Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Könyv a maffiáról
Na, a "rabbik" megírták saját eltitkolt történeteiket, mert ma már szabad, mert ilyen bátrak ám! Ott van köztük a krémer nevû, akit mi már "jól" ismerünk. Maffia? Nemrég zárult ebben a témában egy hosszas tárgyalásom. Érdekes, nem kértek fel társszerezni! Megjelent az elmúlt két évtized legfontosabb társadalomtudományi kötete. Nehéz helyzetben vagyok, mert sokat akarnék, de nem biztos, hogy bírom. Szeretnék úgy írni errõl a könyvrõl, hogy minél több embernek kedvet csináljak az elolvasásához. Ehhez nagyjából ismertetnem kellene, hogy az ínycsiklandó tanulmányok micsoda gazdag választéka található a kötetben, de huszonegy kiváló szerzõ tanulmányát egy újságcikkben képtelenség ismertetni. Szeretnék a tanulmányokra reflektálni, de – a mûfaj korlátai miatt – ez még nagyobb képtelenség. Szeretném bemutatni a kötet szellemes megfogalmazásait, nyelvi leleményeit – de hát ez nem helyettesíti a végigolvasását. Ilyenkor rángatja elõ az ember az öszvért. Ez az öszvér olyan lesz, hogy keveredik benne a saját gondolat, a rövid ismertetés, egy kis kritika és sok idézet.
A Noran kiadónál Magyar Bálint szerkesztésében megjelent könyvrõl van szó, amelynek címe Magyar polip, alcíme pedig „A posztkommunista maffiaállam”. Nem Magyar Bálint az egyetlen, aki a székházpénz családi kõbányává lényegülése, a Kaya Ibrahim-ügy, valamint az elsõ Orbán-kormány alatt tapasztalt furcsa esetek nyomán a maffia mûködésmódjára asszociált. Gondoljunk csak a HVG emlékezetes 1999-es címlapjára, amelyen középen ül a keresztapa Orbán Viktor, és mögötte állnak alvezérei, mindegyikükön a gengszterfilmekbõl ismert kalap. De Magyar Bálint az egyetlen, aki – nyilván húszéves politikusi pályafutása során szerzett ismereteit is segítségül hívva – fölfedezte, hogy a maffia mûködési módjának leírása adja azt a fogalmi keretet, amely a legtöbb, látszólag irracionális Fidesz-jelenséget meg tudja magyarázni. Sokkal többet, mint a Horthy-rendszerhez vagy a Kádár-rendszerhez való hasonlítgatások, vagy a kettõ összegyúrásából kifaragott magyarázatok. Sokkal többet – ha nem mindent!
Magyar Bálint vérbeli politikusként fölfedezte, hogy ameddig nem találjuk meg a megfelelõ szavakat, és ameddig nem tudjuk leírni az Orbán-rendszer lényegét, addig a politikai harcot sem lehet fölvenni ellene. Majd vérbeli szociológusként új fogalmakat alkotott, érzékletes és nagy magyarázó erejû leírást adott a kötet leghosszabb, bevezetõ tanulmányában. Jómagam, aki szociológus korából ismerem õt, nagy szerencsének tartom, hogy hosszú politikusi léte alatt nem száradt ki szociológusi vénája, és korszakos jelentõségû fölfedezéseket tett Orbán Viktor országlásáról.
Az Orbán-rendszert a klasszikus maffiától csak a helyzete különbözteti meg. Az alapvetõ cél – a család gyarapodása – érdekében itt is egy szervezetet hoztak létre, csak míg a klasszikusnak tekinthetõ maffia földalatti bûnszervezet formáját ölti, a mi maffiánk nyilvános politikai pártét, amely, miután demokratikus választásokon megszerezte a hatalmat, a maffia szokásos mûveleteit más eszközökkel hajtja végre.
MTI/Koszticsák Szilárd
MTI/Koszticsák Szilárd
A szervezet élén itt is a Keresztapa áll, csak a fogadott család nagyobb, és az egész országot behálózza. Ráadásul nem titokban, hanem nyíltan, a párttagság vagy a párthoz való feltétlen lojalitás alapján. Egyetlen bûn létezik, a hûtlenség, ezt a maffia megtorolja. Egyéb bûnöket a keresztapa megbocsát, a bûnösöket megvédi, mint a házvételével elszámolni nem tudó önkormányzati képviselõt, a városát tönkretevõ és feleségét agyba-fõbe verõ bukott polgármestert, a trágyát lopó fogadott családtagot, a fát lopó igazi családtagot, vagy a nemzetközi körözés alatt álló cégvezetõt. A bandaszellem nagyon fontos, ettõl mûködik megbízhatóan a maffia. A maffia minden tagjának tudnia kell, hogy tûzön-vízen át megvédik õket. Félniük is kell a Keresztapától, de bízniuk is kell benne. Minél több bûnüket simítja el, annál jobban függnek tõle, és annál erõsebb lesz a bizalom. És minél több bûnt követnek el, annál jobban számíthat rájuk, mert tudják, hogy csak a Keresztapa védheti meg õket. A helyzet paradox: szervezetépítési szempontból a tagok túlkapásai úgy kellenek, mint egy falat kenyér, noha ezek csökkentik a Keresztapa népszerûségét is. Ezért idõnként egy-egy tagot föl kell áldozni a közvélemény oltárán. De az õ kezét sem engedik el, legfeljebb a szolgálati helyét változtatják meg: a maffia politikai részlegébõl áthelyezik a nyilvánosság elõl rejtve maradó üzleti részlegébe. Mint a folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés bûntette miatt jogerõsen elítélt Várhegyi Attilát. Így lesz igazán erõs és ütõképes a szervezet. Arról nem beszélve, hogy félni is csak egy erõs szervezettõl fog a nép.
A további jellegzetességeket néhány, Magyar Bálint tanulmányból vett idézettel érzékeltetem.
„A szervezett felvilág korrupciója nem eseti, sporadikus ’mutyi’, valamifajta alkalmi elhajlás, deviancia, hanem központilag irányított és racionálisan lebonyolított rablás, a rendszer része. A szervezett felvilág lényege ugyanis az, hogy a hatalomkoncentráció és a fogadott család vagyonosodása szorosan együtt jár, egymást szolgálja.
A maffiaállam a törvényesített rablás eszközeivel osztja újra a vagyont…. Mint Las Vegasban, amikor a maffia ajánlatot tesz egy kaszinóra… Csak nálunk aki ellenáll, annak nem a revolver csövével kell szembenéznie – ez a maffiaállamnak nem stílusa. Hullákat nem látunk az utcán, a maffiaállamban a kigyúrt pénzbehajtók helyett dolgozik a meggyúrt parlament és ügyészség.
Ahhoz, hogy a maffiaállam ajánlata egy vállalkozás átvételére visszautasíthatatlan lehessen, legalább négy fenyegetõ potenciállal kell rendelkeznie: (1) korlátlanul uralt jogalkotói hatalommal, (2) párthû titkosszolgálattal, ügyészséggel és rendõrséggel, (3) lojális adóhatósággal és (4) az állami megrendelések és uniós pályázatok feletti teljes kontrollal.
A Család tagjai az erõszakszervezetek egész skáláját uralják: az államiba beolvadt magánszervezetektõl az illegális randalírozókig.
…a közhatalmi intézmények nem a törvényesség és a polgári jogegyenlõség õrei, hanem ellenkezõleg, a magánérdekû önkény intézményesített szervei.”
A kötet további tanulmányai árnyalják és mélyítik a Magyar Bálint által felvázolt gondolati keretet vagy egy-egy részterületen aprólékos leírását adják a maffia mûködésének.
Szelényi Iván nemzetközi és történeti kontextusba helyezi az Orbán-maffiát. Elemzi a posztszocialista „eredeti tõkefelhalmozást” és a magyar példában ennek egy sajátos változatát látja. Álljon itt egy megvilágító idézet ebbõl a tanulmányból is:
„A Fidesz másodszor viszont akkor került kormányra, amikorra a közvagyon elosztása így vagy úgy már megtörtént. Ezek után ez a kormányzat ’nem tehet mást’, mint hogy eszközökben nem válogatva megkísérli a tulajdonok újraosztását, s ennek során egy új, lojális bázis kiépítését. Ez a gyakorlat „megköveteli” az elsõdleges tulajdonelosztás kriminalizálását, s egyben azt is, hogy felszámolják az igazságszolgáltatás függetlenségét, így téve a kriminalizálás engedelmes eszközévé. Az új fejlemény 2010 óta nem a korrupció mennyiségével írható le, hiszen amit korrupciónak tekintenénk, azt jórészt ’törvényesítették’, hanem a rendszerszerûségében, a tulajdonviszonyok elbizonytalanításában, a tulajdonok radikális újraosztásában keresendõ. Ez a magánnyugdíjak kisajátításával kezdõdött, a földbérletek és a trafikkoncessziók lojalitástesztek alapján történõ kiosztásával folytatódott... Mindehhez értelemszerûen társul az igazságszolgáltatásnak – legalábbis részlegesen – a végrehajtó hatalom alá rendelése, a politikai ellenfelek elszámoltatása ’gazdasági bûntettekért’.”
Ara-Kovács Attila Európa autokratikus vezetõivel állítja párba Orbán Viktort, ennek keretében párhuzamos elemzéseket olvashatunk Berlusconiról és Orbánról, a két Kaczyñskiról és Orbánról, illetõleg Putyinról és Orbánról. Vannak hasonlóságok és vannak különbségek.
Pétervári Zsolt annak a helyzetnek a történelmi és szociológiai gyökereit írja le, amelyben kibontakozhatott az orbáni maffiaállam. Elemzésébõl kiderül, hogy a társadalom mélyrétegeiben megvoltak a feltételei annak, hogy a maffia uralma alá hajtsa az országot.
Csepeli György kifejti, hogy az Orbán-rendszer leírási kísérletei az eddig használt fogalmakkal (tekintélyuralmi rendszer, nemzeti abszolutizmus, posztmodern korporatív állam,
illiberális demokrácia, autokrácia) csõdöt mondanak, mert nem veszik figyelembe új és lényegi ismérvét: a „család” generikus szerepét, amely a maffiák sajátja.
Fleck Zoltán jogszociológus abból indul ki, hogy a jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerû mûködést. Ezért Orbán Viktor kiiktatta a jogállami berendezkedést.
Krémer Ferenc részletesen leírja, hogyan változtatta Orbán Viktor a rendõrséget és a titkosszolgálatot a maffia engedelmes eszközévé.
A Bárándy Péter–Bihari István szerzõpáros tanulmánya némileg kilóg a kötetbõl, mert nem a „magyar polippal” foglalkozik, viszont alapos áttekintést ad arról, hogy az Európai Unió milyen jogalkotási kísérletekkel próbál fölülkerekedni a szervezett bûnözésen. Ehhez kapcsolódik Lattmann Tamás tanulmánya, amelybõl kiderül, hogy a magyarhoz hasonló maffiállammal az Európai Unió egyelõre semmit nem tud kezdeni.
Laki Mihály tanulmánya elején a nagy cégek megsarcolásával kapcsolatban egy rendkívül érdekes kérdést vet föl: „Miért fogadták el szinte ellenállás nélkül a Fidesz-állam diktálta feltételeket a magyar társadalom tekintélyes alkuerõvel rendelkezõ csoportjai, intézményei?”(A magánbiztosítók, a külföldi többségi tulajdonban lévõ nagyvállalatok és a bankok.) Kár, hogy nem válaszolt rá.
Soós Károly Attila ismerteti a magyar különadó-sarcok 2004-ben induló történetét, és rávilágít, hogy ezeket csak az alacsony mobilitású ágazatokban alkalmazzák, amelyek drága hálózatokat építettek, és ezt nem tudják könnyen, nagy vesztesség nélkül felszámolni. Ezt a tanulmányt szinte kiegészíti Major Iván írása, amely részletes leírást ad a hálózatos ágazatok kiszolgáltatottságáról és zsarolhatóságáról. Az ilyen vállalatok megsarcolása a bevétel mellett egyéb haszonnal is jár. Az egyik, hogy demonstrálja a nagyvállalat-ellenes, bankellenes, idegenellenes ideológiát, vagyis azt, hogy „megvédik a magyar embereket”. A másik, hogy az emelkedõ díjak vagy a szolgáltatás romló színvonala esetén a népharag nem a sarcokat kivetõ kormány ellen horgad föl, hanem a szolgáltatók ellen. A következmények már nem ilyen jól átláthatók, és csak áttételeken keresztül, fõleg a beruházások csökkenésében jelentkeznek, aminek aztán további sanyarú következményei vannak az ország sorsára nézve.
Csillag István tanulmányát ismertetni lehetetlen, viszont elolvasni érdemes, mert vállalat-történetébõl lépésrõl lépésre kibontakozik, hogyan született és nõtt naggyá a Fidesz nevû politikai-gazdasági vállalkozás, amelynek fõ célja a pártot uraló családok gyarapodása.
A Csillag-tanulmányt követõ írásban Becker András a fideszes nagy családon belüli szûkebb család, az Orbán–Lévai házaspár és közeli fogadott családjai vagyonosodás követi nyomon. A Mészáros, a Garancsi, a Tiborcz és a Flier család, valamint Orbán Gyõzõ gyarapodása szinte csodaszámba megy.
Várhegyi Évától megtudhatjuk, hogyan törekszik Orbán Viktor arra, hogy a magyar bankszektor mind nagyobb részét a maffiaállam szolgálatába állítsa.
Juhász Pál „Történelemformáló ostobaság a magyar agrárkérdésben” címû tanulmánya korszakos jelentõségû. Újszerû és mélyreható leírását adja annak, hogy a rendszerváltás óta hogyan tette tönkre a politika a valamikor jól teljesítõ magyar mezõgazdaságot. Kiderül az is, hogy a törvényi úton létrehozott állandó bizonytalanság, amely akadályozza a racionális mezõgazdasági termelést, olyan zavarost teremtett, amelyben már könnyû halászni és párthûség alapján földet osztogatni.
A kötet szerzõi közül talán Krémer Balázs hangolódott rá legjobban a Magyar Bálint teremtette fogalmi keretre. „A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája” címû tanulmányából számomra egyértelmûen kiderült, hogy az Orbán-rendszer kiforgatta és a maga képére alakította a szociálpolitika eredeti értelmét. Orbán Viktor maffiaállamában a szociálpolitika a gyarapodásból kimaradt többség féken tartásáról és engedelmességre kényszerítésérõl szól.
„A maffiaállam kontextusában a szociálpolitika sem az, mint ami az európai alkotmányos demokráciák és jóléti államok gyakorlatában megszokott: a szociálpolitika nem a szociális biztonság történetileg kialakult intézményrendszere, nem a megélhetési gondokkal küzdõk és a társadalmi hátrányokat elszenvedõk segítésének eszköztára.
A jellege szerint regulázó, megalázó szociálpolitika alapvetõen a többségi társadalom felé küld fenyegetõ és elrettentõ üzeneteket (közmunka, hajléktalanok, rokkantnyugdíjasok). A maffiaállam a szociálpolitikájával megfélemlít, elrettent és példát statuál.”
Gábor György alapos kritikai elemzését adja a Nemzeti Hitvallásnak, Orbán egyházpolitikájának, valamint célirányos eltökéltséggel átpolitizált teológiai képtelenségeinek és blaszfemikus ötleteinek. Gondolatmenetének egyetlen elemét érzem kevésbé meggyõzõnek. Gábor György szerint Orbán „esetében szó sincs cinizmusról, PR-szempontoknak való megfelelési kényszerrõl: a többszörösen megrendült és több jellempróbáló változáson átesett személyiség nemcsak lelki egyensúlyára vél rátalálni, hanem a megrendítõ kudarcokat és ’fülkeforradalmi’ sikereket követõen ekképp álmodik örök politikai perspektívát önmaga, s szûnni nem akaró hitet és eltökéltséget rajongó hívei számára. A rendkívül erõs személyiségjegyekkel bíró individuum egyéni harca – lelki vezetõinek jóvoltából – a Mindenhatónak szentelt oltáron a nemzet jövõjéért bemutatott áldozattal nyeri el magasabb értelmét és jelentõségét. Cserébe mindezért a karizmatikus vezetõ egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.”
Bár a látható végeredmény szempontjából mindegy, hogy a maffia fõnöke miért rohangál állandóan templomokba, jómagam sokkal földhözragadtabb szemszögbõl látom az egészet. Orbán Viktor jó pénzért felfogadta az erkölcsileg nem túl szilárd magyar keresztény egyházakat, hogy neveljenek neki engedelmes alattvalókat, és hajtsák õket oda a szavazóurnákhoz. Erre neki se ideje, se apparátusa, se hozzáértése, megvette hát a piacon. Nem véletlen, hogy a „nemzetnevelés” másik területét, a közoktatást is az õ kezükre adta, ne kelljen már ezzel is neki bajlódnia. Ebbõl messzirõl is inkább a cinizmus bûzlik, mint a lelki egyensúlyra való rátalálás.
Bozóki András a központilag irányított elit- és kultúracsere leírásával gazdagítja a kötetet.
Vásárhelyi Mária írásából képet kaphatunk arról, hogyan ütött a Fidesz két legyet egy csapásra: a médiát „agy- és pénzmosodává, a pártpropaganda és a közpénzek magánvagyonná alakításának eszközévé” változtatta. Aki eddig nem tudta, ebbõl a tanulmányból megtudhatja, hogyan építette ki médiabirodalmát az Orbán-maffia, és hogyan csorgatja a közpénzt a hozzá közel álló magánzsebekbe.
Kozák Márton írása csinos bokréta a kötet kalapján. A szotyolázgató focirajongás természetrajzába ad bepillantást.
„A piacgazdaságot mûködtetõ országokkal szemben a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar része. A kollektivista magyar rezsim stadionjaiban nem szórakoztatás, hanem sportnak látszó tevékenység keretében oktató-nevelõ munka folyik, ahol a nézõk a maffiaállam hierarchikus viszonyait bemutató szemináriumi képzésen vesznek részt. A gyakori tévéközvetítésekkel népszerûsített kurzuson a nézõk megtudhatják, hogy az új magyar centrális erõtér besûrûsödési – a nemzetet irányító Család találkozási – pontja a csak a rezsim kiváltságosai által látogatható VIP-páholy. A tévéközvetítések nem hagynak kétséget afelõl, ki az univerzum legfontosabb embere: Orbán Viktor, aki a képeken éppen olyan centrális helyet foglal el, mint Jézus Leonardo képén, az Utolsó vacsorán. Az ország apraja-nagyja láthatja, hogy a Család páholyt benépesítõ tagjai úgy járulnak a színe elé, mint korábban a képviselõjelöltek Felcsútra. A társadalmi nyilvánosság szerkezetének deformálódásával a stadion e korábban érdektelen szegletében történtekre nagyobb figyelem összpontosul, mint bármire, ami egy magyar pálya 16-osán belül valaha történt. Bulvárlapok szerkesztõitõl sokat látott kremlinológusokig egy egész iparág elemzi: ki, kivel, mikor, hányszor, miért és mennyiért. A páholybeli látvány dekódolása új szakmát hívott életre. Egy konfliktus után meccsen együtt nevetgélni a miniszterelnökkel: az illetõ nem kegyvesztett; együtt mutatkozni a miniszterelnökkel, de nem a közvetlen közelében: az illetõ még nem kegyvesztett; a páholyban jelen sem lenni: az illetõ kegyvesztett.
Csak hangsúlyosabbá teszi az üzenetet, hogy a megjelentek egy része látványosan idegenül mozog a stadion világában, magáért a fociért föltehetõleg sosem menne oda – rosszul áll a szotyolás zacskó a kezében.”
Link
A Noran kiadónál Magyar Bálint szerkesztésében megjelent könyvrõl van szó, amelynek címe Magyar polip, alcíme pedig „A posztkommunista maffiaállam”. Nem Magyar Bálint az egyetlen, aki a székházpénz családi kõbányává lényegülése, a Kaya Ibrahim-ügy, valamint az elsõ Orbán-kormány alatt tapasztalt furcsa esetek nyomán a maffia mûködésmódjára asszociált. Gondoljunk csak a HVG emlékezetes 1999-es címlapjára, amelyen középen ül a keresztapa Orbán Viktor, és mögötte állnak alvezérei, mindegyikükön a gengszterfilmekbõl ismert kalap. De Magyar Bálint az egyetlen, aki – nyilván húszéves politikusi pályafutása során szerzett ismereteit is segítségül hívva – fölfedezte, hogy a maffia mûködési módjának leírása adja azt a fogalmi keretet, amely a legtöbb, látszólag irracionális Fidesz-jelenséget meg tudja magyarázni. Sokkal többet, mint a Horthy-rendszerhez vagy a Kádár-rendszerhez való hasonlítgatások, vagy a kettõ összegyúrásából kifaragott magyarázatok. Sokkal többet – ha nem mindent!
Magyar Bálint vérbeli politikusként fölfedezte, hogy ameddig nem találjuk meg a megfelelõ szavakat, és ameddig nem tudjuk leírni az Orbán-rendszer lényegét, addig a politikai harcot sem lehet fölvenni ellene. Majd vérbeli szociológusként új fogalmakat alkotott, érzékletes és nagy magyarázó erejû leírást adott a kötet leghosszabb, bevezetõ tanulmányában. Jómagam, aki szociológus korából ismerem õt, nagy szerencsének tartom, hogy hosszú politikusi léte alatt nem száradt ki szociológusi vénája, és korszakos jelentõségû fölfedezéseket tett Orbán Viktor országlásáról.
Az Orbán-rendszert a klasszikus maffiától csak a helyzete különbözteti meg. Az alapvetõ cél – a család gyarapodása – érdekében itt is egy szervezetet hoztak létre, csak míg a klasszikusnak tekinthetõ maffia földalatti bûnszervezet formáját ölti, a mi maffiánk nyilvános politikai pártét, amely, miután demokratikus választásokon megszerezte a hatalmat, a maffia szokásos mûveleteit más eszközökkel hajtja végre.
MTI/Koszticsák Szilárd
MTI/Koszticsák Szilárd
A szervezet élén itt is a Keresztapa áll, csak a fogadott család nagyobb, és az egész országot behálózza. Ráadásul nem titokban, hanem nyíltan, a párttagság vagy a párthoz való feltétlen lojalitás alapján. Egyetlen bûn létezik, a hûtlenség, ezt a maffia megtorolja. Egyéb bûnöket a keresztapa megbocsát, a bûnösöket megvédi, mint a házvételével elszámolni nem tudó önkormányzati képviselõt, a városát tönkretevõ és feleségét agyba-fõbe verõ bukott polgármestert, a trágyát lopó fogadott családtagot, a fát lopó igazi családtagot, vagy a nemzetközi körözés alatt álló cégvezetõt. A bandaszellem nagyon fontos, ettõl mûködik megbízhatóan a maffia. A maffia minden tagjának tudnia kell, hogy tûzön-vízen át megvédik õket. Félniük is kell a Keresztapától, de bízniuk is kell benne. Minél több bûnüket simítja el, annál jobban függnek tõle, és annál erõsebb lesz a bizalom. És minél több bûnt követnek el, annál jobban számíthat rájuk, mert tudják, hogy csak a Keresztapa védheti meg õket. A helyzet paradox: szervezetépítési szempontból a tagok túlkapásai úgy kellenek, mint egy falat kenyér, noha ezek csökkentik a Keresztapa népszerûségét is. Ezért idõnként egy-egy tagot föl kell áldozni a közvélemény oltárán. De az õ kezét sem engedik el, legfeljebb a szolgálati helyét változtatják meg: a maffia politikai részlegébõl áthelyezik a nyilvánosság elõl rejtve maradó üzleti részlegébe. Mint a folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés bûntette miatt jogerõsen elítélt Várhegyi Attilát. Így lesz igazán erõs és ütõképes a szervezet. Arról nem beszélve, hogy félni is csak egy erõs szervezettõl fog a nép.
A további jellegzetességeket néhány, Magyar Bálint tanulmányból vett idézettel érzékeltetem.
„A szervezett felvilág korrupciója nem eseti, sporadikus ’mutyi’, valamifajta alkalmi elhajlás, deviancia, hanem központilag irányított és racionálisan lebonyolított rablás, a rendszer része. A szervezett felvilág lényege ugyanis az, hogy a hatalomkoncentráció és a fogadott család vagyonosodása szorosan együtt jár, egymást szolgálja.
A maffiaállam a törvényesített rablás eszközeivel osztja újra a vagyont…. Mint Las Vegasban, amikor a maffia ajánlatot tesz egy kaszinóra… Csak nálunk aki ellenáll, annak nem a revolver csövével kell szembenéznie – ez a maffiaállamnak nem stílusa. Hullákat nem látunk az utcán, a maffiaállamban a kigyúrt pénzbehajtók helyett dolgozik a meggyúrt parlament és ügyészség.
Ahhoz, hogy a maffiaállam ajánlata egy vállalkozás átvételére visszautasíthatatlan lehessen, legalább négy fenyegetõ potenciállal kell rendelkeznie: (1) korlátlanul uralt jogalkotói hatalommal, (2) párthû titkosszolgálattal, ügyészséggel és rendõrséggel, (3) lojális adóhatósággal és (4) az állami megrendelések és uniós pályázatok feletti teljes kontrollal.
A Család tagjai az erõszakszervezetek egész skáláját uralják: az államiba beolvadt magánszervezetektõl az illegális randalírozókig.
…a közhatalmi intézmények nem a törvényesség és a polgári jogegyenlõség õrei, hanem ellenkezõleg, a magánérdekû önkény intézményesített szervei.”
A kötet további tanulmányai árnyalják és mélyítik a Magyar Bálint által felvázolt gondolati keretet vagy egy-egy részterületen aprólékos leírását adják a maffia mûködésének.
Szelényi Iván nemzetközi és történeti kontextusba helyezi az Orbán-maffiát. Elemzi a posztszocialista „eredeti tõkefelhalmozást” és a magyar példában ennek egy sajátos változatát látja. Álljon itt egy megvilágító idézet ebbõl a tanulmányból is:
„A Fidesz másodszor viszont akkor került kormányra, amikorra a közvagyon elosztása így vagy úgy már megtörtént. Ezek után ez a kormányzat ’nem tehet mást’, mint hogy eszközökben nem válogatva megkísérli a tulajdonok újraosztását, s ennek során egy új, lojális bázis kiépítését. Ez a gyakorlat „megköveteli” az elsõdleges tulajdonelosztás kriminalizálását, s egyben azt is, hogy felszámolják az igazságszolgáltatás függetlenségét, így téve a kriminalizálás engedelmes eszközévé. Az új fejlemény 2010 óta nem a korrupció mennyiségével írható le, hiszen amit korrupciónak tekintenénk, azt jórészt ’törvényesítették’, hanem a rendszerszerûségében, a tulajdonviszonyok elbizonytalanításában, a tulajdonok radikális újraosztásában keresendõ. Ez a magánnyugdíjak kisajátításával kezdõdött, a földbérletek és a trafikkoncessziók lojalitástesztek alapján történõ kiosztásával folytatódott... Mindehhez értelemszerûen társul az igazságszolgáltatásnak – legalábbis részlegesen – a végrehajtó hatalom alá rendelése, a politikai ellenfelek elszámoltatása ’gazdasági bûntettekért’.”
Ara-Kovács Attila Európa autokratikus vezetõivel állítja párba Orbán Viktort, ennek keretében párhuzamos elemzéseket olvashatunk Berlusconiról és Orbánról, a két Kaczyñskiról és Orbánról, illetõleg Putyinról és Orbánról. Vannak hasonlóságok és vannak különbségek.
Pétervári Zsolt annak a helyzetnek a történelmi és szociológiai gyökereit írja le, amelyben kibontakozhatott az orbáni maffiaállam. Elemzésébõl kiderül, hogy a társadalom mélyrétegeiben megvoltak a feltételei annak, hogy a maffia uralma alá hajtsa az országot.
Csepeli György kifejti, hogy az Orbán-rendszer leírási kísérletei az eddig használt fogalmakkal (tekintélyuralmi rendszer, nemzeti abszolutizmus, posztmodern korporatív állam,
illiberális demokrácia, autokrácia) csõdöt mondanak, mert nem veszik figyelembe új és lényegi ismérvét: a „család” generikus szerepét, amely a maffiák sajátja.
Fleck Zoltán jogszociológus abból indul ki, hogy a jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerû mûködést. Ezért Orbán Viktor kiiktatta a jogállami berendezkedést.
Krémer Ferenc részletesen leírja, hogyan változtatta Orbán Viktor a rendõrséget és a titkosszolgálatot a maffia engedelmes eszközévé.
A Bárándy Péter–Bihari István szerzõpáros tanulmánya némileg kilóg a kötetbõl, mert nem a „magyar polippal” foglalkozik, viszont alapos áttekintést ad arról, hogy az Európai Unió milyen jogalkotási kísérletekkel próbál fölülkerekedni a szervezett bûnözésen. Ehhez kapcsolódik Lattmann Tamás tanulmánya, amelybõl kiderül, hogy a magyarhoz hasonló maffiállammal az Európai Unió egyelõre semmit nem tud kezdeni.
Laki Mihály tanulmánya elején a nagy cégek megsarcolásával kapcsolatban egy rendkívül érdekes kérdést vet föl: „Miért fogadták el szinte ellenállás nélkül a Fidesz-állam diktálta feltételeket a magyar társadalom tekintélyes alkuerõvel rendelkezõ csoportjai, intézményei?”(A magánbiztosítók, a külföldi többségi tulajdonban lévõ nagyvállalatok és a bankok.) Kár, hogy nem válaszolt rá.
Soós Károly Attila ismerteti a magyar különadó-sarcok 2004-ben induló történetét, és rávilágít, hogy ezeket csak az alacsony mobilitású ágazatokban alkalmazzák, amelyek drága hálózatokat építettek, és ezt nem tudják könnyen, nagy vesztesség nélkül felszámolni. Ezt a tanulmányt szinte kiegészíti Major Iván írása, amely részletes leírást ad a hálózatos ágazatok kiszolgáltatottságáról és zsarolhatóságáról. Az ilyen vállalatok megsarcolása a bevétel mellett egyéb haszonnal is jár. Az egyik, hogy demonstrálja a nagyvállalat-ellenes, bankellenes, idegenellenes ideológiát, vagyis azt, hogy „megvédik a magyar embereket”. A másik, hogy az emelkedõ díjak vagy a szolgáltatás romló színvonala esetén a népharag nem a sarcokat kivetõ kormány ellen horgad föl, hanem a szolgáltatók ellen. A következmények már nem ilyen jól átláthatók, és csak áttételeken keresztül, fõleg a beruházások csökkenésében jelentkeznek, aminek aztán további sanyarú következményei vannak az ország sorsára nézve.
Csillag István tanulmányát ismertetni lehetetlen, viszont elolvasni érdemes, mert vállalat-történetébõl lépésrõl lépésre kibontakozik, hogyan született és nõtt naggyá a Fidesz nevû politikai-gazdasági vállalkozás, amelynek fõ célja a pártot uraló családok gyarapodása.
A Csillag-tanulmányt követõ írásban Becker András a fideszes nagy családon belüli szûkebb család, az Orbán–Lévai házaspár és közeli fogadott családjai vagyonosodás követi nyomon. A Mészáros, a Garancsi, a Tiborcz és a Flier család, valamint Orbán Gyõzõ gyarapodása szinte csodaszámba megy.
Várhegyi Évától megtudhatjuk, hogyan törekszik Orbán Viktor arra, hogy a magyar bankszektor mind nagyobb részét a maffiaállam szolgálatába állítsa.
Juhász Pál „Történelemformáló ostobaság a magyar agrárkérdésben” címû tanulmánya korszakos jelentõségû. Újszerû és mélyreható leírását adja annak, hogy a rendszerváltás óta hogyan tette tönkre a politika a valamikor jól teljesítõ magyar mezõgazdaságot. Kiderül az is, hogy a törvényi úton létrehozott állandó bizonytalanság, amely akadályozza a racionális mezõgazdasági termelést, olyan zavarost teremtett, amelyben már könnyû halászni és párthûség alapján földet osztogatni.
A kötet szerzõi közül talán Krémer Balázs hangolódott rá legjobban a Magyar Bálint teremtette fogalmi keretre. „A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája” címû tanulmányából számomra egyértelmûen kiderült, hogy az Orbán-rendszer kiforgatta és a maga képére alakította a szociálpolitika eredeti értelmét. Orbán Viktor maffiaállamában a szociálpolitika a gyarapodásból kimaradt többség féken tartásáról és engedelmességre kényszerítésérõl szól.
„A maffiaállam kontextusában a szociálpolitika sem az, mint ami az európai alkotmányos demokráciák és jóléti államok gyakorlatában megszokott: a szociálpolitika nem a szociális biztonság történetileg kialakult intézményrendszere, nem a megélhetési gondokkal küzdõk és a társadalmi hátrányokat elszenvedõk segítésének eszköztára.
A jellege szerint regulázó, megalázó szociálpolitika alapvetõen a többségi társadalom felé küld fenyegetõ és elrettentõ üzeneteket (közmunka, hajléktalanok, rokkantnyugdíjasok). A maffiaállam a szociálpolitikájával megfélemlít, elrettent és példát statuál.”
Gábor György alapos kritikai elemzését adja a Nemzeti Hitvallásnak, Orbán egyházpolitikájának, valamint célirányos eltökéltséggel átpolitizált teológiai képtelenségeinek és blaszfemikus ötleteinek. Gondolatmenetének egyetlen elemét érzem kevésbé meggyõzõnek. Gábor György szerint Orbán „esetében szó sincs cinizmusról, PR-szempontoknak való megfelelési kényszerrõl: a többszörösen megrendült és több jellempróbáló változáson átesett személyiség nemcsak lelki egyensúlyára vél rátalálni, hanem a megrendítõ kudarcokat és ’fülkeforradalmi’ sikereket követõen ekképp álmodik örök politikai perspektívát önmaga, s szûnni nem akaró hitet és eltökéltséget rajongó hívei számára. A rendkívül erõs személyiségjegyekkel bíró individuum egyéni harca – lelki vezetõinek jóvoltából – a Mindenhatónak szentelt oltáron a nemzet jövõjéért bemutatott áldozattal nyeri el magasabb értelmét és jelentõségét. Cserébe mindezért a karizmatikus vezetõ egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.”
Bár a látható végeredmény szempontjából mindegy, hogy a maffia fõnöke miért rohangál állandóan templomokba, jómagam sokkal földhözragadtabb szemszögbõl látom az egészet. Orbán Viktor jó pénzért felfogadta az erkölcsileg nem túl szilárd magyar keresztény egyházakat, hogy neveljenek neki engedelmes alattvalókat, és hajtsák õket oda a szavazóurnákhoz. Erre neki se ideje, se apparátusa, se hozzáértése, megvette hát a piacon. Nem véletlen, hogy a „nemzetnevelés” másik területét, a közoktatást is az õ kezükre adta, ne kelljen már ezzel is neki bajlódnia. Ebbõl messzirõl is inkább a cinizmus bûzlik, mint a lelki egyensúlyra való rátalálás.
Bozóki András a központilag irányított elit- és kultúracsere leírásával gazdagítja a kötetet.
Vásárhelyi Mária írásából képet kaphatunk arról, hogyan ütött a Fidesz két legyet egy csapásra: a médiát „agy- és pénzmosodává, a pártpropaganda és a közpénzek magánvagyonná alakításának eszközévé” változtatta. Aki eddig nem tudta, ebbõl a tanulmányból megtudhatja, hogyan építette ki médiabirodalmát az Orbán-maffia, és hogyan csorgatja a közpénzt a hozzá közel álló magánzsebekbe.
Kozák Márton írása csinos bokréta a kötet kalapján. A szotyolázgató focirajongás természetrajzába ad bepillantást.
„A piacgazdaságot mûködtetõ országokkal szemben a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar része. A kollektivista magyar rezsim stadionjaiban nem szórakoztatás, hanem sportnak látszó tevékenység keretében oktató-nevelõ munka folyik, ahol a nézõk a maffiaállam hierarchikus viszonyait bemutató szemináriumi képzésen vesznek részt. A gyakori tévéközvetítésekkel népszerûsített kurzuson a nézõk megtudhatják, hogy az új magyar centrális erõtér besûrûsödési – a nemzetet irányító Család találkozási – pontja a csak a rezsim kiváltságosai által látogatható VIP-páholy. A tévéközvetítések nem hagynak kétséget afelõl, ki az univerzum legfontosabb embere: Orbán Viktor, aki a képeken éppen olyan centrális helyet foglal el, mint Jézus Leonardo képén, az Utolsó vacsorán. Az ország apraja-nagyja láthatja, hogy a Család páholyt benépesítõ tagjai úgy járulnak a színe elé, mint korábban a képviselõjelöltek Felcsútra. A társadalmi nyilvánosság szerkezetének deformálódásával a stadion e korábban érdektelen szegletében történtekre nagyobb figyelem összpontosul, mint bármire, ami egy magyar pálya 16-osán belül valaha történt. Bulvárlapok szerkesztõitõl sokat látott kremlinológusokig egy egész iparág elemzi: ki, kivel, mikor, hányszor, miért és mennyiért. A páholybeli látvány dekódolása új szakmát hívott életre. Egy konfliktus után meccsen együtt nevetgélni a miniszterelnökkel: az illetõ nem kegyvesztett; együtt mutatkozni a miniszterelnökkel, de nem a közvetlen közelében: az illetõ még nem kegyvesztett; a páholyban jelen sem lenni: az illetõ kegyvesztett.
Csak hangsúlyosabbá teszi az üzenetet, hogy a megjelentek egy része látványosan idegenül mozog a stadion világában, magáért a fociért föltehetõleg sosem menne oda – rosszul áll a szotyolás zacskó a kezében.”
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 4 / 4: 1234
#31 |
istok bela
- 2013. November 30. 13:25:40
#32 |
von Dorlatosch
- 2013. November 30. 17:47:19
#33 |
istok bela
- 2013. November 30. 18:11:39
#34 |
postaimre
- 2013. November 30. 18:50:11
#35 |
kismaja
- 2013. November 30. 20:00:35
#36 |
Fidel
- 2013. December 01. 00:55:52
#37 |
spartakusz
- 2013. December 01. 02:48:28
#38 |
baktria
- 2013. December 01. 04:33:28
#39 |
baktria
- 2013. December 01. 04:40:11
#40 |
Fidel
- 2013. December 04. 12:47:13
Oldal: 4 / 4: 1234
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.