Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Marton Árpád: Giccs mán a király...
Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek a cikk olvasatán. Vikidál küldte nekem a linket, mindenféle kpomment nélkül, így én is így adon nektek tovább. (Egyébként is vasárnap van, nem kell mindig politizélni!)
Marton Árpád
Giccs mán a király – avagy Alföldi szado-mazója Erkellel
A Szent István eltorzított politikájával evett meg bennünket a fészkes fene.
A fenti mondatot nem én fogalmaztam. Szabó Dezsõtõl való, a jobboldal kultikus regényírójától, aki a tomboló Horthy-korszak közepén, 1925-ben vetette papírra Segítség! címû regénye 365. oldalán.
Hogy értekezésem elejére biggyesztettem, annak két oka is van. Az egyik: a mûvelt polgári világban nem kötelezõ Szent Istvánt ajnározni. A másik: nem olyan nagy találmány ledönteni a szobrát. 88 éve megtette már Szabó Dezsõ. Ha tehát Alföldi polgárokat akart pukkasztani, késett 88 esztendõt. Ha pukkaszt, nem polgári minõségemben pukkadok.
Most tehát óvatosan a szikével!
Az Istvánról szemlét írni kockázatos feladat. A mû ugyanis alapjában és egészében véve nem esztétikai fenomén. Több is, kevesebb is annál.
Ezidén kiváltképpen. Kétoldali nemzeti tabutéma rendszerváltó rockidolokkal – a múmiákat lestoppolta a Fekete ház –, háta mögött egy kísértõ színházi etalonnal, mindehhez egy javában forrongó Nemzeti státuszháborúvá duzzasztott trafikosváltás. Különben is jubileumot ülünk állítólag, noha azt senki énnekem eddig meg nem magyarázta, mitõl jubileumi szám a harmincas. A negyedszázados jubileum ötéves évfordulóját ünnepeljük? Vagy úgy! Egyszóval: több hisztériából, mint amennyi históriából. Hisztéria est magistra vitae.
Vagy mégsem?
A magam részérõl több intelligenciát föltételeztem Alföldi Róbertról. Egyetlenegy mentsége van. Ha netán azt vette fejébe, hogy bebizonyítja: õ is képes olyan émelyítõ lenni, mint Vidnyánszky a tavalyi Máriával. Kár volt a (vér)gõzért, inkább elhittük volna látatlanban. De nézzük csak szép sorjában!
Úgy általában rendesen megcsinált elõadás ez. Épp annyi színházi ötlet van benne, mint az alapmûben. Nem sok, az ellenben világos. Mint a Hold. Csillagok, fényességet! Ím egy esztétikai értelemben erõteljesen meghatározó játéktér: rozsdás Szent Koronát involváló vastraverz – á’la Iglódi & Csikós, A. D. 2000 –, amely látványként legalábbis igénytelen, ám ha mindenképp akarjuk, az emeletén helyet foglaló zenekarral felidézhet bizonyos orfeumi közeget (de a Barocaldi Cirkusz belvilágát éppúgy, errõl késõbb bõvebben. Elég az hozzá: az orfeumba / alternatív klubba szorított jelenetek jó része elvész a térben, megálmodá Menczel Róbert. Kialakítottak viszont egy praktikus gyermekpancsolót. Multifunkcionális. Lehet benne vérfürdõzni, máskor meg sír, hol nemzet süllyed el.) Orfeum, cirkusz, pancsoló kislányok: a színpad mindenképp konferált, idézõjeles olvasatot kínál. Az alapmû koncertopera jellegének is jól megfelel, dekódoltam, veni lumen, Alleluja. Nincs is rémesebb színházi félreértés, mint egy történelmi operának szcenírozott István. A koreográfia (Vári Bertalan jegyzi) még áthallásosabb. Ment' minden illusztratív szándéktól. Határozott gesztussal a mába szögezi le az elõadást, népit és napit elegyítve ötletes és beszédes eklektikában.
Ami elég is lenne eklektikából. De a java csak eztán jön. Az eszmei síkon, úgymond.
Alföldi Istvánjának sommázata: Angela Merkel Bundeswehrje kispapnak szegõdött verõlegényekkel vállvetve védi Istvánt, aki látensen az önmagát megtapsoló-megtapsoltató Orbán Viktor, és akit hatalommániás anyja kerget országa krisztianizálásának mocsarába, hisztérikus Jezabelként. A történelmi machináció porondmestere a karmesterénél is magasabb polcra emelt Asztrik apát, aki pogánykeresztelési buzgalmában valóságos Keresztapaként mozgatja a szálakat: még a gátlástalan oligarchiává leleplezõdött Árpád-ház és a szolgálatában álló multinacionális management is neki paríroz. A német hadsereg is. Csapatépítõ tréning a nép feje fölött. Jaj, de rémes egy vircsaft ez, Istenkém!
Jó kis koncepció, épp csak nem az István, a királyé. Lehet, hogy a prózai alapmû, az Ezredforduló katartikusan hatna ebben az olvasatban. A magam részérõl legalábbis már húsz éve sem értettem, hogyan lett a történelmi esélyekre vakmerõn rákérdezõ, drámai számvetésbõl Hivatalos Államalapítási Rockopera. De az lett. A zenés változatban márpedig többé szó sincs vitatható pozíciókról. Így hát amikor 2013-ban Géza fejedelem temetésén és István fejedelemmé választásán a klerikális maffia Gyurcsány rendõrségének stílusában terrorizálja Kyriézni meg éljenezni az áldott magyar népet, akkor a rendezõi szándék egész egyszerûen tudomást sem vesz a mû sajnálatos mód harminc esztendeje adott zeneiségérõl. Ami olyan, amilyen. Egyenes vonalvezetésû, mint egy skandináv szekrény. Legtöbbnyire naiv, de minden esetben nagy gesztusokban fogalmazó, már-már kliséket mozgató. Szereld össze magad. A Felke-elt a napunk címû örömóda például az én megítélésem szerint sem nagyívûbb a Bújj, bújj, zöldágnál. De fura mód épp ezért hat erõszakoltnak bármiféle rendezõi aspektust erõltetni rá. Lássuk csak a gyakorlat mérlegén! Ha a színen fetrengõ kétszáz résztvevõt épp gyomrozzák, honnan árad a nyájas alleluja? Külsõ kar csak az Aidában volt, míg ki nem húzta a partitúrából egy menedzserszemléletû igazgató. És ha mégis visszavették õket, a bent szenvedõk hogyhogy nem jajveszékelnek? (Különben mind a mai napig úgy tudtam sajtónyilatkozataikból, hogy a szerzõk megtagadták a playbackes gyökereket.) Úgyhogy – elismerve Alföldi rendezõi erényeit, és még Szent István kultuszát sem kérve számon sem rajta, sem a darabon – az a fölvetésem: szereztessen zenét valami vállalkozó szellemû komponistával ehhez a jóllehet izgalmas, ám a darabtól tökéletesen idegen konstrukcióhoz. Tõlem ugyan Szörényit is megveheti, ha futja még közmondásos wagneri ihletébõl. Vagy Beethovent. Úgyis ingyen játsszák a nyitányát évek óta, holott a címén kívül semmi köze nincs királyunkhoz.
Mindez szigorúan esztétikai kérelem. Nem ideológiai, nem történészi, nem rajongói. Ha ideológiai alapra helyezkednék, meg kellene jegyeznem, hogy ennyire antiklerikális elõadást még Major Tamás sem rendezett volna. Börtönviselt egyháztörténet-professzorom, Istenben boldogult Lotz Anti bácsi mondogatta: az egyháznak mindig jót tesz egy kis üldözés. Ez esetben Alföldi az egyházat szolgálja, és épp a legjobbkor teszi, ez vitathatatlan. Vissza tehát a mûvészet templomába. A keresztvíz leszedésére ott is akad elég alkalmunk.
A zenés darabok elõadása annál izgalmasabb, minél több olvasatát tárják elénk idõrõl idõre az alapmûnek. Csakhogy kultikus rockoperánknak egész egyszerûen nincsenek olvasatai. Az egész szerzemény olyan zseniálisan letisztult, egy-értelmû, hogy mindennemû magyarázkodást ledob magáról. Ennyire áttetszõ partitúrát és dramaturgiát semmi értelme fejtegetni, mert egyetlen mozdulat, és darabjaira hull az egész patetikus tünemény. Aminek pátoszát eredetileg is az õsbemutatót körülvevõ társadalmi légkör táplálta nagyrészt, nem pedig a mû mint olyan. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos alkotások elválaszthatatlanok a köréjük kerekedett kultusztól. Erre a jelenségre éppen az István a legjobb példa.
A darab politikával megterhelt elõéletét tekintve óriási balszerencse, hogy Alföldi – ha helyesen értelmeztem a didaktikusan a nézõtér álláspontjává verklizett refrént, és mit is lehetne ezen félreértenem – unja a politikát.
Unalmában politizál hát két teljes felvonáson keresztül.
Muszáj neki, ha már a szerzõk mindjárt a legelején nekiszegezik a kérdést: „Mondd, te kit választanál?” „Én aztán egyiket sem” – mondja Alföldi.
A lezser felelet legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre fosztja meg idoljaitól a nemzet mindkét fertályát: az eredetiben is kétes glóriájú István után immár Koppánya sincs a méltatlan utókornak.
Csak annyit kérdezek a válaszra várva: akkor meg mi marad a darabból?
Papi önkény. És rendezõi. Láss csodát: Asztrik figurája megtévesztésig hasonlít Alföldire. Sekély e kény.
Feke Pál engedelmesen követi anyja és rendezõje utasításait korunk Istvánjának szerepében. Ha kell, négykézláb is meg hason csúszva – mindezek Réka utáni epedésbõl esnek, szerencsére jõ a szünet, az epedés látványosabb csúcsra futtatására nincs mód. A papa elvesztése után mindenesetre egy darabig azt hiszi, saját lábára állhat. De nem, hisz miközben azt énekli: „ím, hát itt fekszik elõttem jó atyám”, az eltávozott végig ott heverész – a háta mögött. Így aztán a végén megadón hagyja, hogy palástba gyömöszöljék túltáplált úrfiságát. Hangi tekintetben király. Az meg fejedelmi gesztus, ahogy visszavesz, valahányszor Koppánnyal áll szemtõl szemben. Visszavesz, akinek van mibõl – ezt hívják a zenében formálásnak. Csak hát operai mûfajban az erõegyensúlyoknak zenei alakot kell ölteniök. Stohl András derekasan megszenvedett nyíltszíni énekleckéinél viszont csak az kínosabb, hogy színészi létezését belefojtják valami nõcskék bálványa, Elvis-hasonmás szerencsétlen flótásba, aki mereven téblábol államalapítás és ellenszegülés zenedrámájában, lemerült akkumulátorú terminátor gyanánt. Három visítozó liba rittyenti össze az egész Koppány-kampányt. Annak idején sokan elégedetlenkedtek: István túlontúl vértelen, teszetosza figurának sikerült. Ajvé: íme a bénázó Koppány is! Nem alternatíva, csak alternatív díva. Lázadozása tízóraizó mûvezetõk hõbörgésére emlékeztet. Fölnégyelés helyett ki is küldik közibénk épp azon a lépcsõn, ahol egy éve a lovászlegény, Miska képében besétált: Koppány köztetek él, ti vagytok. Na, szépen köszönjük. Klasszikus karakterszerep volna egyébiránt (az Istvánban minden szerep ilynemû különben: jellemfejlõdésnek nyomát se keressük. Zenedramaturgiai értelemben báboperával van dolgunk. Színészet itt akkor sem igen segít, ha a színészt nem öntik bávatag Szabadság-szoborba. Kivált a hangi eredõk híján).
Az István érzéseire pályázó mindkét hõsnõ rokonszenves. Tompos Kátya Rékája ízléssel penderít pár csoda finom népi hajlítást, de nem parodizál népieskedõ dudahangot. A hangja a szívemhez szól. Azt olvasom egyik kritikusnál, hogy Radnay Csilláról találóan azt írta tavaly egy másik kritikus: „mög köll veszni érte”. Mög is, bár ez most nem az a fajta szerep, amiért mög löhet veszni. Ha ellenben tudatos szereposztási üzenet, hogy Réka és Gizella képében két egyívású naiva lézeng a színen bámulatosan hasonlatos hangalakban, a csel bravúrosan sikerült. Nincsen két ily csoda Gizella-termet! Az illetõ másik kritikus tehát ím továbbfûzheti forrásértékû mondatát: „össze löhet téveszteni õket”. Míg csak az ember meg nem fejti a jellemeket: a Koppány-lány a szemetet szedi föl, a Henrik-lány meg a német katonákat. Szemenyei János Laborca, Novák Péter táltosa kiemelkedik az énekesi mezõnybõl, de ettõl azért ne bízzák el magukat túlságosan. Udvaros Dorottyát nagy bánatomra megfosztották annak lehetõségétõl, hogy a mintegy kulisszákon kívüli kettõsben anyai arcát is megmutathassa. Pedig érzem, hangilag benne volna a hatalmi játszmába sodródott István iránti aggódás – azaz a karakterbõl való kitörés vágya. Egyféle magyar Mater Dolorosa. De nem szabad felszínre engednie, ártana a kitalációnak, így aztán egyetlen, tétova simogatást kivéve hozza a saját rafinériáiba is belefásult, gátlástalan macskanõt. Blaskó Péter nyílt színen levetve Géza fejedelem halotti lepleit – csalódottan otthagyva csapot-papot, az egész félresikerült államalapítást – nemcsak a testvérmészárlás, de már-már az elõadás rémlátásainak is józan ellenpontja, amikor Krónikásként visszatér.
Késõ most már mindezt újra átgondolni, kényszerpályán a darab.
Alföldi, a sértõdött titán úgy határozott, leveti az álarcot. Hajszálpontosan tudta, hogy most aztán bármit megcsinálhat. Aki csak egy szót is szól, mártírkoszorúját gyarapítja egy-egy aranyágacskával. Hõsi gesztusához lelkes ministránsra lelt Szörényiben, a durcás félistenben, aki évek óta nem érti, miért nem egészen az. Ha az István Alföldi mártírkoszorúja, Szörényi a bokréta rajta. Személyes sértettségük gyümölcse ez az émelyítõ, magamutogató és giccses István, a király. Giccs pedig ott lészen belõle, ahol az elõadás leválik a darabról, ürüggyé téve a mûvet és annak morális státuszát. A látszat ellenére senki se higgye, hogy mindez bátor színházi tett. Inkább hajcihõzés. Gizella németül mutatja be magát, majd sebtében dalra fakad a legékesebb magyar versben. Kisbabacsinálás iránt kifejtett kokettériája a német lovaggal – az ember már nem tudja, kit is akar? – éppoly távoli viszonyban áll a darabbal, mint az Oly távol vagy tõlem kezdetû kettõs repríze, amely a vers tökéletes meg nem értésérõl és az imádságos lelkület ismeretének hiányáról adva számot, Isten helyett a hitvestársat szólongatja. A profanizálásnak van is némi alapja, hisz a boldog Gizella két perce mászott rá újfent a nemzeti földalapból dúsan kistafírozott Vecellin vitézre. Az a kép azonban, hogy „Mondd, mennyit ér, ki érted véled szállna szembe”, házastársi viszonylatban kissé elvont ahhoz mérten, amennyit a darab István és Gizella privát közlekedésébõl láttat. Ha továbbá egy családi fészkében némiképp kakukktojás maffiózócsemete ajkán szólal meg, hogy „Uram, te ismered a lelkem titkait”, az nemcsak vallási kontextusából esik ki, de a darab logikájából is. Hasonló példák százszámra sorolhatók. Alighogy István derekasan elküldi a haszonlesõket melegebb éghajlatra, Alföldi nyomatékosan kikérdez arra a kórusra, miszerint az uralkodó „bölcs és igazságos”. A fogás se nem bölcs, se nem igazságos. Öncélú okoskodás. Ahhoz sem kell álomlátónak lennünk, hogy értsük a varkocsánál fogva elõcibált olvasatot: a Nap fénye világosságot...! pogány szertartásával egyetemben az egész magyar hitvilág (ó és új) a szeres utazások ködébe utaltatik. Ahhoz, hogy Tordából, a táltosból drogfutárt kreáljunk, a regõsökbõl pedig – az eredeti bemutató hõseibõl (Varga Miklós és Nagy Feró, hisz ezúttal, jubileumi koncertoperáról lévén szó, ez is nyomatékkal esik latba) – vidéki atyafinak maszkírozott TSZ-párttitkárokat a Felvonulók kértékbõl – átaludták a rendszerváltozást –, nem bátorság kell, csupán nyegleség és beképzeltség. Szerzõi térfélen is! A nyolcvanas évek publikumánál csak Szörényi lehetett boldogabb, hogy fenségesen áradozhat a latin egyházi himnuszok tónusában. Most pedig? Koppány megtért leánya látványosan elfordul a kereszttõl, mert ugye az is csak egy vérvörös diktatúra jelképe, lásd nemzetközi vörös kereszt. Rendben, de az Istvánt utólag úgy állítani be, mint történelemfilozófiai nézõpontok sokaságát hordozó, árnyalt nagyoperát, esztétikai szempontból aránytévesztés, morális szemszögbõl meg egész egyszerûen gusztustalan erkölcsi nyerészkedés. Egyedül a temetési és a csatajelenetben találni zenei nyomát a pogány és a keresztény világ konfliktusának, de a kotta ott is jóval ízlésesebben fogalmaz a mostani színpadnál. A mûvészetben márpedig minden viszonyulás az eredetire irányul. Vagy kiteljesíti, vagy pervertálja. A Goldberg-variációk sem azzal kezdõdik, hogy Bach megöli a témát. Mindenfelé olvastuk, hogy meghökkentõ tempókra számíthatunk. Mitõl lennének meghökkentõk, ha nem arra játszanának, hogy fejünkben az eredeti? Ím a hatásvadászat játékszabálya. Egyszóval: az évfordulós komponista lerombolhatja darabja kultuszát, csak hát ez esetben terhelõ vallomást tesz saját pörénél, folytatólagosan és visszaesõként elkövetett tisztességtelen haszonszerzés ügykörében. Alföldi pedig ezalatt nagy parádésan szilánkokra töri egy mozsárban Szörényiék Stephanus Rex-vésetû családi zsebóráját. Aztán kiborítja a törmeléket, és a képünkbe mosolyog: aranypor. Szörényiék tapsolnak. Lelkük rajta. Csak hát abban az aranyórában egy nemzet szíve dobogott.
Az agy elborult, és árván maradt sok leány.
Az a fajta elõadás ez, amely elsõre hergel, másodjára röhejes. Ami nem azt jelenti, hogy bárkit is arra biztatnék: egyszer is megnézze. Ez már nem is posztmodern, hanem post mortem. A darab halt bele. Érdekbõl vagy számításból? Mellékes, ha mellélõ. Mint amikor Alföldi fesztivállakó ifjakból toborozza ökölrázó szabadcsapatát a szemforgató hamis papok ellen. (Igaz, a szereposztás ezúttal meglepõ hûséggel vág a szöveghez. László Zsolt Asztrikja a második tekintetben nem hagy maga után kívánnivalót. Hogy a szemét forgatja-e, messzirõl nem látni.) Észrevételeim szerint a Sziget-nemzedéket nem a hamis papok, hanem a médiaguruk szemforgatásától lenne idõszerû megoltalmazni, de akkor hogy jönne össze a közvetítés az RTL Klubon? (Úgy várom, jöjjön! Már az éjjel!)
Tény, hogy a mai tiniknek fogalmuk sincs nemhogy Kádár-korról, de István és Koppány konfliktusáról sem. Ez azonban senkit sem jogosít föl arra, hogy bármire bármit ráerõltessen. Fõleg énrám nem. Azt meg kiváltképp nem, hogy hagyjam magamat froclizni. Azzal okosítani ki, hogy Alföldié csupán egy lehetséges olvasat klérusról, Gyurcsányról, Orbánról, szenteskedõkrõl, õsmagyarkodókról, az egész rendszerváltozásról, pláne, hogy az István, a király címû, 1983-ban bemutatott rockoperáról. Fajról meg mûfajról. Különben meg: ha olyan nagy legény, miért nem vitte végig következetesen forradalmi ötleteit? Elvártam volna például, hogy a haszonlesõ német lovagok trafikjogot kapjanak, Asztrik meg arany focilabdát vehessen át a királytól. Fittyet hányni nem lehet ingyenbe’! Úgyhogy most jöhet is az a mondat, amire Alföldi várva vár (hosszú és agyafúrt mondat lesz, nyugodtan át lehet ugorni): „Kíváncsi lennék, akad-e ország a föld kerekén, amely tétlenül nézné végig, amint államalapító királyának ünnepnapján Ku-Klux Klánnak álcázott vatikáni gerillák – vigyázat, feszületek feszültség alatt! – neoncsöves, vörös keresztekkel öldöklik eleit és eleinek eszményeit legjelentõsebb színpadán, amelynek immár börtönhíddá minõsült magasában smasszerként ámenez a pápa küldötte, betetõztetvén az est Erkel Himnuszának frivol parafrazeálásával, mialatt a nemzet (parafraze)állva ünnepelheti meg, hogy színpadi mását fogságba ejti a cirkuszi oroszlánketrecként reázáruló Szent Korona?”
De ezt a mondatot nem írjuk le. Különben is csak egy hosszú és agyafúrt kérdés, a színház dolga meg az, hogy kérdésekre sarkalljon. Azt a két szót sem mondjuk ki, hogy „húscafat” meg „tökfödõ”. Dúdoljam azt, hogy: „Meddig kell még tûrnöm ezt az arcátlan gyalázkodást?” Ó, nem! Édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid! Maradjunk esztétikai síkon. A Himnusz épp a darab fogadtatása okán tapadt a rockoperához, a rendszerváltás megittasult, már-már vallási áhítatának kézjegyeképpen. Bevonása a sajátosan értelmezett elõadásba attól válik a manipulálás csúcsteljesítményévé, mivel nem-esztétikai hatásra alapoz. Kiúsztatott zenekarával nem rákérdez és rákérdeztet, hanem – deszakralizál. A másodízben visszatérõ Géza-Krónikással túlrezoníroz. Miután a darab során úgy tapicskolt minden nemes és nemtelen szimbólumban, akár a harci lázba lovallt Koppány, immár mûlovar a plasztikparipa nyakából kibugyogó paradicsomlében – echte alt-ungarische Spezialität –, Alföldi, az ikonikus jelkép-romboló, búcsúzóban szépen ránk is keni gusztusos fõzetét. Kilóg a mûlóláb: ez maga a bulvár receptje. És a rokon szakmabeli, szado-mazo szolgáltatást kínáló prostiké. Leköplek, csak fizess.
Ismételten jelzem: ez alapjában véve színházesztétikai és -etikai, nem pedig politikai kérdés. A királyostul a Szent Korona csapdájába ejtett nemzet víziója egy képzavarba sûríti a kényes rockopera egész mondvacsinált átértelmezését. Ezer éve speciel nem a kereszténység szigetelt el minket Európa más nemzeteitõl. Ma meg aztán fõleg nem. Mit van mit tenni. Szent Istvánt majd megvédik Orbán gépfegyveres csuhásai és nemzeti dohányboltosai. Himnuszunkat a Btk. Mi csak azt mondjuk: a darab harmincadik esztendejében, szerzõi segédlettel, látványosan szertefoszlik egy rendszerváltó legenda. Sehol egyebütt, mint ott, ahol fölépült: a Fogadalmi templom tövében. (Harminc méterre Szent Gellért kegyhelyétõl. Uram, irgalmazz, az ideológia Bakonyába tévedtem. Bujdokolhatok vezeklõ remetének.) Nyilvános elismerést egyesegyedül Vikidál Gyula érdemel, amiért hõsiesen nemet mondott hülyévé tételére. A becsület mindennél többet ér! Magam is azzal fordítok hátat az egész hagymázas borzalomnak: veletek, uraim, de nélkülem.
PS. Szezonvégi kinyilatkoztatás: Szeretem Alföldit. Több Intermezzóra nem lévén kilátás az idén, szükségesnek láttam elõrelátóan kinyilvánítani. Alföldivel legalább jókat lehet vitatkozni. Néha.
A fotók forrása (miután a producer kitiltotta a sajtót a próbákról): a Játékok Facebook-oldala
.......................
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképzõ Fõiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Fõiskolán (1995) végzett. 1992-tõl 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztõje, majd szerkesztõ-rendezõje. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-tõl tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember címû lapokban. 2003 óta állandó szerzõje a Szegedtõl Szegedig antológiának. 2005-tõl számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közmûvelõdési munkatársaként, köztük az elsõ szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-tõl alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztõ – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; mûsorvezetõ – Szépség-Szalon); számos kulturális és portrémûsort készített, 1000-nél több zenei mûsora között a Mozart teljes életmûvét bemutató, Mozart-galaxis címû, rádiótörténeti jelentõségû sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezõk Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Õ muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoramûvésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A mûvész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).
Forrás: Szegedi Lap
U.i.: Nem szeretem a kritikusokat. De most kivételt tettem!
Marton Árpád
Giccs mán a király – avagy Alföldi szado-mazója Erkellel
A Szent István eltorzított politikájával evett meg bennünket a fészkes fene.
A fenti mondatot nem én fogalmaztam. Szabó Dezsõtõl való, a jobboldal kultikus regényírójától, aki a tomboló Horthy-korszak közepén, 1925-ben vetette papírra Segítség! címû regénye 365. oldalán.
Hogy értekezésem elejére biggyesztettem, annak két oka is van. Az egyik: a mûvelt polgári világban nem kötelezõ Szent Istvánt ajnározni. A másik: nem olyan nagy találmány ledönteni a szobrát. 88 éve megtette már Szabó Dezsõ. Ha tehát Alföldi polgárokat akart pukkasztani, késett 88 esztendõt. Ha pukkaszt, nem polgári minõségemben pukkadok.
Most tehát óvatosan a szikével!
Az Istvánról szemlét írni kockázatos feladat. A mû ugyanis alapjában és egészében véve nem esztétikai fenomén. Több is, kevesebb is annál.
Ezidén kiváltképpen. Kétoldali nemzeti tabutéma rendszerváltó rockidolokkal – a múmiákat lestoppolta a Fekete ház –, háta mögött egy kísértõ színházi etalonnal, mindehhez egy javában forrongó Nemzeti státuszháborúvá duzzasztott trafikosváltás. Különben is jubileumot ülünk állítólag, noha azt senki énnekem eddig meg nem magyarázta, mitõl jubileumi szám a harmincas. A negyedszázados jubileum ötéves évfordulóját ünnepeljük? Vagy úgy! Egyszóval: több hisztériából, mint amennyi históriából. Hisztéria est magistra vitae.
Vagy mégsem?A magam részérõl több intelligenciát föltételeztem Alföldi Róbertról. Egyetlenegy mentsége van. Ha netán azt vette fejébe, hogy bebizonyítja: õ is képes olyan émelyítõ lenni, mint Vidnyánszky a tavalyi Máriával. Kár volt a (vér)gõzért, inkább elhittük volna látatlanban. De nézzük csak szép sorjában!
Úgy általában rendesen megcsinált elõadás ez. Épp annyi színházi ötlet van benne, mint az alapmûben. Nem sok, az ellenben világos. Mint a Hold. Csillagok, fényességet! Ím egy esztétikai értelemben erõteljesen meghatározó játéktér: rozsdás Szent Koronát involváló vastraverz – á’la Iglódi & Csikós, A. D. 2000 –, amely látványként legalábbis igénytelen, ám ha mindenképp akarjuk, az emeletén helyet foglaló zenekarral felidézhet bizonyos orfeumi közeget (de a Barocaldi Cirkusz belvilágát éppúgy, errõl késõbb bõvebben. Elég az hozzá: az orfeumba / alternatív klubba szorított jelenetek jó része elvész a térben, megálmodá Menczel Róbert. Kialakítottak viszont egy praktikus gyermekpancsolót. Multifunkcionális. Lehet benne vérfürdõzni, máskor meg sír, hol nemzet süllyed el.) Orfeum, cirkusz, pancsoló kislányok: a színpad mindenképp konferált, idézõjeles olvasatot kínál. Az alapmû koncertopera jellegének is jól megfelel, dekódoltam, veni lumen, Alleluja. Nincs is rémesebb színházi félreértés, mint egy történelmi operának szcenírozott István. A koreográfia (Vári Bertalan jegyzi) még áthallásosabb. Ment' minden illusztratív szándéktól. Határozott gesztussal a mába szögezi le az elõadást, népit és napit elegyítve ötletes és beszédes eklektikában.
Ami elég is lenne eklektikából. De a java csak eztán jön. Az eszmei síkon, úgymond.Alföldi Istvánjának sommázata: Angela Merkel Bundeswehrje kispapnak szegõdött verõlegényekkel vállvetve védi Istvánt, aki látensen az önmagát megtapsoló-megtapsoltató Orbán Viktor, és akit hatalommániás anyja kerget országa krisztianizálásának mocsarába, hisztérikus Jezabelként. A történelmi machináció porondmestere a karmesterénél is magasabb polcra emelt Asztrik apát, aki pogánykeresztelési buzgalmában valóságos Keresztapaként mozgatja a szálakat: még a gátlástalan oligarchiává leleplezõdött Árpád-ház és a szolgálatában álló multinacionális management is neki paríroz. A német hadsereg is. Csapatépítõ tréning a nép feje fölött. Jaj, de rémes egy vircsaft ez, Istenkém!
Jó kis koncepció, épp csak nem az István, a királyé. Lehet, hogy a prózai alapmû, az Ezredforduló katartikusan hatna ebben az olvasatban. A magam részérõl legalábbis már húsz éve sem értettem, hogyan lett a történelmi esélyekre vakmerõn rákérdezõ, drámai számvetésbõl Hivatalos Államalapítási Rockopera. De az lett. A zenés változatban márpedig többé szó sincs vitatható pozíciókról. Így hát amikor 2013-ban Géza fejedelem temetésén és István fejedelemmé választásán a klerikális maffia Gyurcsány rendõrségének stílusában terrorizálja Kyriézni meg éljenezni az áldott magyar népet, akkor a rendezõi szándék egész egyszerûen tudomást sem vesz a mû sajnálatos mód harminc esztendeje adott zeneiségérõl. Ami olyan, amilyen. Egyenes vonalvezetésû, mint egy skandináv szekrény. Legtöbbnyire naiv, de minden esetben nagy gesztusokban fogalmazó, már-már kliséket mozgató. Szereld össze magad. A Felke-elt a napunk címû örömóda például az én megítélésem szerint sem nagyívûbb a Bújj, bújj, zöldágnál. De fura mód épp ezért hat erõszakoltnak bármiféle rendezõi aspektust erõltetni rá. Lássuk csak a gyakorlat mérlegén! Ha a színen fetrengõ kétszáz résztvevõt épp gyomrozzák, honnan árad a nyájas alleluja? Külsõ kar csak az Aidában volt, míg ki nem húzta a partitúrából egy menedzserszemléletû igazgató. És ha mégis visszavették õket, a bent szenvedõk hogyhogy nem jajveszékelnek? (Különben mind a mai napig úgy tudtam sajtónyilatkozataikból, hogy a szerzõk megtagadták a playbackes gyökereket.) Úgyhogy – elismerve Alföldi rendezõi erényeit, és még Szent István kultuszát sem kérve számon sem rajta, sem a darabon – az a fölvetésem: szereztessen zenét valami vállalkozó szellemû komponistával ehhez a jóllehet izgalmas, ám a darabtól tökéletesen idegen konstrukcióhoz. Tõlem ugyan Szörényit is megveheti, ha futja még közmondásos wagneri ihletébõl. Vagy Beethovent. Úgyis ingyen játsszák a nyitányát évek óta, holott a címén kívül semmi köze nincs királyunkhoz.
Mindez szigorúan esztétikai kérelem. Nem ideológiai, nem történészi, nem rajongói. Ha ideológiai alapra helyezkednék, meg kellene jegyeznem, hogy ennyire antiklerikális elõadást még Major Tamás sem rendezett volna. Börtönviselt egyháztörténet-professzorom, Istenben boldogult Lotz Anti bácsi mondogatta: az egyháznak mindig jót tesz egy kis üldözés. Ez esetben Alföldi az egyházat szolgálja, és épp a legjobbkor teszi, ez vitathatatlan. Vissza tehát a mûvészet templomába. A keresztvíz leszedésére ott is akad elég alkalmunk.A zenés darabok elõadása annál izgalmasabb, minél több olvasatát tárják elénk idõrõl idõre az alapmûnek. Csakhogy kultikus rockoperánknak egész egyszerûen nincsenek olvasatai. Az egész szerzemény olyan zseniálisan letisztult, egy-értelmû, hogy mindennemû magyarázkodást ledob magáról. Ennyire áttetszõ partitúrát és dramaturgiát semmi értelme fejtegetni, mert egyetlen mozdulat, és darabjaira hull az egész patetikus tünemény. Aminek pátoszát eredetileg is az õsbemutatót körülvevõ társadalmi légkör táplálta nagyrészt, nem pedig a mû mint olyan. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos alkotások elválaszthatatlanok a köréjük kerekedett kultusztól. Erre a jelenségre éppen az István a legjobb példa.
A darab politikával megterhelt elõéletét tekintve óriási balszerencse, hogy Alföldi – ha helyesen értelmeztem a didaktikusan a nézõtér álláspontjává verklizett refrént, és mit is lehetne ezen félreértenem – unja a politikát. Unalmában politizál hát két teljes felvonáson keresztül.
Muszáj neki, ha már a szerzõk mindjárt a legelején nekiszegezik a kérdést: „Mondd, te kit választanál?” „Én aztán egyiket sem” – mondja Alföldi.
A lezser felelet legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre fosztja meg idoljaitól a nemzet mindkét fertályát: az eredetiben is kétes glóriájú István után immár Koppánya sincs a méltatlan utókornak.
Csak annyit kérdezek a válaszra várva: akkor meg mi marad a darabból?
Papi önkény. És rendezõi. Láss csodát: Asztrik figurája megtévesztésig hasonlít Alföldire. Sekély e kény.
Feke Pál engedelmesen követi anyja és rendezõje utasításait korunk Istvánjának szerepében. Ha kell, négykézláb is meg hason csúszva – mindezek Réka utáni epedésbõl esnek, szerencsére jõ a szünet, az epedés látványosabb csúcsra futtatására nincs mód. A papa elvesztése után mindenesetre egy darabig azt hiszi, saját lábára állhat. De nem, hisz miközben azt énekli: „ím, hát itt fekszik elõttem jó atyám”, az eltávozott végig ott heverész – a háta mögött. Így aztán a végén megadón hagyja, hogy palástba gyömöszöljék túltáplált úrfiságát. Hangi tekintetben király. Az meg fejedelmi gesztus, ahogy visszavesz, valahányszor Koppánnyal áll szemtõl szemben. Visszavesz, akinek van mibõl – ezt hívják a zenében formálásnak. Csak hát operai mûfajban az erõegyensúlyoknak zenei alakot kell ölteniök. Stohl András derekasan megszenvedett nyíltszíni énekleckéinél viszont csak az kínosabb, hogy színészi létezését belefojtják valami nõcskék bálványa, Elvis-hasonmás szerencsétlen flótásba, aki mereven téblábol államalapítás és ellenszegülés zenedrámájában, lemerült akkumulátorú terminátor gyanánt. Három visítozó liba rittyenti össze az egész Koppány-kampányt. Annak idején sokan elégedetlenkedtek: István túlontúl vértelen, teszetosza figurának sikerült. Ajvé: íme a bénázó Koppány is! Nem alternatíva, csak alternatív díva. Lázadozása tízóraizó mûvezetõk hõbörgésére emlékeztet. Fölnégyelés helyett ki is küldik közibénk épp azon a lépcsõn, ahol egy éve a lovászlegény, Miska képében besétált: Koppány köztetek él, ti vagytok. Na, szépen köszönjük. Klasszikus karakterszerep volna egyébiránt (az Istvánban minden szerep ilynemû különben: jellemfejlõdésnek nyomát se keressük. Zenedramaturgiai értelemben báboperával van dolgunk. Színészet itt akkor sem igen segít, ha a színészt nem öntik bávatag Szabadság-szoborba. Kivált a hangi eredõk híján).Az István érzéseire pályázó mindkét hõsnõ rokonszenves. Tompos Kátya Rékája ízléssel penderít pár csoda finom népi hajlítást, de nem parodizál népieskedõ dudahangot. A hangja a szívemhez szól. Azt olvasom egyik kritikusnál, hogy Radnay Csilláról találóan azt írta tavaly egy másik kritikus: „mög köll veszni érte”. Mög is, bár ez most nem az a fajta szerep, amiért mög löhet veszni. Ha ellenben tudatos szereposztási üzenet, hogy Réka és Gizella képében két egyívású naiva lézeng a színen bámulatosan hasonlatos hangalakban, a csel bravúrosan sikerült. Nincsen két ily csoda Gizella-termet! Az illetõ másik kritikus tehát ím továbbfûzheti forrásértékû mondatát: „össze löhet téveszteni õket”. Míg csak az ember meg nem fejti a jellemeket: a Koppány-lány a szemetet szedi föl, a Henrik-lány meg a német katonákat. Szemenyei János Laborca, Novák Péter táltosa kiemelkedik az énekesi mezõnybõl, de ettõl azért ne bízzák el magukat túlságosan. Udvaros Dorottyát nagy bánatomra megfosztották annak lehetõségétõl, hogy a mintegy kulisszákon kívüli kettõsben anyai arcát is megmutathassa. Pedig érzem, hangilag benne volna a hatalmi játszmába sodródott István iránti aggódás – azaz a karakterbõl való kitörés vágya. Egyféle magyar Mater Dolorosa. De nem szabad felszínre engednie, ártana a kitalációnak, így aztán egyetlen, tétova simogatást kivéve hozza a saját rafinériáiba is belefásult, gátlástalan macskanõt. Blaskó Péter nyílt színen levetve Géza fejedelem halotti lepleit – csalódottan otthagyva csapot-papot, az egész félresikerült államalapítást – nemcsak a testvérmészárlás, de már-már az elõadás rémlátásainak is józan ellenpontja, amikor Krónikásként visszatér.Késõ most már mindezt újra átgondolni, kényszerpályán a darab.
Alföldi, a sértõdött titán úgy határozott, leveti az álarcot. Hajszálpontosan tudta, hogy most aztán bármit megcsinálhat. Aki csak egy szót is szól, mártírkoszorúját gyarapítja egy-egy aranyágacskával. Hõsi gesztusához lelkes ministránsra lelt Szörényiben, a durcás félistenben, aki évek óta nem érti, miért nem egészen az. Ha az István Alföldi mártírkoszorúja, Szörényi a bokréta rajta. Személyes sértettségük gyümölcse ez az émelyítõ, magamutogató és giccses István, a király. Giccs pedig ott lészen belõle, ahol az elõadás leválik a darabról, ürüggyé téve a mûvet és annak morális státuszát. A látszat ellenére senki se higgye, hogy mindez bátor színházi tett. Inkább hajcihõzés. Gizella németül mutatja be magát, majd sebtében dalra fakad a legékesebb magyar versben. Kisbabacsinálás iránt kifejtett kokettériája a német lovaggal – az ember már nem tudja, kit is akar? – éppoly távoli viszonyban áll a darabbal, mint az Oly távol vagy tõlem kezdetû kettõs repríze, amely a vers tökéletes meg nem értésérõl és az imádságos lelkület ismeretének hiányáról adva számot, Isten helyett a hitvestársat szólongatja. A profanizálásnak van is némi alapja, hisz a boldog Gizella két perce mászott rá újfent a nemzeti földalapból dúsan kistafírozott Vecellin vitézre. Az a kép azonban, hogy „Mondd, mennyit ér, ki érted véled szállna szembe”, házastársi viszonylatban kissé elvont ahhoz mérten, amennyit a darab István és Gizella privát közlekedésébõl láttat. Ha továbbá egy családi fészkében némiképp kakukktojás maffiózócsemete ajkán szólal meg, hogy „Uram, te ismered a lelkem titkait”, az nemcsak vallási kontextusából esik ki, de a darab logikájából is. Hasonló példák százszámra sorolhatók. Alighogy István derekasan elküldi a haszonlesõket melegebb éghajlatra, Alföldi nyomatékosan kikérdez arra a kórusra, miszerint az uralkodó „bölcs és igazságos”. A fogás se nem bölcs, se nem igazságos. Öncélú okoskodás. Ahhoz sem kell álomlátónak lennünk, hogy értsük a varkocsánál fogva elõcibált olvasatot: a Nap fénye világosságot...! pogány szertartásával egyetemben az egész magyar hitvilág (ó és új) a szeres utazások ködébe utaltatik. Ahhoz, hogy Tordából, a táltosból drogfutárt kreáljunk, a regõsökbõl pedig – az eredeti bemutató hõseibõl (Varga Miklós és Nagy Feró, hisz ezúttal, jubileumi koncertoperáról lévén szó, ez is nyomatékkal esik latba) – vidéki atyafinak maszkírozott TSZ-párttitkárokat a Felvonulók kértékbõl – átaludták a rendszerváltozást –, nem bátorság kell, csupán nyegleség és beképzeltség. Szerzõi térfélen is! A nyolcvanas évek publikumánál csak Szörényi lehetett boldogabb, hogy fenségesen áradozhat a latin egyházi himnuszok tónusában. Most pedig? Koppány megtért leánya látványosan elfordul a kereszttõl, mert ugye az is csak egy vérvörös diktatúra jelképe, lásd nemzetközi vörös kereszt. Rendben, de az Istvánt utólag úgy állítani be, mint történelemfilozófiai nézõpontok sokaságát hordozó, árnyalt nagyoperát, esztétikai szempontból aránytévesztés, morális szemszögbõl meg egész egyszerûen gusztustalan erkölcsi nyerészkedés. Egyedül a temetési és a csatajelenetben találni zenei nyomát a pogány és a keresztény világ konfliktusának, de a kotta ott is jóval ízlésesebben fogalmaz a mostani színpadnál. A mûvészetben márpedig minden viszonyulás az eredetire irányul. Vagy kiteljesíti, vagy pervertálja. A Goldberg-variációk sem azzal kezdõdik, hogy Bach megöli a témát. Mindenfelé olvastuk, hogy meghökkentõ tempókra számíthatunk. Mitõl lennének meghökkentõk, ha nem arra játszanának, hogy fejünkben az eredeti? Ím a hatásvadászat játékszabálya. Egyszóval: az évfordulós komponista lerombolhatja darabja kultuszát, csak hát ez esetben terhelõ vallomást tesz saját pörénél, folytatólagosan és visszaesõként elkövetett tisztességtelen haszonszerzés ügykörében. Alföldi pedig ezalatt nagy parádésan szilánkokra töri egy mozsárban Szörényiék Stephanus Rex-vésetû családi zsebóráját. Aztán kiborítja a törmeléket, és a képünkbe mosolyog: aranypor. Szörényiék tapsolnak. Lelkük rajta. Csak hát abban az aranyórában egy nemzet szíve dobogott.
Az agy elborult, és árván maradt sok leány.
Az a fajta elõadás ez, amely elsõre hergel, másodjára röhejes. Ami nem azt jelenti, hogy bárkit is arra biztatnék: egyszer is megnézze. Ez már nem is posztmodern, hanem post mortem. A darab halt bele. Érdekbõl vagy számításból? Mellékes, ha mellélõ. Mint amikor Alföldi fesztivállakó ifjakból toborozza ökölrázó szabadcsapatát a szemforgató hamis papok ellen. (Igaz, a szereposztás ezúttal meglepõ hûséggel vág a szöveghez. László Zsolt Asztrikja a második tekintetben nem hagy maga után kívánnivalót. Hogy a szemét forgatja-e, messzirõl nem látni.) Észrevételeim szerint a Sziget-nemzedéket nem a hamis papok, hanem a médiaguruk szemforgatásától lenne idõszerû megoltalmazni, de akkor hogy jönne össze a közvetítés az RTL Klubon? (Úgy várom, jöjjön! Már az éjjel!)
Tény, hogy a mai tiniknek fogalmuk sincs nemhogy Kádár-korról, de István és Koppány konfliktusáról sem. Ez azonban senkit sem jogosít föl arra, hogy bármire bármit ráerõltessen. Fõleg énrám nem. Azt meg kiváltképp nem, hogy hagyjam magamat froclizni. Azzal okosítani ki, hogy Alföldié csupán egy lehetséges olvasat klérusról, Gyurcsányról, Orbánról, szenteskedõkrõl, õsmagyarkodókról, az egész rendszerváltozásról, pláne, hogy az István, a király címû, 1983-ban bemutatott rockoperáról. Fajról meg mûfajról. Különben meg: ha olyan nagy legény, miért nem vitte végig következetesen forradalmi ötleteit? Elvártam volna például, hogy a haszonlesõ német lovagok trafikjogot kapjanak, Asztrik meg arany focilabdát vehessen át a királytól. Fittyet hányni nem lehet ingyenbe’! Úgyhogy most jöhet is az a mondat, amire Alföldi várva vár (hosszú és agyafúrt mondat lesz, nyugodtan át lehet ugorni): „Kíváncsi lennék, akad-e ország a föld kerekén, amely tétlenül nézné végig, amint államalapító királyának ünnepnapján Ku-Klux Klánnak álcázott vatikáni gerillák – vigyázat, feszületek feszültség alatt! – neoncsöves, vörös keresztekkel öldöklik eleit és eleinek eszményeit legjelentõsebb színpadán, amelynek immár börtönhíddá minõsült magasában smasszerként ámenez a pápa küldötte, betetõztetvén az est Erkel Himnuszának frivol parafrazeálásával, mialatt a nemzet (parafraze)állva ünnepelheti meg, hogy színpadi mását fogságba ejti a cirkuszi oroszlánketrecként reázáruló Szent Korona?”
De ezt a mondatot nem írjuk le. Különben is csak egy hosszú és agyafúrt kérdés, a színház dolga meg az, hogy kérdésekre sarkalljon. Azt a két szót sem mondjuk ki, hogy „húscafat” meg „tökfödõ”. Dúdoljam azt, hogy: „Meddig kell még tûrnöm ezt az arcátlan gyalázkodást?” Ó, nem! Édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid! Maradjunk esztétikai síkon. A Himnusz épp a darab fogadtatása okán tapadt a rockoperához, a rendszerváltás megittasult, már-már vallási áhítatának kézjegyeképpen. Bevonása a sajátosan értelmezett elõadásba attól válik a manipulálás csúcsteljesítményévé, mivel nem-esztétikai hatásra alapoz. Kiúsztatott zenekarával nem rákérdez és rákérdeztet, hanem – deszakralizál. A másodízben visszatérõ Géza-Krónikással túlrezoníroz. Miután a darab során úgy tapicskolt minden nemes és nemtelen szimbólumban, akár a harci lázba lovallt Koppány, immár mûlovar a plasztikparipa nyakából kibugyogó paradicsomlében – echte alt-ungarische Spezialität –, Alföldi, az ikonikus jelkép-romboló, búcsúzóban szépen ránk is keni gusztusos fõzetét. Kilóg a mûlóláb: ez maga a bulvár receptje. És a rokon szakmabeli, szado-mazo szolgáltatást kínáló prostiké. Leköplek, csak fizess.Ismételten jelzem: ez alapjában véve színházesztétikai és -etikai, nem pedig politikai kérdés. A királyostul a Szent Korona csapdájába ejtett nemzet víziója egy képzavarba sûríti a kényes rockopera egész mondvacsinált átértelmezését. Ezer éve speciel nem a kereszténység szigetelt el minket Európa más nemzeteitõl. Ma meg aztán fõleg nem. Mit van mit tenni. Szent Istvánt majd megvédik Orbán gépfegyveres csuhásai és nemzeti dohányboltosai. Himnuszunkat a Btk. Mi csak azt mondjuk: a darab harmincadik esztendejében, szerzõi segédlettel, látványosan szertefoszlik egy rendszerváltó legenda. Sehol egyebütt, mint ott, ahol fölépült: a Fogadalmi templom tövében. (Harminc méterre Szent Gellért kegyhelyétõl. Uram, irgalmazz, az ideológia Bakonyába tévedtem. Bujdokolhatok vezeklõ remetének.) Nyilvános elismerést egyesegyedül Vikidál Gyula érdemel, amiért hõsiesen nemet mondott hülyévé tételére. A becsület mindennél többet ér! Magam is azzal fordítok hátat az egész hagymázas borzalomnak: veletek, uraim, de nélkülem.
PS. Szezonvégi kinyilatkoztatás: Szeretem Alföldit. Több Intermezzóra nem lévén kilátás az idén, szükségesnek láttam elõrelátóan kinyilvánítani. Alföldivel legalább jókat lehet vitatkozni. Néha.
A fotók forrása (miután a producer kitiltotta a sajtót a próbákról): a Játékok Facebook-oldala
.......................
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképzõ Fõiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Fõiskolán (1995) végzett. 1992-tõl 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztõje, majd szerkesztõ-rendezõje. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-tõl tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember címû lapokban. 2003 óta állandó szerzõje a Szegedtõl Szegedig antológiának. 2005-tõl számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közmûvelõdési munkatársaként, köztük az elsõ szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-tõl alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztõ – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; mûsorvezetõ – Szépség-Szalon); számos kulturális és portrémûsort készített, 1000-nél több zenei mûsora között a Mozart teljes életmûvét bemutató, Mozart-galaxis címû, rádiótörténeti jelentõségû sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezõk Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Õ muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoramûvésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A mûvész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).Forrás: Szegedi Lap
U.i.: Nem szeretem a kritikusokat. De most kivételt tettem!
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
fefe
- 2013. August 19. 15:47:39
#12 |
postaimre
- 2013. August 19. 15:52:18
#13 |
Perje
- 2013. August 22. 15:31:14
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.