975 évvel ezelõtt hunyt el I. Szent István magyar király, augusztus 15-én. 30 évvel ezelõtt gyûlt össze 14 ezer ember a budapesti Királydombon az „István, a király” c. rockopera megtekintésére, augusztus 20-án. Az elsõként említett évfordulót feltétlen meg kellett ünnepelni. A második évforduló programjáért nagy, igen nagy kár volt!

Minden tisztességes, józan gondolkodású magyar embernek meg kellett volna rendülnie, fel kellett volna háborodnia azon, hogy egy felfuvalkodott, egészen tehetségtelen, undorítóan magyargyûlölõ személy miként mutatta be azt a Szörényi Levente - Bródy János - Boldizsár Miklós által alkotott mûvet, amely az 1920 és 1945 között született nemzedék tagjai számára, kétségtelenül eltúlozva és feldicsõítve, de szent volt.

Sem Szegeden, sem Budapesten nem utasították el az emberek tízezrei ezt a tudatosan szennyé silányított bemutatót! Sõt! Felállva, vastapssal jutalmazták az elõadást és az elképesztõen színvonaltalan, unalmas, ízléstelen színészi alakításokat. Hogyan történhetett meg ez a szégyen? Hogyan jutottunk ide? Ki a felelõs mindezért? Az elbeszélés írója 2003-ban meghalt, a szövegíró álláspontja, senkit sem lepett meg, egészen azonosult a rendezõvel, a zeneszerzõ viszont, kétségtelenül, kifordult önmagából. Vagy ilyen is volt? Hiszen azt nyilatkozta, hogy a „Felkelt a mi napunk!” valójában egy gúnydalnak készült, sõt a rendezõnek õ maga adta a mostani ötleteket, amelyekkel a legnagyobb mértékben egyetért.

Szörényi Levente (1945), aki az 1960-as évektõl magyar nemzeti ikonná magasztosult, 2013-ban megsemmisült. Látszólag, ez a megállapítás alaptalan, hiszen a közönség óriási tetszésnyilvánítással jutalmazta saját megalázását és meggyalázását, múltjának kicsúfolását. A jól megtervezett manipuláció ismét sikerült. De éppen ez teszi a zeneszerzõ pálfordulását példátlan árulássá. Mert minden korábbi alkotása és cselekedete hitelét vesztette. A Koncert, a Kõmûves Kelemen, az Atilla, Isten kardja, A kiátkozott, a pilisi Holdvilágárok kutatása, az Õsbuda keresése. Õ maga állt az élére annak a „mozgalomnak”, hogy lássuk hát, mit lehet még lenyomatni a magyar nép torkán, mit lehet még büntetlenül megtenni ezzel a méltóságát vesztett tömeggel? Szörényi Levente egy csodált és szeretve tisztelt ikonból egy jelenkori, tucat-mûvésszé züllött, „õ is csak egy közülük” (Mészáros László), aki önteltségbõl és jó pénzért mindenre kapható.

A legszégyenteljesebb dolgok egyike, Koltay Gábor gyalázása. A szövegíró mûve gyengécskére sikeredett, a zene sem hozta volna az ország-világra szóló hatalmas sikert, ha nem „dobja fel” a nagy ivû, látványos és rendkívül hatásos rendezés. Koltay Gábor az „István, a királyt”-t is, az „Atilla, Isten kardja”-t is nagyszerûen rendezte meg. Gondoljunk csak arra, hogy 400 néptáncost mozgatott, Novák Ferenc útmutatásával. Hasonlóképpen tette Novák Ferenc Csíksomlyón is, ahol négyszázezer embert bûvölt el és ragadott magával ez a mû. Igazi közösséggé formálta a magyarokat. Létrehozták a mûvészet csodáját. Tudatosították az emberekben, hogy csodálatos dolog magyarnak lenni!

S Szörényi Levente azt az embert, aki a mûvüket naggyá tette, „legagyizta”! Önteltségében odáig ment, hogy csúfondárosan becsmérelte Koltay Gábor Trianon és Was Albert - filmjét is.

Szörényi Levente emberileg és mûvészileg megbukott, alakja szétmállott. Életmûve felfeslett és hiteltelenné vált. Mert az ugyan igaz, hogy modell-drámának is nevezhetõ az István, a király, de az egyáltalán nem igaz, hogy a választott történelmi korszak tetszés szerint kezelhetõ.

Nos, lássuk István király valóságos alakját és a magyar állam létrejöttének folyamatát.

Évszázadok óta minden hatalom Szent Istvánra hivatkozik, s õt államalapítónak nevezik, aki az 1000. év elõtt élt magyarok, vad, barbár, civilizálatlan, nomád tömegeit letelepítette, megregulázta, kivezette a pogány mocsokból és megkereszteltette, „tûzzel-vassal, hogy ha kell”. István király uralkodása tehát egy választóvonal, egy történelmi cezura, amely elõtt a magyarságnak igazi értékei nemigen voltak. A magyarság a X. század végén végveszélybe került, állítják mind a hivatalos történettudomány szószólói, mind a politikusok, akár a baloldalon, akár a jobb oldalon állnak. Vagyis: ha Géza nagyfejedelem és fia Vajk-István nem szedi ráncba ezt a barbár népet, elpusztulunk, kiirtanak bennünket a nagyhatalmak, Bizánc és a német-római királyság, majd császárság.

Ez, a mind a mai napig hangoztatott érvelés egészen téves, teljesen hamis!

Szent István király kiemelt tisztelete természetesen teljesen megalapozott, ám a históriai összegzés, a felfestett kép távol áll az egykori valóságtól. Az igaz ugyan, hogy a hiteles források száma kicsi, az 1100/1200 évvel ezelõtti világ minden részlete soha sem lesz pontosan felderíthetõ, annyit azonban biztosan tudunk, hogy a magyar nagyfejedelemség már a X. században állam volt, meghatározott területtel, megszervezett közigazgatással (a megye-szervezet létrejötte megkezdõdött a X. század végén, hiszen Somogy vármegye már 1001-ben létezett!), mûködött a bíróságok hálózata (karka, horka), volt jól szervezett, erõs hadsereg, volt testõrség, voltak várak és települések, voltak szántóföldek, szõlõk, legelõk. A magyarok és az itt talált népek (avarok, szlávok) nem nomád állattartók voltak, hanem földet mûvelõ, rideg módon tenyésztett állatok gazdái. Minderrõl Szent István király törvényei tanúskodnak, amelyek már 1010 körül írásba voltak foglalva! A nép ismerte Jézus tanításait, ismerte és tisztelte a Boldogasszonyt (a Napba öltözött Asszony, Babba Mária), sokan a nyakukban kereszteket hordtak. Voltak már a X. században ortodox papok irányította püspökségek (pl. Hierotheosz Erdélyben).

A Kárpát-medence egészét benépesítették a magyarul beszélõ emberek, akiknek erõs mi-tudata volt. Magukat megkülömböztették az idegenektõl s õrizték a szabadságukat, ameddig lehetett.

A magyar nagyfejedelemség ereje teljében volt a X. században, ezt bizonyítják az európai hadjáratok sikerei. Szó sem lehet tehát a végveszélybe sodródott Magyarországról! Ugyanakkor Bizánc és a pápaság súlyos válságban volt. A bizánci császárok egymást legyilkolták (V. Leó, III. Mihály, VII. Konstantin, Tzezmikész János, Phokász), a pápák egészen hitvány emberek voltak és súlyos gaztetteket hajtottak végre (III. Leó, VI. István /a hullazsinat véghez vivõje/, XII. János, VI. Benedek, XIV. János). Fel sem merülhet, hogy István a pápától kért és kapott volna koronát! Amint az sem, hogy Géza nagyfejedelem megrettent volna a németektõl. Ellenkezõleg! A quelinburgi találkozóra, ahol a környezõ vazallus államok uralkodói személyesen jelentek meg, õ csak 12 fõemberét küldte el s megengedte (nem pedig kikönyörögte), hogy térítõ papok jöjjenek az országába.

Géza fejedelem II. Henrik testvérét, Gizellát megnyerte a fia számára s ez nagyon jelentõs cselekmény volt. Az uralkodás öröklési rendjérõl szóló kinyilatkoztatások is valótlanok. Ugyanis kezdettõl az elsõszülöttség elve érvényesült, Árpád nagyfejedelem ágában is, és Koppány-Vászoly ágában is: Taksony fia Géza, Géza fia István, István fia Imre. Koppány-Vászoly fia András, András fia Salamon, Béla fia Géza, majd László, Géza fia: István, etc. Kivételek akkor voltak, ha nem volt fiúörökös vagy az ország szuverenitása forgott kockán.

Mindez persze nem tükrözõdik a rockoperában, amely így történelmietlen és pontatlan. A Koppány-István ellentét azonban jól megragadott mozzanat, mert valóban súlyos nézetkülönbség volt közöttük. De nem azáltal, hogy a pogány Koppány romlásba akarta dönteni az országot, hanem azáltal, hogy Koppány és tábora (Gyula, majd Ajtony) nem akarta elfogadni Nyugat-Európa törvényeit és keresztényi rendjét. Õk nem vették észre, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy a X. század végére teljesen megváltozott az eurázsiai hatalmi helyzet. A magyarság elszakadt keleti szövetségeseitõl, elsõsorban Kazária pusztulása okán. De súlyos helyzetet teremtettek az arabok is, akik mind keleten, mind nyugaton elõretörtek.

Géza és István poltikájának valódi rugóit mindmáig nem értettük meg. A magyar állam igenis erõs volt, de tartósan nem tudott volna ellenállni a környezõ hatalmaknak, ha nem illeszkedik bele a római keresztény világ egyetemes rendjébe, mert egyedül maradt. Ma is így vagyunk.

István király nagysága abban van, hogy el tudta rejteni népünk valódi arculatát, el tudta rejteni önmagunkat, de erõs kézzel õrizte hatalmát és az ország függetlenségét s népe magyarságát. A magyar királyság volt akkoriban az egyetlen valóban független ország. Sem a cseh, sem a lengyel, sem a horvát uralkodó nem volt szuverén, hûbéresek voltak egyházi és világi téren egyaránt. István király és utódai maguk nevezték ki az egyház fõpapjait is, dacolva a pápákkal egészen a XVII. század végéig.

Szent István király nem adta fel sem Kelet örökségét, sem a függetlenségünket soha. 1030-ban a ránk törõ német császárt súlyosan megverte, Bécset is elfoglalta és az egész német sereget foglyul ejtette. Rosszul tették, hogy gyámoltalan, pipogya, ide-oda sodródó emberként mutatták be, igazodva a szentté avatás legendáinak kegyes hazugságaihoz: pius, sanctissimus, mitissi mus (kegyes, szent, szelid).

Õ tovább használta az õsi ötös számrendszert, egyetlen hatalomként törvényeket alkotott és foglalt írásba, kiváló pénzt veretett, szintén egyedüliként Közép-Európában, õrizte és vigyázta a régi hagyományokat: az un. Szent István szarkofágon ott díszlik a Nap és a Föld örök jelképe: a rombusz és a spirális, mint a Teremtõ Isten szimbólumai. Nyakában hordta az õsi vérszerzõdés jelképét az ezüst rythont (késõbb a zalavári apátság kincstárába került), ugyanúgy, mint Szent László király, akinek a hermáján évszázadokon át ott volt az ivókürt, amely ma is megvan a gyõri székesegyházban.

Mostanában két rendkívüli esemény is történt. Az egyik a Szent László herma fejereklyetartójában meglelt koponya, a másik a Horvátországból –átmenetileg – hazatért Szent István állkapocs Székesfehérvárott. Azonnal DNS-vizsgálatot kell végezni a Szent Jobbot és III. Béla csontjait is bevonva. Ez a magyar állam elsõrangú kötelessége. Ezzel megindulhatna az Álmos-Árpád-dinasztia tagjainak maradványaival szemben elkövetett égbe kiáltó gazság jóvátétele. Mert igenis jóvá kell tenni a bûneinket. Amint jóvá kellene tenni az István, a király rockopera mostani elaljasított bûncselekményét is (vö. Jobbágyi Gábor véleményét), s persze a szereplõ gárdából azoknak, akik valóban markáns személyiségek voltak (Varga Miklós, Nagy Feró, Novák Péter) nyílt színen bocsánatot kellene kérniük mindazoktól, akik szerették és tisztelték õket. A többiek szóra sem érdemesek.

Forrás: Hunhir.info / Adorján András