Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Valami nagyon nincs rendben
Ön még nem kért bocsánatot a "rohadt zsidótól". Siessen, nehogy elszaladjon az alkaommal és a még maradt "vagyonával" együtt! "Éreztem, hogy a családi zsidózás nem vállalható tovább, ellent kell mondani”
Különleges eseménynek adott otthont a budapesti Radnóti Gimnázium. Német tömeggyilkos nácik unokái találkoztak a háború koncentrációs táborait megjárt magyar túlélõkkel és azokkal, akik Magyarországon tapasztalták meg az üldöztetést. Bocsánatot kérni jöttek. LAMPÉ ÁGNES írása.
– Amikor néhány évvel ezelõtt meghalt a nagybátyám, anyám hívott, hogy talált nála pár személyes papírt. Az egyiken az állt, nagyapám bátyja magas rangú náci tiszt volt egy kisvárosban. Talált egy Adolf Hitlernek szóló levelet is a harmincas évekbõl, amelyben felajánlotta a Führernek, legyen a helység díszpolgára, aki ezt örömmel vállalta is – kezdi történetét a német Bärbel Pfeiffer, két kislány édesanyja.
Az Európai Unió által támogatott Aktív Európai Emlékezet Program résztvevõjeként járt a közelmúltban Budapesten, a Radnóti Miklós Gimnáziumban. Egyike azoknak a „náciunokáknak”, akiknek a felmenõi részt vállaltak a tömeges kivégzésekben. Bärbel a Radnótiban beszélt családi múltjáról – jelen lévõ holokauszttúlélõknek, a konferencia több száz magyar és külföldi, zsidó és nem zsidó, hívõ és ateista, keresztény és nem keresztény résztvevõjének.
Véget nem érõ történetek, borzalmak, szenvedés. Nem feledés, sírás és megint sírás.
Egy németországi protestáns gyülekezet lelkészének, Jobst Bittner közösségének tagjai együtt tárták fel családjuk háborús múltját, így derült fény nagyszüleik szörnyû bûneire. Évek óta együtt járják Közép-Európa országait, Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot, hogy „megvallják” bûneiket, és bocsánatot kérjenek az áldozatoktól és leszármazottaiktól.
A budapesti „gyónás” után beszélgettünk Bärbellel.
– Anyai nagyapámról annyit lehetett tudni, hogy egy tankokat gyártó üzemben dolgozott, sok fotó maradt róla Wehrmacht- és SS-egyenruhában – mondja Bärbel. – Egyszer a kezembe kerültek egy Auschwitzot megjárt zsidó emlékiratai, amelyben egy tankgyárról ír: a borzalmas körülményekrõl, arról, hogy az SS-felügyelõk folyamatosan ütötték-verték õket. Fokozatosan állt össze elõttem a mozaik: a nagyapám egyszerû tankgyári munkásból SS-felügyelõvé lépett elõ. Sokkolt a dolog.
Elcsuklik a hangja.
– Minden alkalommal sírok, amikor errõl beszélek. Tudtam ugyanis, hogy nagyapám szíjjal verte édesanyámat, és ha ezt a saját gyerekével meg tudta tenni, bele se merek gondolni, mit mûvelhetett a zsidókkal. Emlékszem, vitt haza ékszereket, amelyeket nyilván tõlük vett el.
Aztán feltette magának a kérdést: és az apja édesapja mit tett a háborúban?
– Annyit tudtam, hogy a tuberkulózisa miatt nem volt katona. Amikor apám egy idõs hölggyel beszélve rákérdezett nagyapám háborús múltjára, a nõ elcsodálkozott: „Hát te nem tudod?” Kiderült, õ szerelte az elektromos hálózatot, és vezette a magasfeszültséget a tizenkét kilométeres villanyvezetékbe az auschwitzi táborban. És õ alakította ki azt a vezetékrendszert is, amelyen a Zyklon–B áramlott a megsemmisítésre szolgáló gázkamrákba. És õ tervezte a birkenaui vasúti rámpát.
Elcsuklik a hangja. És már azt meséli, hogy amikor az anyák hetek múlva újra látták gyerekeiket, akikkel Mengele kísérletezett, annyira sokkolta õket a látvány, hogy belerohantak a magasfeszültségû vezetékbe.
Zokog.
– Borzasztó lelkiismeret-furdalásom van. Nem tudok megbékélni vele. Az idõs hölgytõl azt is megtudtuk, Auschwitz után nagyapám megfenyegette a túlélõket, hogy az ott történtekrõl senkinek nem beszélhetnek, különben újra megtörténik velük, ami ott.
Bár Bärbel hároméves volt, amikor anyai nagyapja meghalt, s akkor már az apai felmenõ sem élt, azt mondja, a történtek kihúzták a lába alól a talajt.
– Elutaztam Auschwitzba, és kértem Jézus bocsánatát, bár ma is úgy érzem, a családom által elkövetett bûnökre nincs mentség. Mindez a szüleimet is megviselte. Apám már rákbetegen, tolószékesen elutazott anyámmal Izraelbe. Az volt a leghõbb vágya, hogy ott kérjen bocsánatot.
A zsidók odamentek hozzá, és megölelték. Azt mondták, hogy amikor a szemébe néznek, tudják, vannak más németek is, mint a „régiek”, és szíves-örömest megbocsátanak. A szüleim hazatértek, apám négy nap múlva meghalt. Büszke vagyok rá.
A budapesti rendezvényen a „nácik unokáinak” bocsánatkérése után Bittner arra kérte a jelenlévõket: akinek a családjában él antiszemitizmus, vagy esetleg õ maga elõítéletes a zsidókkal szemben, de most ráébredt, hibát követett el, és szeretné ezt nyíltan megvallani, beszéljen. Négyen tettek így.
– Éreztem, nincs mese, fel kell állom. Hunyorogtam hátra, megteszi-e még valaki, tartottam a helyzettõl – ez már Gabi története. – Nehéz volt. Utána odamentem az áldozatokhoz, váltottunk pár szót, megölelgettük egymást, sírtunk. Ha anyukám hírét venné, mi történt, nem értené. Sokat kellene beszélgetnem vele errõl. De még nem jutottunk odáig.
Néhány héttel az esemény után az egyik holokauszttúlélõ lakásán találkozunk a program szervezõivel és Gabival, aki nem adja teljes nevét. Azt mondja, ha a rokonai meglátnák az újságban, „kinyírnák”.
– A családban erõs az antiszemitizmus, fõleg apám részérõl, pedig nemigen ismertünk zsidót. Nincsenek is valós érveik ellenük, csak rengeteg indulatuk. Apám 1944-ben született, épphogy megélte a második világháborút. Ha szidni kellett valakit, ha történt valami a politikában, mindig a zsidók kerültek terítékre. A hátterét nem kérdeztem soha, az oka mindig is érthetetlen volt, a család pedig csak hümmögött.
Gabi hívõ, tizenöt évesen tért meg, húszévesen teológiát kezdett tanulni.
– Találkoztam Jézussal, és amikor felfogtam, hogy zsidó volt, éreztem: a családi zsidózás nem vállalható tovább, ellent kell mondani. Apámmal rengeteget konfrontálódtam, de nem tudtam meggyõzni. Semmi nem változott.
– Nagy probléma, hogy nem értjük, miként dolgozhatnánk fel az elõzõ nemzedékek tetteit, azok következményeit, az értékrendjét és traumáit – jegyzi meg Simonyi Andrea, a budapesti rendezvény egyik szervezõje. – Sem az elhallgatás, sem a vádaskodás nem vezet elõre. Nincs folytonosság, mert nincs közös értékrend, még akkor sem, ha kereszténynek mondjuk magunkat. Ez pedig válaszért kiált!
– Mindez a keresztény Európában, a kereszténynek mondott Magyarországon, „Mária országában” történt. A németekkel együttmûködve a magyar hatóságok társtettesként hajtották végre a jogfosztást, kifosztást, gettósítást, bevagonírozást. Utólag egyesek azt állítják, errõl mi nem tehetünk, nem vagyunk felelõsek, hisz megszálltak bennünket is. Igen ám, de volt saját kormányunk, parlamentünk, közigazgatásunk, végrehajtó szervezeteink, amelyek precízen és aktívan végezték a „dolgukat”. Volt kormányzónk, Horthy sem mondott le, a helyén maradt – jegyzi meg Bánki Miklós, a program másik szervezõje.
Gabi, aki katolikus, azt mondja: – Az egyház felsõ szintjein nincs antiszemitizmus, II. János Pál pápa bocsánatot kért, de ez a hozzáállás nem ér le az emberekhez. Pedig többször hivatalosan is megfogalmazták, hogy véget kell vetni az antijudaizmusnak. Sok keresztény számára a kérdés abban merül ki, hogy õ nem zsidó. És ettõl már keresztény.
Egy túlélõ, Julika néni hallgatja a beszélgetést.
– Hétévesen kerültem a Teleki Pál utca 16.-ba, egy nyilasházba. Több mint száz gyerek halt ott meg, a holttesteket vesszõkosárban vitték el. Mindennap azt hallgattuk, hogy belelõnek minket a Dunába. Anyámtól 1944 elején választottak el, õt és a tizenegy éves nõvéremet bevagonírozták. Egyik sem jött vissza. 1944-ben is rengeteg rendes ember volt, akitõl kenyeret, élelmet kaptunk, próbáltak megmenteni minket. A magyarok nem antiszemiták, a politika gerjeszti bennük most is ezt. És gyûlöletben nincs megbocsátás.
Császár József is felállt bocsánatot kérni a Radnótiban. A hatvanhárom éves férfi elõbb szerszámkészítõ volt, majd Nyíregyházán lett tûzoltó, míg 1983-ban Németországba emigrált. Ma egy gyülekezet nyugdíjas mindenese, ahogy mondja, „házmestere”.
– Segítettünk a náciknak, az állam félmillió magyar zsidót deportált, ez borzasztó bûn. Isten ezt számon kéri majd rajtunk. A testvéreim gyerekei harminc körüliek, és az õ körükben is bõven elõfordulnak antiszemita gondolatok. Ha csak finoman rákérdezek, nem vitatkozva, azt válaszolják: minden bajt a zsidók okoznak. Ez megdöbbent, fogalmam sincs, honnan jöhet, hiszen a családomban nem volt szalonképes errõl beszélni.
Valami nagyon nincs rendben.
Link
Különleges eseménynek adott otthont a budapesti Radnóti Gimnázium. Német tömeggyilkos nácik unokái találkoztak a háború koncentrációs táborait megjárt magyar túlélõkkel és azokkal, akik Magyarországon tapasztalták meg az üldöztetést. Bocsánatot kérni jöttek. LAMPÉ ÁGNES írása.
– Amikor néhány évvel ezelõtt meghalt a nagybátyám, anyám hívott, hogy talált nála pár személyes papírt. Az egyiken az állt, nagyapám bátyja magas rangú náci tiszt volt egy kisvárosban. Talált egy Adolf Hitlernek szóló levelet is a harmincas évekbõl, amelyben felajánlotta a Führernek, legyen a helység díszpolgára, aki ezt örömmel vállalta is – kezdi történetét a német Bärbel Pfeiffer, két kislány édesanyja.
Az Európai Unió által támogatott Aktív Európai Emlékezet Program résztvevõjeként járt a közelmúltban Budapesten, a Radnóti Miklós Gimnáziumban. Egyike azoknak a „náciunokáknak”, akiknek a felmenõi részt vállaltak a tömeges kivégzésekben. Bärbel a Radnótiban beszélt családi múltjáról – jelen lévõ holokauszttúlélõknek, a konferencia több száz magyar és külföldi, zsidó és nem zsidó, hívõ és ateista, keresztény és nem keresztény résztvevõjének.
Véget nem érõ történetek, borzalmak, szenvedés. Nem feledés, sírás és megint sírás.
Egy németországi protestáns gyülekezet lelkészének, Jobst Bittner közösségének tagjai együtt tárták fel családjuk háborús múltját, így derült fény nagyszüleik szörnyû bûneire. Évek óta együtt járják Közép-Európa országait, Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot, hogy „megvallják” bûneiket, és bocsánatot kérjenek az áldozatoktól és leszármazottaiktól.
A budapesti „gyónás” után beszélgettünk Bärbellel.
– Anyai nagyapámról annyit lehetett tudni, hogy egy tankokat gyártó üzemben dolgozott, sok fotó maradt róla Wehrmacht- és SS-egyenruhában – mondja Bärbel. – Egyszer a kezembe kerültek egy Auschwitzot megjárt zsidó emlékiratai, amelyben egy tankgyárról ír: a borzalmas körülményekrõl, arról, hogy az SS-felügyelõk folyamatosan ütötték-verték õket. Fokozatosan állt össze elõttem a mozaik: a nagyapám egyszerû tankgyári munkásból SS-felügyelõvé lépett elõ. Sokkolt a dolog.
Elcsuklik a hangja.
– Minden alkalommal sírok, amikor errõl beszélek. Tudtam ugyanis, hogy nagyapám szíjjal verte édesanyámat, és ha ezt a saját gyerekével meg tudta tenni, bele se merek gondolni, mit mûvelhetett a zsidókkal. Emlékszem, vitt haza ékszereket, amelyeket nyilván tõlük vett el.
Aztán feltette magának a kérdést: és az apja édesapja mit tett a háborúban?
– Annyit tudtam, hogy a tuberkulózisa miatt nem volt katona. Amikor apám egy idõs hölggyel beszélve rákérdezett nagyapám háborús múltjára, a nõ elcsodálkozott: „Hát te nem tudod?” Kiderült, õ szerelte az elektromos hálózatot, és vezette a magasfeszültséget a tizenkét kilométeres villanyvezetékbe az auschwitzi táborban. És õ alakította ki azt a vezetékrendszert is, amelyen a Zyklon–B áramlott a megsemmisítésre szolgáló gázkamrákba. És õ tervezte a birkenaui vasúti rámpát.
Elcsuklik a hangja. És már azt meséli, hogy amikor az anyák hetek múlva újra látták gyerekeiket, akikkel Mengele kísérletezett, annyira sokkolta õket a látvány, hogy belerohantak a magasfeszültségû vezetékbe.
Zokog.
– Borzasztó lelkiismeret-furdalásom van. Nem tudok megbékélni vele. Az idõs hölgytõl azt is megtudtuk, Auschwitz után nagyapám megfenyegette a túlélõket, hogy az ott történtekrõl senkinek nem beszélhetnek, különben újra megtörténik velük, ami ott.
Bár Bärbel hároméves volt, amikor anyai nagyapja meghalt, s akkor már az apai felmenõ sem élt, azt mondja, a történtek kihúzták a lába alól a talajt.
– Elutaztam Auschwitzba, és kértem Jézus bocsánatát, bár ma is úgy érzem, a családom által elkövetett bûnökre nincs mentség. Mindez a szüleimet is megviselte. Apám már rákbetegen, tolószékesen elutazott anyámmal Izraelbe. Az volt a leghõbb vágya, hogy ott kérjen bocsánatot.
A zsidók odamentek hozzá, és megölelték. Azt mondták, hogy amikor a szemébe néznek, tudják, vannak más németek is, mint a „régiek”, és szíves-örömest megbocsátanak. A szüleim hazatértek, apám négy nap múlva meghalt. Büszke vagyok rá.
A budapesti rendezvényen a „nácik unokáinak” bocsánatkérése után Bittner arra kérte a jelenlévõket: akinek a családjában él antiszemitizmus, vagy esetleg õ maga elõítéletes a zsidókkal szemben, de most ráébredt, hibát követett el, és szeretné ezt nyíltan megvallani, beszéljen. Négyen tettek így.
– Éreztem, nincs mese, fel kell állom. Hunyorogtam hátra, megteszi-e még valaki, tartottam a helyzettõl – ez már Gabi története. – Nehéz volt. Utána odamentem az áldozatokhoz, váltottunk pár szót, megölelgettük egymást, sírtunk. Ha anyukám hírét venné, mi történt, nem értené. Sokat kellene beszélgetnem vele errõl. De még nem jutottunk odáig.
Néhány héttel az esemény után az egyik holokauszttúlélõ lakásán találkozunk a program szervezõivel és Gabival, aki nem adja teljes nevét. Azt mondja, ha a rokonai meglátnák az újságban, „kinyírnák”.
– A családban erõs az antiszemitizmus, fõleg apám részérõl, pedig nemigen ismertünk zsidót. Nincsenek is valós érveik ellenük, csak rengeteg indulatuk. Apám 1944-ben született, épphogy megélte a második világháborút. Ha szidni kellett valakit, ha történt valami a politikában, mindig a zsidók kerültek terítékre. A hátterét nem kérdeztem soha, az oka mindig is érthetetlen volt, a család pedig csak hümmögött.
Gabi hívõ, tizenöt évesen tért meg, húszévesen teológiát kezdett tanulni.
– Találkoztam Jézussal, és amikor felfogtam, hogy zsidó volt, éreztem: a családi zsidózás nem vállalható tovább, ellent kell mondani. Apámmal rengeteget konfrontálódtam, de nem tudtam meggyõzni. Semmi nem változott.
– Nagy probléma, hogy nem értjük, miként dolgozhatnánk fel az elõzõ nemzedékek tetteit, azok következményeit, az értékrendjét és traumáit – jegyzi meg Simonyi Andrea, a budapesti rendezvény egyik szervezõje. – Sem az elhallgatás, sem a vádaskodás nem vezet elõre. Nincs folytonosság, mert nincs közös értékrend, még akkor sem, ha kereszténynek mondjuk magunkat. Ez pedig válaszért kiált!
– Mindez a keresztény Európában, a kereszténynek mondott Magyarországon, „Mária országában” történt. A németekkel együttmûködve a magyar hatóságok társtettesként hajtották végre a jogfosztást, kifosztást, gettósítást, bevagonírozást. Utólag egyesek azt állítják, errõl mi nem tehetünk, nem vagyunk felelõsek, hisz megszálltak bennünket is. Igen ám, de volt saját kormányunk, parlamentünk, közigazgatásunk, végrehajtó szervezeteink, amelyek precízen és aktívan végezték a „dolgukat”. Volt kormányzónk, Horthy sem mondott le, a helyén maradt – jegyzi meg Bánki Miklós, a program másik szervezõje.
Gabi, aki katolikus, azt mondja: – Az egyház felsõ szintjein nincs antiszemitizmus, II. János Pál pápa bocsánatot kért, de ez a hozzáállás nem ér le az emberekhez. Pedig többször hivatalosan is megfogalmazták, hogy véget kell vetni az antijudaizmusnak. Sok keresztény számára a kérdés abban merül ki, hogy õ nem zsidó. És ettõl már keresztény.
Egy túlélõ, Julika néni hallgatja a beszélgetést.
– Hétévesen kerültem a Teleki Pál utca 16.-ba, egy nyilasházba. Több mint száz gyerek halt ott meg, a holttesteket vesszõkosárban vitték el. Mindennap azt hallgattuk, hogy belelõnek minket a Dunába. Anyámtól 1944 elején választottak el, õt és a tizenegy éves nõvéremet bevagonírozták. Egyik sem jött vissza. 1944-ben is rengeteg rendes ember volt, akitõl kenyeret, élelmet kaptunk, próbáltak megmenteni minket. A magyarok nem antiszemiták, a politika gerjeszti bennük most is ezt. És gyûlöletben nincs megbocsátás.
Császár József is felállt bocsánatot kérni a Radnótiban. A hatvanhárom éves férfi elõbb szerszámkészítõ volt, majd Nyíregyházán lett tûzoltó, míg 1983-ban Németországba emigrált. Ma egy gyülekezet nyugdíjas mindenese, ahogy mondja, „házmestere”.
– Segítettünk a náciknak, az állam félmillió magyar zsidót deportált, ez borzasztó bûn. Isten ezt számon kéri majd rajtunk. A testvéreim gyerekei harminc körüliek, és az õ körükben is bõven elõfordulnak antiszemita gondolatok. Ha csak finoman rákérdezek, nem vitatkozva, azt válaszolják: minden bajt a zsidók okoznak. Ez megdöbbent, fogalmam sincs, honnan jöhet, hiszen a családomban nem volt szalonképes errõl beszélni.
Valami nagyon nincs rendben.
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
postaimre
- 2013. July 01. 05:37:10
#12 |
gabesz
- 2013. July 01. 06:01:39
#13 |
kukackac
- 2013. July 01. 07:17:23
#14 |
Holdas
- 2013. July 01. 10:41:30
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.