, szeretnék megnyugtatni mindenkit ennek az ellenkezõjérõl. Egyszerûen elkeserítõ azt látni, hogy még a legjobb szándékú magyar ember, vagy honleány is gyakorlatilag és alapvetõen az ismeretek hiányától szenved, aminek következtében bármilyen, akár irányított információ egészséges szûrés nélküli befogadásra képessé vált. Vagyis nem vagyunk képesek felismerni a disszonanciát, mint a zenében a fülünkkel a hamis hangokat.
A középkorban elterjedt volt a mondás, hogy Magyarországon még az utolsó paraszt is folyékonyan beszéli a latint. A rossz nyelvekkel ellentétben ez nem jelentett olyasmit, hogy elnyomták volna a magyar nyelvet,- hiszen gyönyörû nyelvemléki maradványok, ha töredékesen is, éppen ebbõl az idõszakból maradtak ránk,- hanem a magyar nép egyszerû emberekhez képesti kimagasló mûveltségét fejezte ki. Ehhez képest a mai állapotunk elég siralmas. Nem hogy a latint, a magyart sem beszéljük már lassan normálisan.
Magyarország néhány véletlen,- ha van ilyen,- folytán egy kicsit szerencsés helyzetben is van ugyanakkor, mert egyértelmûen rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyek korábbi összesküvéseket már lelepleztek. Nem fogom századiknak elismételni az interneten is hallgatható, könyv formájában is elérhetõ anyagokat, csupán egyet ajánlanék feltétlen olvasás gyanánt, szerintem megkérdõjelezhetetlen forrásként, amivel nyilván már sokan találkoztak: Dr. Somogyi István: A szabadkõmívesség igazi arca, Budapest, 1929, Apostol Nyomda Könyvkiadó vállalat.
A mû érdekessége nem az összeesküvés tényének a feltárásában áll,- bár az is érdekes,- hanem abban, hogy a módszerét is félreérthetetlenül elénk tárja. Ezért érdemes alaposan áttanulmányozni. Ezek a módszerek megítélésem szerint sokat azóta sem változhattak, legfeljebb kibõvültek.
Ezen módszerek egyike a hamis tudás átadása. A hamisság, az álnokság az emberiség mítoszaiban köztudomásúlag és rendszerint a Gonoszhoz köthetõ. A Gonoszról manapság azt tartják leggyakrabban, hogy bizonyos emberek felett álló hierarchiákban, szervezetekben, testületekben, vagy éppen az egyénekben manifesztálódik, tárgyiasul. Ilyen hierarchia például az Európai unió, vagy ilyen szervezetnek ismert például az ún. Bilderberg csoport, maga a szabadkõmûvesség, az illuminátusok, és így tovább. Kétségtelen tény az, hogy az emberek viselkedésében is történnek olyan megnyilvánulások, amelyek a megtestesülõ gonosz mûködésére engednek következtetni. (Lásd. Popper Péter: A sátán a XXI-ik században, Saxum kiadó, 2002).
Meg kell mondanom azonban, hogy én ezekkel a feltevésekkel legfeljebb csak részleteiben értek egyet, és nem gondolom, hogy egy ilyen hierarchia, vagy szervezet léte önmagában magyarázat lenne a leírt jelenségekre. Magyarán szólva a gonosz lényege nem egy szervezetben, és nem is az emberben keresendõ. Mert ha elfogadnánk az ilyen nézeteket, azzal tulajdonképpen magának a gonosznak a létezését tagadnánk úgy, hogy közben tudjuk, hogy mûködik. Ez óriási paradoxon. Ez nem valami filozófiai, sem pszichológiai ismeret, egyszerû józan paraszti ész, a közismert Micimackó effektussal fûszerezve. Ha a gonosz egy szervezet, vagy bennünk van, tehát mi magunk, emberek vagyunk a gonosz, akkor értelmezhetetlen bármilyen bennünk lévõ erkölcsiség, hiszen a gonosz nem jó, és nem is erkölcsös, így következésképp mi sem lehetnénk azok, de még nem is tudnánk, hogy mi az: Jónak lenni. Azt állítom, hogy nem vagyunk szürkék, nem születünk úgy, hogy a fekete és a fehér csírája eleve bennünk van, hanem hogy alapvetõen tiszták vagyunk, és külsõ erõhatások következtében szürkülünk és kopik bennünk az erkölcsi érzék, mivel nem születünk skizofrénnek se. Így a jin-jang maci is hazugság.
Például: A gyermekek ártatlanok, mondják. Nyilván nincs fejlett erkölcsük, nem tudják a jó és a rossz közötti különbséget, amit késõbb beléjük nevelünk, egyszerûen ártatlanok, egyfajta boldog tudatlanság állapotában. Ezt hívhatjuk az ember legtisztább, legtermészetesebb állapotának. Én így hívom: Paradicsomi állapot. És ha egy ilyen kis ember példának okáért véletlenül eltör egy teáskannát, a büdös életben nem jönne rá magától, hogy esetleg valami rosszat tett, mert mondjuk ezzel fájdalmat okozott másnak, és mondjuk lelkileg. Az igazság az tehát, hogy ha gonosz lenne, vagy benne lenne, élvezné. De nem élvezi a pusztítást, mert nem is tudja, mi az a gonosz.
Az elsõ kísértések éppen általunk kerülnek az elméjébe, a gonosz tehát mindig kívülrõl érkezik. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor miért nem válunk mindannyian gonosszá, a válasz az, hogy az ember ezt a paradicsomi állapotát végig megtartja az életében valahol mélyen belül, és az nem változik, hanem csak kopik. Pusztul, mert pusztítják folyamatosan, és éppen ezért törekszik arra, hogy az életünk jó legyen. Eltérõ minták hatására eltérõ ütemben használódunk el, eltérõ minták hatására kiben-kiben eltérõen fejlõdik ki egyik, vagy másik oldal. Ennek alapján az utolsó analfabéta gyilkos is gonosznak tételezõdik, tehát az üresség, a semmi, a tudatlanság, a jónak a nem tudása egy negatíve gonosz állapot. A tudatlanság kialakulásában maguk is gonosz erõk hatnak, tehát maga az állapot sem lehet más, mint gonosz. Ezért szükségszerû az ilyen cselekedetek szilárd megtorlása, mert az, aki nem törekszik és nem vágyik vissza paradicsomi, természetes állapotába, az maga is gonosszá válik, és ellenünkre tör. A jó dolgok megtörténtével járó elégedettség érzésünk ennek a pillanatnyi természetes állapotnak az elérését jelenti, az öröm, a boldogság pedig kifejezhetõ úgy is, mint amikor találkozunk egy pillanatra az Istennel. Talán ezért sóvárgunk mindig annyira Isten után, és e boldog állapot keresése, ahol nincsen rossz, csak eredendõ ártatlanság, az Isten keresésének a metaforája. Ha a bûnt megkapjuk, így indul a fejlõdésünk, és onnantól magunk döntjük el, hogy gonoszak, vagy jók leszünk. Tehát: Ennyiben rajtunk is múlik, a felelõsségünk óriási, mert a pillanatnyi öröm gonosz eszközökkel is elérhetõ cél.
A gyermek példája pedig nem más, mint a Paradicsomból való kiûzetésünk története. Az ember természetesen boldog tehát mindaddig, amíg meg nem jelenik az Idegen. Így érthetõ a Biblia egyes tanai felett való megdöbbenés, akárhogy toldozták- foldozgatták is.
Ez persze még nem magyarázza a kiváncsiságot, hogy mégis miért evett akkor az ember arról fáról. Egyszerûen azért, mert nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. Lényegtelen a kíváncsisága, a lényeg az, hogy a tudás híján valójában döntési helyzetben sem volt. Akkor mire figyelmeztet mindez minket, magyarokat? A tudás fontosságára. Arra, hogy tudatlanul döntési helyzetben sem vagyunk. Hozzáteszem, mindezt sokan és sokféleképpen magyarázták már, így az értelmezés nem kizárólagos.
Ha a gonosz ilyen módon kívülrõl jön, akkor az nem lehet szervezet, se mi magunk. A szervezet, és a hierarchia ugyan rajtunk kívül van, de önmagában nem akarattal bíró létezõ. Kell lennie tehát mögötte valakinek, aki a cselekedeteit befolyásolja. A gonosz tehát nem valami, hanem valaki. És azért nem lehet ember, mert az ember a paradicsomi állapotból indult, jóról, rosszról mit sem tudva. Önmagát meg nem ronthatta meg. És itt érhetõ tetten egyébként a Sátán legnagyobb csalása, önmagának letagadása. Érdekes, hogy sokan szajkózzák különbözõ helyzetekre a Sátán legnagyobb trükkjét, miközben valójában nem értik, nem értik annak lényegét, és mosolyogva, elégedetten nyugtázva tudásuk mélységeit eljutnak Rockefellerig. Miközben Lucifer röhög a markába.
Hogyan gondolhatja komolyan azt bárki, hogy tíz-tizenöt vagy akármennyi kretén öregúr irányít egy egész hatalmas bolygót? Ezeknek a vén trottyoknak olykor még a vizelés is nehéz, nemhogy elképzelhetõ lenne az uralkodásuk. Az ember olyan hiú, hogy ha valakinek ekkora hatalma lenne, az nyugodjunk meg, jobban fitogtatná. Mindennapi példák erre szép számban ismeretesek. Mert a jelek, szimbólumok azért ehhez önmagában kevesek. Azok csak jelzik, hogy valójában ki itt a fõnök.
Emberközpontúság. Humanizmus. Emberfia. Emberi jogok. Ugye, milyen ismerõsen hangzik? Ezt hallhatjuk lassan évszázadok óta. Minden tudásunk, cselekedetünk, elvünk, célunk, ideánk központja az ember lett. A szószékekrõl már nem az Isten, hanem az Emberfia tekint le hozzánk, az érthetetlen ezoterikus tanok mind valamiféle belsõ útkeresésrõl szólnak, ami önmagunkhoz vezet, és nagy magyarság kutatók is szinte mindig ide lyukadnak ki. Vagyis az emberhez. Nem is csoda, ha az emberek oly gyakran irtóznak már egymás közelségétõl is. Az emberkultusz atomizálta a valaha összetartó közösségeket. Hát csoda,- kérdem én,- ha képtelenek vagyunk bármiféle összefogásra? Kivel fogjunk össze, azzal, akitõl eleve undorodunk, mert ember? És itt van a bajok valódi gyökere, az a bizonyos kutya elásva. A trükk az volt, amikor Lucifer emberbõrbe bújt, de legalább is emberi álarcba. Pedig az ember fogja magát, belenéz a tükörbe, és látja, hogy ott van (mármint az ember). Letekintek a kezemre, és látom, hogy ott vagyok, érzem az élõ húst, és magamban a lelket, mert gondolkodom: Tehát vagyok. Akkor kérem árulja már el valaki, mi a fene szükség van arra, hogy önmagamat megkeressem, mi szükség van erre a fene nagy emberkutatásra? Elárulom: Semmi.
Ha Istent le tudom cserélni az emberre, akkor bármit relativizálhatok, bármit bármire lecserélhetek. Az Isten fiát Emberfiára, a szent lelket istenanyára, az istenanyát földanyára, az atyát anyára, és miképpen a mennyben, úgy a földön is, az anyát apára, mert így már két apám is lehet, és férfi létemre már nõ is lehetek, mert megtehetem, hiszen most már relatív ez is. Talán a relativitás elmélet sem véletlen, hogy éppen ekkor született, ha már a paradigma szerint a természettudományok törvényeit végre a társadalomtudományokra is szabadon gyakorolhatom.
Így a magyar történelem is lecserélhetõ. Életfa, szívcsakra, meg a régi magyar királyok titokzatos-misztikus legendái. Ez mind szép és jó, csak nekem az a bajom, hogy ha kinyitom a zsidó Kabbalát, akkor a magyar uralkodókon kívül az összes többit ugyanígy megtalálom, ugyanilyen formában. (Vö: Will Parfitt: Kabbala, a tudat térképe, Édesvíz kiadó, 2004.). És mivel a zsidó kabbala évszázados múltú, ezek a magyarság elméletek meg csak mostanában jelentek meg, hajlok arra a nézetre, hogy utóbbiak merítettek az elõbbibõl, és nem fordítva. És mivel a Kabbalát nagyon sokan gyakorolják világszerte, én semmilyen ehhez hasonló hitet gyakorolni nem szeretnék. Én megvagyok a Jóistennel is. A Kabbala maga egyébként a zsidó ezoterikus tudást és gyakorlatot jelenti, kiforrott formájában nagyjából a XI. századtól van jelen, de egyes tanításait már a Krisztus utáni I. századtól jegyzik. Nem kell elhinni nekem semmit, de tessék utána olvasni, mert ez bizonyítható. Az ellenkezõje sajnos nem.
Az a legszomorúbb az egészben, hogy ezeket a káros folyamatokat az emberiség felé folyamatosan jelezték. Ott van például Alexandre Dumas regénye, az Egy orvos feljegyzései (Joseph Balsamo),- Európa könyvkiadó, Budapest, 1979. Ebben Dumas összetéveszthetetlenül leírta nekünk az összeesküvés lebonyolításának a módját, részleteit, hogy hogyan készítették elõ a háttérben az ún. nagy francia forradalmat. Vagy ott van Tolkien Gyûrûk ura trilógiája az 1950-es évekbõl. Ugye tudjuk, hogy ebben a regényben mi a gonosz manifesztációja? Annak, aki nem tudná, elárulom: Egy hatalmas torony tetején csücsülõ mindent látó szem. De még csak nem is ez Tolkien regényében a legelborzasztóbb, hanem az, ahogyan meglehetõsen sötét és misztikus köntösbe csomagolva leírja a világban munkáló árnyék mûködését. Csak kulcsszavakban: Hazugság, megtévesztés, viszály, félelem. Ezek pedig nem mások, mint az elemi õsgonosz attribútumai. És a legfélelmetesebb az, hogy ezeket mûködés közben látjuk.
Tolkien-ben egyébként önmagában nem ez az érdekes, nem a félreérthetetlen közlések. Hanem az, hogy még azt is elárulja nekünk, hogyan lehet leleplezni az ellenséget. Márpedig egy sötétben bujkáló, az életünkre törõ ellenség mielõbbi felfedése már egy fél gyõzelem, de legalább is az életünk múlhat rajta.
A Szilmarilokban a világ teremtését a teremtõ Isten az ainuk (angyalok) közremûködésével énekszóval, vagyis a hang segítségével végzi el,- mert ugye kezdetben vala az ige. És ahogy az Isten megénekli a világot, és az angyalok szépen, lágyan bekapcsolódnak a teremtés folyamatába, a kórusban egyszer csak, kezdetben halkan, majd egyre erõsödve, egyszerre szólva valahonnan, valakitõl a hangok elkezdenek disszonálni. A zenében a disszonancia az összhangzás ellentéte, tehát a rosszhangzás. Persze kiderül, hogy a hamis hangzás forrása Melkor, Isten elsõ angyala volt. Attól most tekintsünk el, hogy ez így ebben a formában tulajdonképpen valamiféle középkori kathar, de legalább is mindenképp valamilyen kifordított eretnek teremtéstörténet,- abból a szempontból, hogy tulajdonképpen a Sátánt társteremtõvé teszi, amit alapból kikérek magamnak,- mert a lényeg az, hogy ha két kevéssé különbözõ magasságú hang egyszerre szól, vagy ha a két hang kevéssé tér el valamely jóhangzású hangköztõl,- ugye ez a disszonancia,- na akkor és ott van jelen Lucifer.
Ezen a ponton, és a zenetudománytól eltekintve nekünk elegendõ csak a két egyszerre szóló hang kevéssé való eltérését megjegyezni. Magyarul olyan, mint a mienk, de mégsem a mienk. Például: Amikor egy nagy tudású tanító egy nagy királyunk dicsõ tettei után (állítólagos egyik) teremtõ Istenünkrõl, a Földanyáról kezd papolni nekünk, akkor vegyük már észre, hogy a helyzet, az elénk vázolt történet disszonáns, hamis, a teljesen mindegy milyen szeretet- és kenetteljes elõadásmód ellenére. És ez nem azért van, mert nõellenes lennék, hanem azért, mert az ilyen történetekben a szentháromság egyik tagját szinte biztos, hogy a földanya- istenanya valamelyikére cserélik, akit mindig a földdel, tehát az anyagi világgal hoznak összefüggésbe, ami még a katharok szerint is eredendõen rossz, hiszen annak ura a Sátán. Azt meg különösen nehéz elképzelnem, hogy mondjuk Szent László király két templomba járás között a földet csókolgatta. Igaz, sártemplomok sem épültek, és a szentképeket sem dobálták össze földdel.
Minden ellenkezõ híresztelés dacára nem vagyunk természeti népek, hanem kultúrnépek. Aki természeti népet akar látni, az menjen Afrikába. Sosem éltünk harmóniában a természettel, mindig formáltuk, átalakítottuk azt, vagyis gazdálkodtunk vele,- jól, vagy rosszul,- végül is ezt kaptuk utasításba. Ezért aztán eljutottunk a jurtától a legendás,- és talán szakrális,- fellegvárakig (gondoljunk Budára, vagy csak arra, hogy az ismerteknek micsoda atmoszférájuk van). Én még nem láttam olyan ún. természeti népet, amelyik olyan magas szintû saját írást fejlesztett volna ki, mint a magyar rovás. Ha meg már Mezopotámiába is behelyezzük magunkat, akkor vagy a zikkuratokat bontsuk már le, vagy a gondoskodó föld- istenanya mítoszát felejtsük el végleg. A kettõ együttcsengése hamis.
A természeti népeknek természeti istenei vannak. Így természetesen egy természeti istenanyának természeti isten férj dukál. Na de kérem, neki van ám neve is. Az Arthur Tarot kártyában a XV. Lap személyesen Cernunnos, a Szarvasisten. És nem, õ nem azonos a csodaszarvassal, mert érdekes módon az állati ösztönöket testesíti meg. A Szarvasisten a hagyományos Tarot kártyában közismertebb nevén az Ördög. Abba, hogy kettejük kicsi fia vajon ki lehet, bele sem merek gondolni.
Nem árt tudni azt sem, hogy érdekes módon a boszorkányüldözések megszûnése után soha nem látott virágzásnak indult a boszorkányság, és ez a folyamat napjainkig is tart, sõt, az újkori spiritizmus elõretörésével még jobban megerõsödött. Ilyen például az ún. wicca kultusz. Budapesten a nagy okkultista katyvaszban még kifejezett wicca boltok is vannak, tessék bátran bepötyögni az internetes keresõbe. A wicca kultusz fogalmi meghatározása szerint nem más ez, mint egy õsi természetvallás és életmód. Egyik kisebb ünnepük az õszi napegyenlõség idején, szeptember 21-én a Mabon, magyarul a Földanya ünnepe,- igen helyben vagyunk. Ez már nem is disszonancia, hanem egyenesen harmónia. Egyébként 8 ilyen ünnepük van, mindegyiket szombatnak (Sabbat) hívják, mivel ezek az ún. boszorkányszombatok. Talán az sem véletlen, hogy Himmler, mint a nagy germán,- természetesen természeti,- õsök megszállott kutatója a világ legnagyobb boszorkányokra vonatkozó könyvtárát hozta létre a maga idejében.
Azt tudjuk, hogy az apácák életüket Istennek rendelik alá. Így ennek ellentettjeként az is tudható, hogy a boszorkányok az Ördög jegyesei, ahogy az is, hogy csak úgy, mint a mágusok, mágiával foglalkoznak, mint például a szerelmi bájitalok, szerelmi kötés, jóslás. Ezekhez járulnak a különféle varázsigék, amikben érdekes módon visszatérõ elem a különféle túlvilági lények neveinek szajkózása, a legismertebbek Istár és Asztarté (a középkorban démonnevek), Ízisz (gondolom, mint az egyiptomi szabadmajterosok õsanyja), és maga Vénusz. A Vénuszról tudni kell, hogy ez az Esthajnal csillag, a legfényesebb objektum a földrõl szemlélve,- a Holdat nem számítva,- az okkultista hagyományban és egyébként is, az, aki Fényes Csillagnak is szólíttatik egy bizonyos könyvben (és aki ezen minõségében pont a Földre pottyant), szeretett Fényhozónk, személyesen a nagyságos Lucifer.
Innentõl kezdve az a fajta csillagjóslás, ami a bolygók állásából von le következtetéseket a jövõre vonatkozóan,- vagyis az asztrológia,- már csak azon okból is hitelét veszti számomra, hogy egyikõjük éppen õ. Én nem szeretném, ha nekem bármit is sugalmazna ez a patásállat.
Éppen ezért hiteltelen az olyan állítás, amely szerint a magyar királyok az asztrológiával, mint csillagjóslással, és nem, mint csillagászattal foglalkoztak, mivel nem voltak luciferiánusok. A csillagok kémlelése természetes szükséglet például a mezõgazdaság szempontjából, de hogy direkt módon, mint jóslást alkalmazták volna, az elképzelhetetlen.
A jóslást nem szabad összekeverni a jelekbõl való olvasással. Ha Isten jelet küldött a magyar királynak, mert éppen erre volt szükség, akkor jelet küldött, és a magyar király ezt valószínûleg értette is. Éppen ezért semmi szüksége sem volt arra, hogy direkt módon jósoltasson magának, tehát nem foglalkozott jóslással. A jóslás aktív tevékenységet jelent, a mágia egyik formája, a jelekbõl való olvasás viszont egyszerûen jelekbõl való olvasást jelent, és nem varázslást.
A mágia a legáltalánosabb értelemben azt jelenti, hogy az elme valamiféle titokzatos és természetfeletti módon hatást fejt ki a világra az ún. mágus akaratának megfelelõen. (Ilyen példa lehet a mai világban a televízió). Az elsõ ismert mágusok egyike Simon mágus, aki Szamariában fejtette ki áldásos tevékenységét, és aki Fülöp diakónus hatására megtért. Sajnos azonban késõbb sem sikerült levetkeznie a beidegzõdéseit, és pénzen akarta megszerezni a csodatévõ erõt az apostoloktól, mire Péter apostol akkurátusan kénytelen volt tudatni vele, hogy a szóban forgó dolog sajnos nem eladó. Így lett szimpatikus mágusunk személye az eretnekség bûnének és a hitetlenségnek az õsmintája (simónia).
A mágusok olyan tettekrõl híresültek el a középkorban, mint az aranycsinálás, meg a bölcsek kövének a keresése. Az akkori feljegyzések szerint nem voltak túl sikeresek választott hivatásukban, sokan akasztófán, vagy kerékbe törve végezték, és az Ördöggel való szövetségkötések is rendre balul ütöttek ki számukra. Legismertebb képviselõjük maga a nagy Nostredamus, aki olyan magas szintû tudás birtokába jutott, hogy máig képtelenek vagyunk megfejteni. Így híres próféciáit sajnos a meg nem értettség, és a feledés jótékony homálya lepi be.
A mágusok tevékenysége a XIX-XX-ik század fordulójának tájékán aztán újult erõvel kitört. A századelõ híres mágus-polihisztora a nagy, és bevallottan sátánista Aleister Crowley volt, aki valójában az Edward névre hallgatott, és aki a különféle tudatmódosító szerek hatására rendszeresen kommunikált túlvilági lényekkel. Végül is nem sikerült megszereznie az örök élet titkát, ezért 1947 decemberében elhunyt. A XIX-ik, XX-ik századi mágusok és okkultisták körében különösen elterjedtnek számított a Lévi férfinév. A nagy hitehagyások miatt szükség volt rájuk, hogy a talajvesztett tömegeket a spiritizmus bûvkörébe vezessék. Hasonló jelenségek figyelhetõek meg ma is, például Magyarországon. Leggyakrabban alkalmazott elnevezésük a magyarságkutató.
Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy a táltosok kik voltak, de hogy mágusok nem, az hétszentség. Feltételezésem szerint, mivel a pálos és a táltos elnevezések ilyen szépen összecsengenek,- divatos logikával élve,- ezért (is) valószínû a táltosok rendjének a pálosok rendjében való folytatódása. Valószínûleg tudósok, és szent emberek, remeték, papok lehettek, akik mágiával biztosan nem foglalkoztak, mert a mindenkori király mérgében fogpiszkálóval és lassan szelte volna le a kezüket. Sajnos a mágia olyan tudomány, amely egész embert kíván, így a bölcselkedésre, a mûvelõdésre és az Istennel való kapcsolattartásra nem marad mellette idõ. A pálos rend (Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae) egyébként az egyetlen magyar alapítású szerzetes remete rend, a rend patrónusa Remete Szent Pál. Egységes szervezetük megszilárdulása a 14.-ik század elejére tehetõ. Közismertek a fehér csuha viseletérõl, így érdekes az áthallás a táltos paripára, ami szintén fehér. Gulácsy Irén Nagy Lajos király címû regényében is megjelennek, mint a király tanácsadói lelki ügyekben, akik segítenek értelmezni a királynak a kapott jeleket, és aminek hatására Nagy Lajos 1381-ben megszerzi Velencétõl Remete Szent Pál ereklyéit a rend részére.
Csak feltételezés, és nem bizonyított az az elmélet,- amely a sajátom,- mely szerint Szent István király valószínûleg a táltosok tanácsára, a Krisztus utáni ezredik év környékén az ország területén ekkor már nagy számban nyüzsgõ mágusokat egyszerûen lemészároltatta. Az évszázadok során azonban bebizonyosodott, hogy sajnos nem járt sikerrel, és az 1860-as években a mágusok az országot Galícia felõl ismét elözönlötték. A rosszindulatú idegen jelenlét bosszúja teljesedett ki végül Szent Imre herceg halálában, valamint a Turul nemzetség királyainak lejáratásában, amely a mai napig is folytatódik.
A másik lehetõség az, hogy a táltosok valóban a zsidó Nostredamus magyarországi kollégái, vagyis mágusok voltak, és semmi közük a pálosok rendjéhez, ebben az esetben viszont csak örülhetünk, hogy legalább átmenetileg megszabadultunk tõlük. Részemrõl az elsõ változatot támogatom.
Amikor olyan fogalmak jelennek meg a magyarság történetének legújabb kori kutatásában, mint a mágus, az asztrológia, a jóslás, a bolygók, a reinkarnáció, a különféle csakrák, a bújtatott természet imádat és bálványimádás, vagy az isteni személyek más személyekkel való helyettesítése, akkor joggal ad aggodalomra okot az a feltételezés, hogy öntudatra ébredés és magyarság- õstörténet kutatás címén valójában az újkori spiritizmus és a zsidó misztika elültetése zajlik a magyar fejekbe. Ezért nem szabad ellenõrizetlenül befogadni semmilyen információt.
F.L.
2013.06.30.
Nekem ez a földönkívüli, illuminátus, szabadkõmûves, stb. kapcsolati téma mindig elég gyanús volt. Abból az okból kifolyólag, hogy olyan titkosak, hogy gyakorlatilag mindenki tud róluk és a téma szakirodalmával Dunát lehetne már rekeszteni a szennyirodalomtól kezdve a komoly, tudományos megalapozottságú mûvekig. Nagyon zavaró az egyértelmû szimbólumok mindennapi jelenléte (például a közismert egydolláros), és az ettõl való tudatalatti, folyamatos borzongás és rettegés érzése. Emberek milliói lógnak a neten, hogy megtudjanak valamit, igazából mégse tudnak semmit.
Ebbõl több évi,- divatos szóval,- kutatás után sem lehet rájönni tulajdonképpen semmi konkrétumra. Vagy éppen túl sokra. Ha valaki olvasta Umberto Ecco: A Foucault –Inga címû mûvét, az tudja mirõl beszélek. (A baloldali tüntetésekrõl szóló részeket érdemes átugrani). Ha a különbözõ források darabjaira úgy tekintünk, mint egy nagy kirakós játék részeire, akkor is állítom, hogy bármilyen elméletet össze lehet belõlük eszkábálni. Vagy éppen annak az ellenkezõjét.
Erõs a sejtésem arra nézve, hogy ezekre az elméletekre nézve Ockham borotvájának az elve (Pluralitas non est ponenda sine necessitate, vagyis hogy Csak szükség esetén posztulálj sokféleséget) csak részben, vagy egyáltalán nem alkalmazható. A felszínen vizsgálódni mindenképpen egyszerûbb olyan értelemben, ami a közismert példákat illeti (gondolok itt például a média szereplõinek, vagy a politikusok többségének a karakterisztikájára). Ez eddig rendben is lenne, mert ebbõl sok egyértelmû következtetés is levonható.
A probléma gyökerét az információk forrásában látom. Az információ a legkülönfélébb csatornákon érkezik,- televízió, filmek, könyvek, dokumentumfilmek, etc. Az ember a bõség zavarában szenved, a források többsége pedig nem autentikus abban az értelemben, hogy minden ilyen információ valaki másnak a szûrõjén keresztül érkezik. A kulcsszó: A szivárogtatás. A történeti tapasztalat alapján a kiszivárogtatások, ha úgy tetszik a témák lebegtetésének a célja valószínûsíthetõen mindig az, hogy az emberek gondolkodását valamilyen irányba tereljék. Ezzel gyakorlatilag azt érik el a csatorna másik oldalán lévõk, hogy mi az, amit az adott információval kapcsolatban gondolnunk kell. Személyes ellenjavaslatom lenne a lelkiismeretünkre, ösztöneinkre való hagyatkozás egy-egy ilyen kérdés megítélésénél. Ennek persze sine qua non (elengedhetetlen) feltétele a szilárd erkölcsi alap. Semmilyen információt és csatornát nem szabad fenntartások nélkül elfogadni.
Mondok egy közismert példát, már volt róla szó. Évek óta nem tudom eldönteni a rámzúduló nagy mennyiségû, egymásnak néha tökéletesen ellentmondó, mégis nagyszerû igazság elemeket tartalmazó elméletek, információk közül, hogy melyik az igazi például a magyarság õs- vagy eredet történetével kapcsolatban. Kinek higgyek? Badinyi-Jósnak, Szántai Lajosnak, Pap Gábornak, Kubinyi Tamásnak, a harmadiknak, negyediknek, ötödiknek, etc. Még akkor is nehéz a döntés, ha ezek az elméletek meglehetõsen sok ponton összecsengenek.
Szerencsére vannak szilárd pontok a magyar történelemben, mint Szent László tevékenysége, vagy II. Rákóczi Ferenc karizmája. Ha magunkba nézünk, ezek megkérdõjelezhetetlenek. Magyarként e nevek és tetteik hallatára legalább az ember lelki szemei könnybe csordulnak. De említhetném dicsõséges nagykirályunkat is. Az õ életük ugyan mindent önmagában még nem fog megmagyarázni, de olyan igazodási pontokat adnak, amelyekhez fenntartások nélkül ragaszkodhatunk,- legalább is egyenlõre.
Meglátásom szerint azonban belátható idõn belül,- amennyiben a jelenleg is ható folyamatok irányváltás nélkül tovább zajlanak,- õket is elveszítjük kivétel nélkül. Szent Istvánt, Kossuthot, IV. Bélát, most a legújabb korban vették el tõlünk, Görgey-t, Horthy-t, Petõfit már egy ideje és hány olyan történelmi személyiségünk van még, aki száz éve nemzeti hõs volt, most meg már a nevét sem tudjuk.
Én már most szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy húsz, harminc év múlva se Rákóczink, se Szent László királyunk nem lesz és Mátyás király lesz a legnagyobb hazaárulónk, amiért a Habsburgoknak egy fondorlatos szerzõdéssel gyakorlatilag átjátszotta a trónt, amit a Jagellók csak keservesen tudtak ideig-óráig magyarnak megõrizni néhány keserves évtizedig. Még a kincstárat is hazavágta. Mert ugye így is lehet interpretálni. És fogják is, ha nem vigyázunk.
Ennek tükrében talán nem véletlen Skultéty László hamvainak napokban történt újratemetése sem.
Ugyanennek a hülyítésnek kellett lezajlania már korábban is, ezért nem ismerjük közelebbrõl például az Attila király és az Árpád fejedelem között eltelt idõszakot sem, csak hallomásból és nagyvonalakban. Ezt nyilvánvalóan Mátyás alatt még nem lehetett véghezvinni, sõt a Jagelló királyok alatt sem. De addig sem, amíg Erdély õrizte függetlenségét. A folyamat egyértelmûen és köztudomásúan köthetõ a Habsburgokhoz is. De nem rájuk akarom kihegyezni, mert õk csak a felszín. De mondjuk õk az elsõként megnevezhetõ felelõsök. Másodsorban szégyelljük magunkat, hogy nem tudunk eleget a történelmünkrõl, meg azért is, hogy egymás torkának esünk itt, az ún. nemzeti oldalon csak azért, hogy a saját igazunkat egymással szemben(!) erõszakosan bizonyítsuk. A vélemény olyan, mint az ember hátsója,- mondta egy bölcs ember,- mindenkinek van, de senki sem kiváncsi a másikéra,- és ez Magyarországon hatványozottan érvényesül.
Én nem tudom megmondani az igazat a magyarság ún. valódi történetével kapcsolatban, hogy melyik fejedelem, hadvezér, asszony mikor mit tett pontosan, és mit cselekedett. De azt biztosra veszem, hogy a jelenlegi folyamatok, elméletek és a magyarságtudati mainstream sántítanak. Számomra,- és hangsúlyozottan a jelenlegi körülmények között,- az tûnhet elsõsorban hitelesnek, aki beismeri a tévedés lehetõségét. Így én sem tehetek másképp. Ez ugyan lelkiismeretes, szép cselekedetnek tûnhet, de felhívnám a figyelmet azért arra is, hogy ez végsõ soron akár a teljes relativizálódáshoz is vezethet, amiben utolsó fogódzóinkat is elveszíthetjük. Óriási csapdahelyzetben vagyunk tehát, így a kevés ismert tényen felül csak a lelkiismeret maradhat kapaszkodónak. Az ember természetes ösztöne ugyanis az a képesség, hogy a mondással ellentétben a hülyeséget, a salakot igenis kilöki magából. Ezért nem emlékszünk az iskolában megszerzett hasztalan ismereteinkre, mert az ember természetes módon taszítja magából az igazságtalanságot, a hazugságot. Amennyiben van lelkiismerete.
Ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos tananyagot el kellene vetnünk, mert például a történelmi események idõbeli sorrendiségének tudása kellõ alapot szolgáltat. Az azokhoz fûzött véleményeket, magyarázatokat már inkább rostálhatjuk a megfelelõ mértékben. Például a közismert magyargyalázó kijelentéseket.
Ez egy módszer arra nézve, hogy egy olyan alapvetõ, szilárd vázhoz jussunk, amire a további ismereteket, véleményeket késõbb már képesek leszünk ráhúzni könnyedén. Tehát: Olvassuk újra, és tanuljuk meg a régebbi tankönyveket.
Ez nagyon nem könnyû. De abból kell kiindulni, hogy ezeket a tankönyveket bizony gyerekeknek írták, és így nekünk sem jelenthet gondot.
Régen mondták a magyarra, hogy jogásznemzet. Ez a kijelentés csak a modern idõkben nyert pejoratív értelmet, mert eredetileg a valós magyar történelem, vagyis az alkotmány ismeretét jelentette. 1945 elõtt az alkotmány nem egyetlen papírfecnit jelentett, mint manapság, hanem olyan sarkalatos törvények sorát, amelyek a magyarság történeti fejlõdését, haladását jól látható módon leképezték, megjelenítették, Szent István törvényeitõl kezdve az Aranybullán át egészen a Horthy Miklós kormányzói jogköreit tárgyaló törvénycikkig,- hogy csak néhány példát említsek,- a közismert és régi jogszokásokkal egyetemben. Ezt hívtuk mi történeti alkotmánynak, és például az Egyesült Királyság még ma is ilyen történeti alkotmány alapján mûködik. De hívhatjuk õsi alkotmánynak is, amely az õsforrást õrizte az egymásra lényegileg is épülõ szabályok láncolatában akár Nimródtól számítva egészen Horthy Miklósig.
Ez most elsõre tûnhet bonyolultnak is, de az ilyen õsi alkotmányban foglalt ismeretek valójában az ember természetes, jóra való lelkiségét fejezik ki, természetes, magától értetõdõ állapotát. Kicsit morbid, de igaz, mert tagadhatatlan, ha brutális is, hogy a tolvajok kezét bizony levágjuk,- és ez a természetes, nem az, ami most van. A megfelelõ, vagyis szilárd erkölcsi talapzaton álló emberekkel ez a természetes állapot mûködtethetõ, és fenntartható, a történelmi bizonyíték fényében legalább 1000-1500 évig, amely adat nagyjából-egészében cáfolhatatlan.
De még mielõtt valaki rám fogná, hogy én itt egyszemélyes alkotmányozó nemzetgyûlést tartok, szeretnék megnyugtatni mindenkit ennek az ellenkezõjérõl. Egyszerûen elkeserítõ azt látni, hogy még a legjobb szándékú magyar ember, vagy honleány is gyakorlatilag és alapvetõen az ismeretek hiányától szenved, aminek következtében bármilyen, akár irányított információ egészséges szûrés nélküli befogadásra képessé vált. Vagyis nem vagyunk képesek felismerni a disszonanciát, mint a zenében a fülünkkel a hamis hangokat.
A középkorban elterjedt volt a mondás, hogy Magyarországon még az utolsó paraszt is folyékonyan beszéli a latint. A rossz nyelvekkel ellentétben ez nem jelentett olyasmit, hogy elnyomták volna a magyar nyelvet,- hiszen gyönyörû nyelvemléki maradványok, ha töredékesen is, éppen ebbõl az idõszakból maradtak ránk,- hanem a magyar nép egyszerû emberekhez képesti kimagasló mûveltségét fejezte ki. Ehhez képest a mai állapotunk elég siralmas. Nem hogy a latint, a magyart sem beszéljük már lassan normálisan.
Magyarország néhány véletlen,- ha van ilyen,- folytán egy kicsit szerencsés helyzetben is van ugyanakkor, mert egyértelmûen rendelkezésre állnak olyan adatok, amelyek korábbi összesküvéseket már lelepleztek. Nem fogom századiknak elismételni az interneten is hallgatható, könyv formájában is elérhetõ anyagokat, csupán egyet ajánlanék feltétlen olvasás gyanánt, szerintem megkérdõjelezhetetlen forrásként, amivel nyilván már sokan találkoztak: Dr. Somogyi István: A szabadkõmívesség igazi arca, Budapest, 1929, Apostol Nyomda Könyvkiadó vállalat.
A mû érdekessége nem az összeesküvés tényének a feltárásában áll,- bár az is érdekes,- hanem abban, hogy a módszerét is félreérthetetlenül elénk tárja. Ezért érdemes alaposan áttanulmányozni. Ezek a módszerek megítélésem szerint sokat azóta sem változhattak, legfeljebb kibõvültek.
Ezen módszerek egyike a hamis tudás átadása. A hamisság, az álnokság az emberiség mítoszaiban köztudomásúlag és rendszerint a Gonoszhoz köthetõ. A Gonoszról manapság azt tartják leggyakrabban, hogy bizonyos emberek felett álló hierarchiákban, szervezetekben, testületekben, vagy éppen az egyénekben manifesztálódik, tárgyiasul. Ilyen hierarchia például az Európai unió, vagy ilyen szervezetnek ismert például az ún. Bilderberg csoport, maga a szabadkõmûvesség, az illuminátusok, és így tovább. Kétségtelen tény az, hogy az emberek viselkedésében is történnek olyan megnyilvánulások, amelyek a megtestesülõ gonosz mûködésére engednek következtetni. (Lásd. Popper Péter: A sátán a XXI-ik században, Saxum kiadó, 2002).
Meg kell mondanom azonban, hogy én ezekkel a feltevésekkel legfeljebb csak részleteiben értek egyet, és nem gondolom, hogy egy ilyen hierarchia, vagy szervezet léte önmagában magyarázat lenne a leírt jelenségekre. Magyarán szólva a gonosz lényege nem egy szervezetben, és nem is az emberben keresendõ. Mert ha elfogadnánk az ilyen nézeteket, azzal tulajdonképpen magának a gonosznak a létezését tagadnánk úgy, hogy közben tudjuk, hogy mûködik. Ez óriási paradoxon. Ez nem valami filozófiai, sem pszichológiai ismeret, egyszerû józan paraszti ész, a közismert Micimackó effektussal fûszerezve. Ha a gonosz egy szervezet, vagy bennünk van, tehát mi magunk, emberek vagyunk a gonosz, akkor értelmezhetetlen bármilyen bennünk lévõ erkölcsiség, hiszen a gonosz nem jó, és nem is erkölcsös, így következésképp mi sem lehetnénk azok, de még nem is tudnánk, hogy mi az: Jónak lenni. Azt állítom, hogy nem vagyunk szürkék, nem születünk úgy, hogy a fekete és a fehér csírája eleve bennünk van, hanem hogy alapvetõen tiszták vagyunk, és külsõ erõhatások következtében szürkülünk és kopik bennünk az erkölcsi érzék, mivel nem születünk skizofrénnek se. Így a jin-jang maci is hazugság.
Például: A gyermekek ártatlanok, mondják. Nyilván nincs fejlett erkölcsük, nem tudják a jó és a rossz közötti különbséget, amit késõbb beléjük nevelünk, egyszerûen ártatlanok, egyfajta boldog tudatlanság állapotában. Ezt hívhatjuk az ember legtisztább, legtermészetesebb állapotának. Én így hívom: Paradicsomi állapot. És ha egy ilyen kis ember példának okáért véletlenül eltör egy teáskannát, a büdös életben nem jönne rá magától, hogy esetleg valami rosszat tett, mert mondjuk ezzel fájdalmat okozott másnak, és mondjuk lelkileg. Az igazság az tehát, hogy ha gonosz lenne, vagy benne lenne, élvezné. De nem élvezi a pusztítást, mert nem is tudja, mi az a gonosz.
Az elsõ kísértések éppen általunk kerülnek az elméjébe, a gonosz tehát mindig kívülrõl érkezik. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor miért nem válunk mindannyian gonosszá, a válasz az, hogy az ember ezt a paradicsomi állapotát végig megtartja az életében valahol mélyen belül, és az nem változik, hanem csak kopik. Pusztul, mert pusztítják folyamatosan, és éppen ezért törekszik arra, hogy az életünk jó legyen. Eltérõ minták hatására eltérõ ütemben használódunk el, eltérõ minták hatására kiben-kiben eltérõen fejlõdik ki egyik, vagy másik oldal. Ennek alapján az utolsó analfabéta gyilkos is gonosznak tételezõdik, tehát az üresség, a semmi, a tudatlanság, a jónak a nem tudása egy negatíve gonosz állapot. A tudatlanság kialakulásában maguk is gonosz erõk hatnak, tehát maga az állapot sem lehet más, mint gonosz. Ezért szükségszerû az ilyen cselekedetek szilárd megtorlása, mert az, aki nem törekszik és nem vágyik vissza paradicsomi, természetes állapotába, az maga is gonosszá válik, és ellenünkre tör. A jó dolgok megtörténtével járó elégedettség érzésünk ennek a pillanatnyi természetes állapotnak az elérését jelenti, az öröm, a boldogság pedig kifejezhetõ úgy is, mint amikor találkozunk egy pillanatra az Istennel. Talán ezért sóvárgunk mindig annyira Isten után, és e boldog állapot keresése, ahol nincsen rossz, csak eredendõ ártatlanság, az Isten keresésének a metaforája. Ha a bûnt megkapjuk, így indul a fejlõdésünk, és onnantól magunk döntjük el, hogy gonoszak, vagy jók leszünk. Tehát: Ennyiben rajtunk is múlik, a felelõsségünk óriási, mert a pillanatnyi öröm gonosz eszközökkel is elérhetõ cél.
A gyermek példája pedig nem más, mint a Paradicsomból való kiûzetésünk története. Az ember természetesen boldog tehát mindaddig, amíg meg nem jelenik az Idegen. Így érthetõ a Biblia egyes tanai felett való megdöbbenés, akárhogy toldozták- foldozgatták is.
Ez persze még nem magyarázza a kiváncsiságot, hogy mégis miért evett akkor az ember arról fáról. Egyszerûen azért, mert nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz. Lényegtelen a kíváncsisága, a lényeg az, hogy a tudás híján valójában döntési helyzetben sem volt. Akkor mire figyelmeztet mindez minket, magyarokat? A tudás fontosságára. Arra, hogy tudatlanul döntési helyzetben sem vagyunk. Hozzáteszem, mindezt sokan és sokféleképpen magyarázták már, így az értelmezés nem kizárólagos.
Ha a gonosz ilyen módon kívülrõl jön, akkor az nem lehet szervezet, se mi magunk. A szervezet, és a hierarchia ugyan rajtunk kívül van, de önmagában nem akarattal bíró létezõ. Kell lennie tehát mögötte valakinek, aki a cselekedeteit befolyásolja. A gonosz tehát nem valami, hanem valaki. És azért nem lehet ember, mert az ember a paradicsomi állapotból indult, jóról, rosszról mit sem tudva. Önmagát meg nem ronthatta meg. És itt érhetõ tetten egyébként a Sátán legnagyobb csalása, önmagának letagadása. Érdekes, hogy sokan szajkózzák különbözõ helyzetekre a Sátán legnagyobb trükkjét, miközben valójában nem értik, nem értik annak lényegét, és mosolyogva, elégedetten nyugtázva tudásuk mélységeit eljutnak Rockefellerig. Miközben Lucifer röhög a markába.
Hogyan gondolhatja komolyan azt bárki, hogy tíz-tizenöt vagy akármennyi kretén öregúr irányít egy egész hatalmas bolygót? Ezeknek a vén trottyoknak olykor még a vizelés is nehéz, nemhogy elképzelhetõ lenne az uralkodásuk. Az ember olyan hiú, hogy ha valakinek ekkora hatalma lenne, az nyugodjunk meg, jobban fitogtatná. Mindennapi példák erre szép számban ismeretesek. Mert a jelek, szimbólumok azért ehhez önmagában kevesek. Azok csak jelzik, hogy valójában ki itt a fõnök.
Emberközpontúság. Humanizmus. Emberfia. Emberi jogok. Ugye, milyen ismerõsen hangzik? Ezt hallhatjuk lassan évszázadok óta. Minden tudásunk, cselekedetünk, elvünk, célunk, ideánk központja az ember lett. A szószékekrõl már nem az Isten, hanem az Emberfia tekint le hozzánk, az érthetetlen ezoterikus tanok mind valamiféle belsõ útkeresésrõl szólnak, ami önmagunkhoz vezet, és nagy magyarság kutatók is szinte mindig ide lyukadnak ki. Vagyis az emberhez. Nem is csoda, ha az emberek oly gyakran irtóznak már egymás közelségétõl is. Az emberkultusz atomizálta a valaha összetartó közösségeket. Hát csoda,- kérdem én,- ha képtelenek vagyunk bármiféle összefogásra? Kivel fogjunk össze, azzal, akitõl eleve undorodunk, mert ember? És itt van a bajok valódi gyökere, az a bizonyos kutya elásva. A trükk az volt, amikor Lucifer emberbõrbe bújt, de legalább is emberi álarcba. Pedig az ember fogja magát, belenéz a tükörbe, és látja, hogy ott van (mármint az ember). Letekintek a kezemre, és látom, hogy ott vagyok, érzem az élõ húst, és magamban a lelket, mert gondolkodom: Tehát vagyok. Akkor kérem árulja már el valaki, mi a fene szükség van arra, hogy önmagamat megkeressem, mi szükség van erre a fene nagy emberkutatásra? Elárulom: Semmi.
Ha Istent le tudom cserélni az emberre, akkor bármit relativizálhatok, bármit bármire lecserélhetek. Az Isten fiát Emberfiára, a szent lelket istenanyára, az istenanyát földanyára, az atyát anyára, és miképpen a mennyben, úgy a földön is, az anyát apára, mert így már két apám is lehet, és férfi létemre már nõ is lehetek, mert megtehetem, hiszen most már relatív ez is. Talán a relativitás elmélet sem véletlen, hogy éppen ekkor született, ha már a paradigma szerint a természettudományok törvényeit végre a társadalomtudományokra is szabadon gyakorolhatom.
Így a magyar történelem is lecserélhetõ. Életfa, szívcsakra, meg a régi magyar királyok titokzatos-misztikus legendái. Ez mind szép és jó, csak nekem az a bajom, hogy ha kinyitom a zsidó Kabbalát, akkor a magyar uralkodókon kívül az összes többit ugyanígy megtalálom, ugyanilyen formában. (Vö: Will Parfitt: Kabbala, a tudat térképe, Édesvíz kiadó, 2004.). És mivel a zsidó kabbala évszázados múltú, ezek a magyarság elméletek meg csak mostanában jelentek meg, hajlok arra a nézetre, hogy utóbbiak merítettek az elõbbibõl, és nem fordítva. És mivel a Kabbalát nagyon sokan gyakorolják világszerte, én semmilyen ehhez hasonló hitet gyakorolni nem szeretnék. Én megvagyok a Jóistennel is. A Kabbala maga egyébként a zsidó ezoterikus tudást és gyakorlatot jelenti, kiforrott formájában nagyjából a XI. századtól van jelen, de egyes tanításait már a Krisztus utáni I. századtól jegyzik. Nem kell elhinni nekem semmit, de tessék utána olvasni, mert ez bizonyítható. Az ellenkezõje sajnos nem.
Az a legszomorúbb az egészben, hogy ezeket a káros folyamatokat az emberiség felé folyamatosan jelezték. Ott van például Alexandre Dumas regénye, az Egy orvos feljegyzései (Joseph Balsamo),- Európa könyvkiadó, Budapest, 1979. Ebben Dumas összetéveszthetetlenül leírta nekünk az összeesküvés lebonyolításának a módját, részleteit, hogy hogyan készítették elõ a háttérben az ún. nagy francia forradalmat. Vagy ott van Tolkien Gyûrûk ura trilógiája az 1950-es évekbõl. Ugye tudjuk, hogy ebben a regényben mi a gonosz manifesztációja? Annak, aki nem tudná, elárulom: Egy hatalmas torony tetején csücsülõ mindent látó szem. De még csak nem is ez Tolkien regényében a legelborzasztóbb, hanem az, ahogyan meglehetõsen sötét és misztikus köntösbe csomagolva leírja a világban munkáló árnyék mûködését. Csak kulcsszavakban: Hazugság, megtévesztés, viszály, félelem. Ezek pedig nem mások, mint az elemi õsgonosz attribútumai. És a legfélelmetesebb az, hogy ezeket mûködés közben látjuk.
Tolkien-ben egyébként önmagában nem ez az érdekes, nem a félreérthetetlen közlések. Hanem az, hogy még azt is elárulja nekünk, hogyan lehet leleplezni az ellenséget. Márpedig egy sötétben bujkáló, az életünkre törõ ellenség mielõbbi felfedése már egy fél gyõzelem, de legalább is az életünk múlhat rajta.
A Szilmarilokban a világ teremtését a teremtõ Isten az ainuk (angyalok) közremûködésével énekszóval, vagyis a hang segítségével végzi el,- mert ugye kezdetben vala az ige. És ahogy az Isten megénekli a világot, és az angyalok szépen, lágyan bekapcsolódnak a teremtés folyamatába, a kórusban egyszer csak, kezdetben halkan, majd egyre erõsödve, egyszerre szólva valahonnan, valakitõl a hangok elkezdenek disszonálni. A zenében a disszonancia az összhangzás ellentéte, tehát a rosszhangzás. Persze kiderül, hogy a hamis hangzás forrása Melkor, Isten elsõ angyala volt. Attól most tekintsünk el, hogy ez így ebben a formában tulajdonképpen valamiféle középkori kathar, de legalább is mindenképp valamilyen kifordított eretnek teremtéstörténet,- abból a szempontból, hogy tulajdonképpen a Sátánt társteremtõvé teszi, amit alapból kikérek magamnak,- mert a lényeg az, hogy ha két kevéssé különbözõ magasságú hang egyszerre szól, vagy ha a két hang kevéssé tér el valamely jóhangzású hangköztõl,- ugye ez a disszonancia,- na akkor és ott van jelen Lucifer.
Ezen a ponton, és a zenetudománytól eltekintve nekünk elegendõ csak a két egyszerre szóló hang kevéssé való eltérését megjegyezni. Magyarul olyan, mint a mienk, de mégsem a mienk. Például: Amikor egy nagy tudású tanító egy nagy királyunk dicsõ tettei után (állítólagos egyik) teremtõ Istenünkrõl, a Földanyáról kezd papolni nekünk, akkor vegyük már észre, hogy a helyzet, az elénk vázolt történet disszonáns, hamis, a teljesen mindegy milyen szeretet- és kenetteljes elõadásmód ellenére. És ez nem azért van, mert nõellenes lennék, hanem azért, mert az ilyen történetekben a szentháromság egyik tagját szinte biztos, hogy a földanya- istenanya valamelyikére cserélik, akit mindig a földdel, tehát az anyagi világgal hoznak összefüggésbe, ami még a katharok szerint is eredendõen rossz, hiszen annak ura a Sátán. Azt meg különösen nehéz elképzelnem, hogy mondjuk Szent László király két templomba járás között a földet csókolgatta. Igaz, sártemplomok sem épültek, és a szentképeket sem dobálták össze földdel.
Minden ellenkezõ híresztelés dacára nem vagyunk természeti népek, hanem kultúrnépek. Aki természeti népet akar látni, az menjen Afrikába. Sosem éltünk harmóniában a természettel, mindig formáltuk, átalakítottuk azt, vagyis gazdálkodtunk vele,- jól, vagy rosszul,- végül is ezt kaptuk utasításba. Ezért aztán eljutottunk a jurtától a legendás,- és talán szakrális,- fellegvárakig (gondoljunk Budára, vagy csak arra, hogy az ismerteknek micsoda atmoszférájuk van). Én még nem láttam olyan ún. természeti népet, amelyik olyan magas szintû saját írást fejlesztett volna ki, mint a magyar rovás. Ha meg már Mezopotámiába is behelyezzük magunkat, akkor vagy a zikkuratokat bontsuk már le, vagy a gondoskodó föld- istenanya mítoszát felejtsük el végleg. A kettõ együttcsengése hamis.
A természeti népeknek természeti istenei vannak. Így természetesen egy természeti istenanyának természeti isten férj dukál. Na de kérem, neki van ám neve is. Az Arthur Tarot kártyában a XV. Lap személyesen Cernunnos, a Szarvasisten. És nem, õ nem azonos a csodaszarvassal, mert érdekes módon az állati ösztönöket testesíti meg. A Szarvasisten a hagyományos Tarot kártyában közismertebb nevén az Ördög. Abba, hogy kettejük kicsi fia vajon ki lehet, bele sem merek gondolni.
Nem árt tudni azt sem, hogy érdekes módon a boszorkányüldözések megszûnése után soha nem látott virágzásnak indult a boszorkányság, és ez a folyamat napjainkig is tart, sõt, az újkori spiritizmus elõretörésével még jobban megerõsödött. Ilyen például az ún. wicca kultusz. Budapesten a nagy okkultista katyvaszban még kifejezett wicca boltok is vannak, tessék bátran bepötyögni az internetes keresõbe. A wicca kultusz fogalmi meghatározása szerint nem más ez, mint egy õsi természetvallás és életmód. Egyik kisebb ünnepük az õszi napegyenlõség idején, szeptember 21-én a Mabon, magyarul a Földanya ünnepe,- igen helyben vagyunk. Ez már nem is disszonancia, hanem egyenesen harmónia. Egyébként 8 ilyen ünnepük van, mindegyiket szombatnak (Sabbat) hívják, mivel ezek az ún. boszorkányszombatok. Talán az sem véletlen, hogy Himmler, mint a nagy germán,- természetesen természeti,- õsök megszállott kutatója a világ legnagyobb boszorkányokra vonatkozó könyvtárát hozta létre a maga idejében.
Azt tudjuk, hogy az apácák életüket Istennek rendelik alá. Így ennek ellentettjeként az is tudható, hogy a boszorkányok az Ördög jegyesei, ahogy az is, hogy csak úgy, mint a mágusok, mágiával foglalkoznak, mint például a szerelmi bájitalok, szerelmi kötés, jóslás. Ezekhez járulnak a különféle varázsigék, amikben érdekes módon visszatérõ elem a különféle túlvilági lények neveinek szajkózása, a legismertebbek Istár és Asztarté (a középkorban démonnevek), Ízisz (gondolom, mint az egyiptomi szabadmajterosok õsanyja), és maga Vénusz. A Vénuszról tudni kell, hogy ez az Esthajnal csillag, a legfényesebb objektum a földrõl szemlélve,- a Holdat nem számítva,- az okkultista hagyományban és egyébként is, az, aki Fényes Csillagnak is szólíttatik egy bizonyos könyvben (és aki ezen minõségében pont a Földre pottyant), szeretett Fényhozónk, személyesen a nagyságos Lucifer.
Innentõl kezdve az a fajta csillagjóslás, ami a bolygók állásából von le következtetéseket a jövõre vonatkozóan,- vagyis az asztrológia,- már csak azon okból is hitelét veszti számomra, hogy egyikõjük éppen õ. Én nem szeretném, ha nekem bármit is sugalmazna ez a patásállat.
Éppen ezért hiteltelen az olyan állítás, amely szerint a magyar királyok az asztrológiával, mint csillagjóslással, és nem, mint csillagászattal foglalkoztak, mivel nem voltak luciferiánusok. A csillagok kémlelése természetes szükséglet például a mezõgazdaság szempontjából, de hogy direkt módon, mint jóslást alkalmazták volna, az elképzelhetetlen.
A jóslást nem szabad összekeverni a jelekbõl való olvasással. Ha Isten jelet küldött a magyar királynak, mert éppen erre volt szükség, akkor jelet küldött, és a magyar király ezt valószínûleg értette is. Éppen ezért semmi szüksége sem volt arra, hogy direkt módon jósoltasson magának, tehát nem foglalkozott jóslással. A jóslás aktív tevékenységet jelent, a mágia egyik formája, a jelekbõl való olvasás viszont egyszerûen jelekbõl való olvasást jelent, és nem varázslást.
A mágia a legáltalánosabb értelemben azt jelenti, hogy az elme valamiféle titokzatos és természetfeletti módon hatást fejt ki a világra az ún. mágus akaratának megfelelõen. (Ilyen példa lehet a mai világban a televízió). Az elsõ ismert mágusok egyike Simon mágus, aki Szamariában fejtette ki áldásos tevékenységét, és aki Fülöp diakónus hatására megtért. Sajnos azonban késõbb sem sikerült levetkeznie a beidegzõdéseit, és pénzen akarta megszerezni a csodatévõ erõt az apostoloktól, mire Péter apostol akkurátusan kénytelen volt tudatni vele, hogy a szóban forgó dolog sajnos nem eladó. Így lett szimpatikus mágusunk személye az eretnekség bûnének és a hitetlenségnek az õsmintája (simónia).
A mágusok olyan tettekrõl híresültek el a középkorban, mint az aranycsinálás, meg a bölcsek kövének a keresése. Az akkori feljegyzések szerint nem voltak túl sikeresek választott hivatásukban, sokan akasztófán, vagy kerékbe törve végezték, és az Ördöggel való szövetségkötések is rendre balul ütöttek ki számukra. Legismertebb képviselõjük maga a nagy Nostredamus, aki olyan magas szintû tudás birtokába jutott, hogy máig képtelenek vagyunk megfejteni. Így híres próféciáit sajnos a meg nem értettség, és a feledés jótékony homálya lepi be.
A mágusok tevékenysége a XIX-XX-ik század fordulójának tájékán aztán újult erõvel kitört. A századelõ híres mágus-polihisztora a nagy, és bevallottan sátánista Aleister Crowley volt, aki valójában az Edward névre hallgatott, és aki a különféle tudatmódosító szerek hatására rendszeresen kommunikált túlvilági lényekkel. Végül is nem sikerült megszereznie az örök élet titkát, ezért 1947 decemberében elhunyt. A XIX-ik, XX-ik századi mágusok és okkultisták körében különösen elterjedtnek számított a Lévi férfinév. A nagy hitehagyások miatt szükség volt rájuk, hogy a talajvesztett tömegeket a spiritizmus bûvkörébe vezessék. Hasonló jelenségek figyelhetõek meg ma is, például Magyarországon. Leggyakrabban alkalmazott elnevezésük a magyarságkutató.
Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy a táltosok kik voltak, de hogy mágusok nem, az hétszentség. Feltételezésem szerint, mivel a pálos és a táltos elnevezések ilyen szépen összecsengenek,- divatos logikával élve,- ezért (is) valószínû a táltosok rendjének a pálosok rendjében való folytatódása. Valószínûleg tudósok, és szent emberek, remeték, papok lehettek, akik mágiával biztosan nem foglalkoztak, mert a mindenkori király mérgében fogpiszkálóval és lassan szelte volna le a kezüket. Sajnos a mágia olyan tudomány, amely egész embert kíván, így a bölcselkedésre, a mûvelõdésre és az Istennel való kapcsolattartásra nem marad mellette idõ. A pálos rend (Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae) egyébként az egyetlen magyar alapítású szerzetes remete rend, a rend patrónusa Remete Szent Pál. Egységes szervezetük megszilárdulása a 14.-ik század elejére tehetõ. Közismertek a fehér csuha viseletérõl, így érdekes az áthallás a táltos paripára, ami szintén fehér. Gulácsy Irén Nagy Lajos király címû regényében is megjelennek, mint a király tanácsadói lelki ügyekben, akik segítenek értelmezni a királynak a kapott jeleket, és aminek hatására Nagy Lajos 1381-ben megszerzi Velencétõl Remete Szent Pál ereklyéit a rend részére.
Csak feltételezés, és nem bizonyított az az elmélet,- amely a sajátom,- mely szerint Szent István király valószínûleg a táltosok tanácsára, a Krisztus utáni ezredik év környékén az ország területén ekkor már nagy számban nyüzsgõ mágusokat egyszerûen lemészároltatta. Az évszázadok során azonban bebizonyosodott, hogy sajnos nem járt sikerrel, és az 1860-as években a mágusok az országot Galícia felõl ismét elözönlötték. A rosszindulatú idegen jelenlét bosszúja teljesedett ki végül Szent Imre herceg halálában, valamint a Turul nemzetség királyainak lejáratásában, amely a mai napig is folytatódik.
A másik lehetõség az, hogy a táltosok valóban a zsidó Nostredamus magyarországi kollégái, vagyis mágusok voltak, és semmi közük a pálosok rendjéhez, ebben az esetben viszont csak örülhetünk, hogy legalább átmenetileg megszabadultunk tõlük. Részemrõl az elsõ változatot támogatom.
Amikor olyan fogalmak jelennek meg a magyarság történetének legújabb kori kutatásában, mint a mágus, az asztrológia, a jóslás, a bolygók, a reinkarnáció, a különféle csakrák, a bújtatott természet imádat és bálványimádás, vagy az isteni személyek más személyekkel való helyettesítése, akkor joggal ad aggodalomra okot az a feltételezés, hogy öntudatra ébredés és magyarság- õstörténet kutatás címén valójában az újkori spiritizmus és a zsidó misztika elültetése zajlik a magyar fejekbe. Ezért nem szabad ellenõrizetlenül befogadni semmilyen információt.
F.L.
2013.06.30.
Hozzaszolasok
Oldal: 4 / 4: 1234
#31 |
gladiator07
- 2013. June 30. 20:28:59
#32 |
jodlijogi
- 2013. June 30. 20:38:03
#33 |
kincses
- 2013. June 30. 22:28:25
#34 |
jodlijogi
- 2013. June 30. 22:41:50
#35 |
keepfargo
- 2013. June 30. 22:43:03
#36 |
jodlijogi
- 2013. June 30. 23:01:12
#37 |
gladiator07
- 2013. July 01. 05:35:41
#38 |
postaimre
- 2013. July 01. 05:55:35
#39 |
Maguskacska
- 2013. July 01. 12:34:01
Oldal: 4 / 4: 1234
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.