Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Luzsénszky Alfonz: Mi az igazság: részlet az I. részbõl
Egy hideg tavaszi reggelen egy megkötözött embert hurcoltak a zsidók nagy lármával a római helytartó elé. A helytartó valószínûleg bosszankodott egy kissé, hogy már ilyen korán zavarják, de azután kiment az elõcsarnokba. Megtanulta már ugyanis ennek a furcsa népnek különös szokásait és így tudta, hogy ma, az õ ünnepükön, nem jönnek be a tanácsházba, mert ezzel megfertõztetnék magukat. Amint az elõcsarnokba lépett, és tekintete a vádlottra esett, szinte megdöbbenve állt meg. Annak a megkötözött, fehérruhás férfiúnak megjelenésében valami soha nem látott, tiszteletet parancsoló valami volt, az arca, a szemei királyi fenséget mutattak, s úgy állt ott az üvöltözõ, dühöngõ, szitkozódó tömeg közepén, mint egy trónjáról elhurcolt uralkodó. A helytartó meghallgatta a vádat. A fõpapok és egyéb ordítozók zavaros elõadásából végre megértette, hogy egy lázadó áll elõtte. Ez az ember föllázadt a Mózes törvénye, a farizeusi hagyományok ellen, királynak mondja magát, országot akar alapítani, tehát veszedelmes nemcsak a saját népére, hanem a római császárra is, mert ha valaki királynak nevezi magát, akkor ez lázadás a császár ellen. A helytartó ezután a vádlottat magát hallgatja ki, kemény kérdéseket intéz hozzá, de nem talál semmi büntetendõ cselekményt. A vádlott oly fölényesen, oly biztosan, de minden fennhéjázás nélkül felel meg minden kérdésre, hogy a helytartó nem mer fölötte pálcát törni. A különös férfiú egyetlen védekezése az, hogy õ az igazságot hirdette.
— Mi az igazság? — veti föl a kérdést a helytartó; azonban nem várja be a feleletet, hanem idegesen fölkel s kimegy a tömeghez, amely most már elemi erõvel, a helytartó távozásától vérszemet kapva és a fõpapoktól újból fölheccelve, torkaszakadtából követeli a vádlott kivégzését.
És a helytartó erre megijed, hogy, ha a vádlottat fölmenti, ezzel a császár érdekei ellen vét, elveszíti tekintélyes állását… És mindezt miért? Csak azért, hogy megtudja, mi az igazság? Eh, vigyétek ezt a rendzavarót, én megadom a jogot, hogy elbánjatok vele, csak te szolga, hozz ide egy kis vizet, hogy megmossam a kezemet s ezzel elhárítsak magamról minden felelõsséget és így azt mondhassam, hogy az én kezem nem volt benne ebben a zavaros ügyben.
És a fõpapok, akik ezt a fönséges arcú férfiút az õ könyveikben azzal vádolták meg az utókor elõtt, hogy a gonosz kormányhoz közel állt, vagyis annak az embere volt, azzal a hazug állítással vitték a vesztõhelyre, hogy a római kormány ellen lázított..
Mi az igazság? Ez a kérdés rebbent el az elsõ nagypéntek reggelén a római helytartó ajkáról s ez a kérdés foglalkoztatja azóta is a vénülõ földtekén elõ halandók millióit. De, valamint a római helytartó nem várta meg a feleletet, hanem szinte elszökött elõle:
éppúgy azóta is, bár sok, nagyon sok embernek lelkiismeretében fölbukkan ez a mindennél fontosabb kérdés, nem várják meg a feleletet, hanem tovább rohannak az élet ezernyi problémái közé.
És vajon miért?
Nem azért, mintha nem tartanák fontosnak a feleletet, korántsem azért, mintha nem lennének tisztában azzal, hogy mi minden függ ennek a kérdésnek megoldásától, óh, nem azért;
ennek egészen más oka van; megmondom kereken: félnek tõle.
Félnek, az igazság megismerésétõl, félnek az igazság leplezetlen megjelenésétõl, félnek az igazság fényességétõl.
Miért? Azért, mert az igazság megismerése kötelességekkel jár, mert az igazság megismerése terheket ró az emberre, korlátokat állít föl és az erkölcs igáját rakja a minden felsõbbséget tagadó és megvetõ kevély lelkekre.
»Egyszer a magvetõ kiment vetni, és amint vetett, némely része az útfélre esett és eltapostak és az ég madarai megették; másik része a kõsziklára esett, és amint kikelt, elszárad, mert nem volt neki nedvessége; másik a tövisek közé esett és elfojtották… Az útfélre esõk azok, akik hallgatják az igét, de azután eljön az ördög és kiveszi a szívükbõl; a kõsziklára esõk azok, akik örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük: egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak; a tövisek közé esõk azok, akik hallgatják az igét, de késõbb az élet gondjai, a gazdagság és gyönyörök elfojtják.«
Nem túlozunk, ha ezek közé számítjuk az olyan embereket is, akik folyton keresik (legalábbis õk ezt mondják) az igazságot, de, amikor megtalálják, akkor elfutnak elõle, mert az igazság nemcsak gyönyörködtet, hanem diktál is.
Ezek azok a »víznélküli felhõk, amelyeket a szelek ide s tova kergetnek, ezek õszi, terméketlen, kétszeresen kiveszett, gyökerestül kitépett fák, vad tengeri hullámok, amelyek saját gyalázatukat tajtékozzák ki, imbolygó csillagok, amelyekre a sötétség örök vihara vár.«
Ezek a folyton igazságot keresõ, de soha meg nem találó tévelygõk lelkiismeretük megnyugtatására, vagy inkább elaltatására, a legkülönfélébb rendszereket eszelték ki, a legfurcsább elméletek híveiül szegõdtek és a legfurfangosabb kényelmi megoldásokat foglalták szabályokba, hogy így az igazságot sem le ne tagadják, sem magukhoz közel ne engedjék. Ezeknek szofizmáiról valóban egy egész nagy könyvsorozatot lehetne írni és, még mindig nem tudnók ezt a felette gazdag anyagot teljesen kimeríteni.
»Emberek fiai! — kiált fel a zsoltáros — meddig jártok még nehéz szégyennel? miért szeretitek a hitványságot és keresitek a hazugságot?« (4. zsolt.) Miért futtok az igazság megismerése elõl? Miért féltek a reátok várakozó jövõnek, mondjuk a ti nyelveteken: a végzetnek gondolata elõl? Miért dühöng lelketekben az a folyton fokozódó idegesség? S miért féltek legfõképpen önmagatoktól, hogy nem mertek egy órát sem egyedül, magányban tölteni?
Miért kell nektek folyton valami szórakozás, hogy levertek ne legyetek; miért kell folyton fecsegnetek akárkivel, vagy rádiót hallgatnotok, vagy a leglehetetlenebb társaságokat hajszolnotok, csakhogy ne üljenek a lelketekre holmi komor gondolatok, amelyek az elmúlást, a megöregedést, a lelki számvételt juttatják az eszetekbe? Miért nem keresitek ti az igazságot? Miért nem akartok azzal foglalkozni, ami lesz, ami biztosan lesz, ami máris megtörtént sok-sok rokonotokkal, barátotokkal, ismerõstökkel? Azt mondjátok, hogy ráértek, lesz még rá idõ, most még nem is értek rá? Hát ki, vagy mi biztosít benneteket, hogy még rá fogtok érni, hogy még elegendõ idõ áll a rendelkezéstekre? A napról-napra ismétlõdõ szörnyû példák égészen mást mondanak!
»Elfogytak a hûségesek az emberek fiai között« — mondja a zsoltáros (11. zsolt.) Pedig akkor még nem hazudtak annyit, mint amennyit manapság. Sokat hazudnak az emberek manapság, de legtöbbet hazudnak önmaguknak. Elhitetik önmagukkal, hogy õk tökéletesek, hogy õk az erkölcs példaképei, hogy õk mindig az igazságot keresték.
Mi az igazság?
A mai emberek igazsága az a bizonyos rendszer, amely szerint az életüket berendezik, amely nekik a lehetõ legtökéletesebb kényelmet biztosítja minden vallási, erkölcsi és világnézeti kérdésekkel szemben, való állásfoglalásban.
Láttam egyszer két kártyázó urat; összevesztek valamin, ami a kártyánál nem ritka eset; erre odament hozzájuk egy zsidó és mind a kettõnek, egy-egy botot adott a kezébe s azt a veszekedõk rögtön használatba is vették. »Suum cuiqe« (mindenkinek a magáét) monda a zsidó nevetve és besöpörte az asztalon hagyott pénzt.
Suum cuique! — mondá a sátán és az emberek közé dobott égy olyan pompás elméletet, amellyel, ha tetszik, fölfalhatják egymást, ha tetszik, megférnek a legnagyobb ellenségükkel is, csak éppen, hogy az Úr Istennel nem kell törõdniök. Ez az elmélet pedig úgy hangzik, hogy mindenki üdvözüljön a saját ízlése szerint! Mindenkinek hagyjuk meg magáét! Az õ saját nézetét, meggyõzõdését, véleményét, úgy, az Istenrõl,^ mint a lélek halhatatlanságáról, a másvilágról, ahonnan még senki sem jött vissza, tehát jogunk van olyannak elképzelni, aminõnek tetszik…
Mi az igazság? Mi a valóság? Mit higgyen az ember az odaát rá váró dolgokról?
Prohászka Ottokár, még mint theológiai tanár írta a következõket: »Az emberek lármás csoportokban a béke temploma felé sietnek, a meghasonlás szelleme leesik az égbõl, s az ördög az Antikrisztus fülébe súgja az új evangéliumnak összefoglalását: Változtasd Édenné a Földet, tedd azt oly széppé, hogy az emberek a szép földtõl elfelejtsék a mennyországot. Íme, az Antikrisztus, aki eljött Krisztus képében, hogy a földet mennyországgá változtassa, aki a szegényeket szereti, de az Istent gyûlöli, aki vértanúi lelkeket nevel föl egy boldog földnek reményéért, aki örömet és lendületet ad a világnak azzal, a szóval: gondoljatok a földre, mint ahogy egykor mondták: gondoljatok az égre!… Ez a földet szeretõ szeretet. E szeretetnek evangéliuma ez: Gondozzuk az életet; az élet az embernek a legfõbb s rövid méretû kincse; Gondozzuk ezt mindegyikben, mert más élet nincsen. Senki se legyen szegény közöttünk: a szegénység a pokol; más pokol nincs. Osszatok meg mindent mindenkinek: a Föld legyen mindnyájatoké. Félre az élet töviskoszorúival, s iparkodjatok minél több boldogságot teremteni, mert nincs pótlék, nincs elégtétel az élet után.”…….
Hozzaszolasok
#1 |
gladiator07
- 2013. July 15. 18:57:34
#2 |
talpi
- 2013. July 15. 19:06:58
#3 |
gladiator07
- 2013. July 15. 19:27:40
#4 |
nyilas
- 2013. July 16. 20:09:27
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.