Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Akadémikus antiszemitizmus
Itt van egy majdnem hivatalos ülésfoglalás a sémirõl, de jó tudni, hogy a hivatalos semmirekellõ "elit" is foglalkozik vele. Ettõl függetlenül még antiszemitának lenni hazafias kötelesség! Jeleit lehet tapasztalni annak, hogy az utóbbi években Magyarországon elindult, s mostanság fokozódó erõvel jelen van a honi antiszemita szellemi hagyomány rehabilitálása – beleértve ebbe az antiszemita értelmezési keretek újraéledését is. Ennek a folyamatnak az egyik szeletérõl szól ez az írás.
Elõtörténet
A Nemzeti Tankönyvkiadó egykori, sok értéket felmutató könyvsorozatában („Európai Iskola”) 2003-ban jelent meg Gyáni Gábor Posztmodern kánon címû könyve. Az írás nyolc oldalon (47–55. pp.) keresztül foglalkozik Romsics Ignác egyik kijelentésének értelmezésével: „A Forradalmi Kormányzótanács – írja Romsics Ignác a már három kiadást megért, egyszersmind angolul is publikált összefoglaló országtörténetében – kezdetben 19, késõbb – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különbözõ, fõleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetõk és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételébõl adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sõt valószínûsíthetõen a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetbõl emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterû, lázadó értelmiségi típusát képviselte.” (Gyáni 47–48. pp.)
Gyáni kritikai értelmezése nem az állítást vonja kétségbe, hanem azt, hogy Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyezõ értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstõl. Majd sorra veszi, hogy az adott tényközléshez eddig milyen olvasatok tapadtak, s oda jut, hogy a magyar tudástárban a mondathoz kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak. Ezután Gyáni – egy másik, a dzsentri és a zsidó kérdés összefüggésérõl szóló Romsics-féle szövegrész alapján – megkísérli felfejteni a szerzõ lehetséges interpretációs koordinátáit. Megállapítja: „Minden bizonnyal valami olyasmit kívánt a szerzõ könyve olvasójával ’közölni’, amit a diskurzushagyomány egyes képviselõi már nyíltan is megfogalmaztak korábban: azt, hogy az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság mûve volt. De miért nincs ez expressis verbis kimondva, s mi készteti vajon a szerzõt az érzésünk szerint itt tetten érhetõ rejtõzködésre?” Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelõsségét az olvasóra hárítja.
Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.
Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. Abból indultam ki, hogy minden összefoglaló országtörténet – a munka jellegébõl adódóan – kompilatív jellegû, s itt Romsics csak átvett valamit, aminek lehetséges olvasatait nem gondolta át. Kissé erõltetettnek és intellektuálisan kifogásolhatónak gondoltam, hogy egy más témáról, más összefüggésben megfogalmazott szövegrész alapján teremt Gyáni értelmezési keretet. A fent említett okok miatt úgy véltem, hogy ez nem elégséges ok a súlyos minõsítéshez, s ezért a tartalmi-lényegi állítást is idegenkedve, végeredményben elutasítóan fogadtam.
Õszintén szólva – utólag látom – a véleményemben hárítás is volt: egy tehetséges, számomra kedves emberrõl nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.
Az idõ meggyõzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.
Antiszemita akadémiai székfoglaló
Romsics 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Ilyenkor az a szokás, hogy székfoglaló elõadást kell tartani. Az újonnan megválasztott rendes tag 2011. március 17-én tett eleget ennek a kötelezettségének. Elõadásának tárgya a magyar történetírás gleichschaltolása volt. (A teljes szöveg megjelent: Rubicon 2011/5. 68–81. pp.)
Az akadémikus interpretációja szerint: „Az ország 1947-tõl felgyorsuló erõszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak elõre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehetõ, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerõsödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétõl támadta az úgynevezett polgári történészeket.” (Rubicon 2011/5. 73.p.)
Szempontomból most érdektelen, hogy helyes-e az az állítás, miszerint a magyar történetírás a két háború között európai színvonalon állt, s ha nincs a kommunista hatalomátvétel, akkor minden úgy folyt volna tovább, mint a háború elõtt, amikor is zsidót nem neveztek ki egyetemi tanárnak; amikor is az érett Mályusztól és Szekfûtõl a fiatalabb Kosáryig a magyar történelemértelmezést (is) áthatotta az antiszemitizmus. Implicite ez – Romsics szerint – rendben volt. Az persze egyáltalán nem vitatható, hogy a sztálinista kommunizmus elképesztõ intellektuális és strukturális rombolást hajtott végre a történetírás területén is. De vajon nem inkább arról van-e szó, hogy egy torzult intellektuális világot és kiválasztási szerkezetet egy másként torzult struktúra gyûrt maga alá?
Ami itt számomra igazán lényeges, hogy a szövegben – mint kártevõk – önálló entitásként szerepelnek „a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” (nevesítve: Zsigmond László, Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Spira György).
Nehéz – mi több, lehetetlen – bizonyítani, hogy ezek az emberek a kommunista történészeken belül önálló egységet képeztek volna. Más sztálinistáknál Romsics felemlegeti, hogy kispolgári származásúak, esetleg kárpitosok, téglagyári munkások voltak, de a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez. Ha következetes lenne, akkor a kommunista tábor feltérképezésénél mindenütt a szociális karaktert adná meg. Vagy – fordítva – másoknál is vagy etnikai, vagy vallási dimenziót említene. De így a sztálinisták tábora nála kárpitosokból, kispolgárokból és sértett zsidókból áll. Azaz a magyar történettudomány tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelõsek. (A háborút követõ zsidó bosszú gondolata már Németh László 1943-as szárszói beszédében is markánsan megjelenik – „Shylocknak a szív kell”.)
Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus?
Itt sokkal drasztikusabb formában, a maga nyíltságában találkozunk a Gyáni által említett jelenséggel, hiszen a szöveg önmagát értelmezi. Nem kell rejtett tartalmakra hagyatkozni; nem kell a rombolás céltételezésére épülõ zsidó-kommunista világösszeesküvés toposzát felidézni. Beazonosítottan, bûnbakként csak egy származási csoport van megnevezve és feltálalva.
Az antiszemita értelmezés teljes erõvel a nyakunkba zúdul.
Antiszemitizmus mint antisztálinizmus
Romsics 2011-ben megjelentette a magyar történetírásról szóló monográfiáját. (Clio bûvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.) Itt valamelyest – látszólag – módosítja az akadémiai székfoglalóban elõadott, nyílt antiszemita olvasatú mondandóját.
Kihagyja a „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” kategóriát. A könyv függelékében 21 történészrõl közöl életrajzot, közülük négyen olyanok, akik szerepeltek a sztálinista-kommunisták névsorában is. Itt már a származási, illetve vallási koordináták egymásnak megfeleltethetõk. A függelékben szereplõ négy sztálinista közül egy katolikus, egy református, kettõ zsidó. Viszont betesz egy új szövegrészt. Eszerint „Az új politikai és kulturális elit egészéhez hasonlóan tehát a vezetõ történészeken belül is megnõtt a zsidó származásúak aránya. A hatalom sáncain kívülre került, sõt gyakran durván diszkriminált régi értelmiségiek közül sokan ezért nemcsak az 1948 után kialakult kommunista diktatúrát, hanem annak történetírását is gyakran illették ’zsidó’ jelzõvel.” (Romsics: Clio, 359.p.)
Ebben a szövegkontextusban a durván elnyomott régiek által felemlegetett „zsidó” minõsítés nyilvánvalóan antiszemita tartalmú, hiszen így kívánják „leszólni” az újat. Romsics egyetlenegy saját értelmezést sem illeszt a mondatba, tehát például azt sem, hogy a régi értelmiségiek egyfajta antiszemita tartalmú kritikai alapállás miatt nevezték – pontatlanul – „zsidó”-nak a sztálinista-kommunista történetírást. Sõt! A mondat tartalma szerint a régiek durva diszkriminációja miatt a zsidózás még emberileg érthetõvé is válik, miközben ez a fajta reakció sokkal többet mond a minõsítõkrõl, mint a minõsítettekrõl. (Az már megint csak külön kérdés, hogy ez a fajta zsidózás miként igazolhatja Romsics tételét a történetírásnak arról az európai színvonaláról, amit a sztálinizmus szétzúzott.)
A nyílt antiszemitizmus helyett a szerzõ a burkoltabb antiszemita megoldást választja – mintegy igazolva Gyáni 2003-as kritikáját. Majd az olvasó – nem lesz bonyolult feladata – desifrírozza a nem is oly szofisztikáltan rejtjelezett mondandót.
Félreértés ne essék: semmilyen értelemben nem kívánom mentegetni a kommunista diktatúra adott szakmán belüli korabeli „verõlegényeit”. Csupán arról van szó, hogy meggyõzõdésem szerint az antiszemita értelmezés elfogadhatatlan, s nemcsak azért, mert általában is elõítéletes, hanem azért is, mert intellektuálisan zsákutcát jelent. Ahelyett, hogy a szerzõ elemezné, hányfajta út vezetett akár a történetíráson belül is a harcos sztálinista identitáshoz, szimpla – és igénytelen – elõítéletességgel kívánja a bonyolult kérdésre megadni az egyszerû választ. (Az 1997-ben elhunyt Hanák Péter segíthetett volna neki ebben. Õ ugyanis „Ragaszkodás az utópiához” címû 1993-as kötetében elég plasztikusan megírta, hogy az õ zsidó identitása – ami a sokféle zsidó identitás közül csak az egyik volt – miként változott sztálinistává, s aztán mindez miként omlott össze.)
Intellektuális szakmai ár
Romsics egyik újabb – az eddigiekhez képest népszerûsítõnek szánt – cikkében (A trianoni Magyarország elsõ két évtizede. Mérlegen a Horthy-korszak. In: Rubicon 2012/1–2. 109–117. pp.) a Horthy-érának közepes vagy annál jobb jegyet ad.
A pozitívumok közé sorolja a modern szociálpolitika számos elemének bevezetését, az oktatás támogatását, a kultúra sokszínûségét. Az árnyoldalak közé tartoznak az anakronisztikus társadalmi viszonyok és az antidemokratikus politikai rendszer. Majd így folytatja: „A hátrányokat szenvedõ csoportok közül egyre, a zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”. (Rubicon 2012/1–2. 117. p.)
Most tekintsünk el attól, hogy van-e értelme korszakokat osztályozni; tekintsünk el attól is, hogy ha a Horthy-korszak hármas fölé, akkor milyen jegyet adhatunk más korszakoknak itthon és külföldön. Tekintsünk el attól, hogy – mondjuk – a kultúra sokszínûsége ellensúlyozhatja-e a zsidóság jogfosztását – miközben ezt a sokszínû kultúrát részben az adott korszakban éppen hogy a jogfosztást, repressziót is megélõ zsidó származású magyarok állították elõ és fogyasztották.
Mit jelent gondolatilag az a nyelvi fordulat, hogy a „zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”? Olyanok lettek volna õk, mint Pompei lakói, akiket a természeti katasztrófa, a vulkán kitörése elpusztított? Olyanok lettek volna, mint az ázsiai cunami áldozatai, akiket a szökõár elsodort? Professzionális szempontból (is) nem az lenne a helyénvalóbb megfogalmazás, hogy a zsidók nagy részét meggyilkolták, a zsidóság döntõ többségét kiirtották. De persze, ha kiirtották õket, akkor vannak felelõsök is; ha van gyilkosság, akkor van gyilkos is. Ebben az esetben viszont már nagyon nehéz egy jogfosztástól a népirtásig terjedõ utat bejáró rendszernek közepesnél jobb minõsítést adni. Az egész – analógiásan szólva – valami olyasmi, mintha egy anyagyilkosnak magatartásjegyet kívánnánk adni, és azt mondanánk: az anyjára pusztulás várt, de kulturálisan sokszínû figura, ezért 3-as fölé.
Amit Romsics ebben az esetben a történeti megítélésben és megfogalmazásban tanúsít, azt relativizálásnak is hívhatjuk, s ennek adott esetben bizonnyal oka a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció.
Az antiszemitizmus tehát intellektuálisan is, szakmailag is csonkít.
***
Véleményem megírására nem az ösztönzött, mintha Romsiccsal személyes érdekkonfliktusom lenne. Ilyen nem volt, és nincs is. A motiváció máshol keresendõ. Nem kedvelem az antiszemitizmust, nem vagyok elnézõ vele, de csak akkor élek ezzel a minõsítéssel, ha állításom mellett érvelni tudok. Jelen esetben pontosan ezt tettem. Végképp idegen számomra, hogy az engem zavaró jelenségeket ne tegyem szóvá. Jelen esetben ugyancsak ezt tettem.
Úgy vélem helyes, ha mások is megtudják, amit errõl gondolok. Például azok a baloldaliak is, akik elvileg elítélik a zsidóellenesség bármely formáját, ám miközben a mások antiszemitáit kárhoztatják, a saját antiszemitáikat – úgy látszik – fel sem ismerik. Legutóbb egy politikai jellegû rendezvényen a Demokratikus Koalíció és a Fapados Alapítvány (Mozgó Világ) mutatta fel a nekik tetszõ akadémikust. (Múltunk a jövõnk? Eltûnt kultuszok nyomában – ez volt a rendezvény címe, ahol is a program szerint elsõ elõadóként szerepelt az antiszemita interpretációkban gondolkodó történész. A politikai jelleg pedig abból adódik, hogy az egyik rendezõ egy párt.)
Márpedig az antiszemitizmus elutasítása az antiszemita értelmezések elutasítását is jelenti.
Állítólag Fejtõ Ferenc mondta egykoron Illyés Gyuláról: „Illyés antiszemita, de küzd ellene”.
Eredményes küzdelmet kívánok!
Link
Elõtörténet
A Nemzeti Tankönyvkiadó egykori, sok értéket felmutató könyvsorozatában („Európai Iskola”) 2003-ban jelent meg Gyáni Gábor Posztmodern kánon címû könyve. Az írás nyolc oldalon (47–55. pp.) keresztül foglalkozik Romsics Ignác egyik kijelentésének értelmezésével: „A Forradalmi Kormányzótanács – írja Romsics Ignác a már három kiadást megért, egyszersmind angolul is publikált összefoglaló országtörténetében – kezdetben 19, késõbb – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különbözõ, fõleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetõk és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételébõl adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sõt valószínûsíthetõen a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetbõl emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterû, lázadó értelmiségi típusát képviselte.” (Gyáni 47–48. pp.)
Gyáni kritikai értelmezése nem az állítást vonja kétségbe, hanem azt, hogy Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyezõ értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstõl. Majd sorra veszi, hogy az adott tényközléshez eddig milyen olvasatok tapadtak, s oda jut, hogy a magyar tudástárban a mondathoz kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak. Ezután Gyáni – egy másik, a dzsentri és a zsidó kérdés összefüggésérõl szóló Romsics-féle szövegrész alapján – megkísérli felfejteni a szerzõ lehetséges interpretációs koordinátáit. Megállapítja: „Minden bizonnyal valami olyasmit kívánt a szerzõ könyve olvasójával ’közölni’, amit a diskurzushagyomány egyes képviselõi már nyíltan is megfogalmaztak korábban: azt, hogy az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság mûve volt. De miért nincs ez expressis verbis kimondva, s mi készteti vajon a szerzõt az érzésünk szerint itt tetten érhetõ rejtõzködésre?” Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelõsségét az olvasóra hárítja.
Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.
Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. Abból indultam ki, hogy minden összefoglaló országtörténet – a munka jellegébõl adódóan – kompilatív jellegû, s itt Romsics csak átvett valamit, aminek lehetséges olvasatait nem gondolta át. Kissé erõltetettnek és intellektuálisan kifogásolhatónak gondoltam, hogy egy más témáról, más összefüggésben megfogalmazott szövegrész alapján teremt Gyáni értelmezési keretet. A fent említett okok miatt úgy véltem, hogy ez nem elégséges ok a súlyos minõsítéshez, s ezért a tartalmi-lényegi állítást is idegenkedve, végeredményben elutasítóan fogadtam.
Õszintén szólva – utólag látom – a véleményemben hárítás is volt: egy tehetséges, számomra kedves emberrõl nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.
Az idõ meggyõzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.
Antiszemita akadémiai székfoglaló
Romsics 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Ilyenkor az a szokás, hogy székfoglaló elõadást kell tartani. Az újonnan megválasztott rendes tag 2011. március 17-én tett eleget ennek a kötelezettségének. Elõadásának tárgya a magyar történetírás gleichschaltolása volt. (A teljes szöveg megjelent: Rubicon 2011/5. 68–81. pp.)
Az akadémikus interpretációja szerint: „Az ország 1947-tõl felgyorsuló erõszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak elõre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehetõ, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerõsödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétõl támadta az úgynevezett polgári történészeket.” (Rubicon 2011/5. 73.p.)
Szempontomból most érdektelen, hogy helyes-e az az állítás, miszerint a magyar történetírás a két háború között európai színvonalon állt, s ha nincs a kommunista hatalomátvétel, akkor minden úgy folyt volna tovább, mint a háború elõtt, amikor is zsidót nem neveztek ki egyetemi tanárnak; amikor is az érett Mályusztól és Szekfûtõl a fiatalabb Kosáryig a magyar történelemértelmezést (is) áthatotta az antiszemitizmus. Implicite ez – Romsics szerint – rendben volt. Az persze egyáltalán nem vitatható, hogy a sztálinista kommunizmus elképesztõ intellektuális és strukturális rombolást hajtott végre a történetírás területén is. De vajon nem inkább arról van-e szó, hogy egy torzult intellektuális világot és kiválasztási szerkezetet egy másként torzult struktúra gyûrt maga alá?
Ami itt számomra igazán lényeges, hogy a szövegben – mint kártevõk – önálló entitásként szerepelnek „a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” (nevesítve: Zsigmond László, Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Spira György).
Nehéz – mi több, lehetetlen – bizonyítani, hogy ezek az emberek a kommunista történészeken belül önálló egységet képeztek volna. Más sztálinistáknál Romsics felemlegeti, hogy kispolgári származásúak, esetleg kárpitosok, téglagyári munkások voltak, de a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez. Ha következetes lenne, akkor a kommunista tábor feltérképezésénél mindenütt a szociális karaktert adná meg. Vagy – fordítva – másoknál is vagy etnikai, vagy vallási dimenziót említene. De így a sztálinisták tábora nála kárpitosokból, kispolgárokból és sértett zsidókból áll. Azaz a magyar történettudomány tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelõsek. (A háborút követõ zsidó bosszú gondolata már Németh László 1943-as szárszói beszédében is markánsan megjelenik – „Shylocknak a szív kell”.)
Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus?
Itt sokkal drasztikusabb formában, a maga nyíltságában találkozunk a Gyáni által említett jelenséggel, hiszen a szöveg önmagát értelmezi. Nem kell rejtett tartalmakra hagyatkozni; nem kell a rombolás céltételezésére épülõ zsidó-kommunista világösszeesküvés toposzát felidézni. Beazonosítottan, bûnbakként csak egy származási csoport van megnevezve és feltálalva.
Az antiszemita értelmezés teljes erõvel a nyakunkba zúdul.
Antiszemitizmus mint antisztálinizmus
Romsics 2011-ben megjelentette a magyar történetírásról szóló monográfiáját. (Clio bûvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.) Itt valamelyest – látszólag – módosítja az akadémiai székfoglalóban elõadott, nyílt antiszemita olvasatú mondandóját.
Kihagyja a „korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” kategóriát. A könyv függelékében 21 történészrõl közöl életrajzot, közülük négyen olyanok, akik szerepeltek a sztálinista-kommunisták névsorában is. Itt már a származási, illetve vallási koordináták egymásnak megfeleltethetõk. A függelékben szereplõ négy sztálinista közül egy katolikus, egy református, kettõ zsidó. Viszont betesz egy új szövegrészt. Eszerint „Az új politikai és kulturális elit egészéhez hasonlóan tehát a vezetõ történészeken belül is megnõtt a zsidó származásúak aránya. A hatalom sáncain kívülre került, sõt gyakran durván diszkriminált régi értelmiségiek közül sokan ezért nemcsak az 1948 után kialakult kommunista diktatúrát, hanem annak történetírását is gyakran illették ’zsidó’ jelzõvel.” (Romsics: Clio, 359.p.)
Ebben a szövegkontextusban a durván elnyomott régiek által felemlegetett „zsidó” minõsítés nyilvánvalóan antiszemita tartalmú, hiszen így kívánják „leszólni” az újat. Romsics egyetlenegy saját értelmezést sem illeszt a mondatba, tehát például azt sem, hogy a régi értelmiségiek egyfajta antiszemita tartalmú kritikai alapállás miatt nevezték – pontatlanul – „zsidó”-nak a sztálinista-kommunista történetírást. Sõt! A mondat tartalma szerint a régiek durva diszkriminációja miatt a zsidózás még emberileg érthetõvé is válik, miközben ez a fajta reakció sokkal többet mond a minõsítõkrõl, mint a minõsítettekrõl. (Az már megint csak külön kérdés, hogy ez a fajta zsidózás miként igazolhatja Romsics tételét a történetírásnak arról az európai színvonaláról, amit a sztálinizmus szétzúzott.)
A nyílt antiszemitizmus helyett a szerzõ a burkoltabb antiszemita megoldást választja – mintegy igazolva Gyáni 2003-as kritikáját. Majd az olvasó – nem lesz bonyolult feladata – desifrírozza a nem is oly szofisztikáltan rejtjelezett mondandót.
Félreértés ne essék: semmilyen értelemben nem kívánom mentegetni a kommunista diktatúra adott szakmán belüli korabeli „verõlegényeit”. Csupán arról van szó, hogy meggyõzõdésem szerint az antiszemita értelmezés elfogadhatatlan, s nemcsak azért, mert általában is elõítéletes, hanem azért is, mert intellektuálisan zsákutcát jelent. Ahelyett, hogy a szerzõ elemezné, hányfajta út vezetett akár a történetíráson belül is a harcos sztálinista identitáshoz, szimpla – és igénytelen – elõítéletességgel kívánja a bonyolult kérdésre megadni az egyszerû választ. (Az 1997-ben elhunyt Hanák Péter segíthetett volna neki ebben. Õ ugyanis „Ragaszkodás az utópiához” címû 1993-as kötetében elég plasztikusan megírta, hogy az õ zsidó identitása – ami a sokféle zsidó identitás közül csak az egyik volt – miként változott sztálinistává, s aztán mindez miként omlott össze.)
Intellektuális szakmai ár
Romsics egyik újabb – az eddigiekhez képest népszerûsítõnek szánt – cikkében (A trianoni Magyarország elsõ két évtizede. Mérlegen a Horthy-korszak. In: Rubicon 2012/1–2. 109–117. pp.) a Horthy-érának közepes vagy annál jobb jegyet ad.
A pozitívumok közé sorolja a modern szociálpolitika számos elemének bevezetését, az oktatás támogatását, a kultúra sokszínûségét. Az árnyoldalak közé tartoznak az anakronisztikus társadalmi viszonyok és az antidemokratikus politikai rendszer. Majd így folytatja: „A hátrányokat szenvedõ csoportok közül egyre, a zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”. (Rubicon 2012/1–2. 117. p.)
Most tekintsünk el attól, hogy van-e értelme korszakokat osztályozni; tekintsünk el attól is, hogy ha a Horthy-korszak hármas fölé, akkor milyen jegyet adhatunk más korszakoknak itthon és külföldön. Tekintsünk el attól, hogy – mondjuk – a kultúra sokszínûsége ellensúlyozhatja-e a zsidóság jogfosztását – miközben ezt a sokszínû kultúrát részben az adott korszakban éppen hogy a jogfosztást, repressziót is megélõ zsidó származású magyarok állították elõ és fogyasztották.
Mit jelent gondolatilag az a nyelvi fordulat, hogy a „zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”? Olyanok lettek volna õk, mint Pompei lakói, akiket a természeti katasztrófa, a vulkán kitörése elpusztított? Olyanok lettek volna, mint az ázsiai cunami áldozatai, akiket a szökõár elsodort? Professzionális szempontból (is) nem az lenne a helyénvalóbb megfogalmazás, hogy a zsidók nagy részét meggyilkolták, a zsidóság döntõ többségét kiirtották. De persze, ha kiirtották õket, akkor vannak felelõsök is; ha van gyilkosság, akkor van gyilkos is. Ebben az esetben viszont már nagyon nehéz egy jogfosztástól a népirtásig terjedõ utat bejáró rendszernek közepesnél jobb minõsítést adni. Az egész – analógiásan szólva – valami olyasmi, mintha egy anyagyilkosnak magatartásjegyet kívánnánk adni, és azt mondanánk: az anyjára pusztulás várt, de kulturálisan sokszínû figura, ezért 3-as fölé.
Amit Romsics ebben az esetben a történeti megítélésben és megfogalmazásban tanúsít, azt relativizálásnak is hívhatjuk, s ennek adott esetben bizonnyal oka a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció.
Az antiszemitizmus tehát intellektuálisan is, szakmailag is csonkít.
***
Véleményem megírására nem az ösztönzött, mintha Romsiccsal személyes érdekkonfliktusom lenne. Ilyen nem volt, és nincs is. A motiváció máshol keresendõ. Nem kedvelem az antiszemitizmust, nem vagyok elnézõ vele, de csak akkor élek ezzel a minõsítéssel, ha állításom mellett érvelni tudok. Jelen esetben pontosan ezt tettem. Végképp idegen számomra, hogy az engem zavaró jelenségeket ne tegyem szóvá. Jelen esetben ugyancsak ezt tettem.
Úgy vélem helyes, ha mások is megtudják, amit errõl gondolok. Például azok a baloldaliak is, akik elvileg elítélik a zsidóellenesség bármely formáját, ám miközben a mások antiszemitáit kárhoztatják, a saját antiszemitáikat – úgy látszik – fel sem ismerik. Legutóbb egy politikai jellegû rendezvényen a Demokratikus Koalíció és a Fapados Alapítvány (Mozgó Világ) mutatta fel a nekik tetszõ akadémikust. (Múltunk a jövõnk? Eltûnt kultuszok nyomában – ez volt a rendezvény címe, ahol is a program szerint elsõ elõadóként szerepelt az antiszemita interpretációkban gondolkodó történész. A politikai jelleg pedig abból adódik, hogy az egyik rendezõ egy párt.)
Márpedig az antiszemitizmus elutasítása az antiszemita értelmezések elutasítását is jelenti.
Állítólag Fejtõ Ferenc mondta egykoron Illyés Gyuláról: „Illyés antiszemita, de küzd ellene”.
Eredményes küzdelmet kívánok!
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 4 / 4: 1234
#31 |
rozsola
- 2013. August 05. 19:45:59
#32 |
gladiator07
- 2013. August 05. 20:09:03
#33 |
No Shadow Government
- 2013. August 05. 21:13:20
#34 |
Kore
- 2013. August 05. 21:42:44
#35 |
postaimre
- 2013. August 06. 06:10:45
#36 |
rozsola
- 2013. August 06. 08:35:44
Oldal: 4 / 4: 1234
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.