Valamit kezdenek már sejteni! Ez is eredmény, de nem lesz elég. A sok-sok hulla meggyõzõbb lesz! Tikosszolgálatok, húzzatok bele! Árpádsávos Nagy-Magyarország-kitûzõ fénylik a sapkáján, a szája nyitva, bámul az izzó tájon át a paprikaföldek pusztaságába. Szerbiából érkezve, az ottaniakkal folytatott beszélgetések után mindez olyan egyszerûnek látszik. Szívesen elmondanám neki, szívesen tolmácsolnám a szerbek szavait, ha csak egy cseppnyi értelem látszana a szemében, de hát nem látszik. Mert Szerbiából nézve, azokkal az emberekkel beszélgetve a helyzet több, mint félelmetes. Megkérdezik, mi folyik ott nálatok, végigmegyünk az intézkedéseken, az irányon, a motívumokon, és õk félszavakból értik, és azonnal mondják, hogy mi lesz a következmény. És én elmondom, hogy az már megtörtént. Örülhettek, hogy nincs hadseregetek, nincs fegyveretek, nincs tulajdonképpen ellenfeletek. Ti magatokat fogjátok elpusztítani, ez a sorsotok, ha ezen az úton haladtok tovább. Ott vannak a falvak, ahol csak egy a kérdés, kinek az oldalán áll a rendõrség, és mikortól érzi úgy a vezér, hogy a rendõrség mellé mostantól máshogyan kell melléállnia. Övé a kés és a pogácsa is, mi ezt így mondjuk. A nacionalizmus madara lerakta tojásait. Vagy már ki is keltek a fiókák? Milo¹eviæ sem volt eredendõen nacionalista. Akkor gyújtotta lángra a nacionalizmus tüzét, amikor az érdekében állt. Honnantól számít valaki bûnösnek. Tudjuk, kik a gyilkosaink. Mert ezek az emberek gyilkosok. Az egészséges gondolkodás, és ezáltal az egészségtelenné vált gondolkodás áldozatainak gyilkosai. Eljövendõ áldozatok és gyilkosok közt élünk. Áldozat vagyok. Gyilkos vagyok. Áldozat vagyok. Már az vagyok. Már valamelyik vagyok. Világosak az üzenetek, világos az irány, és olyan az egész, mint a mosógép programja. Elindították, és csak akkor lehet majd kivenni a ruhát, ha leállt a program, vagy erõszakkal, de akkor meg a mosógép megy szarrá. 3 év 25 évet vetett vissza, 6 év pedig ötvenet, generációk élete tûnt el abban a fekete lyukban. Játsszál, kis pufi, katonásat! Nagyon kellemes lesz, amikor 3 euróba kerül majd egy vécépapír, amikor bûzlõ hullák fekszenek az utcasarkon, amikor 3 hónapig nincs áramod, amikor mindenki elmenekül. Akkor majd fosztogathatsz kedvedre, vagy inzultálhatod a sötét házakban reszketõ családokat, élvezettel nézheted, ahogy megalázkodva kuncsorognak elõtted az életükért. És az országodat porrá zúzhatod. Vicsoroghatsz, várhatod a tetemeket és a harcot, csináld csak, ha ez szerinted elkerülhetetlen, csináld. Csak aztán nehogy azt hidd, hogy neked jobb lesz, ha mindezt túléled. Ha nem leszel áldozat. Nehogy azt hidd, hogy gyõztél. Éjszakánként majd felriadsz, mert nõket erõszakoltál és férfiakat öltél. Felriadsz, és beveszel még egy marék nyugtatót, mert kibírhatatlanok lesznek ezek az álmok. Érezni fogod azokat a szagokat, az arcodon a vér melegét, hallod majd a lövések hangjait, akkor is, ha egy cukrászdában üldögélsz, és egy idõ után, amikor a borzalmak már nem csak látogatnak, de beléd is költöznek örökre, majd magad alá pisálsz a félelemtõl. Megõrülsz, és nem tudsz tenni ellene semmit. Nincs másik életed. Egyedül a halálod oldoz majd fel, a megsemmisülésed, de az nagyon-nagyon messze van. Az életed azzá a rémálommá válik, amire korábban vágytál, amirõl azt hitted, hogy a szabadságodat hozza el. De csak az õrületet, az öngyilkosságodat, a rákot hozza el, kis pufi, játsszál hát katonásat.
Link