Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
"A valódi zsidó" - olvasónk "vakációja" egy ortodox zsidó táborban
Ez az írás abból a megfontolásból keletkezett, hogy emberközelbõl mutasson be egy olyan etnikai/vallási csoportosulást, amellyel szemben a legtöbben ellenszenvvel viseltetnek; az esetek többségében annál jobban, minél kevesebbet tudnak róluk. Ebben az írásban található esettanulmányok azt fogják bizonyítani, hogy ez a negatív viszonyulás az ismeretek bõvülésével nemhogy megszûnne, inkább új erõre kap, mert alapokat talál hozzá.
Jelen sorok írója 12 hetet töltött egy USA-beli, zárt ortodox zsidó nyári táborban mint kisegítõ személyzet, s képtelen magában tartani az ott megfigyelteket, hogy néhol rácáfoljon, néhol pedig ráerõsítsen a hús-vér izraelitát nem ismerõ "iskolázatlan ideológiából" fakadó antiszemitizmusra. Segítségül lehet azoknak, akik a zsidóságban találták meg ellenségképüket, de azt csak kopott sztereotípiákból ismerik; illetve a kíváncsi természetûeknek és érdeklõdõknek, akik az életet egy szakadatlan megismerõ folyamatként élik meg, és semlegesen szemlélik a világot - ahogy e sorok írója is teszi. Mindenki használja fel úgy a tartalmát, ahogy önnön lelkiismerete engedi. Az elõrebocsájtott konklúzió a következõ: aki megismeri a zsidót, annak van a legnagyobb esélye, hogy antiszemitává váljék.
Prológus
A történetleírás csonka maradna, ha nem ismertetném a táborba kerülésem okait. A körülmények egészen ismerõsek lehetnek a ma magyarjai számára: az egyetemi tanulmányaim befejezése után egy teljes év sikertelen munkakeresés abszolválásakor felültem én is arra a járatra, amely külföldre viszi a protekció nélkül érvényesülni nem tudó fiatalokat, hogy valamelyik nyugati, "szerencsésebb történelmi fejlõdésû országban" keresse az élete boldogulását. A lehetõségek hazájába az érdeklõdésem és a nyelvtudásom csalogatott; kíváncsi voltam a modern Rómára, éppen ezért New York városába kerültem.
A Nagy Alma, ahogy ezt a metropoliszt nevezik olyan sokszor, népek gyûjtõhelye, de nem éppen olvasztótégelye. A világ minden nációja megtalálható ebben az illegális bevándorlókkal együtt megközelítõleg 14 milliós lakossal rendelkezõ nagyvárosban, persze nem összeboronálva, hanem mindenki a maga körén belül tombolva. Közismert, hogy a leghatalmasabb zsidó populáció e városon belül található, több mint 2 millió tagjával. A város nyaranta elviselhetetlen klímával rendelkezik, a sûrû embertömeg, a zsúfolt épületek, a köztisztaság utolérhetetlen teljesítése és az óceán közelsége szutykos kánikulát tartogat átlagosan 90%-os páratartalommal, éppen ezért emberemlékezet óta, aki csak teheti, a nyári szünetét, szabadságát a nyár elmúltáig vidéken, a nevezetes country-n tölti, illetve teszi át oda a háztartását. Ennek a népvándorlásként ható eseménynek szervezõi megszámlálhatatlan fajtájú és funkciójú tábort bocsájtanak rendelkezésre kicsiknek és nagynak, férfiaknak és nõknek, akár nemzeti hovatartozás és vallás szerint csoportosítva.
Munkát keresni érkeztem az országba, de a sors fintora, hogy a munka talált meg engem; az idõátállást (jetlag) ki se heverve már egy sárga iskolabuszon foglaltam helyet, és vittek is ki New York állam középsõ részére, ahol egy brooklyni iskola tart fenn nyári tábort nebulói számára, hogy a tábori mindenes munkakört megkapjam. Nem igazán foglalkoztatott a dolog, hogy izraelita illetékességû az iskola, a tábor, az egész miliõ; bölcsészként nem ismeretlen számomra semmilyen hitvilág vagy felekezet, úgy gondoltam, legalább empirikus úton is megismerhetek egy vallást.
A tábor neve és helyszíne jelentéktelen az írás üzenetét tekintve, de - ahogy majd tapasztalni fogjuk - aki egy zsidót ismer, ismeri az összest, vagyis ez is olyan nyári tábor, mint sok száz másik hozzá hasonló. Éppen ezért hanyagolom a személynevek használatát, a tárgyak, fogalmak és egyéb zsidósággal kapcsolatos dolgokra való utalásokat és megnevezéseket próbálom a legkevesebbre redukálni, mivel teljesen lényegtelenek, és nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének.
A tábor középmagas hegyvidéken, háborítatlan fenyõerdõ közepén található, ahol július végén se szökik 25 Celsius-foknál magasabbra a hõmérséklet, ideális helyszín a nyári kánikula kikerülésében. Területén nagy felületû fás parkok, fûvel borított sík felületek, élemedett korú fenyõfákkal szegélyezett utak találhatók. Épületei az európai szemnek szokatlan, teljesen fából eszkábált, amerikai típusúak. A családi házak több emeletesek, és egyenletesen helyezkednek el a táboron belül, a szoliter táborlakók több tucat kétágyas bungalóba kerültek elhelyezésre, de található sorház is több helyen. Ezeknek a házaknak, azon kívül, hogy olcsó építésûek, egyéb jó tulajdonságuk nincs, mivel recsegnek-ropognak, az elvetemedett gerendák és lécek miatt nincs egy tisztes derékszög vagy egyenes a házak élein, ezen kívül korhadnak, és sok a rovar. Toldani könnyen lehet õket, de évtizedek alatt olyan átláthatatlan kábel- és csõrengeteg gyülemlik így fel bennük, hogy mester legyen a talpán, aki javítást képes eszközölni rajtuk. De a szakember az USA-ban drága portéka, és rengetegbe kerül, nem hiába a tábori mindenesekre hárul az effajta munka dandárja.
A tábor vallási okokból zárt rendszert alkot, semmi meglepetés nincs benne, ha a "magukfajtákon" kívüliek külön elhelyezésben és érintkezésben részesülnek. Mi, a dolgozók, egy lepukkant, többszintes házból kialakított munkásszállón laktunk a tábor teljes ideje alatt, ami tisztátalan kategóriába került, vagyis hogy mi zajlik odabenn, azt teljesen rábízták a lakóira, és inkább kerülték a lakosok a közelét is. A folyamatosan fluktuáló munkások nemzeti eloszlása szinte a létszámukkal ért fel, s fõleg a harmadik világból érkezõkbõl, poszt-szovjet félázsiai utódállamokból verbuválódott az utánpótlás, akiken látszódott, és hangoztatták is, hogy ez a munka életük csúcspontja. Az indeterminisztikus munkakörök és a kiszámíthatatlanság teljes kiszolgáltatottsággal párosulva igencsak lélekgyötrõ ötvözet, nem hiába szöknek a munkások az ilyen táborokból, mint rabszolgák az ültetvényrõl, hiába a valóban jó fizetés. Lehetett érezni, ki tanulta az angol nyelvet, ki csak "felvette" vagy csak ráragadt, akár a piszok. De az USA-ban, ahol eleve szeretik kihagyni a segédigéket, és a nyelvi színezetet csupán a szleng biztosítja, nem igazán zavaró körülmény a párszázas szókincs, inkább csak a becsületes Oxford english… A zsidók amúgy is a kontinentális eredetû, németbõl korcsult jiddis nyelvet használják egymás között, csak az érintkezõ nyelv az amerikai angol.
A gój-kaptárbeli dolgozók átlagos életkora 20-25 között van, és vagy kelet-európai "nyári szünetes" egyetemisták, vagy túlmaradásos (haza nem térõ turista), illetve illegális bevándorlókból kerülnek ki. Mindenki alatt forró a talaj, de erre még rágyújtanak a munkaadó zsidók is…
1. A zsidó és a munka
Mielõtt rátérnék magára a zsidó emberre, érdemes bemutatni elõször az értékteremtéshez, vagyis a munkához való viszonyát. A klasszikus értelemben vett munkát, a fizikai munkát hírbõl sem ismerik. Talán a táborozók hozzátartozói közül utoljára a második világháború alatti generáció vett szerszámot munkavégzés végett kezébe, akik szintén táborlakók voltak, csak más élményben részesültek. Ezen okból vagyunk mi, a tábori mindenes dolgozók, hogy az alantas és lebecsült munkát elvégezzük helyettük. A munka tág fogalommá bõvül a zsidónál, mert a nyeles szerszámok célszerû használatától a szakmunkáig, illetve a bárminemû probléma megoldásáig terjed, amiben õ csupán mint felügyelõ vehet részt, egyébként a kis munkát kis ívben, a nagyot nagy ívben kerüli bármilyen nemû és életkorú egyén. Ilyen felügyelõkkel voltunk mi is megáldva, egyfajta gój-inspektorokkal, szinte a nap huszonnégy órája alatt.
Ezt a fajta munkakapcsolatot nem szabad úgy elképzelni, mint a mester/inas felállást, inkább a semmihez sem konyító, jobb esetben kontár, de annál inkább okoskodó és parancsoló hajcsár és a tápláléklánc legalján lévõ, éppen ezért engedelmeskedõ szerencsétlen esetét. Az építésügyi felügyelõ "manager", aki alá személy szerint én is tartoztam, egy zsidó iskolába járó, alig 21 éves, önkéntes fiatalember volt, aki a többi könyvmoly zsidóhoz hasonlóan semmi többet nem tud a világról, mint ami a három kötelezõ olvasmányukban (Tanakh - nálunk Ószövetség -, Talmud, Tóra) megismert, egyszóval nem csak felelõs munkafelügyelõnek, de még a legegyszerûbb munkatevékenység elvégzésére is teljes mértékben haszontalannak bizonyult, mert gondolatok egyszerûen nem terhelték az agyát. A tipikus New York-i zsidó iskola (Yeshiva) hatását a zsidó gyerekek bemutatásakor bõvebben ismertetem. Annyit elég errõl az oktatási intézményrõl tudni, hogy ugyanazt végzik ott a fiatalok, mint a tábor zsinagógájában: kizárólag magukban olvasnak, és persze mindig ugyanazt, ezáltal igencsak korlátoltnak nevezhetõ az a ismeret-spektrum, amivel egy ortodox zsidó ember rendelkezik, tehát "egykönyvû ember" az olyan, akitõl okkal lehet óvakodni, mert a szellemi látóhatára igencsak szûkös. Igen, a zsidó gyerek nem jár reguláris általános illetve középiskolába, mint mindenki más.
Az okoskodással párosult fontoskodás, és a tenyérviszketésig fokozódó siettetés és sürgetés inkább a munka olajozott elvégzése helyett hátráltató tényezõként hatott. Véletlenszerûen az európai munkásoknak egytõl egyig volt valami tanult szakmájuk, és amikor a villanyszerelõ számára ismerõs munkát kapott, örömmel vetette bele magát, és elengedte a füle mellett a laikus kisfõnök könnyen beláthatóan haszontalan és indokolatlan utasításait; lett is belõle hatalmas botrány, ekkor hangzott el ettõl a semmihez sem értõ, egész életét három könyv felett töltõ sráctól a következõ velejéig zsidó kifakadás:
- Miért hiszed okosabbnak magad nálam?!
- Mert ez a szakmám! – hangzott a válasz.
- Engem az nem érdekel! – jött a dölyfös viszonzás.
A siettetés csak egy tulajdonság, amely a felettesi pozíció egyik mellékhatása, nem számít fajspecifikusnak. A kapkodás már inkább. Minden zsidó kapkod. Fõleg, ha számára fontos dologról van szó. Ilyenkor loholnak, szaladnak, fejetlenül csörtetnek. Az ok a következõ: nem ismerik a prioritást, azon logikai módszert, miszerint ha egynél több probléma merül fel, elõbb a legfontosabbat végezni el, utána jöhet a kevésbé fontos. Hiába próbáltam rávezetni több kisfõnököt erre a triage-metódusra, még a felfogás halvány fénysugarát sem találtam szemük csillogásában. Éppen ezért a rendszer a táborban maga a rendszertelenség volt. Csakis a szem elõtti, az éppen felmerülõ munka számít, a többirõl ilyenkor megfeledkeznek. Olyan egyszerûen nem esett meg (!), hogy egy munkát hagytak volna befejezni; mindig vittek a következõ feladathoz, és jobb esetben a félbehagyottat másik, természetesen aktuális munkájától elragadott melóssal fejeztettek be.
Egyszer például egy fürdõszoba-csempézés kellõs közepén rángattak el étkezdét takarítani, hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a ragasztóanyag kárát fogja látni a "csak 5 perc!"-es munkának. A "csak 5 perc!" a legtöbbször több órás intenzív, természetesen fejetlenül szervezett és nem megfelelõ eszközökkel végrehajtott munkát takart. Ha ugyanis még nem mondtam volna, eszközt vagy célszerszámot sose bocsájtottak rendelkezésre. Az évek, illetve évtizedek óta idejáró, dörzsölt melósok hoztak magukkal alapvetõ szerszámokat, azokért kellett folyton kuncsorogni. Így lehetséges, hogy egy tetõléccsere vagy gipszkartonozás, sok esetben festés elvégzése méltatlanul hosszúra sikerül. Egyébiránt a svájci bicska megdicsõülése zajlik az ilyen táborokon belül.
Mivel nem szakemberekkel végeztetnek szakmunkákat a zsidók, az elvégzett munka minõsége erõs kivetnivalót hagy maga után, de hiszik vagy sem, ezért nem is neheztelnek. Sõt! Nem a munka minõsége, színvonala a döntõ, hanem a sikeres elvégzésének a ténye. Elragadtatással viszonyulnak a kontármunkák iránt, ugyanis fogalmuk sincs, hogyan nézne ki szakember keze alól a munka, csak mûködjön! „Szemre, ész nélkül”, ez a munkamódszer mottója. Olcsó legyen (bármilyen kéznél lévõ, felhasználható anyagból) és gyorsan kivitelezett, mert a következõ feladat már soron van olyannyira, hogy be se tudod fejezni, visznek is el.
Mivel a tábor évente csupán néhány hónapot üzemel, minden munka temporary, vagyis ideiglenes. Itt sem tudtam sikerre vinni azt a meglátásomat, hogy "egyszer kellene megcsinálni jól, aztán nem lesz vele baj évekig", mivel a jövõ nem számít, csak a jelen, vagyis az éppen felmerülõ esemény. Itt beköszön egy ismert zsidó közmondás az egy percnyi élet is élet!
A kollektív öntudat nagyon erõs a zárt etnikumoknál, ahogy a zsidóknál is az. Így eshet meg, hogy ugyanazt a fakerítést, ugyanazt a tetõszerkezetet, ugyanazt a lépcsõfeljárót minden adott szezonban újra kell javítani, persze csak ideiglenesen…
A mindennapok úgy teltek, hogy adnak egy feladatot, de nem hagyják befejezni, mert adnak egy másikat, majd ennél is ugyanígy tesznek, és a nap végén még szemre is hánynak, hogy miért nincsenek befejezve.
Egyébként lázasan keresnek munkát a melósnak, nehogy unalmába pihenésre adja a fejét, legyen az a legszánalmasabb mondvacsinált ügy. Minden centért meg kellett dolgozni, csakhogy nem voltak tekintettel az ergonómiára - hiszen azt nem is ismerik, ahhoz egyszer legalább dolgozni kellene -, illetve legkevésbé voltak hajlandóak empátiát érezni. Mondjuk egy szusszanásnyi pihenõt se tartó földmunka után nem tudták az okát a hajcsárok, miért nem megy a súlyos bútorpakolás olyan könnyedén, mint ahogy azt elvárták.
A szemre, ész nélkül maxima után felfedeztem egy újabb vezérelvet a villanyszerelõ által csak "blankolt pöcsûeknek" nevezett zsidóknál; az idézetet egy rabbitól kölcsönöztem, akinél a kétemeletes faházának minden szegletét a lehetõ legrövidebb idõ alatt kellett volna lemázolni fehér festékkel.
- Looks fresh!
Vagyis csak tûnjön frissnek, legyen felszínes, elsõ blikkre szépnek és jónak. Alig három óra alatt amúgy is csak a ház felét tudtuk lekenni, és így is csupán egyszer, vagyis rondább lett, mint volt elõtte. De sosem kellett befejezni rendesen.
Máshogy kifejezve, az európai szaki-szellemiség sárba tiprása volt a fõ vezérelv: ne akarj hibátlanra hozni semmilyen munkát, mert elõször is nincs rá meg a tudásod és ügyességed, vagy szerszámok, kellékek és megfelelõ anyagok hozzá, másodszor pedig ezt nem is veszik észre, és nem is várják el a remekmunkát, a mestermunka-mentalitást, azt, hogy jobbat akarsz készíteni, mint magadnak otthonra. Amit õk elvárnak, az otthon a putris cigány nívója lehetne csupán. Nem is tudtam sose eldönteni, mi volt nehezebb: az összeesés szélén lévõ fáradtságot leküzdeni, vagy a késztetést, hogy a földbe döngöljem a habzó szájjal sürgetõ kisfõnököt.
Amúgy a családi lakásokban érezhetõen a feleség a házigazda, õ az úr otthon, õ kéri a munkást a táborvezetõtõl, és akinek megállás nélkül mutat a megbeszélttõl eltérõ feladatokat, mert ha már ott van náluk egy melós, akkor azonnal csináljon meg mindent, amin eddig csupán törték a fejüket, és lehetõleg ne fusi legyen, hanem grátisz. Ha a kisujjadat nyújtod, az egész karodat akarják, s mindezt úgy, hogy látszódik rajtuk, hogy ez nekik jár.
2. A zsidó felnõtt
Ha már szóba került a zsidó fehérszemély, illendõségbõl a gyengébbik nemmel kezdeném a zsidó ember bemutatását. Az ortodox zsidó asszony kopasz. Vallási okokból tarra borotválják a fejük tetejét, de ennek látványa csupán a férjurat illeti meg – a legtöbb egészséges férj ezt nem jutalomnak, hanem büntetésnek venné -, éppen ezért "körön belül" egyfajta turbánt, csavart törülközõnek látszó fejfedõt viselnek, megannyi színárnyalatban, de nem divatoznak, mindegyik visszafogott kialakítású és árnyalatú. Gójok közé vegyülve parókát hordanak, de könnyen felismerhetõek, hiszen a megannyi zsidónegyeden belüli parókaboltban a nekik legjobban tetszõ vendéghajat válasszák ki, sosem idõzve el azon, hogy illik-e a fizimiskájukhoz, vagy sem. Éppen ezért New Yorkban azok a nõk, akiknek hajzuhataga túl mesterségesnek tûnik, vagy éppen csak nem illik a fiziognómiájukhoz, azok rendszerint keményvonalas zsidó asszonyok.
A nõ értéke a zsidóságon belül eléggé alacsony, de ez olyan régóta része a kultúrának, hogy nem is veszik észre, vagy törõdnek vele. E tekintetben tetten érhetõ a közel-keleti származása a vallásnak. A nõk nem járhatnak zsinagógába, nem élhetnek olyan csoportosult vallási életet, mint a zsidó vallás rítusainak egyedüli gyakorlói, a férfiak. Éppen ezért élete eléggé behatárolt: ahogy nemi éretté, s így potenciális feleségjelöltté válik, a család kiházasítja - a szerelmi házasság igen ritka a zsidóknál - házasságközvetítõ személyeken keresztül (átlagosan 19-21 év között már minden ortodox leányt férjhez adnak). Az így révbe ért zsidó nõnek ezentúl csupán egy feladata marad, a szaporodjatok és sokasodjatok parancs minél hatékonyabb végrehajtása.
Ahogy megtelt a tábor, az elsõ benyomások a zsidó nõrõl rettentõnek bizonyultak, hiszen az anyák egytõl-egyig sápadtak, beesett arcúak, semennyit se adnak külsõ megjelenésükre, és mindenfajta nõies forma hiányzik róluk: se gömbölyû csípõ, se duzzadt mell vagy karcsú testalkat, akár vonzóan bájos arc. Viszont ormótlanok, kisugárzás nélküliek, vagyis fakóak, trehány járásúak, laposak elöl és hátul, lábuk akár a fatörzs, nem lehet felismerni, hol kezdõdik a boka vagy a térd. A zsidó nõ csúf és nyomasztó látvány.
Erre jön a visszafogottnak nevezett, de a konzervatívnál jóval erõsebb öltözködésük, amely kimerül a térd alá nyúló egyszerû szoknyában és a hosszú ujjú felsõ viselésében, de legtöbbször egyrészesként viselik, valamelyik sötét színben, mintázat és díszítés nélkül, de a harisnya elengedhetetlen. Lábbelijük vagy kényelmes, de a szoknyához egyáltalán nem való bármilyen sportcipõ, amelyet minden korosztály elõszeretettel visel, az ünnepek alkalmával pedig lapos, vászon cipellõt hordanak. Kozmetikumokat nem használnak, se szépítõszereket, a fiatal leányok arcáról a hamvat hamar leveszi a folyamatos gyerekágy. A "hajasbabák", vagyis a házasságra érett leányok se mutatnak különb látványt, hiába van még meg az eredeti, és hosszúra hagyott hajkoronájuk. Egytõl egyig fogszabályzót hordanak - sínfogú korosztály -, arcuk mentes mind a sztereotipizáltságtól (görbe orr, dús szõr, telt ajak stb.), mind a hétköznapiasság bájától, inkább aránytalanok, hol dülledt szem, ínyes mosoly, kusza fogazat fogja meg a tekintetet, viszont egyik se mozgat fantáziát, olyan, mintha rossz építõkockából rakták volna ki õket. Szó szerint rusnyák, és szintén olyan laposak, mintha végighúzták volna õket az aszfalton több kilométeren keresztül. A zsidó nõ alakja egy kamasz kisfiúéra emlékeztet, és csak a ruházata alapján lehet megállapítani a nemét.
Egyébiránt az egész tábor aszexuális, egyenesen antiszexuális. Nyomokba se lelni libidóra, nincs késztetés, se kísértés, illetve alkalom akár csak egy spontán izgalomra. Ugyanis nincsenek "nõk", csak gyerekszülõ gépek vannak, akik semennyit se adnak a külsõ megjelenésükre. Vad fantáziával se lehetséges ezeket a zsidó nõket szexuális atmoszférába vonszolni. Erre mondja egy közmondás, hogy romlott almák közül nincs mit válogatni.
A férfiak megjelenése sokkal ismertebb bárki számára. Fekete zokni, fekete lapos lábbeli, fekete vászonnadrághoz fekete zubbony jár, alatta fehér ing, az alatt pedig egy fehér, két kék csíkkal szegélyezett, cafrangos "konyharongy" található (cicesz - a szerk.), amit sose vesznek le, ahogy a fejfedõ kipát se - mindkettõ vallási öltözet -, minderre fekete kalapot tesznek, amit szintén ritkaságszámban vesznek le, s sosem épületen belül.
A borotvát gyártók egy csakis zsidókkal teli világban azonnal tönkremennének, hiszen nem borotválkoz(hat)nak, az elsõ, pelyhes inasbajusztól kezdve minden arc- és testszõrt megtartanak, s jobb esetben csak fazonra vágják. A fej további szõrzete a jellegzetes pajesz, ami a halánték mögüli alig tenyérnyi részrõl növesztenek és dauerolnak be csigássá, a többi részt borotválják, vagyis a homloktól a tarkóig nincs hajuk, vélhetõen a kipa, a fejfedõn állandóan megtalálható "úszósapka-szerûség" miatt.
A pajeszt az átszellemültség állapotában gyakorta sodorják ujjal és játszanak vele. Az idõsek, akiket már bizonyára zavar a húsz, harminc centiméter hosszú hajrész, rövidre vágatják és a fülük mögé tûrik, ahogy az ácsok a ceruzát szokták. Ez a fajta uniformizáltság teljesen lehetetlenné teszi a külsõ szemlélõdõ számára az egyének megkülönböztetését. Az elsõ hetekben történt velem, hogy a kisfõnöktõl elcsaklizott csavarbehajtót egy mezei zsidó elkérte csillogó szemekkel (vélhetõen játszani akart vele), majd az ígért idõre nem hozta vissza, és ezt számon kérték rajtam. A személyleírás megadásával sajnos kudarcra voltam ítélve, hiszen a tábor több száz férfi lakójából bárki lehetett a tettes, annyira egyöntetûek, mindnek ugyanaz a külsõ megjelenése; azt mondtam, hogy az lesz a tettes, akinek a kezében ott virít a szerszám...
Hogy milyen a zsidó férfi belülrõl, több történetbõl körvonalazni tudom. A munkákhoz sokszor kellett bevásárolni alapanyagokat, hiszen például a faléc, a plexi vagy a gipszkarton nem a fán nõ. Az ünnepszámba menõ barkácsbolti bevásárláskor a felügyelõ minden alkalommal külön show-mûsort rendezett a kasszánál. Az összes akciót, kedvezményt szerette volna kihasználni, és két termék közül mindig a legolcsóbbikat tetette be a kosárba. Mivel olcsó húsnak híg a leve, esetek többségében az olcsó változat silányabbnak is minõsült, így a kétpólusú értékrendszer hamar átragadt a munkásra is; az "olcsó" portékával nem érdemes fukarkodni ("- Don’t be schmutzig!"), sok kell belõle, és nem kár érte, viszont a "drága" terméket csak felügyelettel lehetett felhasználni, és el kellett vele számolni.
A minõségmeghatározás a következõ vezérelven mûködik: minden, ami olcsó, illetve olcsó anyagból készült, az garbage, vagyis a szemét kategóriát képviselte, így nem kellett sokat bajlódni vele, lehet cserélni. A raktár-, illetve pincetakarítások alkalmával a kihajított tárgyakat vizslató szemmel átvizsgálták, szó szerint kikukázták a felügyelõk, mi hasznosítható még, még akkor is, ha sosem lesz arra alkalom. Persze, ahogy áttértek egy másik munka levezénylésébe, minden kiválogatott tárgy ment vissza a szemetes konténerbe, akkor már nem foglalkoztak az üggyel.
Minden egyéb, ami nem szemét, az drága, vagyis vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére, és óvatosan kell kezelni. Az ilyenfajta dipólus-értékrendekbõl adódnak azok a beszûkült világnézetek, miszerint van egy jó és egy rossz dialektika, amibe a világot bele lehet passzírozni. Minden racionális gondolkozó ember elõtt ismert tény, hogy a világ éppen hogy a fekete és fehér mezsgyéjének közepén, a szürke zónában fekszik. A harmonikus kiegyensúlyozottság egyik alaptétele ez, amit éppen csak azok nem vesznek észre, akiknek minderre a legnagyobb szükségük lenne. A zsidót jellemzõ kapkodás, idegeskedés, sürgetés és nyugtalanság egyik rejtett forrása éppen ez a kétpólusosság lehet.
Azzal egyetért mindenki, még maguk a zsidók is, hogy a zsidó ember anyagias természetû. Sokat foglalkoznak a pénzzel, éppen ezért jól ismerik természetét, és így joggal ütik fogukhoz a garast.
Az USA-ban az aprópénznek nincs nagy jelentõsége, mindenki bankjeggyel fizet, a legkisebb értéke kerek egy dollár, így nincs szükség a nehézkes fémpénz hurcolására. A legolcsóbb kacat is, vagyis a kapható legkisebb értékû áru is egy dollártól kezdõdik, tehát nincs sok értelme marokszámra cipelni és "kilóra" fizetni a rengeteg egy-, öt- és tízcentessel. Egyedül a negyeddollárosnak van szimbolikus értéke (automaták használata). Éppen ezért az egész országban található a földön aprópénz, fõleg penny, vagyis egycentes.
Én is egy tábori úszómesterkedés alkalmából, miközben várakoztam a kiürülésre, a földrõl felvett penny-t dobálózva mulattam az idõt, majd amerikai módra ott hagytam, ahová esett. Pár perc elteltével az uszodából távozó elsõ személy, ki szintén észlelte a pénzt, hatalmas örömmel felvette és zsebre vágta. Ez okot adott arra a kísérletre, hogy aprópénzt szórjak a bejárat elé, megfigyelve, hányan hajolnak le értük. Mondani sem kell, hogy a kísérlet fényesen sikerült, és minden észlelõ magához vette a talált aprót, még azzal a tudattal is, hogy sose fogja használni. Ez esetben elmondhatjuk, hogy a zsidó ember valójában "skót".
A zsidó férfi tehát zsugori, de a kapzsiságot nem tudtam lencsevégre kapni. Helyette a szellemi teljesítményt és az intellektualitást részesítettem megfigyelésem tárgyává, amihez képtelen voltam találni megfelelõ méretû nagyítólencsét. Ki kell jelentenem, hogy a tapasztalataim alapján az átlag zsidó férfi buta. Buta, irracionális és logikátlan hiányos belátási képességgel, tehát a modern életkörnyezetben van annyira életképtelen, mint például a Mr. Bean-figura. De a csoporton belüli összetartozás és a szervezettség kézen fogja a rászorultakat.
Magyar létem és nyelvtudásom miatt sokszor kerültem párbeszédbe a tábor különbözõ lakóival. Ilyenkor az elején mindig a kérdezz-felelek játék kezdõdött, mert érdeklõdve faggattak, honnan jöttem, mi a nevem, és amikor tisztáztuk az alapokat, már szerettem vezetni a beszélgetés vonalát. Az egyik középkorú szakállas, amikor megtudta, hogy budapesti vagyok, örömmel csillogtatta tudását azzal a kérdéssel, hogy melyik oldalról érkeztem, és még azt is tudta, hogy a városrészem, vagyis Buda régebbi, mint Pest. A meglepetés öröme okán nekiláttam a várostörténet akadémiai ecsetelésére, különös tekintettel a római Aquincum-ra, amikor is kiakadt szemmel, de õszintén megkérdezte, mi is az a római? Ekkor az én szemem akadt ki, és nekiláttam az Imperium Romanum bemutatásának, de mindez újdonságként hatott nála. Elszakadt nálam a cérna, mivel az õ helyében is elkezdtem szégyenkezni, határozottan és fenyegetõen elkezdtem faggatni.
- Idõszámításunk szerint 70, Titus császár, a jeruzsálemi Templom lerombolása! Így se rémlik semmi? – másztam a képébe.
- Így se! – jött a megszeppent válasz.
Erre ott hagytam magára. Hogy fordulhat elõ, hogy egy identitást meghatározó eseményt, illetve az öntudatra káros személyek és csoportok nevét ne tudná valaki, aki keményvonalas? Éppen olyan különleges és szomorú élmény ez, mint a magyarságtudat, például Trianon ismerete nélkül. De nem csak vallási életük folytán esszenciális dolgokat nem ismernek.
Egy faültetési munkám során körém gyûlt rengeteg suhanc, ifjú bibsi, és faggatni kezdtek:
- Milyen bokor ez?
Merev tekintettel ránézve válaszoltam: – Ez egy fa!
Tovább kérdezett:
- Milyen fajta fa?
- Fenyõ! – fakadtam ki.
Láthatóan egyikük sem ismerte a kifejezést, ezért elkezdték vizsgálgatni a tobozos növényt. Majd, megérezve egyre fortyogó dühömet irányukba, gyorsan odébb álltak. Egy tizenévesnek már illendõ lenne a közismert fákat felismerni, illetve ha már minden évben, pólyás gyerekkora óta fenyõerdõ közepén lévõ táborban tölti a nyarait valaki, tudjon már alapfokú tényeket a második otthonával kapcsolatosan!
Máskor mázsaszámra vittünk elrongyolódott könyveket egy régi emésztõgödörhöz, és hajigáltatták be velünk, hogy ne legyen szem elõtt. A több órás folyamat közben rákérdeztem a kisfõnökre, hogy ha el akarjuk tüntetni a könyveket, miért nem égetjük el õket a többi szeméttel együtt. Erre az a válasz jött, hogy ezek szent könyvek, nem lehet! Úgy tûnik, a legjobb helyen van az emésztõben az a sok szent irat.
Említést érdemel továbbá a fiatal zsidók érdeklõdése, habár csupán a spontán változata, vagyis mindent meghallgatnak, mindent megbámulnak, isszák a szavakat, még ha blõdségek is. Történt egyszer, hogy a zsinagóga kitakarítása közben egy fiatalember a bólogatással egybekötött heves énekelgetést abbahagyva, beszélgetésbe elegyedett velem, a szokásos klisékkel. Ki vagyok, honnan jövök, mi a nevem stb. Én bolond pedig õszinte voltam, mindent elárultam. Innentõl záporoztak a kérdések: mi az a bölcsészet? Mi az a filozófia? Mi az a teológia? Megropogtatva ujjaimat, nekiálltam az elsõ idegen nyelvem elõadott katedraelõadásomra, a közismert vallástudós, Mircea Eliade kutatásai nyomán mint összehasonlító vallástudomány. Alig telt el 10 perc, arra eszméltem, hogy a zsinagógában jelen lévõ összes szakállas körém gyûlve, tátott szájjal és tágra nyitott szemekkel hallgat. Ez másik munkás, aki ezt észlelte, a fülemen fogva rángatott ki az épületbõl azzal a lepirítással, hogy nem vagyok én rabbi, ne foglalkozzak velük!
A zsinagóga hatalmas csalódás annak, akinek van elképzelése a legtöbb vallásban megtalálható szent helyekrõl, és azt hiszi, van bennük közös vonás. Európában, ahol a keresztény szellemiség és kultúra mindenhol tetten érhetõ, a szent hely, esetünkben egy felszentelt épület, vagyis templom maga a szentség birodalma, ahol súlyos csend, néma kegyelem, áhítatos átszellemültség, rend, fegyelem és tisztaság található, hiszen szentségtelen, etikátlan borzalmasan viselkedni az effajta helyszíneken. Aki keresztény templomokhoz szokott, annak súlyos lelki traumát okoz, ha csak egyszer meglátogat egy zsinagógát, de ha hónapokig, napi több órát tölt el benne, mint jómagam, teljesen kiábrándul a vallási etika hitelességébõl.
Abban a tábori, mellesleg vidéki zsinagógában hatalmas könyvespolcok roskadoztak a szent iratoktól, amit bõszen forgattak a betévedõk. A teremben iskolapadok és asztalok sorakoztak, ahova a delikvensek leültek a kiválasztott irománnyal, és fölé hajolva hangosan felolvasva, kántálva és váratlan énekkitörésekkel forgatta, miközben megállás nélkül, gyorsan hajolgatott, "bólogatott". Képzelhetik, a közel negyven pad négy-négy önmagáról megfeledkezõ énekes madárkával, telt házban milyen éktelen ricsajt csap! Senki nincs a másikra tekintettel, mindenki a saját dalolászásával és szent szöveg hangos felolvasásával van elfoglalva, káosz és zûrzavar uralkodik odabenn. Naponta négyszer történt kollektív "istentisztelet", amikor dugig volt az épület, és megjelentek a családfõk, tisztes öregemberek is, akik fehér leplet terítettek a fejükre, és állva bólogattak benne, "kísértetest" játszottak, mint a gyerekek a padláson; ezeken az alkalmakkor az imaszíj is elõkerült, amit a karjukra és a homlokukra tekernek. A tisztaságra kitérek a külön erre a témára szentelt részben.
3. A zsidó gyerek
Zsidó gyerekbõl sok van, ha nem rengeteg. Egy fiatal házaspár azonnal utódnemzésbe kezd, és még harminc éves koruk elõtt összehozzák az átlagot, a családonkénti 4-5 gyermeket. A gyerekek családonkénti dress-code szerint öltözködnek, ami abból áll, hogy a testvérek azonos mintájú ruhát hordanak. Ez megkönnyíti a gyermektengerbõl kiválasztani a sajátot. Az öltözet itt is visszafogott, mondhatni régimódi, feliratok, szuperhõsök vagy rajzfilmfigurák ábrázolásai nem fordulnak elõ. De minden ruhanemû azonos, nem csak a minta vagy a szín.
Két fajta gyermek fordult elõ a táborokban, a családdal együtt érkezõk és a szülõi felügyelet nélküli, iskolai tábor-szerû elhelyezésû emberpalánták. A csoportos kölkök iskolának csúfolt körletben voltak napi foglalkoztatásra beosztva, ahol se oktatás nem folyt, se tanár nem jelent meg. Egy önkéntes táborlakó fiatal kapta a felügyeleti jogot, aki csupán akkor figyelt a csemetékre, amikor vitte õket az étkezõbe. Nevelés, fegyelem vagy oktatás nem folyt az iskolákon belül, csak olvasás és szabad játék.
Saját szememmel láttam, és csodálkozva figyeltem, ahogy egy alig 3 éves gyermek a partvisnyéllel egyenként kitöri az iskola ablakainak üvegét, miközben odabenn zajongva játszik a többi pajtija, és a "tanár" egy könyvbõl recitál. Az ötperces vandalizmus mindenki tudomásul vette, még az általam figyelmeztetett felügyelõ is, majd ahogy elhagyták a termet, maradhattam is reparálni az ablakokat.
Ahogy a nevelést, a retorziót sem ismeri az ortodox zsidó a gyermekével kapcsolatban. Az iskolai gyermekek "csak" szemeteltek, de a családi házasok, akikre nem figyeltek a szülõk, azok az igazi gazemberek. A tábor területén bárhol elhajítható bicikliket meglovagolva bandákba tömörültek, és galeriskedtek. Ahol éppen figyelmükbe szaladt valami eltörhetõ, rongálható, játékra alkalmas dolog, ott megállva eldöntötték a járda közepén az amúgy rozsdás és közveszélyes kerékpárokat, és csoportosan rávetették magukat a dologra. A szanaszét heverõ kétkerekûek és bukósisakok látványa természetes egy zsidó táboron belül, ahogy a mûanyag játékok kavalkádja is széthajigálva.
Egy sábesz alatt, a gój-kaptár tetején üldögélve arra az eseményre figyeltem fel a közeli réten, hogy a bandába verõdött zsivány zsidó kölkök hangoskodnak, és kettõ egyszerre csak elkezdi egymást püfölni. Ekkor eszembe jutott egy közismert kifejezés: Én csak egy kávét kérek! – és jót mulattam az ott mindennapi látványosságon.
Mi másban testesülhet meg a nõi nem lebecsülése egy csoporton belül, mint amikor szegregálja a gyermekeket nemük szerint? A fiú gyerkõcök és a leánykák külön elhelyezést, külön tantermet, külön étkezõt és külön nemû felügyelõt kapnak. Amíg a srácokra egy huszonéves méla szakállas figyel, addig a lányokra serdülõ bakfisok felügyelnek, minden héten más-más a tábori családok sarjaiból, és adnak nekik napi programot. Mindennek oka bizonyosan az, hogy a kamasz lányokat a gyereknevelés felelõsségére és a látványok megszokására szoktassa. Egyébként megfigyelésem szerint a tizenöt év feletti zsidó lányoknak mély, érett a hangjuk, az arcuk nem megnyerõ, maszkulin, nõietlen. Mintha az endokrin rendszerük elõnyben részesítené a tesztoszteront, a férfi hormont. Ez megmagyarázná, miért nõietlen a fiatal és a felnõtt nõ, de mint laikus, ezt nem állítom, csak megállapítottam.
A házasság elõtt álló zsenge, fiatal lányok, akiknek még eredeti a hajuk, hiába virágoznak fiatalságuk teljében, egyáltalán nem mozgatnak fantáziát. Az amúgy is bárgyú, fogínyre húzódó mosolyukban mindig megcsillan a fogszabályzón a napfény; ezen az úton tudják egyedül "elkápráztatni" a férfiakat.
Mellesleg a kislányokkal van a legkevesebb probléma, fegyelmezettebbek a fiúknál, és órákig tartó, kiteljesedett örömmel képesek a fákkal szegélyezett réteken játszani, legyen az fogócska, ugrókötelezés, labdázás. Az ortodox zsidó gyerek nem ül se a televízió, sem a számítógép képernyõje elé. De az egymás nevelésébõl sem származhat semmi jó, mert nincsenek követendõ példák, és nem taníthat helyesen az, aki maga is tanulásra szorul.
A táborokban el kell tekinteni attól a viselkedéstõl a lakosok részérõl – a porontyaik felé –, hogy nevelés. Mert ezt csírájában sem látni! A szülõk a kölköket szabadon engedik, oda mennek és azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha kisebb baleset éri, közömbösek iránta. Például több alkalommal is láttam, hogy a szülõkkel totyogó gyerek orra bukott, míg a szülei rendületlenül haladtak tovább, hiába üvöltött a csöppség. Igaz, a szülõi reakció hiánya okán a lehetõ legrövidebb idõn belül felálltak, megrázták magukat és futottak a "figyelmes" szüleik után.
A táborozó, szülõ nélküli gyerekeknek van felvigyázója, de õk csak szó szerint felügyel, nem nevel, nem tanít, inkább csak leveszi a polcról a tányért nekik. Az étkezõben egy idõ múlva már nem fogyasztottam el az ebédemet, mert mindig ugyanaz a gyerekcsoport érkezett velem egy idõben. Nincs fegyelem, tolakodnak, zajosak, udvariatlanok, üvöltenek és hangoskodnak étkezés közben is. A tanár pedig több alkalommal marokra vette az ételt, és odahajította az asztalra az inkább mással foglalkozó, állva üvöltõ gyerek elé, miközben valamit kántált. Semmilyen fegyelmezõ erõ nincs a gyerektáborban. Csoda, hogy hücpés lesz az összes felnõtt?
Ez a kifejezés egy zsidó szellemiséget takar, amelynek leggyakoribb módozatán, az egymáson való gátlástalan áttaposásának voltam szemtanúja. Ilyenkor fõleg az egymás iránti megértés és illedelmes udvariasság hiányzik. A kisfõnök kezébõl egyéb zsidók kérés nélkül kicsavarják a szerszámot, amit olyannyira természetesnek vesznek, hogy senki sem háborodik fel miatta, csak a gój munkás, aki emiatt áll a melóval. Fõnöki utasítással teljes nyugalomban törhettem rá az ajtót a fürdõzõre vagy a mosdót használóra, ha nekem ott volt munkám.
Ennek oka talán a pénz, hogy a gyerek csak megélhetési forrás, ha túléli a gyerekkort, akkor ezt a szülõi mintát fogja tovább vinni, mint hagyomány. Igen, az USA-ban az ortodox zsidók fõ bevételi forrása a gyermekek után járó állami és egyéb, például alapítványi juttatások! Több összeget is hallottam ez irányba, de csak abban voltak a források közösek, hogy egy fiúgyermekért sokkal több pénz jár, mint egy lányért. Elõbbiért kb. 1800 dollár, utóbbiért csupán 1200 dollár körüli havi segély jár.
Csoda e hát, hogy nincs 4 fõ alatti gyerekszám egy fiatal családban? Jogosan állapította meg egy Amerikába tántorgott magyar kolléga, hogy ezek olyanok itt, mint nálunk otthon a cigányok. Tudni érdemes azt is, hogy a zsidó negyedben egy összkomfortos lakás 1500 dollár per hó lakbérrel indul, és ugyanennyi egy normális fogyasztási kiadás is két felnõttre. Egy gyerek hozza a lakhatást, egy az ellátást, a többibõl lesz a diszkrecionális jövedelem; és még egyik szülõ sem dolgozott! Hogy is tennék, hiszen a férfi a könyveket bújja, és napjában többször jár el a zsinagógába, az asszony pedig mindig áldott állapotban leledzik?
Ebbõl megérthetõ, miért figyelnek oda kevésbé a gyermeknevelésre az ortodox amerikai zsidók. Amikor a tábort jártuk egyik feladattól a másikra, és babasírást hallottunk, mindig az volt a szavunk járása, hogy "vonyít a pénz!".
Amikor a tábort az utolsó napokban elhagyták a családok, láttam, amint súlyos kofferekkel menetelnek. Az egyik család igen megkapó volt: egyik kézben bõrönd, tol egy babakocsit, azon pedig egy újabb koffer, a "pénz" alatta pedig sikított.
De láttam már kislányokat a testvérükkel foglalkozni, aki szintén babakocsis volt. Két lány egy-egy lábat fogott, a harmadik meg a bébi fejét, és úgy emelték ki. A karon ülõ gyermek fogásával is problémák vannak náluk, mivel egyszer sem sikerült olyan pózba találnom az anyát a gyermekével, vagy a kislányt a kistestvérével, hogy ne azt gondoljam, hogy mintha élettelen sózsákot fognának. Ahol érik, ott markolják a csemetét, és cipelik. Sosem gondoltam volna, hogy lehet kisbabát rosszul tartani, de azt kell hogy mondjam, a keményvonalas zsidók nemcsak megmutatták, hogy lehet, hanem annak utánozhatatlan mesterei is.
Mivel a támogatás több országból is érkezik (USA, Izrael, Németország stb.), különbözõ tételek alapján kapnak anyagi juttatásokat. A gyerek utáni összeget megtoldja az a helyzet, miszerint csakis rabbinál házasodnak, és nincs is róla papír - nincs polgári házasságkötés -, ezért az anya egyedülálló szülõnek minõsül.
Azt kell mondani, hiába morbid felhangú a megállapítás, hogy a zsidóságnak nagyon is jól jött a "holokauszt embertelensége". Beépült a kultúrájukba (a kiválasztott nép sanyargatása; a túlélés és megmaradás csodája; isteni próbatétel, a sebek mutogatásából származó szánalom megcsapolása stb.) és az identitásukba. De az õsök kínszenvedésébõl és megaláztatásából származó jólét, a felmenõk könnyeivel való anyagi visszaélés a lehetõ legetikátlanabb viselkedési forma, amit ma megélhetési zsidóságnak lehetne nevezni. Ha nem történt volna meg - valamilyen szinten - a soá, ma bizonyára nem élnének meglehetõs anyagi biztonságban az ortodox zsidók.
A tábor ellátása, vagyis a konyha és a raktárok készlete szintén állami finanszírozásból származik, természetesen minden kóser, ami egyet jelent a drága jelzõvel (két azonos termék között a kóser pecsétes minimum másfélszeresen kerül többe az amerikai áruházakban). A raktárakban a bõség zavara uralkodik a napi kamionos beszállításoktól. Bárki bármit és bármennyit magához vehet a lakók közül.
De ha van sztereotipikus zsidó, akkor a táborvezetõ annak minõsül. A tábor konyhája napi háromszor kóser meleg ételeket készített, sokkal többet, mint amennyit a lakók szükséglete indokolna. Ezért - nem meglepetésre -, nyílt egy meleg ételt árusító kisbolt a konyha épületében, ahol a környékbeli, táboron kívüli, de nagyszámú zsidóság járt napi szinten vásárolni horribilis árakon (pl. egy palack, majdnem egy literes – 1 quartos – tej 3 dollártól kezdõdött, zsírtartalomtól függõen). De az épület másik sarkán lévõ szatócsboltban a raktári konzerveket is meg lehetett vásárolni. Mondani sem kell, hogy mind a táborvezetõ üzletei. Így történhetett meg, hogy az amúgy ingyenes szajrét a hozzá legközelebbi pozícióban lévõ a piacinál magasabb áron értékesíti… Mi ez, ha nem a megtestesült, negatív zsidó jellem manifesztálódása?
A mindenkire jellemzõ viselkedéskultúra pedig a következõ: párbeszéd közben, szemkontaktus alatt nyugodtan krákogd fel a slejmet a torkodból, és csulázd ki oldalra, lehetõleg minél hangosabban, mert akkor biztosan kiürül. Esetleg, ha éppen úgy hozza a sors, túrd az orrod, akár könyökig is feltolhatod a karod, nem számít, hogy veled szemben áll valaki igen közel, és téged figyel. Ez a viselkedés az elsõ hetekben igen bosszantott, késõbb nem volt más választásom, megszoktam a gyomrom felfordulását. De annyiban voltam kisegítve, hogy nemcsak velem, a nem zsidóval, a gójjal tette ezt bármelyik zsidó férfi, akivel beszélgetni kezdtem, hanem egymás közt is így viselkednek. Szóval nem számít ez illetlenségnek.
4. A zsidó mint közösségi személy
Ha megengedi az olvasó, egy rövid, de velõs summázással kezdeném a zsidókról alkotott benyomásaimat:
Az ortodox zsidónak
- a gyerek befektetés,
- a nõ "befektetést" termelõ gép,
- a férfi egy nagy szõrös mamlasz.
Okozat nincsen ok nélkül, az akció válaszlépése mindig a reakció. Az antiszemitizmus, vagyis bármilyen negatív viszonyulás a zsidósághoz sosem légbõl kapott, vagy unalomûzés ellen létrehozott viselkedési forma, hanem mint a mitológiának, ennek is van valahol konkrét alapja. Elgondolkodtató tény, hogy bármilyen országban, bármilyen nemzetben, ahol a zsidóság megtalálható, azokban alapfokon sistereg az ellenszenv irántuk, és minél közvetlenebbül érintkeznek velük, annál nagyobb fokozatban. Bizonyára nem az egymástól különbözõ, sokszor egymást nem is ismerõ befogadó népekkel van ilyenkor a baj, hanem azzal, ami kiváltja a rosszallásukat, vagyis a zsidósággal. Occam borotvája lenyiszálja a zsidók dús szakállát. De az a kitartás és ellenállóság, amit az ellenük fellángoló erõszak ellenére képesek felmutatni, csak annak az analógiája - idézve egy üzbég gój melós kollégát -, hogy a férgek is mindent túlélnek.
Test. Az ortodox zsidók nem hiába lázadtak fel a hellenizmus idején a Szeleukid birodalomban, amikor Palesztinában megjelent a görögökkel a kalokagathia – meztelen, kidolgozott, izmos test tisztelete – és persze… a fityma.
Akik a táborban voltak természetesen csak egy igen szûk keresztmetszetét adták a zsidóságnak, de elegendõ abban az esetben, ha egyet ismersz, mindet ismered, így hiába bicegõs a dedukció, belõlük tisztán és meglehetõs pontossággal lehet következtetni az általánosra. A nõk csúfok, aránytalanok, nõietlenek, és a zsenge virágzó tinédzserkorban se érik el a szemrevaló titulust. A minimális kozmetikai behatást is figyelmen kívül hagyják, így hamar elrongyolódik a képük. A kopasz fejüket takaró gyolcs pedig tovább ront a megjelenésükön. Mindnek erõtlen, formátlan fatörzsbokája van. A másodlagos nemi jellegek, az észlelhetõ mell, a széles, gömbölyû csípõ egyszer sem került a szemem elé. Nem találkoztam zöld szemmel sem, viszont sok a kékszemû. A barna színkomplexió a mediterrán típusúakhoz – a szefárdi zsidóhoz – tartozik.
A férfiak teste erõtlen, pipogya, igencsak csenevészek. Ez még a vastag ruházatban is látszódik. A lábak vékonyak, a karok véznák. A legkisebb erõt igénylõ munkát is csillogó szemekkel követik nyomon, a tagbaszakadt gójoktól sûrûn kérik az izomfitogtatást.
Ez persze nem tartja õket vissza attól, hogy egy-egy fotó erejéig elkérjék a nyeles szerszámot, és pózoljanak vele, ami napi rendszerességgel meg is történt. Láthatóan sosem végeznek fizikai munkát, illetve a sport is ismeretlen számukra. Egyedüli testmozgásuk, amitõl megnõhet a pulzusuk, az a zsinagógai bólogatás.
5. Zsidó higiénia
Azt a kifejezést, hogy piszkos zsidó, hiába hallottam az utca neveletlen emberétõl, vagy olvastam az igen is mûvelt Ludwig Feuerbach írásaiból, Richard Wagner kijelentéseibõl, és mindenki ismerheti a "nácik" által igen kedvelt epitheton ornans-okból, nem adtam neki hitelt. Egyszerûen rosszindulatú, negatív jelzõnek véltem, amivel kellõ távolságból címkéznek meg egy alig ismert, s ezért tõle bármi kinézhetõ népcsoportot. Most, hogy hónapokat töltöttem egy ortodox zsidó közösségen belül, be kell vallanom, hogy nagyon is jogosnak látszik ez a jelzõ. Ismertetem is, miért.
A zsidók csak rituálisan mosnak kezet, szinte minden vallási felindulás (bólogatás, könyvolvasás stb.) után. Nem nyúlhatnak a csapból folyó víz alá, ezért egy kétfülû bögrét nyújtanak alá, és egyszer az egyik, majd a másik kézfejükre loccsantanak belõle. Ez eddig szép és jó, de nem használnak tisztítószert hozzá. A középkorban még elment ez a módszer, ahol ritkaság volt a tisztálkodás, de a modern világunkban igencsak szegényesnek tûnik, fõleg akkor, ha nincs kézmosó a mosdókban!
Ilyen kézmosó vályúkat az iskolai folyosókon és a zsinagógához csatolt kis konyhahelyiségben (ahol kicsi és nagy mérhetetlen mennyiségû instant kávét készít magának fogyasztásra) találni csupán. Képzeljék el, milyen egészséges lehet az, amint egy mosdóból távozó az étkezõ felé veszi az irányt, hogy táplálkozzon!
De nem szabad azt hinni, hogy nem ismeri a keményvonalas zsidó a szappant! Ugyanis használnak õk egy rituális fürdõhelyiséget, a mikvát. Elõtte és utána pedig letusolnak. Igaz, van is miért, hiszen a mikvába esõvíz van eresztve, ami állítólag az isteni érintést biztosítja. Ez az esõvíz egy ciszternába van gyûjtve, és azt megtekintve olybá tûnt, minél régebbi (értsd: opálosabb, algásabb) annál értékesebb.
Sokat voltam a mikva "úszómestere" is. Ez a munkakör azt jelentette, hogy nekem kellett fertõtlenítõvel fellocsolni az egész területet, és beállítanom a klór mennyiségét a medencében. Észrevételem az, hogy babonásan félnek a hypótól (bleach), mert egy-két loccsantás, és máris észvesztve menekülnek.
Elmesélek egy történetet:
A mikvában minden nap szükséges a klórt újratölteni a medencében, mert a meleg víztõl hamar kigõzölõdik belõle. Mindez elõtt meg kellett indikátorozni, hogy mennyi is van benne, így mennyire is lesz szükség. Egy csepp a szemcseppentõ tubusnak tûnõ palackból; de semmi elszínezõdés. Egy hatalmas gallonból legalább két liter maró, sárgás folyadékot öntök a fürdõzõkkel teli medencébe - említettem, hogy hivatalos felhatalmazásom volt a tekintetnélküliségre -, majd újra indikátorozok. Elsárgul a csepp vizet érve, és lágyan szétmállik. Szép munka! Odakint a bejárat elõtt ülök, hogy teljen az idõ, amikor is kifelé jövet elém áll egy zsidó srác, és érdeklõdik furcsa szemekkel a különös cseppek iránt. Õseinek holokausztos halálfélelme gyûlik tekintetében, a legrosszabbtól tartva… Elmondom neki. Megnyugszik, majd elköszön és megy dolgára. Persze a veszélyes klór, amit a nyakába öntöttem, attól nem ijedt meg!
A tábor területe a lakók beköltözése utáni elsõ órákban kezdett egy szemétdombhoz hasonlítani. Ennek oka elsõdlegesen az eldobható eszközök, a mûanyag étkészletek, tányérok, poharak, papír kéztörlõk és elõre vágott egészségügyi papírok voltak, mivel ezeket sûrûn használják és - ahol funkcióját veszti - elhajítják. Jó amerikai módra minden tábori zsidó fogyasztott, vagyis valami termék mindig volt a kezében, amit ivott vagy evett, ezek a junk-food kategóriába tartoztak, vagyis üdítõ és ropogtatnivalók, cukorkák és édességek. Csak ahogy elfogyasztotta, ott helyben el is szórta, dobta a csomagolóanyagot.
A közeli bentlakásos zsidó kollégium folyosóján szó szerint embermagasságú szeméthegyek fogadtak, amikor arra vitt a dolgom, és mindezt úgy, hogy a harmadik világbeli munkások kétóránként takarítottak, és sosem érték magukat utol! A legtöbb melós éppen ezért garbage boy, vagyis takarító személyzet volt a táboron belül, és minden egyéb zsidó birtokon.
Az az õszinte meglátásom, hogy ha nem lettek volna melósok a táboron belül, akkor alig egy hét alatt a saját mocskukba fulladtak volna a lakók. Egyszerûen érthetetlenül fogadtam, hogy a zsinagógából kilépõk elsõ dolga az üres mûanyagpohár elhajítása volt. Hiába cipeltettem oda a végén 9 darab (!) hatalmas kukát, behálózva az egész épületet, azok hamar megteltek, és így is bõven jutott máshova a szemétbõl. Álljon itt egy mindennapi sztori, csak ez az elsõ napokon ért:
Mellettem reggel egy anya két, alig 3-4 éves porontyát sétáltatta, amikor a kisfiú leejtette a jégkrémes pálcáját a földre - a zsidók imádják a fagyos nyalánkságokat -. Az anya megállt, valamit mondott neki – én meg naivan azt hittem, hogy megfedi – majd a gyerek hirtelen benyúlt a zsebeibe, és mindent kirángatva belõlük szétszórta a tartalmukat a pálcika mellé. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, indultak tovább zavartalanul! Felfoghatatlan ez a környezethez való hozzáállás, ami a tábor minden egyes lakóját, kortól és nemtõl függetlenül egyöntetûen jellemzett. Ha a kosz valóban melegít, akkor a zsidó sohasem fázik…
6. Zsidó vallási élet
Ebben az anekdotázgató részben nem szándékozom bemutatni a zsidó vallási életet, mivel az a legtöbbször az érintetteken kívül senkit sem szokott érdekelni, de a történetek megemésztéséhez szükséges néhány alapfokú megelõlegezõ ismeretanyag.
A zsidók heti szent napja ugyebár a szombat, a sábesz. A sábesz állítólag a rendhagyás ünnepnapja, a megpihenés ideje. Ebben a kócerájban nehéz volt ezt látni és láttatni. A hat napig dologtalan zsidók a hetedik napon duhajkodnak.
Már említettem volt, hogy a zsinagóga egyáltalán nem szent hely, vagyis semmilyen önkorlátozó tiszteletadás ott nem történik. Láttam én már odabent sligovicát (kóser szilvórium) vedelõt, köteg pénzt számolót, többfogásos ételt zabálót, részeget és öklendezõt, önfeledten az asztalon trappolót, körtáncot, nevetést és kacagást, haragot és indulatot, de még barkácsolást is, amikor a tóratartó szekrényt használták egyfajta állványnak. A hét fõ bûnbõl egyedül a paráznasággal nem találkoztam a tábor zsinagógáján belül, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fordulhatott elõ, csupán nem voltam ott idejében.
A péntek esti (sábesz) vacsora, a másnapi reggeli, és a szombati vacsora szintén a zsinagógában kerül felszolgálásra, elementáris ételmaradékokat hagyva maguk után. Az ünnepi örömtáncokat is ebben az épületben bonyolítják le a férfiak. A zsinagóga nem szent-, hanem különleges szórakozóhely.
És mivel a szombat piros betûs ünnep, az elõtte lévõ, vagyis a teljes péntek a felkészülés, tehát a még inkább kapkodás és "besózottseggûség" napja. Ilyenkor még jobban siettetik és hajtják a dolgozót, hogy minden idõre elkészüljön. Különös nap egyébként a péntek a zsidóknál, ez úgynevezett takarítónap. Persze nem õk takarítanak (talán csak a szegényebb zsidók teszik), hanem takaríttatnak. Természetesen a munkásokkal. Ilyenkor többet is követelnek.
Az egyik pénteken, közel a szirénaszóhoz (a sokkal emelkedettebb templomi harangszó helyett náluk légósziréna üvöltésre indult a sábesz), amikor már harmadszor rángattak el ugyanabba a helyiségbe takarítani pár órán belül, egészséges felindulásból elégedetlenkedni kezdtem. A kisfõnök, érezve a rossz közérzetemet, megpróbált magyarázkodni:
- De hát te is legalább heti egyszer kitakarítod a lakásodat, nem? – kérdezte.
A válaszom fröcskölõdve érkezett:
- Nem! Nem, én kidobom a szemetet a szemetesbe, és rendet tartok, így nem szorulok rá!
A piszkos zsidója nem értette meg, hogy könnyebb mindig rendet tartani, mint a koszban élni hat napig, és egy teljes napot takarítással tölteni.
De ha már visszatértem a kosz kérdéskörére, leírom, mit láttam az "iskolában", ami a korosztályt tekintve inkább óvoda, vagy inkább gyerekmegõrzõ. Éppen felsöpörtem az ujjnyi vastag por, porcica és megszáradt sár keverékét a velük heterogénen elvegyült apró építõkockákkal, kisautókkal és egyéb gyerekjátékokkal egyetemben – a mosdó felé közeledve egyre szaporodtak a használt papírtörlõk és zsebkendõk a földön -, amikor is belépett két aprócska gyermek, helyet foglalt a púpozott mocsokban, és önfeledten játszani kezdett! Ha már kisgyermek korban így viszonyulnak a piszokhoz, semmi meglepetés nincs benne, ha azt mondjuk, a kosz az ortodox zsidó egyik lételeme, mert jól érzi magát benne, és cseppet sem zavarja.
Reggelente a zsinagógában a tömeges "reggeli testmozgás" után néhányan gyakoroltak valamifajta tülkön (sófár - a szerk.), de igen borzalmas hangzást tudtak csak kicsikarni belõle. Õsi, primitív, kellemetlen zaj kerekedett ilyenkor percekig. Nem Jerikó falai omlottak ettõl anno össze, hanem a bent lévõk idegei!
Ki lehet jelenteni, hogy a zsidó fetisiszta, méghozzá az írás megszállottja. Az ajtófélfákon van egy alig tíz centi hosszú, írott tekercsel teli mûanyag dobozka, amit ki-be járáskor rendre megcsókolnak. Az imaszíj fejen lévõ dobozkájában szintén hasonló tekercs helyezkedik el. A mindenhova hurcolt és fürgén lapozgatott könyvek maga a megtestesült írás. A függönyök, díszítések mind tele vannak szõve írásjelekkel. De nem az íráskép számít (nem is a kalligráfia), hanem a jelentésük.
Az írást nem semmisíthetik meg, hanem jobb esetben eltemetik. Az se számít, ha emésztõgödörbe, ahogy emlékezhetünk rá. De hogy mit takar az írás, vagy egyáltalán bármi információt és ismeretet kihúzzunk egy ilyen pingvinbõl, teljességgel lehetetlen, ugyanis erõsen titkolóznak. Többszöri faggatásra sem akarták megmondani, miért kerítenek minden zsidó területet el színes zsinórral olyan lelkesen és sûrûn, azt sem, hogy böjti nap következik, készülj fel, munkás, hogy nem lesz étel számodra másnap. A különleges alkalmakat is csak megrendezték, túlélték, a váratlan és szokatlan viselkedéseket is végrehajtották, de semmit sem árultak el róluk.
Ennek ellenére igencsak csodálkoznak, ha kiderül, tudsz valamit a dolgaikról. A kisboltos srácok onnantól tekintettek barátnak, amikor az egyikük elújságolta, hogy két hét múlva házasodik, én pedig elsütöttem a "mazel tov!" köszöntõfélét. De akkor is kiguvadt a szemük, amikor megtudva az egyik kacifántos borítójú könyvrõl, hogy az a Tóra, felsoroltam az öt könyvet belõle, amit egy valamirevaló katolikus is fejbõl idéz, hiszen az Ószövetség elsõ részei. Persze nem ismerték a latin nevüket (pld. Genezis, Exodus stb.), de ahogy ecseteltem a tartalmukat, félõ tisztelettel kezdtek övezni. Több, keresztkérdésnek szánt bibliai nevet feldobtak, amikre gondolkozás nélkül tud bárki Európában válaszolni (Ádám, Éva, Káin, Ábrahám, Noé, Mózes, Illés stb.), és amikor leesett az álluk a döbbenettõl, õszinte örömmel fakadtak ki:
- Te ismered tehát a történelmet!
Mire én: - Ez inkább mitológia, mint történelem!
Mi sem bizonyítja jobban a hanyag ismeretüket, mint hogy nem tudják a kettõ közt a különbséget.
Egyébként, ha már elmúltál húszéves, és a családi állapotra való rákérdezésre azt válaszolod, hogy még nem vagy házas, mindenki egyöntetûen kérdi, hogy miért nem? A barátnõ, az élettárs, vagy akár az agglegény fogalmát szintén nem ismerik.
Viszont élt bennem a gyanú, amikor másodszor voltam olyan háztartásban, amelynek mindkét szülõ tagja mozgássérült, illetve egyenesen nyomorék, arra kellett következtetnem, mivel a házasulandók nem saját választásuk alapján lépnek frigyre, hogy hasonlót a hasonlóval adatnak össze, így lehet ez a félresikerültek, a kriplik esetében is.
Nem lehet következtetni egy válogatott lakosokból (kb. 500 fõ) álló táborból a teljes populációra, de feltûnõ jelenség volt, hogy a táborlakók között több erõs születési rendellenességû személy volt, mint amennyit a NYC-ben láthattam heteken keresztül, pedig ott aztán igazán nagy a tömeg. Minden esetre teljes körû sorstársnak tekintették õket, semmiben sem viseltettek irányukban megkülönböztetõen.
Még mielõtt azt hihetnénk, hogy a zsidók között olyan erõs az összetartás, mint a molekuláknál az ionos kötés, meg kell ismernünk azt a tényt, hogy a zsidók a zsidó nyelv két fajtával is büszkélkednek; az egyik a középkori németbõl korcsult jiddis - ezt használják a diaszpórában, illetve az európai gyökerekkel rendelkezõek -, és a jóval idõsebb, közel-keleti héber, amit Izrael államban használnak. Akik hajlandóak voltak fél szavakkal válaszolni nekem arra a kérdésemre, hogyan viszonyulnak az "anyaországi" zsidókhoz, vagyis az izraeliekhez, mindig elsavanyodott arccal és dacos ellenérzéssel reagáltak. Közel sem rózsás köztük ugyanis a helyzet. Az amerikai ortodox zsidók valójában csakis önmagukat tekintik igaz zsidónak, a többit meg jobb esetben elhajlónak. Ez esetben nyugodtan nevezhetjük õket fundamentalistának. Az a tény, hogy a glóbusz bármely részén élõ zsidó identitásában elõször zsidónak tartja önmagát, és csak ez után következik az állampolgári nemzeti tudat, szintén alátámassza azt a fránya indukciót, miszerint ha egyet ismersz, ismered az összest.
7. Magyar gyökerek
Nem csak az erõsen környezetszennyezõ magatartás, a mindenki mással szemben való közömbösség és antipátia, a neveletlen viselkedés és az illem hiánya, a kiskamaszra jellemzõ szellemi színvonal és a minimális lexikális tudás teljes hiánya okozta számomra a zsidó táborban a legnagyobb sokkhatást, hanem a lakók Magyarországhoz való viszonya. Tessék megkapaszkodni, ugyanis mindenki 18 évestõl felfelé tudott vagy két tucat magyar szót és kifejezést, az idõseknek legalább egy szülõje magyarországi volt, és néhányan közülük még akcentussal, de hibátlanul tudtak kommunikálni magyarul, amit lelkesen is tettek!
Ha a poszt-szovjetbelieket, a "még keletibb európaiakat" vagy a balkániakat kérdezték származásukról, csak legyintettek, de a Hungary szóra mindegyiknek kiült a boldog elégedettség az arcára, mert tudták, hol van, ismerték és látták már Budapestet, illetve legalább egy felmenõ Magyarországról származott.
Éppen azért, mert magyar vagyok, engem barátságosabban kezeltek, mint a többi munkást. Igaz, legtöbbjük, aki már járt nálunk, vagy tudja, hogy õsei melyik településrõl származtak, mind egytõl-egyig vidéki, általam kevésbé ismert falukat vagy városokat (a gyõztes Miskolc és környéke) neveztek meg hibátlan kiejtéssel. Az egyik joviális hikomat, akinek mindig jó kedélye volt, és sokat trécseltem vele, azt állította, hogy tavaly volt nálunk - a település nevét nem árulom el -, valami csodarabbinál. Meglepõdve jelentettem ki, hogy nem is tudtam, hogy nálunk olyanok teremnek.
Ezek után sem tudom, csakis egypálcás hitelességû forrásnak tartani azt az információt, amit a zsidóknál több éve dolgozó gójoktól halottam, miszerint a pajeszos zsidók kelet-európai származásúak. Mivel az érintettek ezt nem akarták se megcáfolni, se alátámasztani a szokásos titkolózásuk miatt, nem tekinthetõ megbízható forrásnak, de úgy érzem, illik megemlítenem, ahogy a legkedvesebb anekdotámat:
A tábor elsõ hetei alatt, amikor elindult a családosok beköltözése, egy másik munkás loholt hozzám, aki a bejáratnál teljesített szolgálatot, és kérte, hogy kísérjem vissza, mert a recepciónál van egy "magyar zsidó", aki, értesülve arról, hogy a táborban van egy "másik magyar", szeretne velem találkozni. Én azzal a magyarázattal hessegettem el a kollégát, hogy – "És mirõl beszélgessek vele, arról, hogy a Jobbikra szavaztam?" Nem is tudtam meg, ki volt ez a "magyar zsidó".
A magyar kapcsolatok okán érdemes egy keveset elidõzni a zsidó ételeken, vagyis a kóser konyhán. A kóser jelzõ ugyebár a hivatalosan engedélyezett, és felhatalmazott személyek által elkészített élelmiszert és az ételeket szabályozó törvények betartásának garanciáját takarja. A legelemibb szabály a tej és tejtermékek megkülönböztetett tárolása és elkészítése, mivel szigorúan tilos húsfélékkel együtt tálalni. Éppen ezért evidens, hogy a sajtburger nem zsidó étel. De a szójafasírt tejfölös mártással (a hasonlóság miatt sok arab étel közkedvelt a zsidóknál) jöhet, illetve a végletekig unalmas pizzák, amelyeken a legváltozatosabb feltét a különbözõ sajtok, semmi más.
Viszont az autentikus zsidó ételekrõl azt kell hogy mondjam, erõs
Jelen sorok írója 12 hetet töltött egy USA-beli, zárt ortodox zsidó nyári táborban mint kisegítõ személyzet, s képtelen magában tartani az ott megfigyelteket, hogy néhol rácáfoljon, néhol pedig ráerõsítsen a hús-vér izraelitát nem ismerõ "iskolázatlan ideológiából" fakadó antiszemitizmusra. Segítségül lehet azoknak, akik a zsidóságban találták meg ellenségképüket, de azt csak kopott sztereotípiákból ismerik; illetve a kíváncsi természetûeknek és érdeklõdõknek, akik az életet egy szakadatlan megismerõ folyamatként élik meg, és semlegesen szemlélik a világot - ahogy e sorok írója is teszi. Mindenki használja fel úgy a tartalmát, ahogy önnön lelkiismerete engedi. Az elõrebocsájtott konklúzió a következõ: aki megismeri a zsidót, annak van a legnagyobb esélye, hogy antiszemitává váljék.
Prológus
A történetleírás csonka maradna, ha nem ismertetném a táborba kerülésem okait. A körülmények egészen ismerõsek lehetnek a ma magyarjai számára: az egyetemi tanulmányaim befejezése után egy teljes év sikertelen munkakeresés abszolválásakor felültem én is arra a járatra, amely külföldre viszi a protekció nélkül érvényesülni nem tudó fiatalokat, hogy valamelyik nyugati, "szerencsésebb történelmi fejlõdésû országban" keresse az élete boldogulását. A lehetõségek hazájába az érdeklõdésem és a nyelvtudásom csalogatott; kíváncsi voltam a modern Rómára, éppen ezért New York városába kerültem.
A Nagy Alma, ahogy ezt a metropoliszt nevezik olyan sokszor, népek gyûjtõhelye, de nem éppen olvasztótégelye. A világ minden nációja megtalálható ebben az illegális bevándorlókkal együtt megközelítõleg 14 milliós lakossal rendelkezõ nagyvárosban, persze nem összeboronálva, hanem mindenki a maga körén belül tombolva. Közismert, hogy a leghatalmasabb zsidó populáció e városon belül található, több mint 2 millió tagjával. A város nyaranta elviselhetetlen klímával rendelkezik, a sûrû embertömeg, a zsúfolt épületek, a köztisztaság utolérhetetlen teljesítése és az óceán közelsége szutykos kánikulát tartogat átlagosan 90%-os páratartalommal, éppen ezért emberemlékezet óta, aki csak teheti, a nyári szünetét, szabadságát a nyár elmúltáig vidéken, a nevezetes country-n tölti, illetve teszi át oda a háztartását. Ennek a népvándorlásként ható eseménynek szervezõi megszámlálhatatlan fajtájú és funkciójú tábort bocsájtanak rendelkezésre kicsiknek és nagynak, férfiaknak és nõknek, akár nemzeti hovatartozás és vallás szerint csoportosítva.
Munkát keresni érkeztem az országba, de a sors fintora, hogy a munka talált meg engem; az idõátállást (jetlag) ki se heverve már egy sárga iskolabuszon foglaltam helyet, és vittek is ki New York állam középsõ részére, ahol egy brooklyni iskola tart fenn nyári tábort nebulói számára, hogy a tábori mindenes munkakört megkapjam. Nem igazán foglalkoztatott a dolog, hogy izraelita illetékességû az iskola, a tábor, az egész miliõ; bölcsészként nem ismeretlen számomra semmilyen hitvilág vagy felekezet, úgy gondoltam, legalább empirikus úton is megismerhetek egy vallást.
A tábor neve és helyszíne jelentéktelen az írás üzenetét tekintve, de - ahogy majd tapasztalni fogjuk - aki egy zsidót ismer, ismeri az összest, vagyis ez is olyan nyári tábor, mint sok száz másik hozzá hasonló. Éppen ezért hanyagolom a személynevek használatát, a tárgyak, fogalmak és egyéb zsidósággal kapcsolatos dolgokra való utalásokat és megnevezéseket próbálom a legkevesebbre redukálni, mivel teljesen lényegtelenek, és nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének.
A tábor középmagas hegyvidéken, háborítatlan fenyõerdõ közepén található, ahol július végén se szökik 25 Celsius-foknál magasabbra a hõmérséklet, ideális helyszín a nyári kánikula kikerülésében. Területén nagy felületû fás parkok, fûvel borított sík felületek, élemedett korú fenyõfákkal szegélyezett utak találhatók. Épületei az európai szemnek szokatlan, teljesen fából eszkábált, amerikai típusúak. A családi házak több emeletesek, és egyenletesen helyezkednek el a táboron belül, a szoliter táborlakók több tucat kétágyas bungalóba kerültek elhelyezésre, de található sorház is több helyen. Ezeknek a házaknak, azon kívül, hogy olcsó építésûek, egyéb jó tulajdonságuk nincs, mivel recsegnek-ropognak, az elvetemedett gerendák és lécek miatt nincs egy tisztes derékszög vagy egyenes a házak élein, ezen kívül korhadnak, és sok a rovar. Toldani könnyen lehet õket, de évtizedek alatt olyan átláthatatlan kábel- és csõrengeteg gyülemlik így fel bennük, hogy mester legyen a talpán, aki javítást képes eszközölni rajtuk. De a szakember az USA-ban drága portéka, és rengetegbe kerül, nem hiába a tábori mindenesekre hárul az effajta munka dandárja.
A tábor vallási okokból zárt rendszert alkot, semmi meglepetés nincs benne, ha a "magukfajtákon" kívüliek külön elhelyezésben és érintkezésben részesülnek. Mi, a dolgozók, egy lepukkant, többszintes házból kialakított munkásszállón laktunk a tábor teljes ideje alatt, ami tisztátalan kategóriába került, vagyis hogy mi zajlik odabenn, azt teljesen rábízták a lakóira, és inkább kerülték a lakosok a közelét is. A folyamatosan fluktuáló munkások nemzeti eloszlása szinte a létszámukkal ért fel, s fõleg a harmadik világból érkezõkbõl, poszt-szovjet félázsiai utódállamokból verbuválódott az utánpótlás, akiken látszódott, és hangoztatták is, hogy ez a munka életük csúcspontja. Az indeterminisztikus munkakörök és a kiszámíthatatlanság teljes kiszolgáltatottsággal párosulva igencsak lélekgyötrõ ötvözet, nem hiába szöknek a munkások az ilyen táborokból, mint rabszolgák az ültetvényrõl, hiába a valóban jó fizetés. Lehetett érezni, ki tanulta az angol nyelvet, ki csak "felvette" vagy csak ráragadt, akár a piszok. De az USA-ban, ahol eleve szeretik kihagyni a segédigéket, és a nyelvi színezetet csupán a szleng biztosítja, nem igazán zavaró körülmény a párszázas szókincs, inkább csak a becsületes Oxford english… A zsidók amúgy is a kontinentális eredetû, németbõl korcsult jiddis nyelvet használják egymás között, csak az érintkezõ nyelv az amerikai angol.
A gój-kaptárbeli dolgozók átlagos életkora 20-25 között van, és vagy kelet-európai "nyári szünetes" egyetemisták, vagy túlmaradásos (haza nem térõ turista), illetve illegális bevándorlókból kerülnek ki. Mindenki alatt forró a talaj, de erre még rágyújtanak a munkaadó zsidók is…
1. A zsidó és a munka
Mielõtt rátérnék magára a zsidó emberre, érdemes bemutatni elõször az értékteremtéshez, vagyis a munkához való viszonyát. A klasszikus értelemben vett munkát, a fizikai munkát hírbõl sem ismerik. Talán a táborozók hozzátartozói közül utoljára a második világháború alatti generáció vett szerszámot munkavégzés végett kezébe, akik szintén táborlakók voltak, csak más élményben részesültek. Ezen okból vagyunk mi, a tábori mindenes dolgozók, hogy az alantas és lebecsült munkát elvégezzük helyettük. A munka tág fogalommá bõvül a zsidónál, mert a nyeles szerszámok célszerû használatától a szakmunkáig, illetve a bárminemû probléma megoldásáig terjed, amiben õ csupán mint felügyelõ vehet részt, egyébként a kis munkát kis ívben, a nagyot nagy ívben kerüli bármilyen nemû és életkorú egyén. Ilyen felügyelõkkel voltunk mi is megáldva, egyfajta gój-inspektorokkal, szinte a nap huszonnégy órája alatt.
Ezt a fajta munkakapcsolatot nem szabad úgy elképzelni, mint a mester/inas felállást, inkább a semmihez sem konyító, jobb esetben kontár, de annál inkább okoskodó és parancsoló hajcsár és a tápláléklánc legalján lévõ, éppen ezért engedelmeskedõ szerencsétlen esetét. Az építésügyi felügyelõ "manager", aki alá személy szerint én is tartoztam, egy zsidó iskolába járó, alig 21 éves, önkéntes fiatalember volt, aki a többi könyvmoly zsidóhoz hasonlóan semmi többet nem tud a világról, mint ami a három kötelezõ olvasmányukban (Tanakh - nálunk Ószövetség -, Talmud, Tóra) megismert, egyszóval nem csak felelõs munkafelügyelõnek, de még a legegyszerûbb munkatevékenység elvégzésére is teljes mértékben haszontalannak bizonyult, mert gondolatok egyszerûen nem terhelték az agyát. A tipikus New York-i zsidó iskola (Yeshiva) hatását a zsidó gyerekek bemutatásakor bõvebben ismertetem. Annyit elég errõl az oktatási intézményrõl tudni, hogy ugyanazt végzik ott a fiatalok, mint a tábor zsinagógájában: kizárólag magukban olvasnak, és persze mindig ugyanazt, ezáltal igencsak korlátoltnak nevezhetõ az a ismeret-spektrum, amivel egy ortodox zsidó ember rendelkezik, tehát "egykönyvû ember" az olyan, akitõl okkal lehet óvakodni, mert a szellemi látóhatára igencsak szûkös. Igen, a zsidó gyerek nem jár reguláris általános illetve középiskolába, mint mindenki más.
Az okoskodással párosult fontoskodás, és a tenyérviszketésig fokozódó siettetés és sürgetés inkább a munka olajozott elvégzése helyett hátráltató tényezõként hatott. Véletlenszerûen az európai munkásoknak egytõl egyig volt valami tanult szakmájuk, és amikor a villanyszerelõ számára ismerõs munkát kapott, örömmel vetette bele magát, és elengedte a füle mellett a laikus kisfõnök könnyen beláthatóan haszontalan és indokolatlan utasításait; lett is belõle hatalmas botrány, ekkor hangzott el ettõl a semmihez sem értõ, egész életét három könyv felett töltõ sráctól a következõ velejéig zsidó kifakadás:
- Miért hiszed okosabbnak magad nálam?!
- Mert ez a szakmám! – hangzott a válasz.
- Engem az nem érdekel! – jött a dölyfös viszonzás.
A siettetés csak egy tulajdonság, amely a felettesi pozíció egyik mellékhatása, nem számít fajspecifikusnak. A kapkodás már inkább. Minden zsidó kapkod. Fõleg, ha számára fontos dologról van szó. Ilyenkor loholnak, szaladnak, fejetlenül csörtetnek. Az ok a következõ: nem ismerik a prioritást, azon logikai módszert, miszerint ha egynél több probléma merül fel, elõbb a legfontosabbat végezni el, utána jöhet a kevésbé fontos. Hiába próbáltam rávezetni több kisfõnököt erre a triage-metódusra, még a felfogás halvány fénysugarát sem találtam szemük csillogásában. Éppen ezért a rendszer a táborban maga a rendszertelenség volt. Csakis a szem elõtti, az éppen felmerülõ munka számít, a többirõl ilyenkor megfeledkeznek. Olyan egyszerûen nem esett meg (!), hogy egy munkát hagytak volna befejezni; mindig vittek a következõ feladathoz, és jobb esetben a félbehagyottat másik, természetesen aktuális munkájától elragadott melóssal fejeztettek be.
Egyszer például egy fürdõszoba-csempézés kellõs közepén rángattak el étkezdét takarítani, hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a ragasztóanyag kárát fogja látni a "csak 5 perc!"-es munkának. A "csak 5 perc!" a legtöbbször több órás intenzív, természetesen fejetlenül szervezett és nem megfelelõ eszközökkel végrehajtott munkát takart. Ha ugyanis még nem mondtam volna, eszközt vagy célszerszámot sose bocsájtottak rendelkezésre. Az évek, illetve évtizedek óta idejáró, dörzsölt melósok hoztak magukkal alapvetõ szerszámokat, azokért kellett folyton kuncsorogni. Így lehetséges, hogy egy tetõléccsere vagy gipszkartonozás, sok esetben festés elvégzése méltatlanul hosszúra sikerül. Egyébiránt a svájci bicska megdicsõülése zajlik az ilyen táborokon belül.
Mivel nem szakemberekkel végeztetnek szakmunkákat a zsidók, az elvégzett munka minõsége erõs kivetnivalót hagy maga után, de hiszik vagy sem, ezért nem is neheztelnek. Sõt! Nem a munka minõsége, színvonala a döntõ, hanem a sikeres elvégzésének a ténye. Elragadtatással viszonyulnak a kontármunkák iránt, ugyanis fogalmuk sincs, hogyan nézne ki szakember keze alól a munka, csak mûködjön! „Szemre, ész nélkül”, ez a munkamódszer mottója. Olcsó legyen (bármilyen kéznél lévõ, felhasználható anyagból) és gyorsan kivitelezett, mert a következõ feladat már soron van olyannyira, hogy be se tudod fejezni, visznek is el.
Mivel a tábor évente csupán néhány hónapot üzemel, minden munka temporary, vagyis ideiglenes. Itt sem tudtam sikerre vinni azt a meglátásomat, hogy "egyszer kellene megcsinálni jól, aztán nem lesz vele baj évekig", mivel a jövõ nem számít, csak a jelen, vagyis az éppen felmerülõ esemény. Itt beköszön egy ismert zsidó közmondás az egy percnyi élet is élet!
A kollektív öntudat nagyon erõs a zárt etnikumoknál, ahogy a zsidóknál is az. Így eshet meg, hogy ugyanazt a fakerítést, ugyanazt a tetõszerkezetet, ugyanazt a lépcsõfeljárót minden adott szezonban újra kell javítani, persze csak ideiglenesen…
A mindennapok úgy teltek, hogy adnak egy feladatot, de nem hagyják befejezni, mert adnak egy másikat, majd ennél is ugyanígy tesznek, és a nap végén még szemre is hánynak, hogy miért nincsenek befejezve.
Egyébként lázasan keresnek munkát a melósnak, nehogy unalmába pihenésre adja a fejét, legyen az a legszánalmasabb mondvacsinált ügy. Minden centért meg kellett dolgozni, csakhogy nem voltak tekintettel az ergonómiára - hiszen azt nem is ismerik, ahhoz egyszer legalább dolgozni kellene -, illetve legkevésbé voltak hajlandóak empátiát érezni. Mondjuk egy szusszanásnyi pihenõt se tartó földmunka után nem tudták az okát a hajcsárok, miért nem megy a súlyos bútorpakolás olyan könnyedén, mint ahogy azt elvárták.
A szemre, ész nélkül maxima után felfedeztem egy újabb vezérelvet a villanyszerelõ által csak "blankolt pöcsûeknek" nevezett zsidóknál; az idézetet egy rabbitól kölcsönöztem, akinél a kétemeletes faházának minden szegletét a lehetõ legrövidebb idõ alatt kellett volna lemázolni fehér festékkel.
- Looks fresh!
Vagyis csak tûnjön frissnek, legyen felszínes, elsõ blikkre szépnek és jónak. Alig három óra alatt amúgy is csak a ház felét tudtuk lekenni, és így is csupán egyszer, vagyis rondább lett, mint volt elõtte. De sosem kellett befejezni rendesen.
Máshogy kifejezve, az európai szaki-szellemiség sárba tiprása volt a fõ vezérelv: ne akarj hibátlanra hozni semmilyen munkát, mert elõször is nincs rá meg a tudásod és ügyességed, vagy szerszámok, kellékek és megfelelõ anyagok hozzá, másodszor pedig ezt nem is veszik észre, és nem is várják el a remekmunkát, a mestermunka-mentalitást, azt, hogy jobbat akarsz készíteni, mint magadnak otthonra. Amit õk elvárnak, az otthon a putris cigány nívója lehetne csupán. Nem is tudtam sose eldönteni, mi volt nehezebb: az összeesés szélén lévõ fáradtságot leküzdeni, vagy a késztetést, hogy a földbe döngöljem a habzó szájjal sürgetõ kisfõnököt.
Amúgy a családi lakásokban érezhetõen a feleség a házigazda, õ az úr otthon, õ kéri a munkást a táborvezetõtõl, és akinek megállás nélkül mutat a megbeszélttõl eltérõ feladatokat, mert ha már ott van náluk egy melós, akkor azonnal csináljon meg mindent, amin eddig csupán törték a fejüket, és lehetõleg ne fusi legyen, hanem grátisz. Ha a kisujjadat nyújtod, az egész karodat akarják, s mindezt úgy, hogy látszódik rajtuk, hogy ez nekik jár.
2. A zsidó felnõtt
Ha már szóba került a zsidó fehérszemély, illendõségbõl a gyengébbik nemmel kezdeném a zsidó ember bemutatását. Az ortodox zsidó asszony kopasz. Vallási okokból tarra borotválják a fejük tetejét, de ennek látványa csupán a férjurat illeti meg – a legtöbb egészséges férj ezt nem jutalomnak, hanem büntetésnek venné -, éppen ezért "körön belül" egyfajta turbánt, csavart törülközõnek látszó fejfedõt viselnek, megannyi színárnyalatban, de nem divatoznak, mindegyik visszafogott kialakítású és árnyalatú. Gójok közé vegyülve parókát hordanak, de könnyen felismerhetõek, hiszen a megannyi zsidónegyeden belüli parókaboltban a nekik legjobban tetszõ vendéghajat válasszák ki, sosem idõzve el azon, hogy illik-e a fizimiskájukhoz, vagy sem. Éppen ezért New Yorkban azok a nõk, akiknek hajzuhataga túl mesterségesnek tûnik, vagy éppen csak nem illik a fiziognómiájukhoz, azok rendszerint keményvonalas zsidó asszonyok.
A nõ értéke a zsidóságon belül eléggé alacsony, de ez olyan régóta része a kultúrának, hogy nem is veszik észre, vagy törõdnek vele. E tekintetben tetten érhetõ a közel-keleti származása a vallásnak. A nõk nem járhatnak zsinagógába, nem élhetnek olyan csoportosult vallási életet, mint a zsidó vallás rítusainak egyedüli gyakorlói, a férfiak. Éppen ezért élete eléggé behatárolt: ahogy nemi éretté, s így potenciális feleségjelöltté válik, a család kiházasítja - a szerelmi házasság igen ritka a zsidóknál - házasságközvetítõ személyeken keresztül (átlagosan 19-21 év között már minden ortodox leányt férjhez adnak). Az így révbe ért zsidó nõnek ezentúl csupán egy feladata marad, a szaporodjatok és sokasodjatok parancs minél hatékonyabb végrehajtása.
Ahogy megtelt a tábor, az elsõ benyomások a zsidó nõrõl rettentõnek bizonyultak, hiszen az anyák egytõl-egyig sápadtak, beesett arcúak, semennyit se adnak külsõ megjelenésükre, és mindenfajta nõies forma hiányzik róluk: se gömbölyû csípõ, se duzzadt mell vagy karcsú testalkat, akár vonzóan bájos arc. Viszont ormótlanok, kisugárzás nélküliek, vagyis fakóak, trehány járásúak, laposak elöl és hátul, lábuk akár a fatörzs, nem lehet felismerni, hol kezdõdik a boka vagy a térd. A zsidó nõ csúf és nyomasztó látvány.
Erre jön a visszafogottnak nevezett, de a konzervatívnál jóval erõsebb öltözködésük, amely kimerül a térd alá nyúló egyszerû szoknyában és a hosszú ujjú felsõ viselésében, de legtöbbször egyrészesként viselik, valamelyik sötét színben, mintázat és díszítés nélkül, de a harisnya elengedhetetlen. Lábbelijük vagy kényelmes, de a szoknyához egyáltalán nem való bármilyen sportcipõ, amelyet minden korosztály elõszeretettel visel, az ünnepek alkalmával pedig lapos, vászon cipellõt hordanak. Kozmetikumokat nem használnak, se szépítõszereket, a fiatal leányok arcáról a hamvat hamar leveszi a folyamatos gyerekágy. A "hajasbabák", vagyis a házasságra érett leányok se mutatnak különb látványt, hiába van még meg az eredeti, és hosszúra hagyott hajkoronájuk. Egytõl egyig fogszabályzót hordanak - sínfogú korosztály -, arcuk mentes mind a sztereotipizáltságtól (görbe orr, dús szõr, telt ajak stb.), mind a hétköznapiasság bájától, inkább aránytalanok, hol dülledt szem, ínyes mosoly, kusza fogazat fogja meg a tekintetet, viszont egyik se mozgat fantáziát, olyan, mintha rossz építõkockából rakták volna ki õket. Szó szerint rusnyák, és szintén olyan laposak, mintha végighúzták volna õket az aszfalton több kilométeren keresztül. A zsidó nõ alakja egy kamasz kisfiúéra emlékeztet, és csak a ruházata alapján lehet megállapítani a nemét.
Egyébiránt az egész tábor aszexuális, egyenesen antiszexuális. Nyomokba se lelni libidóra, nincs késztetés, se kísértés, illetve alkalom akár csak egy spontán izgalomra. Ugyanis nincsenek "nõk", csak gyerekszülõ gépek vannak, akik semennyit se adnak a külsõ megjelenésükre. Vad fantáziával se lehetséges ezeket a zsidó nõket szexuális atmoszférába vonszolni. Erre mondja egy közmondás, hogy romlott almák közül nincs mit válogatni.
A férfiak megjelenése sokkal ismertebb bárki számára. Fekete zokni, fekete lapos lábbeli, fekete vászonnadrághoz fekete zubbony jár, alatta fehér ing, az alatt pedig egy fehér, két kék csíkkal szegélyezett, cafrangos "konyharongy" található (cicesz - a szerk.), amit sose vesznek le, ahogy a fejfedõ kipát se - mindkettõ vallási öltözet -, minderre fekete kalapot tesznek, amit szintén ritkaságszámban vesznek le, s sosem épületen belül.
A borotvát gyártók egy csakis zsidókkal teli világban azonnal tönkremennének, hiszen nem borotválkoz(hat)nak, az elsõ, pelyhes inasbajusztól kezdve minden arc- és testszõrt megtartanak, s jobb esetben csak fazonra vágják. A fej további szõrzete a jellegzetes pajesz, ami a halánték mögüli alig tenyérnyi részrõl növesztenek és dauerolnak be csigássá, a többi részt borotválják, vagyis a homloktól a tarkóig nincs hajuk, vélhetõen a kipa, a fejfedõn állandóan megtalálható "úszósapka-szerûség" miatt.
A pajeszt az átszellemültség állapotában gyakorta sodorják ujjal és játszanak vele. Az idõsek, akiket már bizonyára zavar a húsz, harminc centiméter hosszú hajrész, rövidre vágatják és a fülük mögé tûrik, ahogy az ácsok a ceruzát szokták. Ez a fajta uniformizáltság teljesen lehetetlenné teszi a külsõ szemlélõdõ számára az egyének megkülönböztetését. Az elsõ hetekben történt velem, hogy a kisfõnöktõl elcsaklizott csavarbehajtót egy mezei zsidó elkérte csillogó szemekkel (vélhetõen játszani akart vele), majd az ígért idõre nem hozta vissza, és ezt számon kérték rajtam. A személyleírás megadásával sajnos kudarcra voltam ítélve, hiszen a tábor több száz férfi lakójából bárki lehetett a tettes, annyira egyöntetûek, mindnek ugyanaz a külsõ megjelenése; azt mondtam, hogy az lesz a tettes, akinek a kezében ott virít a szerszám...
Hogy milyen a zsidó férfi belülrõl, több történetbõl körvonalazni tudom. A munkákhoz sokszor kellett bevásárolni alapanyagokat, hiszen például a faléc, a plexi vagy a gipszkarton nem a fán nõ. Az ünnepszámba menõ barkácsbolti bevásárláskor a felügyelõ minden alkalommal külön show-mûsort rendezett a kasszánál. Az összes akciót, kedvezményt szerette volna kihasználni, és két termék közül mindig a legolcsóbbikat tetette be a kosárba. Mivel olcsó húsnak híg a leve, esetek többségében az olcsó változat silányabbnak is minõsült, így a kétpólusú értékrendszer hamar átragadt a munkásra is; az "olcsó" portékával nem érdemes fukarkodni ("- Don’t be schmutzig!"), sok kell belõle, és nem kár érte, viszont a "drága" terméket csak felügyelettel lehetett felhasználni, és el kellett vele számolni.
A minõségmeghatározás a következõ vezérelven mûködik: minden, ami olcsó, illetve olcsó anyagból készült, az garbage, vagyis a szemét kategóriát képviselte, így nem kellett sokat bajlódni vele, lehet cserélni. A raktár-, illetve pincetakarítások alkalmával a kihajított tárgyakat vizslató szemmel átvizsgálták, szó szerint kikukázták a felügyelõk, mi hasznosítható még, még akkor is, ha sosem lesz arra alkalom. Persze, ahogy áttértek egy másik munka levezénylésébe, minden kiválogatott tárgy ment vissza a szemetes konténerbe, akkor már nem foglalkoztak az üggyel.
Minden egyéb, ami nem szemét, az drága, vagyis vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére, és óvatosan kell kezelni. Az ilyenfajta dipólus-értékrendekbõl adódnak azok a beszûkült világnézetek, miszerint van egy jó és egy rossz dialektika, amibe a világot bele lehet passzírozni. Minden racionális gondolkozó ember elõtt ismert tény, hogy a világ éppen hogy a fekete és fehér mezsgyéjének közepén, a szürke zónában fekszik. A harmonikus kiegyensúlyozottság egyik alaptétele ez, amit éppen csak azok nem vesznek észre, akiknek minderre a legnagyobb szükségük lenne. A zsidót jellemzõ kapkodás, idegeskedés, sürgetés és nyugtalanság egyik rejtett forrása éppen ez a kétpólusosság lehet.
Azzal egyetért mindenki, még maguk a zsidók is, hogy a zsidó ember anyagias természetû. Sokat foglalkoznak a pénzzel, éppen ezért jól ismerik természetét, és így joggal ütik fogukhoz a garast.
Az USA-ban az aprópénznek nincs nagy jelentõsége, mindenki bankjeggyel fizet, a legkisebb értéke kerek egy dollár, így nincs szükség a nehézkes fémpénz hurcolására. A legolcsóbb kacat is, vagyis a kapható legkisebb értékû áru is egy dollártól kezdõdik, tehát nincs sok értelme marokszámra cipelni és "kilóra" fizetni a rengeteg egy-, öt- és tízcentessel. Egyedül a negyeddollárosnak van szimbolikus értéke (automaták használata). Éppen ezért az egész országban található a földön aprópénz, fõleg penny, vagyis egycentes.
Én is egy tábori úszómesterkedés alkalmából, miközben várakoztam a kiürülésre, a földrõl felvett penny-t dobálózva mulattam az idõt, majd amerikai módra ott hagytam, ahová esett. Pár perc elteltével az uszodából távozó elsõ személy, ki szintén észlelte a pénzt, hatalmas örömmel felvette és zsebre vágta. Ez okot adott arra a kísérletre, hogy aprópénzt szórjak a bejárat elé, megfigyelve, hányan hajolnak le értük. Mondani sem kell, hogy a kísérlet fényesen sikerült, és minden észlelõ magához vette a talált aprót, még azzal a tudattal is, hogy sose fogja használni. Ez esetben elmondhatjuk, hogy a zsidó ember valójában "skót".
A zsidó férfi tehát zsugori, de a kapzsiságot nem tudtam lencsevégre kapni. Helyette a szellemi teljesítményt és az intellektualitást részesítettem megfigyelésem tárgyává, amihez képtelen voltam találni megfelelõ méretû nagyítólencsét. Ki kell jelentenem, hogy a tapasztalataim alapján az átlag zsidó férfi buta. Buta, irracionális és logikátlan hiányos belátási képességgel, tehát a modern életkörnyezetben van annyira életképtelen, mint például a Mr. Bean-figura. De a csoporton belüli összetartozás és a szervezettség kézen fogja a rászorultakat.
Magyar létem és nyelvtudásom miatt sokszor kerültem párbeszédbe a tábor különbözõ lakóival. Ilyenkor az elején mindig a kérdezz-felelek játék kezdõdött, mert érdeklõdve faggattak, honnan jöttem, mi a nevem, és amikor tisztáztuk az alapokat, már szerettem vezetni a beszélgetés vonalát. Az egyik középkorú szakállas, amikor megtudta, hogy budapesti vagyok, örömmel csillogtatta tudását azzal a kérdéssel, hogy melyik oldalról érkeztem, és még azt is tudta, hogy a városrészem, vagyis Buda régebbi, mint Pest. A meglepetés öröme okán nekiláttam a várostörténet akadémiai ecsetelésére, különös tekintettel a római Aquincum-ra, amikor is kiakadt szemmel, de õszintén megkérdezte, mi is az a római? Ekkor az én szemem akadt ki, és nekiláttam az Imperium Romanum bemutatásának, de mindez újdonságként hatott nála. Elszakadt nálam a cérna, mivel az õ helyében is elkezdtem szégyenkezni, határozottan és fenyegetõen elkezdtem faggatni.
- Idõszámításunk szerint 70, Titus császár, a jeruzsálemi Templom lerombolása! Így se rémlik semmi? – másztam a képébe.
- Így se! – jött a megszeppent válasz.
Erre ott hagytam magára. Hogy fordulhat elõ, hogy egy identitást meghatározó eseményt, illetve az öntudatra káros személyek és csoportok nevét ne tudná valaki, aki keményvonalas? Éppen olyan különleges és szomorú élmény ez, mint a magyarságtudat, például Trianon ismerete nélkül. De nem csak vallási életük folytán esszenciális dolgokat nem ismernek.
Egy faültetési munkám során körém gyûlt rengeteg suhanc, ifjú bibsi, és faggatni kezdtek:
- Milyen bokor ez?
Merev tekintettel ránézve válaszoltam: – Ez egy fa!
Tovább kérdezett:
- Milyen fajta fa?
- Fenyõ! – fakadtam ki.
Láthatóan egyikük sem ismerte a kifejezést, ezért elkezdték vizsgálgatni a tobozos növényt. Majd, megérezve egyre fortyogó dühömet irányukba, gyorsan odébb álltak. Egy tizenévesnek már illendõ lenne a közismert fákat felismerni, illetve ha már minden évben, pólyás gyerekkora óta fenyõerdõ közepén lévõ táborban tölti a nyarait valaki, tudjon már alapfokú tényeket a második otthonával kapcsolatosan!
Máskor mázsaszámra vittünk elrongyolódott könyveket egy régi emésztõgödörhöz, és hajigáltatták be velünk, hogy ne legyen szem elõtt. A több órás folyamat közben rákérdeztem a kisfõnökre, hogy ha el akarjuk tüntetni a könyveket, miért nem égetjük el õket a többi szeméttel együtt. Erre az a válasz jött, hogy ezek szent könyvek, nem lehet! Úgy tûnik, a legjobb helyen van az emésztõben az a sok szent irat.
Említést érdemel továbbá a fiatal zsidók érdeklõdése, habár csupán a spontán változata, vagyis mindent meghallgatnak, mindent megbámulnak, isszák a szavakat, még ha blõdségek is. Történt egyszer, hogy a zsinagóga kitakarítása közben egy fiatalember a bólogatással egybekötött heves énekelgetést abbahagyva, beszélgetésbe elegyedett velem, a szokásos klisékkel. Ki vagyok, honnan jövök, mi a nevem stb. Én bolond pedig õszinte voltam, mindent elárultam. Innentõl záporoztak a kérdések: mi az a bölcsészet? Mi az a filozófia? Mi az a teológia? Megropogtatva ujjaimat, nekiálltam az elsõ idegen nyelvem elõadott katedraelõadásomra, a közismert vallástudós, Mircea Eliade kutatásai nyomán mint összehasonlító vallástudomány. Alig telt el 10 perc, arra eszméltem, hogy a zsinagógában jelen lévõ összes szakállas körém gyûlve, tátott szájjal és tágra nyitott szemekkel hallgat. Ez másik munkás, aki ezt észlelte, a fülemen fogva rángatott ki az épületbõl azzal a lepirítással, hogy nem vagyok én rabbi, ne foglalkozzak velük!
A zsinagóga hatalmas csalódás annak, akinek van elképzelése a legtöbb vallásban megtalálható szent helyekrõl, és azt hiszi, van bennük közös vonás. Európában, ahol a keresztény szellemiség és kultúra mindenhol tetten érhetõ, a szent hely, esetünkben egy felszentelt épület, vagyis templom maga a szentség birodalma, ahol súlyos csend, néma kegyelem, áhítatos átszellemültség, rend, fegyelem és tisztaság található, hiszen szentségtelen, etikátlan borzalmasan viselkedni az effajta helyszíneken. Aki keresztény templomokhoz szokott, annak súlyos lelki traumát okoz, ha csak egyszer meglátogat egy zsinagógát, de ha hónapokig, napi több órát tölt el benne, mint jómagam, teljesen kiábrándul a vallási etika hitelességébõl.
Abban a tábori, mellesleg vidéki zsinagógában hatalmas könyvespolcok roskadoztak a szent iratoktól, amit bõszen forgattak a betévedõk. A teremben iskolapadok és asztalok sorakoztak, ahova a delikvensek leültek a kiválasztott irománnyal, és fölé hajolva hangosan felolvasva, kántálva és váratlan énekkitörésekkel forgatta, miközben megállás nélkül, gyorsan hajolgatott, "bólogatott". Képzelhetik, a közel negyven pad négy-négy önmagáról megfeledkezõ énekes madárkával, telt házban milyen éktelen ricsajt csap! Senki nincs a másikra tekintettel, mindenki a saját dalolászásával és szent szöveg hangos felolvasásával van elfoglalva, káosz és zûrzavar uralkodik odabenn. Naponta négyszer történt kollektív "istentisztelet", amikor dugig volt az épület, és megjelentek a családfõk, tisztes öregemberek is, akik fehér leplet terítettek a fejükre, és állva bólogattak benne, "kísértetest" játszottak, mint a gyerekek a padláson; ezeken az alkalmakkor az imaszíj is elõkerült, amit a karjukra és a homlokukra tekernek. A tisztaságra kitérek a külön erre a témára szentelt részben.
3. A zsidó gyerek
Zsidó gyerekbõl sok van, ha nem rengeteg. Egy fiatal házaspár azonnal utódnemzésbe kezd, és még harminc éves koruk elõtt összehozzák az átlagot, a családonkénti 4-5 gyermeket. A gyerekek családonkénti dress-code szerint öltözködnek, ami abból áll, hogy a testvérek azonos mintájú ruhát hordanak. Ez megkönnyíti a gyermektengerbõl kiválasztani a sajátot. Az öltözet itt is visszafogott, mondhatni régimódi, feliratok, szuperhõsök vagy rajzfilmfigurák ábrázolásai nem fordulnak elõ. De minden ruhanemû azonos, nem csak a minta vagy a szín.
Két fajta gyermek fordult elõ a táborokban, a családdal együtt érkezõk és a szülõi felügyelet nélküli, iskolai tábor-szerû elhelyezésû emberpalánták. A csoportos kölkök iskolának csúfolt körletben voltak napi foglalkoztatásra beosztva, ahol se oktatás nem folyt, se tanár nem jelent meg. Egy önkéntes táborlakó fiatal kapta a felügyeleti jogot, aki csupán akkor figyelt a csemetékre, amikor vitte õket az étkezõbe. Nevelés, fegyelem vagy oktatás nem folyt az iskolákon belül, csak olvasás és szabad játék.
Saját szememmel láttam, és csodálkozva figyeltem, ahogy egy alig 3 éves gyermek a partvisnyéllel egyenként kitöri az iskola ablakainak üvegét, miközben odabenn zajongva játszik a többi pajtija, és a "tanár" egy könyvbõl recitál. Az ötperces vandalizmus mindenki tudomásul vette, még az általam figyelmeztetett felügyelõ is, majd ahogy elhagyták a termet, maradhattam is reparálni az ablakokat.
Ahogy a nevelést, a retorziót sem ismeri az ortodox zsidó a gyermekével kapcsolatban. Az iskolai gyermekek "csak" szemeteltek, de a családi házasok, akikre nem figyeltek a szülõk, azok az igazi gazemberek. A tábor területén bárhol elhajítható bicikliket meglovagolva bandákba tömörültek, és galeriskedtek. Ahol éppen figyelmükbe szaladt valami eltörhetõ, rongálható, játékra alkalmas dolog, ott megállva eldöntötték a járda közepén az amúgy rozsdás és közveszélyes kerékpárokat, és csoportosan rávetették magukat a dologra. A szanaszét heverõ kétkerekûek és bukósisakok látványa természetes egy zsidó táboron belül, ahogy a mûanyag játékok kavalkádja is széthajigálva.
Egy sábesz alatt, a gój-kaptár tetején üldögélve arra az eseményre figyeltem fel a közeli réten, hogy a bandába verõdött zsivány zsidó kölkök hangoskodnak, és kettõ egyszerre csak elkezdi egymást püfölni. Ekkor eszembe jutott egy közismert kifejezés: Én csak egy kávét kérek! – és jót mulattam az ott mindennapi látványosságon.
Mi másban testesülhet meg a nõi nem lebecsülése egy csoporton belül, mint amikor szegregálja a gyermekeket nemük szerint? A fiú gyerkõcök és a leánykák külön elhelyezést, külön tantermet, külön étkezõt és külön nemû felügyelõt kapnak. Amíg a srácokra egy huszonéves méla szakállas figyel, addig a lányokra serdülõ bakfisok felügyelnek, minden héten más-más a tábori családok sarjaiból, és adnak nekik napi programot. Mindennek oka bizonyosan az, hogy a kamasz lányokat a gyereknevelés felelõsségére és a látványok megszokására szoktassa. Egyébként megfigyelésem szerint a tizenöt év feletti zsidó lányoknak mély, érett a hangjuk, az arcuk nem megnyerõ, maszkulin, nõietlen. Mintha az endokrin rendszerük elõnyben részesítené a tesztoszteront, a férfi hormont. Ez megmagyarázná, miért nõietlen a fiatal és a felnõtt nõ, de mint laikus, ezt nem állítom, csak megállapítottam.
A házasság elõtt álló zsenge, fiatal lányok, akiknek még eredeti a hajuk, hiába virágoznak fiatalságuk teljében, egyáltalán nem mozgatnak fantáziát. Az amúgy is bárgyú, fogínyre húzódó mosolyukban mindig megcsillan a fogszabályzón a napfény; ezen az úton tudják egyedül "elkápráztatni" a férfiakat.
Mellesleg a kislányokkal van a legkevesebb probléma, fegyelmezettebbek a fiúknál, és órákig tartó, kiteljesedett örömmel képesek a fákkal szegélyezett réteken játszani, legyen az fogócska, ugrókötelezés, labdázás. Az ortodox zsidó gyerek nem ül se a televízió, sem a számítógép képernyõje elé. De az egymás nevelésébõl sem származhat semmi jó, mert nincsenek követendõ példák, és nem taníthat helyesen az, aki maga is tanulásra szorul.
A táborokban el kell tekinteni attól a viselkedéstõl a lakosok részérõl – a porontyaik felé –, hogy nevelés. Mert ezt csírájában sem látni! A szülõk a kölköket szabadon engedik, oda mennek és azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha kisebb baleset éri, közömbösek iránta. Például több alkalommal is láttam, hogy a szülõkkel totyogó gyerek orra bukott, míg a szülei rendületlenül haladtak tovább, hiába üvöltött a csöppség. Igaz, a szülõi reakció hiánya okán a lehetõ legrövidebb idõn belül felálltak, megrázták magukat és futottak a "figyelmes" szüleik után.
A táborozó, szülõ nélküli gyerekeknek van felvigyázója, de õk csak szó szerint felügyel, nem nevel, nem tanít, inkább csak leveszi a polcról a tányért nekik. Az étkezõben egy idõ múlva már nem fogyasztottam el az ebédemet, mert mindig ugyanaz a gyerekcsoport érkezett velem egy idõben. Nincs fegyelem, tolakodnak, zajosak, udvariatlanok, üvöltenek és hangoskodnak étkezés közben is. A tanár pedig több alkalommal marokra vette az ételt, és odahajította az asztalra az inkább mással foglalkozó, állva üvöltõ gyerek elé, miközben valamit kántált. Semmilyen fegyelmezõ erõ nincs a gyerektáborban. Csoda, hogy hücpés lesz az összes felnõtt?
Ez a kifejezés egy zsidó szellemiséget takar, amelynek leggyakoribb módozatán, az egymáson való gátlástalan áttaposásának voltam szemtanúja. Ilyenkor fõleg az egymás iránti megértés és illedelmes udvariasság hiányzik. A kisfõnök kezébõl egyéb zsidók kérés nélkül kicsavarják a szerszámot, amit olyannyira természetesnek vesznek, hogy senki sem háborodik fel miatta, csak a gój munkás, aki emiatt áll a melóval. Fõnöki utasítással teljes nyugalomban törhettem rá az ajtót a fürdõzõre vagy a mosdót használóra, ha nekem ott volt munkám.
Ennek oka talán a pénz, hogy a gyerek csak megélhetési forrás, ha túléli a gyerekkort, akkor ezt a szülõi mintát fogja tovább vinni, mint hagyomány. Igen, az USA-ban az ortodox zsidók fõ bevételi forrása a gyermekek után járó állami és egyéb, például alapítványi juttatások! Több összeget is hallottam ez irányba, de csak abban voltak a források közösek, hogy egy fiúgyermekért sokkal több pénz jár, mint egy lányért. Elõbbiért kb. 1800 dollár, utóbbiért csupán 1200 dollár körüli havi segély jár.
Csoda e hát, hogy nincs 4 fõ alatti gyerekszám egy fiatal családban? Jogosan állapította meg egy Amerikába tántorgott magyar kolléga, hogy ezek olyanok itt, mint nálunk otthon a cigányok. Tudni érdemes azt is, hogy a zsidó negyedben egy összkomfortos lakás 1500 dollár per hó lakbérrel indul, és ugyanennyi egy normális fogyasztási kiadás is két felnõttre. Egy gyerek hozza a lakhatást, egy az ellátást, a többibõl lesz a diszkrecionális jövedelem; és még egyik szülõ sem dolgozott! Hogy is tennék, hiszen a férfi a könyveket bújja, és napjában többször jár el a zsinagógába, az asszony pedig mindig áldott állapotban leledzik?
Ebbõl megérthetõ, miért figyelnek oda kevésbé a gyermeknevelésre az ortodox amerikai zsidók. Amikor a tábort jártuk egyik feladattól a másikra, és babasírást hallottunk, mindig az volt a szavunk járása, hogy "vonyít a pénz!".
Amikor a tábort az utolsó napokban elhagyták a családok, láttam, amint súlyos kofferekkel menetelnek. Az egyik család igen megkapó volt: egyik kézben bõrönd, tol egy babakocsit, azon pedig egy újabb koffer, a "pénz" alatta pedig sikított.
De láttam már kislányokat a testvérükkel foglalkozni, aki szintén babakocsis volt. Két lány egy-egy lábat fogott, a harmadik meg a bébi fejét, és úgy emelték ki. A karon ülõ gyermek fogásával is problémák vannak náluk, mivel egyszer sem sikerült olyan pózba találnom az anyát a gyermekével, vagy a kislányt a kistestvérével, hogy ne azt gondoljam, hogy mintha élettelen sózsákot fognának. Ahol érik, ott markolják a csemetét, és cipelik. Sosem gondoltam volna, hogy lehet kisbabát rosszul tartani, de azt kell hogy mondjam, a keményvonalas zsidók nemcsak megmutatták, hogy lehet, hanem annak utánozhatatlan mesterei is.
Mivel a támogatás több országból is érkezik (USA, Izrael, Németország stb.), különbözõ tételek alapján kapnak anyagi juttatásokat. A gyerek utáni összeget megtoldja az a helyzet, miszerint csakis rabbinál házasodnak, és nincs is róla papír - nincs polgári házasságkötés -, ezért az anya egyedülálló szülõnek minõsül.
Azt kell mondani, hiába morbid felhangú a megállapítás, hogy a zsidóságnak nagyon is jól jött a "holokauszt embertelensége". Beépült a kultúrájukba (a kiválasztott nép sanyargatása; a túlélés és megmaradás csodája; isteni próbatétel, a sebek mutogatásából származó szánalom megcsapolása stb.) és az identitásukba. De az õsök kínszenvedésébõl és megaláztatásából származó jólét, a felmenõk könnyeivel való anyagi visszaélés a lehetõ legetikátlanabb viselkedési forma, amit ma megélhetési zsidóságnak lehetne nevezni. Ha nem történt volna meg - valamilyen szinten - a soá, ma bizonyára nem élnének meglehetõs anyagi biztonságban az ortodox zsidók.
A tábor ellátása, vagyis a konyha és a raktárok készlete szintén állami finanszírozásból származik, természetesen minden kóser, ami egyet jelent a drága jelzõvel (két azonos termék között a kóser pecsétes minimum másfélszeresen kerül többe az amerikai áruházakban). A raktárakban a bõség zavara uralkodik a napi kamionos beszállításoktól. Bárki bármit és bármennyit magához vehet a lakók közül.
De ha van sztereotipikus zsidó, akkor a táborvezetõ annak minõsül. A tábor konyhája napi háromszor kóser meleg ételeket készített, sokkal többet, mint amennyit a lakók szükséglete indokolna. Ezért - nem meglepetésre -, nyílt egy meleg ételt árusító kisbolt a konyha épületében, ahol a környékbeli, táboron kívüli, de nagyszámú zsidóság járt napi szinten vásárolni horribilis árakon (pl. egy palack, majdnem egy literes – 1 quartos – tej 3 dollártól kezdõdött, zsírtartalomtól függõen). De az épület másik sarkán lévõ szatócsboltban a raktári konzerveket is meg lehetett vásárolni. Mondani sem kell, hogy mind a táborvezetõ üzletei. Így történhetett meg, hogy az amúgy ingyenes szajrét a hozzá legközelebbi pozícióban lévõ a piacinál magasabb áron értékesíti… Mi ez, ha nem a megtestesült, negatív zsidó jellem manifesztálódása?
A mindenkire jellemzõ viselkedéskultúra pedig a következõ: párbeszéd közben, szemkontaktus alatt nyugodtan krákogd fel a slejmet a torkodból, és csulázd ki oldalra, lehetõleg minél hangosabban, mert akkor biztosan kiürül. Esetleg, ha éppen úgy hozza a sors, túrd az orrod, akár könyökig is feltolhatod a karod, nem számít, hogy veled szemben áll valaki igen közel, és téged figyel. Ez a viselkedés az elsõ hetekben igen bosszantott, késõbb nem volt más választásom, megszoktam a gyomrom felfordulását. De annyiban voltam kisegítve, hogy nemcsak velem, a nem zsidóval, a gójjal tette ezt bármelyik zsidó férfi, akivel beszélgetni kezdtem, hanem egymás közt is így viselkednek. Szóval nem számít ez illetlenségnek.
4. A zsidó mint közösségi személy
Ha megengedi az olvasó, egy rövid, de velõs summázással kezdeném a zsidókról alkotott benyomásaimat:
Az ortodox zsidónak
- a gyerek befektetés,
- a nõ "befektetést" termelõ gép,
- a férfi egy nagy szõrös mamlasz.
Okozat nincsen ok nélkül, az akció válaszlépése mindig a reakció. Az antiszemitizmus, vagyis bármilyen negatív viszonyulás a zsidósághoz sosem légbõl kapott, vagy unalomûzés ellen létrehozott viselkedési forma, hanem mint a mitológiának, ennek is van valahol konkrét alapja. Elgondolkodtató tény, hogy bármilyen országban, bármilyen nemzetben, ahol a zsidóság megtalálható, azokban alapfokon sistereg az ellenszenv irántuk, és minél közvetlenebbül érintkeznek velük, annál nagyobb fokozatban. Bizonyára nem az egymástól különbözõ, sokszor egymást nem is ismerõ befogadó népekkel van ilyenkor a baj, hanem azzal, ami kiváltja a rosszallásukat, vagyis a zsidósággal. Occam borotvája lenyiszálja a zsidók dús szakállát. De az a kitartás és ellenállóság, amit az ellenük fellángoló erõszak ellenére képesek felmutatni, csak annak az analógiája - idézve egy üzbég gój melós kollégát -, hogy a férgek is mindent túlélnek.
Test. Az ortodox zsidók nem hiába lázadtak fel a hellenizmus idején a Szeleukid birodalomban, amikor Palesztinában megjelent a görögökkel a kalokagathia – meztelen, kidolgozott, izmos test tisztelete – és persze… a fityma.
Akik a táborban voltak természetesen csak egy igen szûk keresztmetszetét adták a zsidóságnak, de elegendõ abban az esetben, ha egyet ismersz, mindet ismered, így hiába bicegõs a dedukció, belõlük tisztán és meglehetõs pontossággal lehet következtetni az általánosra. A nõk csúfok, aránytalanok, nõietlenek, és a zsenge virágzó tinédzserkorban se érik el a szemrevaló titulust. A minimális kozmetikai behatást is figyelmen kívül hagyják, így hamar elrongyolódik a képük. A kopasz fejüket takaró gyolcs pedig tovább ront a megjelenésükön. Mindnek erõtlen, formátlan fatörzsbokája van. A másodlagos nemi jellegek, az észlelhetõ mell, a széles, gömbölyû csípõ egyszer sem került a szemem elé. Nem találkoztam zöld szemmel sem, viszont sok a kékszemû. A barna színkomplexió a mediterrán típusúakhoz – a szefárdi zsidóhoz – tartozik.
A férfiak teste erõtlen, pipogya, igencsak csenevészek. Ez még a vastag ruházatban is látszódik. A lábak vékonyak, a karok véznák. A legkisebb erõt igénylõ munkát is csillogó szemekkel követik nyomon, a tagbaszakadt gójoktól sûrûn kérik az izomfitogtatást.
Ez persze nem tartja õket vissza attól, hogy egy-egy fotó erejéig elkérjék a nyeles szerszámot, és pózoljanak vele, ami napi rendszerességgel meg is történt. Láthatóan sosem végeznek fizikai munkát, illetve a sport is ismeretlen számukra. Egyedüli testmozgásuk, amitõl megnõhet a pulzusuk, az a zsinagógai bólogatás.
5. Zsidó higiénia
Azt a kifejezést, hogy piszkos zsidó, hiába hallottam az utca neveletlen emberétõl, vagy olvastam az igen is mûvelt Ludwig Feuerbach írásaiból, Richard Wagner kijelentéseibõl, és mindenki ismerheti a "nácik" által igen kedvelt epitheton ornans-okból, nem adtam neki hitelt. Egyszerûen rosszindulatú, negatív jelzõnek véltem, amivel kellõ távolságból címkéznek meg egy alig ismert, s ezért tõle bármi kinézhetõ népcsoportot. Most, hogy hónapokat töltöttem egy ortodox zsidó közösségen belül, be kell vallanom, hogy nagyon is jogosnak látszik ez a jelzõ. Ismertetem is, miért.
A zsidók csak rituálisan mosnak kezet, szinte minden vallási felindulás (bólogatás, könyvolvasás stb.) után. Nem nyúlhatnak a csapból folyó víz alá, ezért egy kétfülû bögrét nyújtanak alá, és egyszer az egyik, majd a másik kézfejükre loccsantanak belõle. Ez eddig szép és jó, de nem használnak tisztítószert hozzá. A középkorban még elment ez a módszer, ahol ritkaság volt a tisztálkodás, de a modern világunkban igencsak szegényesnek tûnik, fõleg akkor, ha nincs kézmosó a mosdókban!
Ilyen kézmosó vályúkat az iskolai folyosókon és a zsinagógához csatolt kis konyhahelyiségben (ahol kicsi és nagy mérhetetlen mennyiségû instant kávét készít magának fogyasztásra) találni csupán. Képzeljék el, milyen egészséges lehet az, amint egy mosdóból távozó az étkezõ felé veszi az irányt, hogy táplálkozzon!
De nem szabad azt hinni, hogy nem ismeri a keményvonalas zsidó a szappant! Ugyanis használnak õk egy rituális fürdõhelyiséget, a mikvát. Elõtte és utána pedig letusolnak. Igaz, van is miért, hiszen a mikvába esõvíz van eresztve, ami állítólag az isteni érintést biztosítja. Ez az esõvíz egy ciszternába van gyûjtve, és azt megtekintve olybá tûnt, minél régebbi (értsd: opálosabb, algásabb) annál értékesebb.
Sokat voltam a mikva "úszómestere" is. Ez a munkakör azt jelentette, hogy nekem kellett fertõtlenítõvel fellocsolni az egész területet, és beállítanom a klór mennyiségét a medencében. Észrevételem az, hogy babonásan félnek a hypótól (bleach), mert egy-két loccsantás, és máris észvesztve menekülnek.
Elmesélek egy történetet:
A mikvában minden nap szükséges a klórt újratölteni a medencében, mert a meleg víztõl hamar kigõzölõdik belõle. Mindez elõtt meg kellett indikátorozni, hogy mennyi is van benne, így mennyire is lesz szükség. Egy csepp a szemcseppentõ tubusnak tûnõ palackból; de semmi elszínezõdés. Egy hatalmas gallonból legalább két liter maró, sárgás folyadékot öntök a fürdõzõkkel teli medencébe - említettem, hogy hivatalos felhatalmazásom volt a tekintetnélküliségre -, majd újra indikátorozok. Elsárgul a csepp vizet érve, és lágyan szétmállik. Szép munka! Odakint a bejárat elõtt ülök, hogy teljen az idõ, amikor is kifelé jövet elém áll egy zsidó srác, és érdeklõdik furcsa szemekkel a különös cseppek iránt. Õseinek holokausztos halálfélelme gyûlik tekintetében, a legrosszabbtól tartva… Elmondom neki. Megnyugszik, majd elköszön és megy dolgára. Persze a veszélyes klór, amit a nyakába öntöttem, attól nem ijedt meg!
A tábor területe a lakók beköltözése utáni elsõ órákban kezdett egy szemétdombhoz hasonlítani. Ennek oka elsõdlegesen az eldobható eszközök, a mûanyag étkészletek, tányérok, poharak, papír kéztörlõk és elõre vágott egészségügyi papírok voltak, mivel ezeket sûrûn használják és - ahol funkcióját veszti - elhajítják. Jó amerikai módra minden tábori zsidó fogyasztott, vagyis valami termék mindig volt a kezében, amit ivott vagy evett, ezek a junk-food kategóriába tartoztak, vagyis üdítõ és ropogtatnivalók, cukorkák és édességek. Csak ahogy elfogyasztotta, ott helyben el is szórta, dobta a csomagolóanyagot.
A közeli bentlakásos zsidó kollégium folyosóján szó szerint embermagasságú szeméthegyek fogadtak, amikor arra vitt a dolgom, és mindezt úgy, hogy a harmadik világbeli munkások kétóránként takarítottak, és sosem érték magukat utol! A legtöbb melós éppen ezért garbage boy, vagyis takarító személyzet volt a táboron belül, és minden egyéb zsidó birtokon.
Az az õszinte meglátásom, hogy ha nem lettek volna melósok a táboron belül, akkor alig egy hét alatt a saját mocskukba fulladtak volna a lakók. Egyszerûen érthetetlenül fogadtam, hogy a zsinagógából kilépõk elsõ dolga az üres mûanyagpohár elhajítása volt. Hiába cipeltettem oda a végén 9 darab (!) hatalmas kukát, behálózva az egész épületet, azok hamar megteltek, és így is bõven jutott máshova a szemétbõl. Álljon itt egy mindennapi sztori, csak ez az elsõ napokon ért:
Mellettem reggel egy anya két, alig 3-4 éves porontyát sétáltatta, amikor a kisfiú leejtette a jégkrémes pálcáját a földre - a zsidók imádják a fagyos nyalánkságokat -. Az anya megállt, valamit mondott neki – én meg naivan azt hittem, hogy megfedi – majd a gyerek hirtelen benyúlt a zsebeibe, és mindent kirángatva belõlük szétszórta a tartalmukat a pálcika mellé. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, indultak tovább zavartalanul! Felfoghatatlan ez a környezethez való hozzáállás, ami a tábor minden egyes lakóját, kortól és nemtõl függetlenül egyöntetûen jellemzett. Ha a kosz valóban melegít, akkor a zsidó sohasem fázik…
6. Zsidó vallási élet
Ebben az anekdotázgató részben nem szándékozom bemutatni a zsidó vallási életet, mivel az a legtöbbször az érintetteken kívül senkit sem szokott érdekelni, de a történetek megemésztéséhez szükséges néhány alapfokú megelõlegezõ ismeretanyag.
A zsidók heti szent napja ugyebár a szombat, a sábesz. A sábesz állítólag a rendhagyás ünnepnapja, a megpihenés ideje. Ebben a kócerájban nehéz volt ezt látni és láttatni. A hat napig dologtalan zsidók a hetedik napon duhajkodnak.
Már említettem volt, hogy a zsinagóga egyáltalán nem szent hely, vagyis semmilyen önkorlátozó tiszteletadás ott nem történik. Láttam én már odabent sligovicát (kóser szilvórium) vedelõt, köteg pénzt számolót, többfogásos ételt zabálót, részeget és öklendezõt, önfeledten az asztalon trappolót, körtáncot, nevetést és kacagást, haragot és indulatot, de még barkácsolást is, amikor a tóratartó szekrényt használták egyfajta állványnak. A hét fõ bûnbõl egyedül a paráznasággal nem találkoztam a tábor zsinagógáján belül, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fordulhatott elõ, csupán nem voltam ott idejében.
A péntek esti (sábesz) vacsora, a másnapi reggeli, és a szombati vacsora szintén a zsinagógában kerül felszolgálásra, elementáris ételmaradékokat hagyva maguk után. Az ünnepi örömtáncokat is ebben az épületben bonyolítják le a férfiak. A zsinagóga nem szent-, hanem különleges szórakozóhely.
És mivel a szombat piros betûs ünnep, az elõtte lévõ, vagyis a teljes péntek a felkészülés, tehát a még inkább kapkodás és "besózottseggûség" napja. Ilyenkor még jobban siettetik és hajtják a dolgozót, hogy minden idõre elkészüljön. Különös nap egyébként a péntek a zsidóknál, ez úgynevezett takarítónap. Persze nem õk takarítanak (talán csak a szegényebb zsidók teszik), hanem takaríttatnak. Természetesen a munkásokkal. Ilyenkor többet is követelnek.
Az egyik pénteken, közel a szirénaszóhoz (a sokkal emelkedettebb templomi harangszó helyett náluk légósziréna üvöltésre indult a sábesz), amikor már harmadszor rángattak el ugyanabba a helyiségbe takarítani pár órán belül, egészséges felindulásból elégedetlenkedni kezdtem. A kisfõnök, érezve a rossz közérzetemet, megpróbált magyarázkodni:
- De hát te is legalább heti egyszer kitakarítod a lakásodat, nem? – kérdezte.
A válaszom fröcskölõdve érkezett:
- Nem! Nem, én kidobom a szemetet a szemetesbe, és rendet tartok, így nem szorulok rá!
A piszkos zsidója nem értette meg, hogy könnyebb mindig rendet tartani, mint a koszban élni hat napig, és egy teljes napot takarítással tölteni.
De ha már visszatértem a kosz kérdéskörére, leírom, mit láttam az "iskolában", ami a korosztályt tekintve inkább óvoda, vagy inkább gyerekmegõrzõ. Éppen felsöpörtem az ujjnyi vastag por, porcica és megszáradt sár keverékét a velük heterogénen elvegyült apró építõkockákkal, kisautókkal és egyéb gyerekjátékokkal egyetemben – a mosdó felé közeledve egyre szaporodtak a használt papírtörlõk és zsebkendõk a földön -, amikor is belépett két aprócska gyermek, helyet foglalt a púpozott mocsokban, és önfeledten játszani kezdett! Ha már kisgyermek korban így viszonyulnak a piszokhoz, semmi meglepetés nincs benne, ha azt mondjuk, a kosz az ortodox zsidó egyik lételeme, mert jól érzi magát benne, és cseppet sem zavarja.
Reggelente a zsinagógában a tömeges "reggeli testmozgás" után néhányan gyakoroltak valamifajta tülkön (sófár - a szerk.), de igen borzalmas hangzást tudtak csak kicsikarni belõle. Õsi, primitív, kellemetlen zaj kerekedett ilyenkor percekig. Nem Jerikó falai omlottak ettõl anno össze, hanem a bent lévõk idegei!
Ki lehet jelenteni, hogy a zsidó fetisiszta, méghozzá az írás megszállottja. Az ajtófélfákon van egy alig tíz centi hosszú, írott tekercsel teli mûanyag dobozka, amit ki-be járáskor rendre megcsókolnak. Az imaszíj fejen lévõ dobozkájában szintén hasonló tekercs helyezkedik el. A mindenhova hurcolt és fürgén lapozgatott könyvek maga a megtestesült írás. A függönyök, díszítések mind tele vannak szõve írásjelekkel. De nem az íráskép számít (nem is a kalligráfia), hanem a jelentésük.
Az írást nem semmisíthetik meg, hanem jobb esetben eltemetik. Az se számít, ha emésztõgödörbe, ahogy emlékezhetünk rá. De hogy mit takar az írás, vagy egyáltalán bármi információt és ismeretet kihúzzunk egy ilyen pingvinbõl, teljességgel lehetetlen, ugyanis erõsen titkolóznak. Többszöri faggatásra sem akarták megmondani, miért kerítenek minden zsidó területet el színes zsinórral olyan lelkesen és sûrûn, azt sem, hogy böjti nap következik, készülj fel, munkás, hogy nem lesz étel számodra másnap. A különleges alkalmakat is csak megrendezték, túlélték, a váratlan és szokatlan viselkedéseket is végrehajtották, de semmit sem árultak el róluk.
Ennek ellenére igencsak csodálkoznak, ha kiderül, tudsz valamit a dolgaikról. A kisboltos srácok onnantól tekintettek barátnak, amikor az egyikük elújságolta, hogy két hét múlva házasodik, én pedig elsütöttem a "mazel tov!" köszöntõfélét. De akkor is kiguvadt a szemük, amikor megtudva az egyik kacifántos borítójú könyvrõl, hogy az a Tóra, felsoroltam az öt könyvet belõle, amit egy valamirevaló katolikus is fejbõl idéz, hiszen az Ószövetség elsõ részei. Persze nem ismerték a latin nevüket (pld. Genezis, Exodus stb.), de ahogy ecseteltem a tartalmukat, félõ tisztelettel kezdtek övezni. Több, keresztkérdésnek szánt bibliai nevet feldobtak, amikre gondolkozás nélkül tud bárki Európában válaszolni (Ádám, Éva, Káin, Ábrahám, Noé, Mózes, Illés stb.), és amikor leesett az álluk a döbbenettõl, õszinte örömmel fakadtak ki:
- Te ismered tehát a történelmet!
Mire én: - Ez inkább mitológia, mint történelem!
Mi sem bizonyítja jobban a hanyag ismeretüket, mint hogy nem tudják a kettõ közt a különbséget.
Egyébként, ha már elmúltál húszéves, és a családi állapotra való rákérdezésre azt válaszolod, hogy még nem vagy házas, mindenki egyöntetûen kérdi, hogy miért nem? A barátnõ, az élettárs, vagy akár az agglegény fogalmát szintén nem ismerik.
Viszont élt bennem a gyanú, amikor másodszor voltam olyan háztartásban, amelynek mindkét szülõ tagja mozgássérült, illetve egyenesen nyomorék, arra kellett következtetnem, mivel a házasulandók nem saját választásuk alapján lépnek frigyre, hogy hasonlót a hasonlóval adatnak össze, így lehet ez a félresikerültek, a kriplik esetében is.
Nem lehet következtetni egy válogatott lakosokból (kb. 500 fõ) álló táborból a teljes populációra, de feltûnõ jelenség volt, hogy a táborlakók között több erõs születési rendellenességû személy volt, mint amennyit a NYC-ben láthattam heteken keresztül, pedig ott aztán igazán nagy a tömeg. Minden esetre teljes körû sorstársnak tekintették õket, semmiben sem viseltettek irányukban megkülönböztetõen.
Még mielõtt azt hihetnénk, hogy a zsidók között olyan erõs az összetartás, mint a molekuláknál az ionos kötés, meg kell ismernünk azt a tényt, hogy a zsidók a zsidó nyelv két fajtával is büszkélkednek; az egyik a középkori németbõl korcsult jiddis - ezt használják a diaszpórában, illetve az európai gyökerekkel rendelkezõek -, és a jóval idõsebb, közel-keleti héber, amit Izrael államban használnak. Akik hajlandóak voltak fél szavakkal válaszolni nekem arra a kérdésemre, hogyan viszonyulnak az "anyaországi" zsidókhoz, vagyis az izraeliekhez, mindig elsavanyodott arccal és dacos ellenérzéssel reagáltak. Közel sem rózsás köztük ugyanis a helyzet. Az amerikai ortodox zsidók valójában csakis önmagukat tekintik igaz zsidónak, a többit meg jobb esetben elhajlónak. Ez esetben nyugodtan nevezhetjük õket fundamentalistának. Az a tény, hogy a glóbusz bármely részén élõ zsidó identitásában elõször zsidónak tartja önmagát, és csak ez után következik az állampolgári nemzeti tudat, szintén alátámassza azt a fránya indukciót, miszerint ha egyet ismersz, ismered az összest.
7. Magyar gyökerek
Nem csak az erõsen környezetszennyezõ magatartás, a mindenki mással szemben való közömbösség és antipátia, a neveletlen viselkedés és az illem hiánya, a kiskamaszra jellemzõ szellemi színvonal és a minimális lexikális tudás teljes hiánya okozta számomra a zsidó táborban a legnagyobb sokkhatást, hanem a lakók Magyarországhoz való viszonya. Tessék megkapaszkodni, ugyanis mindenki 18 évestõl felfelé tudott vagy két tucat magyar szót és kifejezést, az idõseknek legalább egy szülõje magyarországi volt, és néhányan közülük még akcentussal, de hibátlanul tudtak kommunikálni magyarul, amit lelkesen is tettek!
Ha a poszt-szovjetbelieket, a "még keletibb európaiakat" vagy a balkániakat kérdezték származásukról, csak legyintettek, de a Hungary szóra mindegyiknek kiült a boldog elégedettség az arcára, mert tudták, hol van, ismerték és látták már Budapestet, illetve legalább egy felmenõ Magyarországról származott.
Éppen azért, mert magyar vagyok, engem barátságosabban kezeltek, mint a többi munkást. Igaz, legtöbbjük, aki már járt nálunk, vagy tudja, hogy õsei melyik településrõl származtak, mind egytõl-egyig vidéki, általam kevésbé ismert falukat vagy városokat (a gyõztes Miskolc és környéke) neveztek meg hibátlan kiejtéssel. Az egyik joviális hikomat, akinek mindig jó kedélye volt, és sokat trécseltem vele, azt állította, hogy tavaly volt nálunk - a település nevét nem árulom el -, valami csodarabbinál. Meglepõdve jelentettem ki, hogy nem is tudtam, hogy nálunk olyanok teremnek.
Ezek után sem tudom, csakis egypálcás hitelességû forrásnak tartani azt az információt, amit a zsidóknál több éve dolgozó gójoktól halottam, miszerint a pajeszos zsidók kelet-európai származásúak. Mivel az érintettek ezt nem akarták se megcáfolni, se alátámasztani a szokásos titkolózásuk miatt, nem tekinthetõ megbízható forrásnak, de úgy érzem, illik megemlítenem, ahogy a legkedvesebb anekdotámat:
A tábor elsõ hetei alatt, amikor elindult a családosok beköltözése, egy másik munkás loholt hozzám, aki a bejáratnál teljesített szolgálatot, és kérte, hogy kísérjem vissza, mert a recepciónál van egy "magyar zsidó", aki, értesülve arról, hogy a táborban van egy "másik magyar", szeretne velem találkozni. Én azzal a magyarázattal hessegettem el a kollégát, hogy – "És mirõl beszélgessek vele, arról, hogy a Jobbikra szavaztam?" Nem is tudtam meg, ki volt ez a "magyar zsidó".
A magyar kapcsolatok okán érdemes egy keveset elidõzni a zsidó ételeken, vagyis a kóser konyhán. A kóser jelzõ ugyebár a hivatalosan engedélyezett, és felhatalmazott személyek által elkészített élelmiszert és az ételeket szabályozó törvények betartásának garanciáját takarja. A legelemibb szabály a tej és tejtermékek megkülönböztetett tárolása és elkészítése, mivel szigorúan tilos húsfélékkel együtt tálalni. Éppen ezért evidens, hogy a sajtburger nem zsidó étel. De a szójafasírt tejfölös mártással (a hasonlóság miatt sok arab étel közkedvelt a zsidóknál) jöhet, illetve a végletekig unalmas pizzák, amelyeken a legváltozatosabb feltét a különbözõ sajtok, semmi más.
Viszont az autentikus zsidó ételekrõl azt kell hogy mondjam, erõs
Hozzaszolasok
#1 |
Kedvesi
- 2013. September 26. 08:23:26
#2 |
Entheo Mitiok
- 2013. September 26. 08:52:25
#3 |
mormota1968
- 2013. September 26. 19:16:43
#4 |
keepfargo
- 2013. September 27. 11:16:46
#5 |
kukackac
- 2013. September 27. 11:32:16
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.