Késõbb halnak meg a holokauszt túlélõi
A holokauszt túlélõi tovább élnek a kortársaiknál. A jelenség oka az lehet, hogy aki súlyos szenvedésen megy át, általában megerõsödik: hiszi, hogy az életnek és benne a szenvedésnek oka van, és tanulni kell belõle. Az értelmes élet iránti vágy különböztet meg bennünket az állatvilágtól.

A holokauszttúlélõk tovább élnek, mint kortársaik, akiknek soha nem volt részük a náci elnyomásban - állítja egy, a PLoS ONE tudományos folyóiratban most megjelent izraeli tanulmány.

Ami miatt a tanulmány igazán figyelemre méltó, az a kutatás alapjául szolgáló szokatlanul nagy minta: 55 ezer lengyel bevándorlót vontak be, akiknek háromnegyede 1945 és 1950 között - azaz a holokauszt után - érkezett Izraelbe, egynegyedük viszont már 1939 elõtt áttelepült. A kutatás eredményei szerint akik 10 és 15 éves koruk között élték át a holokausztot, átlagosan 10 hónappal, akik pedig 16 és 20 éves koruk között, átlagosan 18 hónappal tovább éltek, mint azok, akiknek soha nem volt részük a náci terrorban.

Az eredmények meglepték a kutatókat, erre utal a cikk címe is (Against All Odds: Genocidal Trauma Is Associated with Longer Life-Expectancy of the Survivors). A holokauszttúlélõkrõl ugyanis számos korábbi kutatás igazolta már, hogy törékenyebb a mentális egészségük, gyakoribb náluk a szorongás, a depresszió, vagy valamilyen más poszttraumás tünet, mint a normál népesség körében. Ráadásul több genetikai vizsgálat szerint a korai traumák a géneket is károsíthatják, ami növeli a rák és egyéb betegségek kialakulásának kockázatát, azaz összességében az idõ elõtti elhalálozás esélyét is.

Mivel magyarázható mégis a holokauszttúlélõk hosszú élete? Pontos válasz nincs a kérdésre, két lehetséges okot azonban felhoz a tanulmány.
A szenvedésnek van értelme

Az egyik a koncentrációs táborokban történt szelekció, aminek következtében a megpróbáltatásokat a fizikailag legerõsebbek, legjobb immunrendszerûek élték túl. A tanulmány szerzõi azonban hangsúlyozzák, hogy ez száz százalékban nem magyarázza az eredményeket, mivel a lázadásoktól tartó nácik a gyengéken és betegeken kívül a legerõsebbnek tûnõ férfiakat is megölték.

A másik lehetséges ok az úgynevezett poszttraumatikus növekedés. Eszerint azok, akik súlyos megpróbáltatásokon esnek át - például túlélnek egy háborút, halálos balesetet, súlyos betegséget vagy egy szeretett személy elvesztését -, sokszor megerõsödnek az élet értelmébe vetett hitükben. Úgy érzik, hogy a sok szenvedés nem volt hiábavaló, tanulniuk kellett belõle, és hogy olyan feladatuk van még az életben, ami csak az övék, kifejezetten rájuk van szükség hozzá. Az említett kutatás különleges azért is, mert megmutatta, hogy aki meg tudja változtatni a világhoz való hozzáállását egy tragédia hatására, éveket adhat az életéhez.

Sarah Montard, lengyel holokauszttúlélõ tetoválását mutatja.
Forrás: AFP/Mehdi Fedouach

A pszichiáter rab, aki öngyilkosokat mentett a lágerben

A náci haláltáborok történeteibõl az is kiderül, hogy ha valaki úgy érzi, van értelme a létezésének, az életmentõ lehet nehéz helyzetekben.

Viktor Frankl zsidó származású bécsi pszichiátert és idegorvost 1942-ben internálták várandós feleségével, szüleivel és testvéreivel. Három évvel késõbb, a táborok felszabadulásakor a családjából szinte mindenki halott volt, a felesége is, õ viszont, a fizikailag nem igazán erõs, 119104-es számot viselõ rab - élt. 1946-ban megjelent, és hamar bestsellerré lett könyvében (magyarul ...És mégis mondj igent az életedre! címmel jelent meg) a tábori élményeit írta le egy pszichiáter szemével.

Frankl úgy vélte, a szörnyûségek túlélõi és halálos áldozatai között az volt a különbség, hogy hittek-e benne, hogy van értelme az életüknek, vagy sem. Õ maga még a legborzasztóbb körülményekben is talált jelentést, így a szenvedést nem látta értelmetlennek. "Mi, akik koncentrációs táborokban laktunk, emlékszünk a férfira, aki a barakkok között sétálva vigasztalt embereket, odaadván utolsó darab kenyerét. Talán számszerûen kevesen voltak ilyenek, de elegendõ bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mindent el lehet venni egy embertõl, egy dolog kivételével: a végsõ emberi szabadságot - azt, hogy megválassza a hozzáállását bármilyen körülmény között is, hogy megválassza saját útját" - írta könyvében.

Frankl, aki terapeutaként is segítette a rabokat, két öngyilkosságra készülõ ember esetét is leírta könyvében. Mint a tábor legtöbb lakója, õk is elvesztették minden reményüket, úgy érezték, semmit nem várhatnak már az élettõl. Pszichiáterként igyekezett megértetni velük, hogy a jövõ számít rájuk, van még feladatuk. "Az egyik férfinak egy idegen országban kisgyereke volt, a másikat, egy tudóst, befejezetlen könyvek sora várta" - írta.
Nagy életcélok helyett az apró dolgokra koncentráljunk!

Viktor Frankl híres könyve több szavazáson is bekerült a 20. század legnagyobb hatású könyvei közé, ami nem csoda, hiszem a könyv központi gondolata - az értelmes, felelõsségteli élet; a szenvedés mint érték - manapság is ugyanolyan aktuális, mint hetven éve.

Sok pszichológus szerint az értelmes élet vágya az, ami igazán megkülönbözteti az embert az állatvilágtól. Martin E. P. Seligman, a pozitív pszichológia egyik ma élõ legnevesebb képviselõje ezt így fogalmazta meg: egy értelmes életben az erõsségeidet és talentumaidat arra használod, hogy szolgálsz valamit, amiben hiszel, és ami nagyobb, mint te magad vagy. Fontos azonban, hogy mind Frankl, mind Seligman nem a nagy életcélok fontosságát hangsúlyozza, hanem hogy az élet minden apró cselekedetét értelmesnek lássuk. Például, amikor segítünk másoknak, ajándékkal lepjük meg a szeretteinket, játszunk a gyerekeinkkel, vagy vacsorát fõzünk a családnak.

De nemcsak az apró cselekedeteink erõsítik az értelmes élet képzetét; a pszichológiai vizsgálatok szerint minél több idõt töltünk a múlt fájdalmainak és a negatív eseményeknek a feldolgozásával, annál több értelmet fedezünk fel bennük. Pont, ahogy Viktor Frankl is írta: "Ha az életnek magának van értelme, akkor a szenvedésnek szintén kell, hogy legyen."