Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Így alakult ki a magyar szervezett bûnözés
V. László letartóztatásával ismét reflektorfénybe került a hazai szervezett bûnözés, ami nem is csoda, hiszen a lekapcsolt és korrupcióval gyanúsított rendõrök között vannak, akik éppen maffiaellenes területen dolgoztak vezetõ pozícióban. Cikkünkben bemutatjuk, hogyan alakult ki Magyarországon a szervezett bûnözés és honnan származtak az elsõ milliók, majd milliárdok.
„Szerintem nálunk a szervezett bûnözés teljes egészében még nem érte el, de már megközelíti azt a színvonalat, amit az emberek igazán szervezett bûnözésnek, a ’maffia tevékenységének’ tartanak” – vallotta a nyolcvanas évek elején egy nagy értékre elkövetett betöréssorozat egyik gyanúsítottja kihallgatóinak. A Belügyi Szemle egyik 1983-as számában idézett vallomás szerint a hazai szervezett bûnözés kialakulásában a hetvenes évek csempészési hulláma adta meg az elsõ lökést. A vallomás abban a Presztízs-ügyben született, amelyen Pintér Sándor belügyminiszter akkor még rendõr fõhadnagyként dolgozott.
A Keleti-pályaudvarnál csencselésbõl, kvarcórák, farmerek és mûszaki cikkek eladásából a csempészek a hetvenes évekre elérték azt a szintet, hogy egy üzlettel több mint félmillió forintot keressenek, miközben az átlagfizetés akkor néhány ezer forint volt. Az így megtollasodó kereskedõk vagyonára persze szemet vetettek a bûnözõk is, akik „arra gondoltak, ha ezeknek ennyi van és nem tiszta úton jutottak hozzá, akkor ezt csak úgy lehet megszerezni, ha kiraboljuk õket, betörünk hozzájuk, és elvesszük a dolgaikat.” A hazai alvilág elsõ komolyabb tõkefelhalmozása ezekbõl a betörésekbõl valósulhatott meg, de ehhez az is kellett, hogy a korábbi elkövetési módokkal ellentétben a bûnözõk már komolyan szervezõdjenek.
Tippre mentek
„A szûk kör – a menõk, a fõnökök – 5-10 ezren lehetnek, de akik befolynak, adják-veszik a cuccot, felderítik a lehetõségeket, azok száma kb. 50-60 ezer fõt is kitesz” – vallotta akkor a gyanúsított, akit a kihallgatók már konkrétan arról faggattak, szerinte létezik-e Magyarországon szervezett bûnözés? „Ezeket a betörés-sorozatokat nem is lehet úgy megcsinálni, hogy ne lenne megszervezve és ne egy szálba futnának össze a cselekmények. (…) Összejönnek a nyaralóhelyeken, a Balatonnál, így az elkövetõk ’krémje’ mindenféleképpen kapcsolódik egymáshoz’ – vallotta a gyanúsított, hozzátéve: ezt a ’krémet’ ekkor már pusztán anyagi érdekbõl értelmiségiek, ügyvédek, külföldön dolgozók is segítették.
Hivatalosan persze a szocializmusban nem létezett, nem létezhetett szervezett bûnözés, de a Belügyi Szemle akkori számait lapozgatva kiderül, a hivatalos álláspont köszönõviszonyban sem volt a valósággal. „A valóságban egy széles bûnözõi kör folyamatos tevékenysége volt észlelhetõ, amely önmagában laza szerkezetû, változó összetételû, kisebb bûnözõcsoportok mûködésében realizálódott” – írta ugyancsak a Belügyi Szemlében Tonhauser László, még rendõr õrnagyi rangban.
Tonhauser szerint a lopott tárgyakat szervezett orgazdahálózat útján értékesítették, néhány bûncselekményt már külföldrõl szerveztek meg (korábban külföldre, például az Egyesült Államokba szökött bûnözõk), a vezéregyéniségek érdekében folyamatosan ugyanazok a védõügyvédek jártak el. 1988-ban a Jogász Szövetségi Értekezések címû folyóiratban Dános Valér szerzõ már tényként írt a fõvárosi szervezett bûnözésrõl, ráadásul egy olyan felmérés alapján, amelyet 1980-tól 1986-ig végzett el, bûnügyi iratok feldolgozásával, bûnözõkkel és rendõrökkel készített mélyinterjúk alapján. Ebbõl kitûnt, hogy Budapesten 800-1000 fõre tehetõ a szervezett bûnözésben érintettek száma. „A vezetõk többsége különbözõ üzleti vállalkozásokba fekteti a pénzét, így vendéglátóipari, kiskereskedõi üzletekben kamatoztatják az igen magas indulótõkéjüket. Ezáltal könnyen megvalósul a bûnös pénz tisztára mosása” – írta szerzõ. „Magas életszínvonalukat kisipari, kiskereskedõi tevékenységükkel, ’munkájukkal’ magyarázzák lakókörnyezetükben, a vagyontárgyaikat, ingatlanjaikat családtagjaik, ismerõseik nevére íratják.”
A diszkóbirodalmat üzemeltetõ, nemrég letartóztatott V. László az õt jól ismerõk szerint évtizedekkel ezelõtt belvárosi taxisként kezdte pályafutását, s kivette a részét az éjszakai életbõl is: valutázott, hölgyeket közvetített. Errõl az „iparágról” Dános Valér is ír az 1988-ban jegyzett tanulmányában. Eszerint a nyolcvanas években pincérek és taxisok segítettek például a külföldieket kiszolgáló prostituáltak valutájának beváltásában, de ugyanezt a kört vonták be a konzumhölgyek. Ebben az idõben volt „divat” az is, hogy valaki fizetõvendég-szolgálatra kért és kapott engedélyt, a lakásából pedig valóságos panziót csinált. „Névjegykártyákat osztogatott bizonyos szolgáltatásokra utalva, úgy, hogy már külföldön is tudták: 5-10 ezer forintért luxusprostituáltakkal tölthetik az éjszakát, orgiákon vehetnek részt” – írt le egy konkrét esetet a szerzõ.
Ismerõs arcok
A rendõrség már ekkor be tudta azonosítani azokat a figurákat, akik meghatározó szereplõi voltak az éjszakai életnek. Többségük gyanúsított volt a Presztízs-ügy néven ismertté vált betörés-sorozatokban, amelynek felgöngyölítésében Pintér Sándornak is jelentõs szerepe volt. Komoly hírneve volt például a rendõri és bûnözõi kifejezetten agresszívnak tartott Markó Bélának (nem azonos az RMDSZ volt elnökével), aki az eljárás elõl Los Angelesbe menekült, majd ott csatlakozott a kaliforniai maffiához. Zubovics Gyula szintén ismert volt a rendõrök elõtt, ahogy a betörõket tippadóként segítõ Totka Pál is. Ezeket a személyeket Pintér Sándor is elég jól ismerte, a betörési ügyeken ugyanis rendõrként õ is dolgozott, akárcsak Tonhauser László.
Igaz, a jó és a rossz fiúk életútja évtizedekkel késõbb egészen más irányt vett: Tonhauser ma már nyugdíjas, Pintér belügyminiszter, majd sikeres, milliárdos vállalkozó, majd újból miniszter lett, Markót egy amerikai zsaru tûzharcban lelõtte; a rendszerváltás után hazatért és a szentendrei mulatójába rendõrök is számtalanszor vendégül látó Zubovicsot felrobbantották; Totkát pedig 1996-ban akarták likvidálni, de „csak” életveszélyesen sebesült meg. Ugyancsak ebben a körben „dolgozott” a nyolcvanas években annak a társágnak több tagja is, akik a kilencvenes évek, majd a kétezres évek elején is meghatározó szereplõi voltak az alvilágnak, hogy aztán a 2006-os kecskeméti maffiaperben kivonják õket a forgalomból. Õk voltak azok is, akiket Sándor István egykori fõnyomozó 2000-ben az Országgyûlés olajbizottsága elõtt összefüggésbe hozott V. Lászlóval, mondván: utóbbi a katonájuk volt.
Nevem Senki
A nyolcvanas évek végén aztán megjelentek a „strómanok” is, miután a pénzes bûnözõk kocsmákat, bárokat szereztek meg, de ezt a saját nevük alatt nem üzemeltethették. A korabeli jogszabályok szerint a bérletekrõl árveréseken döntöttek, az üzemeltetõ állami vállalat vezetõsége választotta ki bérbeadásra az üzleteket, írta ki és vezette le az árveréseket. A bérleti jogot csak büntetlen elõéletû személy szerezhette meg, így a bûnözõk maguk helyett mást toltak elõre. Mindennapossá váltak a vesztegetések a bérbeadásra kijelölt üzletek kiválasztásnál éppúgy, mint az árveréseken. Innen már csak ugrás volt az éjszakai bárok, kuplerájok és az illegális játékautomaták elterjedése, utóbbiak ezeken a szórakozóhelyeken termeltek pénzt.
A rendszerváltás idején a bûnözõk megbízottjai országszerte rendszeresen felkeresték a szórakozóhelyek tulajdonosait és bérlõit, hogy rábeszéléssel, vagy ha kell, fenyegetéssel rábírják õket a bandák tulajdonában lévõ játékgépek kibérlésére. A pénznyerõ automaták üzemeltetését zavarosan szabályozták ebben az idõben, így ezt, valamint a gépek technikai manipulálását kihasználva több milliárd forint illegális bevétellel tudták bõvíteni vagyonukat a szervezett bûnözésben érdekeltek. Bár 1991-ben országos rendõri akció indult az illegálisan üzembe helyezett gépek felszámolására, szakértõi becslések szerint is 1992-ben 20-30 ezer gép volt az országban, miközben a Szerencsejáték Felügyelet csak 3600 darabot engedélyezett.
Nyerõ formák
A nyerõgépbiznisz vezetett az elsõ összezördülésekhez is az alvilágban a nyolcvanas évek végén, ezért a bûnbandák vezetõi saját védelmükre és ellenségeik befenyítésére testõröket fogadtak fel. (Igaz, ez nem volt teljesen újdonság, mivel a csalással foglalkozó bûnözõcsoportok már a hetvenes években alkalmaztak testõröket.) Részben nyerõgépekben utazott a nyolcvanas években és ebbõl halmozott fel aztán jelentõs vagyont Prisztás József is, aki késõbb az elsõ áldozata lett az 1996-ban kezdõdõ alvilági leszámolásoknak: Óbudán végezte ki egy bérgyilkos.
A betöréseknek, majd a nyerõgépeknek köszönhetõen a rendszerváltáskor az alvilág befolyásosabb figurái ugyan már tõkeerõsek voltak, de az igazán nagy pénzügyi áttörést kétségtelenül az olajozás hozta meg számukra. A rendszerváltás után szép lassan visszajöttek az országba a korábban az eljárások elõl nyugatra menekült gengszterek is, legalábbis azok, akik odakint nem lettek gyilkosság áldozatai vagy nem ültek éppen börtönben. A hazatért bûnözõk sem üres zsebbel jöttek, a már említett Zubovics Gyulának például volt elegendõ pénze ahhoz, hogy Kaliforniából hazatérve az Express Money nevû kaparós sorsjegy piacra dobásával legális jövedelemhez is jusson.
Mások hazai börtönbõl szabadulva kezdtek "új életet": a nyolcvanas évek hírhedt betöréseinél orgazdaként ténykedõ U. Gábor például a kábítószerüzletbe vetette bele magát, hogy aztán nemes egyszerûséggel csak magyar kokainbáróként emlegessék õt a zsaruk. Ezen a területen szinte mindenki mindenkit ismer, álljanak a felek a jó vagy a rossz oldalon: U. Gábor ügyeiben rendõrként például anno Bolcsik Zoltán járt el. Õ vezeti ma a Nemzeti Védelmi Szolgálatot, azt a szervezetet, amely a V. Lászlóval állítólag együttmûködõ, korrupcióval vádolt rendõröket is lekapcsolta.
Olaj a tûzre
Bár az „olajozás” a kilencvenes évek elején volt sláger, az olajbûnügyek elkövetésének gazdasági feltételei még a nyolcvanas években alakultak ki. Mielõtt az ásványolajtermékek világpiaci ára megugrott, a magyar energiapolitika arra ösztönzött, hogy az ásványolajat és földgázt háztartási és mezõgazdasági fûtési célokra használják, mindezt úgy, hogy a „háztartási tüzelõolaj” (HTO) árát és adótartalmát alacsonyan tartotta. A HTO-t üzemanyagként már a nyolcvanas évek végén használták, amit a kormány próbált megakadályozni: a HTO színét forgalomba hozás elõtt festék-adalékanyag hozzáadásával megváltoztatták, hogy így késõbb ki lehessen szûrni, ha valaki üzemanyagként használja. Csakhogy ez a védekezés harmatgyengének bizonyult, a kilencvenes évek elejére pedig tömegessé váltak a visszaélések. Szakértõk szerint az „olajozásban” rejlõ lehetõséget elõször olajipari vállalatok vezetõi, dolgozói vették észre, míg a bûnözõk körében 1993-ban terjedt el. A bûnözõ bandák gyakran betámadták egymást, 1994 és 1996 között pedig az ország déli régiójában több „vállalkozót” gyilkoltak meg, vagy próbáltak meggyilkolni, miközben feltûntek a színen külföldi (szerb, orosz, csecsen) gengszterek is.
Az olajüzlet annyiban mindenképpen korszakváltást jelentett, hogy a szervezett bûnözés és a politikai elit egyes szereplõi egymásra találtak. Vagy nem, az állítólagos kapcsolatot az alvilág és a politika között ugyanis senki nem tudta bizonyítani. Az olajszõkítés ügye mindenesetre a parlamentig is eljutott, ahol a kisgazdapárt képviselõje, Pallag László kezdeményezésére 1999-tõl mûködött az ún. olajbizottság. A vizsgálat fõ tanúja Nógrádi Zsolt volt, aki azzal vádolta meg Pintér Sándor akkori (és mostani) belügyminisztert, Lezsák Sándor országgyûlési képviselõt, az MDF volt elnökét, valamint Boross Péter volt miniszterelnököt, hogy kapcsolatban álltak az olajmaffiával, s pénzt kaptak Bács-Kiskun megyei olajszõkítõktõl. Pallag elismételte a Nógrádi által elmondottakat (amelyeket állítása szerint másoktól is hallott), s ezért az érintettek rágalmazásért beperelték. A Orbán-kormány pedig 85 (!) évre titkosította az olajbizottság iratait. Pallag visszavonult a politikától, tavaly hunyt el.
Az olajban utazó bûnözõ bandák nemegyszer kerültek konfliktusba egymással, támadták be egymás érdekeltségeit, telephelyeit. Igaz, a rendszerváltás után amúgy is erõszakosabbá váltak a bûnözõk, sõt egyes zsarolásra, pénzbehajtásra, védelmi pénzek szedésére szakosodott csoportok éppen a nyers erõszaknak köszönhették létezésüket. Bevett módszer volt, hogy egy-egy csapat egyik fele betámadott egy szórakozóhelyet, majd a másik fele a búsás védelmi pénz fejében felajánlotta a tulajdonosnak a védelmet. Ekkoriban a szervezett bûnözés már más területeken is régen jelen volt, így az autólopásoknál, a kábítószerkereskedelemben és a (nemzetközi) prostitúcióban is.
A statisztika is meglehetõsen véres volt ebben az idõben: 1990 és 1993 között 15 személy halálával kapcsolatban merült fel a bérgyilkosság gyanúja, de számtalan eltûnés mögött is gyilkosság állt. Erre az idõszakra tehetõ egy új generáció felemelkedése is. Ezek a sokszor küzdõsportot ûzõ bûnözõk testi erejüket és gátlástalanságukat kihasználva tudtak tekintélyt kivívni az alvilágban. A „Csontkezûnek” hívott Döcher György is ilyen figura volt, a rendõrök gyanúja szerint a kilencvenes évek elején számos gyilkosság köthetõ hozzá. Csúnyán végezte: 1999-ben egy presszóban kivégezték. Hozzá hasonlóan hírhedt egykori barátja és bûntársa, a Turek néven ismert Haris Sándor neve sem ismeretlen az éjszakában. A magyar rendõrség állítólag õt adta ki Szlovákiának Jozef Rohácért cserébe, akitõl a Fenyõ-gyilkosság megoldását remélik a zsaruk. Mindemellett olyan, az éjszakai életben ismert arcok, akik nem rejtõzködtek: a magát testõrökkel körülvevõ Tasnádi Péter fénykorában ismert mûvészekkel és közéleti személyekkel mutatkozott nyilvános eseményeken.
Merényletek, amelyekre máig nincs válasz
Döcher halála része volt annak a kilencvenes évek második felében lezajlott leszámolás-sorozatnak, amelynek sem a valódi okai, sem a tettesei nem ismertek. Egyes vélemények szerint az olajozásból felhalmozott vagyonok forgatása, befektetése vezetett konfliktusokhoz. Mások szerint az olajozás állt a leszámolások hátterében, ennek azonban ellentmond, hogy 1994 után már közel sem tombol az olajláz. A legnagyobb port az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet kavarta, melynek célpontja Boros Tamás volt. Bizonyos értelemben az olajozásból meggazdagodott Borost olyan emberként jellemezték ismerõsei, mint amilyennek most V. Lászlót állítják be sokan: nagyon jó rendõri kapcsolatai voltak, s a „védelemért” cserébe információkat adott a zsaruknak, éppen ezért az alvilágban érinthetetlennek tartották, ellenfeleit pedig bemártotta a rendõröknek. Boroson kívül a temetõben végezte mások mellett a szintén komoly befolyással bíró Seres Zoltán is, akit luxusautójába lõtt szitává egy motoros merénylõ. De az áldozatok között voltak kevésbé ismert és kevésbé jelentõs bûnözõk is, például Domák Ferenc, aki Cinóberként egy prostituáltakról szóló dokumentumfilmben is feltûnt korábban, mint strici. Találgatások, feltételezések ugyan vannak a lehetséges indítékokról és elkövetõkrõl, de a tucatnyi halálos áldozatot követelõ bûnügyek nem oldódtak meg. Köztük a Fenyõ-gyilkosság sem, amelynek megbízója nem tudta volna likvidáltatni a médiacézárt a szervezett bûnözõk közremûködése, segítsége nélkül.
Napjainkra az olajozásból jelentõs vagyonokat felhalmozó „vállalkozók” többsége mind pozícióját, mind vagyonát elvesztette, néhány éve pedig a rendõrség sorra számolta fel az ezredforduló után feltûnt újabb csoportokat: a kecskeméti maffiaperben a pályájukat a hetvenes-nyolcvanas években kezdõ „nagy öregek” börtönben végezték, de a védelmi pénzekbõl, zsarolásokból, behajtásokból építkezõ fiatalabb bandák (például Fekete Sereg, Koszi-klán) sem úszták meg, igaz, jellemzõ rájuk, hogy egy-egy brutális gyilkosság elkövetése elõtt évekig garázdálkodthattak. Néhány nagy öreg visszahúzódott, esetleg megpróbálkozott a „tiszta” üzletekbe átvinni bûnös úton megszerzett pénzeiket, de olyan is akadt, akit – noha korábban rettegett figura volt és csapata hosszú évekig V. László érdekeltségeit „védte be” – az elmúlt idõszakban többször is megtámadtak.
Link
„Szerintem nálunk a szervezett bûnözés teljes egészében még nem érte el, de már megközelíti azt a színvonalat, amit az emberek igazán szervezett bûnözésnek, a ’maffia tevékenységének’ tartanak” – vallotta a nyolcvanas évek elején egy nagy értékre elkövetett betöréssorozat egyik gyanúsítottja kihallgatóinak. A Belügyi Szemle egyik 1983-as számában idézett vallomás szerint a hazai szervezett bûnözés kialakulásában a hetvenes évek csempészési hulláma adta meg az elsõ lökést. A vallomás abban a Presztízs-ügyben született, amelyen Pintér Sándor belügyminiszter akkor még rendõr fõhadnagyként dolgozott.
A Keleti-pályaudvarnál csencselésbõl, kvarcórák, farmerek és mûszaki cikkek eladásából a csempészek a hetvenes évekre elérték azt a szintet, hogy egy üzlettel több mint félmillió forintot keressenek, miközben az átlagfizetés akkor néhány ezer forint volt. Az így megtollasodó kereskedõk vagyonára persze szemet vetettek a bûnözõk is, akik „arra gondoltak, ha ezeknek ennyi van és nem tiszta úton jutottak hozzá, akkor ezt csak úgy lehet megszerezni, ha kiraboljuk õket, betörünk hozzájuk, és elvesszük a dolgaikat.” A hazai alvilág elsõ komolyabb tõkefelhalmozása ezekbõl a betörésekbõl valósulhatott meg, de ehhez az is kellett, hogy a korábbi elkövetési módokkal ellentétben a bûnözõk már komolyan szervezõdjenek.
Tippre mentek
„A szûk kör – a menõk, a fõnökök – 5-10 ezren lehetnek, de akik befolynak, adják-veszik a cuccot, felderítik a lehetõségeket, azok száma kb. 50-60 ezer fõt is kitesz” – vallotta akkor a gyanúsított, akit a kihallgatók már konkrétan arról faggattak, szerinte létezik-e Magyarországon szervezett bûnözés? „Ezeket a betörés-sorozatokat nem is lehet úgy megcsinálni, hogy ne lenne megszervezve és ne egy szálba futnának össze a cselekmények. (…) Összejönnek a nyaralóhelyeken, a Balatonnál, így az elkövetõk ’krémje’ mindenféleképpen kapcsolódik egymáshoz’ – vallotta a gyanúsított, hozzátéve: ezt a ’krémet’ ekkor már pusztán anyagi érdekbõl értelmiségiek, ügyvédek, külföldön dolgozók is segítették.
Hivatalosan persze a szocializmusban nem létezett, nem létezhetett szervezett bûnözés, de a Belügyi Szemle akkori számait lapozgatva kiderül, a hivatalos álláspont köszönõviszonyban sem volt a valósággal. „A valóságban egy széles bûnözõi kör folyamatos tevékenysége volt észlelhetõ, amely önmagában laza szerkezetû, változó összetételû, kisebb bûnözõcsoportok mûködésében realizálódott” – írta ugyancsak a Belügyi Szemlében Tonhauser László, még rendõr õrnagyi rangban.
Tonhauser szerint a lopott tárgyakat szervezett orgazdahálózat útján értékesítették, néhány bûncselekményt már külföldrõl szerveztek meg (korábban külföldre, például az Egyesült Államokba szökött bûnözõk), a vezéregyéniségek érdekében folyamatosan ugyanazok a védõügyvédek jártak el. 1988-ban a Jogász Szövetségi Értekezések címû folyóiratban Dános Valér szerzõ már tényként írt a fõvárosi szervezett bûnözésrõl, ráadásul egy olyan felmérés alapján, amelyet 1980-tól 1986-ig végzett el, bûnügyi iratok feldolgozásával, bûnözõkkel és rendõrökkel készített mélyinterjúk alapján. Ebbõl kitûnt, hogy Budapesten 800-1000 fõre tehetõ a szervezett bûnözésben érintettek száma. „A vezetõk többsége különbözõ üzleti vállalkozásokba fekteti a pénzét, így vendéglátóipari, kiskereskedõi üzletekben kamatoztatják az igen magas indulótõkéjüket. Ezáltal könnyen megvalósul a bûnös pénz tisztára mosása” – írta szerzõ. „Magas életszínvonalukat kisipari, kiskereskedõi tevékenységükkel, ’munkájukkal’ magyarázzák lakókörnyezetükben, a vagyontárgyaikat, ingatlanjaikat családtagjaik, ismerõseik nevére íratják.”
A diszkóbirodalmat üzemeltetõ, nemrég letartóztatott V. László az õt jól ismerõk szerint évtizedekkel ezelõtt belvárosi taxisként kezdte pályafutását, s kivette a részét az éjszakai életbõl is: valutázott, hölgyeket közvetített. Errõl az „iparágról” Dános Valér is ír az 1988-ban jegyzett tanulmányában. Eszerint a nyolcvanas években pincérek és taxisok segítettek például a külföldieket kiszolgáló prostituáltak valutájának beváltásában, de ugyanezt a kört vonták be a konzumhölgyek. Ebben az idõben volt „divat” az is, hogy valaki fizetõvendég-szolgálatra kért és kapott engedélyt, a lakásából pedig valóságos panziót csinált. „Névjegykártyákat osztogatott bizonyos szolgáltatásokra utalva, úgy, hogy már külföldön is tudták: 5-10 ezer forintért luxusprostituáltakkal tölthetik az éjszakát, orgiákon vehetnek részt” – írt le egy konkrét esetet a szerzõ.
Ismerõs arcok
A rendõrség már ekkor be tudta azonosítani azokat a figurákat, akik meghatározó szereplõi voltak az éjszakai életnek. Többségük gyanúsított volt a Presztízs-ügy néven ismertté vált betörés-sorozatokban, amelynek felgöngyölítésében Pintér Sándornak is jelentõs szerepe volt. Komoly hírneve volt például a rendõri és bûnözõi kifejezetten agresszívnak tartott Markó Bélának (nem azonos az RMDSZ volt elnökével), aki az eljárás elõl Los Angelesbe menekült, majd ott csatlakozott a kaliforniai maffiához. Zubovics Gyula szintén ismert volt a rendõrök elõtt, ahogy a betörõket tippadóként segítõ Totka Pál is. Ezeket a személyeket Pintér Sándor is elég jól ismerte, a betörési ügyeken ugyanis rendõrként õ is dolgozott, akárcsak Tonhauser László.
Igaz, a jó és a rossz fiúk életútja évtizedekkel késõbb egészen más irányt vett: Tonhauser ma már nyugdíjas, Pintér belügyminiszter, majd sikeres, milliárdos vállalkozó, majd újból miniszter lett, Markót egy amerikai zsaru tûzharcban lelõtte; a rendszerváltás után hazatért és a szentendrei mulatójába rendõrök is számtalanszor vendégül látó Zubovicsot felrobbantották; Totkát pedig 1996-ban akarták likvidálni, de „csak” életveszélyesen sebesült meg. Ugyancsak ebben a körben „dolgozott” a nyolcvanas években annak a társágnak több tagja is, akik a kilencvenes évek, majd a kétezres évek elején is meghatározó szereplõi voltak az alvilágnak, hogy aztán a 2006-os kecskeméti maffiaperben kivonják õket a forgalomból. Õk voltak azok is, akiket Sándor István egykori fõnyomozó 2000-ben az Országgyûlés olajbizottsága elõtt összefüggésbe hozott V. Lászlóval, mondván: utóbbi a katonájuk volt.
Nevem Senki
A nyolcvanas évek végén aztán megjelentek a „strómanok” is, miután a pénzes bûnözõk kocsmákat, bárokat szereztek meg, de ezt a saját nevük alatt nem üzemeltethették. A korabeli jogszabályok szerint a bérletekrõl árveréseken döntöttek, az üzemeltetõ állami vállalat vezetõsége választotta ki bérbeadásra az üzleteket, írta ki és vezette le az árveréseket. A bérleti jogot csak büntetlen elõéletû személy szerezhette meg, így a bûnözõk maguk helyett mást toltak elõre. Mindennapossá váltak a vesztegetések a bérbeadásra kijelölt üzletek kiválasztásnál éppúgy, mint az árveréseken. Innen már csak ugrás volt az éjszakai bárok, kuplerájok és az illegális játékautomaták elterjedése, utóbbiak ezeken a szórakozóhelyeken termeltek pénzt.
A rendszerváltás idején a bûnözõk megbízottjai országszerte rendszeresen felkeresték a szórakozóhelyek tulajdonosait és bérlõit, hogy rábeszéléssel, vagy ha kell, fenyegetéssel rábírják õket a bandák tulajdonában lévõ játékgépek kibérlésére. A pénznyerõ automaták üzemeltetését zavarosan szabályozták ebben az idõben, így ezt, valamint a gépek technikai manipulálását kihasználva több milliárd forint illegális bevétellel tudták bõvíteni vagyonukat a szervezett bûnözésben érdekeltek. Bár 1991-ben országos rendõri akció indult az illegálisan üzembe helyezett gépek felszámolására, szakértõi becslések szerint is 1992-ben 20-30 ezer gép volt az országban, miközben a Szerencsejáték Felügyelet csak 3600 darabot engedélyezett.
Nyerõ formák
A nyerõgépbiznisz vezetett az elsõ összezördülésekhez is az alvilágban a nyolcvanas évek végén, ezért a bûnbandák vezetõi saját védelmükre és ellenségeik befenyítésére testõröket fogadtak fel. (Igaz, ez nem volt teljesen újdonság, mivel a csalással foglalkozó bûnözõcsoportok már a hetvenes években alkalmaztak testõröket.) Részben nyerõgépekben utazott a nyolcvanas években és ebbõl halmozott fel aztán jelentõs vagyont Prisztás József is, aki késõbb az elsõ áldozata lett az 1996-ban kezdõdõ alvilági leszámolásoknak: Óbudán végezte ki egy bérgyilkos.
A betöréseknek, majd a nyerõgépeknek köszönhetõen a rendszerváltáskor az alvilág befolyásosabb figurái ugyan már tõkeerõsek voltak, de az igazán nagy pénzügyi áttörést kétségtelenül az olajozás hozta meg számukra. A rendszerváltás után szép lassan visszajöttek az országba a korábban az eljárások elõl nyugatra menekült gengszterek is, legalábbis azok, akik odakint nem lettek gyilkosság áldozatai vagy nem ültek éppen börtönben. A hazatért bûnözõk sem üres zsebbel jöttek, a már említett Zubovics Gyulának például volt elegendõ pénze ahhoz, hogy Kaliforniából hazatérve az Express Money nevû kaparós sorsjegy piacra dobásával legális jövedelemhez is jusson.
Mások hazai börtönbõl szabadulva kezdtek "új életet": a nyolcvanas évek hírhedt betöréseinél orgazdaként ténykedõ U. Gábor például a kábítószerüzletbe vetette bele magát, hogy aztán nemes egyszerûséggel csak magyar kokainbáróként emlegessék õt a zsaruk. Ezen a területen szinte mindenki mindenkit ismer, álljanak a felek a jó vagy a rossz oldalon: U. Gábor ügyeiben rendõrként például anno Bolcsik Zoltán járt el. Õ vezeti ma a Nemzeti Védelmi Szolgálatot, azt a szervezetet, amely a V. Lászlóval állítólag együttmûködõ, korrupcióval vádolt rendõröket is lekapcsolta.
Olaj a tûzre
Bár az „olajozás” a kilencvenes évek elején volt sláger, az olajbûnügyek elkövetésének gazdasági feltételei még a nyolcvanas években alakultak ki. Mielõtt az ásványolajtermékek világpiaci ára megugrott, a magyar energiapolitika arra ösztönzött, hogy az ásványolajat és földgázt háztartási és mezõgazdasági fûtési célokra használják, mindezt úgy, hogy a „háztartási tüzelõolaj” (HTO) árát és adótartalmát alacsonyan tartotta. A HTO-t üzemanyagként már a nyolcvanas évek végén használták, amit a kormány próbált megakadályozni: a HTO színét forgalomba hozás elõtt festék-adalékanyag hozzáadásával megváltoztatták, hogy így késõbb ki lehessen szûrni, ha valaki üzemanyagként használja. Csakhogy ez a védekezés harmatgyengének bizonyult, a kilencvenes évek elejére pedig tömegessé váltak a visszaélések. Szakértõk szerint az „olajozásban” rejlõ lehetõséget elõször olajipari vállalatok vezetõi, dolgozói vették észre, míg a bûnözõk körében 1993-ban terjedt el. A bûnözõ bandák gyakran betámadták egymást, 1994 és 1996 között pedig az ország déli régiójában több „vállalkozót” gyilkoltak meg, vagy próbáltak meggyilkolni, miközben feltûntek a színen külföldi (szerb, orosz, csecsen) gengszterek is.
Az olajüzlet annyiban mindenképpen korszakváltást jelentett, hogy a szervezett bûnözés és a politikai elit egyes szereplõi egymásra találtak. Vagy nem, az állítólagos kapcsolatot az alvilág és a politika között ugyanis senki nem tudta bizonyítani. Az olajszõkítés ügye mindenesetre a parlamentig is eljutott, ahol a kisgazdapárt képviselõje, Pallag László kezdeményezésére 1999-tõl mûködött az ún. olajbizottság. A vizsgálat fõ tanúja Nógrádi Zsolt volt, aki azzal vádolta meg Pintér Sándor akkori (és mostani) belügyminisztert, Lezsák Sándor országgyûlési képviselõt, az MDF volt elnökét, valamint Boross Péter volt miniszterelnököt, hogy kapcsolatban álltak az olajmaffiával, s pénzt kaptak Bács-Kiskun megyei olajszõkítõktõl. Pallag elismételte a Nógrádi által elmondottakat (amelyeket állítása szerint másoktól is hallott), s ezért az érintettek rágalmazásért beperelték. A Orbán-kormány pedig 85 (!) évre titkosította az olajbizottság iratait. Pallag visszavonult a politikától, tavaly hunyt el.
Az olajban utazó bûnözõ bandák nemegyszer kerültek konfliktusba egymással, támadták be egymás érdekeltségeit, telephelyeit. Igaz, a rendszerváltás után amúgy is erõszakosabbá váltak a bûnözõk, sõt egyes zsarolásra, pénzbehajtásra, védelmi pénzek szedésére szakosodott csoportok éppen a nyers erõszaknak köszönhették létezésüket. Bevett módszer volt, hogy egy-egy csapat egyik fele betámadott egy szórakozóhelyet, majd a másik fele a búsás védelmi pénz fejében felajánlotta a tulajdonosnak a védelmet. Ekkoriban a szervezett bûnözés már más területeken is régen jelen volt, így az autólopásoknál, a kábítószerkereskedelemben és a (nemzetközi) prostitúcióban is.
A statisztika is meglehetõsen véres volt ebben az idõben: 1990 és 1993 között 15 személy halálával kapcsolatban merült fel a bérgyilkosság gyanúja, de számtalan eltûnés mögött is gyilkosság állt. Erre az idõszakra tehetõ egy új generáció felemelkedése is. Ezek a sokszor küzdõsportot ûzõ bûnözõk testi erejüket és gátlástalanságukat kihasználva tudtak tekintélyt kivívni az alvilágban. A „Csontkezûnek” hívott Döcher György is ilyen figura volt, a rendõrök gyanúja szerint a kilencvenes évek elején számos gyilkosság köthetõ hozzá. Csúnyán végezte: 1999-ben egy presszóban kivégezték. Hozzá hasonlóan hírhedt egykori barátja és bûntársa, a Turek néven ismert Haris Sándor neve sem ismeretlen az éjszakában. A magyar rendõrség állítólag õt adta ki Szlovákiának Jozef Rohácért cserébe, akitõl a Fenyõ-gyilkosság megoldását remélik a zsaruk. Mindemellett olyan, az éjszakai életben ismert arcok, akik nem rejtõzködtek: a magát testõrökkel körülvevõ Tasnádi Péter fénykorában ismert mûvészekkel és közéleti személyekkel mutatkozott nyilvános eseményeken.
Merényletek, amelyekre máig nincs válasz
Döcher halála része volt annak a kilencvenes évek második felében lezajlott leszámolás-sorozatnak, amelynek sem a valódi okai, sem a tettesei nem ismertek. Egyes vélemények szerint az olajozásból felhalmozott vagyonok forgatása, befektetése vezetett konfliktusokhoz. Mások szerint az olajozás állt a leszámolások hátterében, ennek azonban ellentmond, hogy 1994 után már közel sem tombol az olajláz. A legnagyobb port az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet kavarta, melynek célpontja Boros Tamás volt. Bizonyos értelemben az olajozásból meggazdagodott Borost olyan emberként jellemezték ismerõsei, mint amilyennek most V. Lászlót állítják be sokan: nagyon jó rendõri kapcsolatai voltak, s a „védelemért” cserébe információkat adott a zsaruknak, éppen ezért az alvilágban érinthetetlennek tartották, ellenfeleit pedig bemártotta a rendõröknek. Boroson kívül a temetõben végezte mások mellett a szintén komoly befolyással bíró Seres Zoltán is, akit luxusautójába lõtt szitává egy motoros merénylõ. De az áldozatok között voltak kevésbé ismert és kevésbé jelentõs bûnözõk is, például Domák Ferenc, aki Cinóberként egy prostituáltakról szóló dokumentumfilmben is feltûnt korábban, mint strici. Találgatások, feltételezések ugyan vannak a lehetséges indítékokról és elkövetõkrõl, de a tucatnyi halálos áldozatot követelõ bûnügyek nem oldódtak meg. Köztük a Fenyõ-gyilkosság sem, amelynek megbízója nem tudta volna likvidáltatni a médiacézárt a szervezett bûnözõk közremûködése, segítsége nélkül.
Napjainkra az olajozásból jelentõs vagyonokat felhalmozó „vállalkozók” többsége mind pozícióját, mind vagyonát elvesztette, néhány éve pedig a rendõrség sorra számolta fel az ezredforduló után feltûnt újabb csoportokat: a kecskeméti maffiaperben a pályájukat a hetvenes-nyolcvanas években kezdõ „nagy öregek” börtönben végezték, de a védelmi pénzekbõl, zsarolásokból, behajtásokból építkezõ fiatalabb bandák (például Fekete Sereg, Koszi-klán) sem úszták meg, igaz, jellemzõ rájuk, hogy egy-egy brutális gyilkosság elkövetése elõtt évekig garázdálkodthattak. Néhány nagy öreg visszahúzódott, esetleg megpróbálkozott a „tiszta” üzletekbe átvinni bûnös úton megszerzett pénzeiket, de olyan is akadt, akit – noha korábban rettegett figura volt és csapata hosszú évekig V. László érdekeltségeit „védte be” – az elmúlt idõszakban többször is megtámadtak.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
postaimre
- 2012. June 14. 10:16:26
#2 |
kukackac
- 2012. June 14. 17:22:33
#3 |
lovagina
- 2012. June 14. 18:08:42
#4 |
Perje
- 2012. June 14. 20:19:18
#5 |
berlin44
- 2012. June 14. 22:20:16
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.