Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Orosz történelem: három csoport konfliktusa
Nyefjodov könyve új aspektusból vizsgálja az orosz történelmet
2005-ben jelent meg Jekatyerinburgban Szergej Nyefjodov történész „Oroszország társadalom- és gazdaságtörténetének demográfiai-strukturális elemzése” (Демографически-структурный анализ социально-экономической истории России) c. könyve, amit röviden ismertetünk az alábbiakban. A szerzõ – az általa is osztott malthusiánus teóriának megfelelõen - különös figyelmet fordít Oroszország demográfiai viszonyainak alakulására, és az uralkodó (állam) – elit – nép hármas érdekellentéteinek dimenziójában vizsgálja az orosz történelmet III. Ivántól II. Miklósig.
Nyefjodov szerint III. Iván reformjai során az oszmán mintákat próbálta meg utánozni. Ez érhetõ tetten az 1497-es, elsõ összorosz törvénykönyvben is, amely annak bizonysága, hogy a közös, állami érdek felülkerekedik a magánérdekeken.
Az uralkodó oszmán mintákat alapul vevõ modernizációs kísérlete – az etatista monarchia kiépítése - természetszerûleg konfliktust érlelt az uralkodó és az elit között, aminek a jelei már III. Iván uralma idején is érezhetõk voltak (de az ellentét majd csak IV. Iván uralmakor eszkalálódott).
Az etatista kísérlet bázisát az az új elit adta, amely III. Iván idején kezdett kiemelkedni a pomesztye rendszer (szolgálati birtokok) révén. Az állam ennek kiépítése céljából igyekezett a földterület minél nagyobb hányadát kontroll alá venni, amiket szétosztva alakult ki a teljesen az államól függõ szolgáló elit. Ezeket a folyamatokat természetszerûleg ellenséges szemmel nézte a régi, hagyományos elit.
A 15. századi „zavaros idõszak” következtében csökkent a népesség a Ruszban/Oroszországban, nõtt viszont a földterület, ami magas jövedelmeket eredményezett. Ha ehhez hozzávesszük a viszonylag kedvezõ természeti adottságokat, gigászi erdõket, a kiterjedt vízhálózatot, máris hihetõvé válnak a korabeli források beszámolói arról, hogy a keleti szláv földeken bõség volt a jellemzõ ebben az évszázadban.
Ebben az idõszakban az adók alacsonya voltak, a „dany” egy parasztgazdaság bevételeinek kb. 3 %-át emésztette fel, bár a parasztok további munkálatokkal tartoztak. A 15. század második felében a népesség is növekedésnek is indult, ami a 16. század elején is tartott.
A 16. században kiélezõdött az erõforrásokért vívott harc az elit és az állam között, ami 1538-ban az elit átmeneti gyõzelmét hozta: a „bojár kormányzás” idõszaka azt eredményezte, hogy a rendelkezésre álló erõforrásokat az elit hasznára csoportosították át. Mindez korrupt igazgatást és igazságszolgáltatást eredményezett, ami 1547-ben népfelkeléshez vezetett Moszkvában (a lázadás kibontakozásához hozzájárultak az 1537-tõl gyakorivá váló tatár rajtaütések, valamint az 1543-as és 1546-os „éhes” évek is). Moszkóvia történetében ez volt az elsõ igazán jelentõs népfelkelés.
Ebben a válsághelyzetben a IV. Ivánhoz közel álló Szilveszter arra szólította fel a cárt, hogy az igazságosság érdekeit képviselje, a törvény ne különböztesse meg a gazdagokat és a szegényeket, és a cár váljon meg a korábbi „gazdag”, „potrohos” tanácsadóitól.
A cár ekkor hallatlan tettet vitt véghez, a „néphez fordult” és 1549-ben összehívta azt a gyûlést, ami késõbb „zemszkij szoborként” lesz ismeretes. Ezen IV. Iván a bojárokat vádolta meg, miszerint a nép rovására igazságtalanságokat cselekszenek, és ígéretet tett az „igazságosság” helyreállítására. Létrehozta azt a prikázt, ahová bármely panaszos fordulhatott, ha méltánytalanság érte.
Legalább két reformjavaslat is született ezekben az években, az egyik Jermolaj-Erazmtól származik, aki a bojári földek nagyságának maximalizálását ajánlotta, s azt, hogy a cár minden ujezdben jelöljön ki egy „saját” használatú földbirtokot magának.
A másik reformterv Ivan Pereszvetové volt, aki az oszmán minták meghonosítását ajánlotta IV. Iván figyelmébe.
Mint ismert, IV. Iván terrorisztikus uralkodása, különösen az opricsnyina nyomán, teljes kudarcba fulladt. A cár ámokfutása miatt Oroszország lakossága jelentõsen csökkent a 16. század második felében.
A 17. században ismét az elit növekvõ befolyása érzékelhetõ, ami az oroszországi lakosság sorozatos lázongását vonta maga után. Az I. Péter uralmát bevezetõ 1682-es sztrelecfelkelés kimondottan bojárellenes színezetû volt, és a „jó cár” védelmében alakult ki. A ’80-as években az elit nyomása erõsödött: 1683-ban szigorították a parasztok délre szökésének büntetését, egy 1684-es rendelkezés szerint a pomesztyebirtok használója halála után is a használó családjában maradhatott, 1688-ban lehetõvé tették a votcsinaparasztok adásvételét föld nélkül is. 1690-re a pomesztye lényegében áruba bocsáthatóvá vált, úgyhogy a 17. század végére szinte minden különbség eltûnt a votcsina és a pomesztye között.
Szófia régens eltávolítása után megmaradt a bojáruralom, egészen 1698-ig, amikor I. Péter visszatért nyugat-európai útjáról. 1699-ben I. Péter energikus reformokba kezdett: leborotváltatta a bojárok szakállát, megtiltotta nekik az orosz öltözet viselését. A városok számára elõírta elöljárók (burgmisztr) választását, amit erõvel kellett bevezetni a lakosság közönye miatt. 1701-ben állami ellenõrzés alá helyezte a monostori és egyházi földbirtokokat, melyek csak hasznuk 10 %-át tarthatták meg (azaz elkobozta bevételeiket).
Háborút indított Svédország ellen (már 1699-ben kezdetét vette a hadsereg toborzása, amelybe holopok is beléphettek). A narvai kudarc (1700) után, melynek során az orosz tûzerõ jelentõs része elveszett, kiépült Tulában az elsõ nagy fegyvergyár, amely a háború végére már évi 14 ezer tûzfegyvert tudott elõállítani a korábbi pár ezer helyett. I. Péter uralkodása alatt kb. 50 kohászati üzem és 200 manufaktúra létesült Oroszországban. Az orosz export 1,4 millió rubelrõl (1710) 2,2 millió rubelre emelkedett, amelynek ráadásul 72 %-a késztermék volt.
I. Péter idején tehát az állam került fölénybe az elittel szemben. Erzsébet idején azonban visszaállt az elit uralma. Az etatista monarchia bukását jelenti III. Péter nemesség számára kiadott manifesztuma 1762-ben. Eszerint a nemességet felmentették a kötekezõ szolgálat alól. Az uralkodó elkobozta az egyházi javakat, megtiltotta a kínzásokat, porosz egyenruhára hajazó mundérba öltöztette az orosz hadsereget, és tárgyalásokat folytatott Frigyessel – akivel szövetségre lépett a hétéves háborúban – a protestantizmus bevezetésérõl Oroszországban.
II. Katalin folytatta láb alól eltett férje politikáját. Uralma idején mintegy 850 ezer paraszt került a nemesek birtokába. Az adminisztráció fizetései megugrottak. A reformok révén az alsófokú közigazgatás is a nemesek kezébe került. Az 1785-ös nemesi adománylevél lényegében az elit összes kívánságát teljesítette. II. Katalin korának viszonyait mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy ebben az idõben az állam összbevételeinek 11 %-át az udvar fényûzõ kiadásaira fordították.
A parasztok eleinte a „lábukkal szavaztak”, a ’60-as években például Szmolenszk környékén tömegessé váltak a parasztok szökései a Rzeczpospolitába. Számos paraszti megmozdulás után 1773-ban kezdetét vette a Pugacsov-felkelés, melynek vezetõje III. Péternek adta ki magát.
Pugacsov 1774. július 31-én szabadságot adományozott a parasztoknak, és arra szólította fel õket, hogy végezzenek uraikkal (100 rubelt fizetett egy pomescsik fejéért, 10 pomescsik kivégzéséért pedig generális rang járt). A birodalmat megrázkódtató felkelés idején mintegy 1600 pomescsiket, ezer tisztet és 200 papot koncoltak fel családtagjaikkal együtt.
A század legvégén I. Pál kísérletet tett az etatista monarchia restaurációjára. Lehetõvé tette a parasztok számára panaszok benyújtását, eskütételt (az igazságszolgáltatásban való részvételt), megszüntette a kormányzósági nemesi gyûléseket, megtiltotta a vasárnapi munkavégeztetést, három napban maximálta a nemesek számára a parasztokkal végeztethetõ ingyenmunka (barscsina) mennyiségét. Csökkentette az udvar és adminisztráció költségeit, ehelyett a hadsereg és a flotta fenntartására fordított több pénzt (27,7 millió rubelrõl 41,7 millió rubelre – Nyefjodov szerint nem kis részt I. Pál befektetéseinek köszönhetõ, hogy 1812-ben az orosz hadsereg sikeresen ellen tudott állni a napóleoni agressziónak).
I. Pált egy palotapuccs során megölték, ezzel az etatista kísérlet is kudarcot vallott. A problémák azonban nem múltak el. Ezt jelezték azok a parasztfelkelések is, melyek 1847-1848-ban robbantak ki, fõleg Ukrajnában.
Az elit korrupciójának és nepotizmusának eredményeképpen a 19. század közepére valóságos kasztja alakult ki a hivatalnokrétegnek.
A válsághelyzetet a hatalom is érzékelte. Ennek jele volt, hogy 1853-ban I. Miklós egy titkos ukázban visszaállította I. Pál rendelkezését arról, hogy az ingyen jobbágymunka legfeljebb három nap lehet.
A krími háború kudarca után mindenki számára nyilvánvalóvá vált a reformok elkerülhetetlensége. Lehetõség adódott az állam számára, hogy kikerüljön az elit zsarolásából. A II. Sándor által kezdett reformok, a jobbágyfelszabadítás felemás eredménnyel jártak. Oroszország középsõ területein a paraszti földbirtok nagysága 20 %-al csökkent. A pomescsikok megkapták a földterület egyharmadát, délen felét. 1861-ben majd 800 parasztmegmozdulás „üdvözölte” a jobbágyfelszabadítást, ami a legkiterjedtebb parasztmozgalom volt Pugacsov óta. A parasztok célja a pomescsik-földek felosztása volt.
A reformok mégis megindultak. Az egyre gyorsuló vasútépítések révén felgyorsult az export, intenzíven nõtt a mezõgazdasági termelés. 1865 és 1869 között például 38 kopejkáról 57 kopejkára nõtt a rozs ára (pudonként). A föld értéke is növekedett, új technológiák jelentek meg. Az orosz gabonaexport az 1850-es évek 57 millió pudjáról 1880-ra 257 millió pudra emelkedett. Az összes orosz export 56 %-át a gabona tette ki. Igaz, az exportból származó bevételek legfõképpen a pomescsikokat gazdagították, akik elsõsorban drága nyugati importáruk vásárlására fordították bevételeiket (többnyire bérbe adták földjeiket a termény felééért).
A parasztok két fajtája különböztethetõ meg ebben az idõben, azok, akik állami földeken éltek, õk általában nyertesei voltak a változásoknak. A volt magánföldesúri jobbágyok viszont szegénységre is kiszolgáltatottságra voltak ítélve. Ez utóbbiak voltak többségben Oroszország középsõ területein - Délen, keleten és a Urálban viszont az elõbbiek.
A fejlõdést lassította az obscsinák fennállása: a parasztok csak a közösség engedélyével hagyhatták el az obscsinát, és megváltást kellett fizetni utánuk. Mégis megindult a parasztok beármalása a városokba, ahol munkát keresve magányos, fiatal, falusi férfiak tömegei jelentek meg. Ezek az alacsony keresetû bérmunkások általában csak egy „sarkot” (azaz egy függönnyel elkerített ágyat) tudtak bérelni maguknak a nagyvárosokban, de sokan laktak közülük folyosókon, vagy éppen a földön. Jövedelmük nem volt elegendõ arra, hogy családot alapítsanak. Azaz a munkásosztály növekedése csakis kívülrõl, faluról volt lehetséges, nem a városi lakosság természetes növekedése által. A magányos, fiatal és frusztált férfiak tömegeinek megjelenése a városokban a bûnözés elterjedéséhez vezetett: a „romlott” nagyvárosokban a bûnözés mértéke sokszorosan felülmúlta a falvakban észlelhetõ mutatókat (Szentpétervárnak különösen riasztó bûnügyi statisztikája volt a 20. század elején).
Nem csoda, hogy a forradalmi hangulat jelentõs volt ezen társadalmi csoport körében, és a faluba hazatérõ városba szegõdöttek közül sokan lettek agitátorok.
Megjelent az „értelmiség” is Oroszországban, amely – mivel a polgári osztály csekély volt – a progresszív mozgalmak élére állt. A forradalmárok túlnyomó többsége az elitbõl származott és fiatal volt. 1873 és 1879 között 1665 forradalmárt tartóztattak le Oroszországban, ezek közül 28 % volt nemesi származású, 17 %-uk egyházi, 13 % katonai körökbõl jött, és mindössze 14 % származott a parasztok és városi polgárok közül. A narodnyikok majd 90 %-a 30 évnél fiatalabb volt. A Narodnaja Volja vezetésének 35 %-a volt nemesi származású, 10 %-a az egyházból érkezett. Kétharmaduk felsõfokú végzettségû volt, vagy egyetemre járt.
1880 és 1900 között megduplázódott az egyetemre járók száma Oroszországban (az egyetemisták fele nemesi származású volt), viszont az államapparátus nem duzzadt olyan mértékben, mint a hallgatók száma. Ezért az egyetemisták közül sokaknak nem volt esélyük elhelyezkedni „jó” állami állásban. Az elszegényedéstõl félõ, de forradalmi hangulatú elithez köthetõ 1899-ben a szentpétervári diákmozgalom kibontakozása, amely idõvel országossá terebélyesedett.
A 19. század második felében a hatalom erõltetett ruszifikációs politikát folytatott, az idegeneket igyekeztek eltávolítani a vezetõ pozíciókból (1853-ban még protestáns, lutheránus vallásúak tették ki az Államtanács tagjainak 16 %-át – messze-messze meghaladva a lutheránusok országos arányát - , 1903-ban már csak 2 %-át).
A 20. század eleji forradalomnak demográfiai okai is voltak. John Goldstone kutatásai arra mutattak rá, hogy a forradalmakat megelõzõen jelentõs népességrobbanás figyelhetõ meg. Így volt ez 1848 elõtt Franciaországban és a német területeken is (31 ill. 40 %-os népességnövekedés a század elsõ felében). A túlnépesedõ falvakból az agrárnépesség a városokba vándorolt megélhetést keresve, a technikai lehetõségek nem tudták követni a népességrobbanást, az élelmiszerek megdrágultak, a felduzzadó városok nem tudták felszívni a felesleges munkaerõt, a reálbérek a munkaerõfelesleg miatt lecsökkentek, sok munkanélküli fiatal csatangolt az utcákon, az elitnek számító helyek pedig beteltek, a társadalmi mobilitás csatornái bedugultak. A forradalom kitörése innen kezdve már csak idõ kérdése.
Hasonló dolog történt Oroszországban is 1905-ben, kiegészítve a japánoktól elszenvedett megalázó vereséggel. A II. Miklós a Duma létrehozásáról nyilatkozott és alaptörvényt adott az országnak. Õsszel a város után a falu is bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba, minekutána a megrettenõ liberálisok kihátráltak a forradalomból. Az elit és az állam ismét egymásra talált.
1906 elején a Moszkvában tartott nemesi gyûlés a következõ programot javasolta a földkérdés rendezésére: támogassák az obscsina helyén egyéni farmergazdaságok kialakítását, hozzanak létre Parasztbankot a paraszti földvásárlás megkönnyítésére, orosz parasztokkal kolonizálják a birodalom perifériát.
Ez a programtervezet valósult meg a késõbbiekben, amit a kormányfõrõl sztolipini reformokként váltak ismertté. Orosz Birodalom fennállása utolsó éveiben az individuális parasztgazdaságok megteremtésébe fogott, ami felemás eredménnyel járt és sok feszültséget eredményezett. Valóra vált viszont Miljutyin 1865-ben megfogalmazott figyelmeztetése, miszerint, ha Oroszországban a hatalom megszûnteti az obscsinát, „24 óra alatt összeomlik”, mert a paraszti világ az utolsó és egyetlen konzervatív társadalmi réteg Oroszországban.
Link
2005-ben jelent meg Jekatyerinburgban Szergej Nyefjodov történész „Oroszország társadalom- és gazdaságtörténetének demográfiai-strukturális elemzése” (Демографически-структурный анализ социально-экономической истории России) c. könyve, amit röviden ismertetünk az alábbiakban. A szerzõ – az általa is osztott malthusiánus teóriának megfelelõen - különös figyelmet fordít Oroszország demográfiai viszonyainak alakulására, és az uralkodó (állam) – elit – nép hármas érdekellentéteinek dimenziójában vizsgálja az orosz történelmet III. Ivántól II. Miklósig.
Nyefjodov szerint III. Iván reformjai során az oszmán mintákat próbálta meg utánozni. Ez érhetõ tetten az 1497-es, elsõ összorosz törvénykönyvben is, amely annak bizonysága, hogy a közös, állami érdek felülkerekedik a magánérdekeken.
Az uralkodó oszmán mintákat alapul vevõ modernizációs kísérlete – az etatista monarchia kiépítése - természetszerûleg konfliktust érlelt az uralkodó és az elit között, aminek a jelei már III. Iván uralma idején is érezhetõk voltak (de az ellentét majd csak IV. Iván uralmakor eszkalálódott).
Az etatista kísérlet bázisát az az új elit adta, amely III. Iván idején kezdett kiemelkedni a pomesztye rendszer (szolgálati birtokok) révén. Az állam ennek kiépítése céljából igyekezett a földterület minél nagyobb hányadát kontroll alá venni, amiket szétosztva alakult ki a teljesen az államól függõ szolgáló elit. Ezeket a folyamatokat természetszerûleg ellenséges szemmel nézte a régi, hagyományos elit.
A 15. századi „zavaros idõszak” következtében csökkent a népesség a Ruszban/Oroszországban, nõtt viszont a földterület, ami magas jövedelmeket eredményezett. Ha ehhez hozzávesszük a viszonylag kedvezõ természeti adottságokat, gigászi erdõket, a kiterjedt vízhálózatot, máris hihetõvé válnak a korabeli források beszámolói arról, hogy a keleti szláv földeken bõség volt a jellemzõ ebben az évszázadban.
Ebben az idõszakban az adók alacsonya voltak, a „dany” egy parasztgazdaság bevételeinek kb. 3 %-át emésztette fel, bár a parasztok további munkálatokkal tartoztak. A 15. század második felében a népesség is növekedésnek is indult, ami a 16. század elején is tartott.
A 16. században kiélezõdött az erõforrásokért vívott harc az elit és az állam között, ami 1538-ban az elit átmeneti gyõzelmét hozta: a „bojár kormányzás” idõszaka azt eredményezte, hogy a rendelkezésre álló erõforrásokat az elit hasznára csoportosították át. Mindez korrupt igazgatást és igazságszolgáltatást eredményezett, ami 1547-ben népfelkeléshez vezetett Moszkvában (a lázadás kibontakozásához hozzájárultak az 1537-tõl gyakorivá váló tatár rajtaütések, valamint az 1543-as és 1546-os „éhes” évek is). Moszkóvia történetében ez volt az elsõ igazán jelentõs népfelkelés.
Ebben a válsághelyzetben a IV. Ivánhoz közel álló Szilveszter arra szólította fel a cárt, hogy az igazságosság érdekeit képviselje, a törvény ne különböztesse meg a gazdagokat és a szegényeket, és a cár váljon meg a korábbi „gazdag”, „potrohos” tanácsadóitól.
A cár ekkor hallatlan tettet vitt véghez, a „néphez fordult” és 1549-ben összehívta azt a gyûlést, ami késõbb „zemszkij szoborként” lesz ismeretes. Ezen IV. Iván a bojárokat vádolta meg, miszerint a nép rovására igazságtalanságokat cselekszenek, és ígéretet tett az „igazságosság” helyreállítására. Létrehozta azt a prikázt, ahová bármely panaszos fordulhatott, ha méltánytalanság érte.
Legalább két reformjavaslat is született ezekben az években, az egyik Jermolaj-Erazmtól származik, aki a bojári földek nagyságának maximalizálását ajánlotta, s azt, hogy a cár minden ujezdben jelöljön ki egy „saját” használatú földbirtokot magának.
A másik reformterv Ivan Pereszvetové volt, aki az oszmán minták meghonosítását ajánlotta IV. Iván figyelmébe.
Mint ismert, IV. Iván terrorisztikus uralkodása, különösen az opricsnyina nyomán, teljes kudarcba fulladt. A cár ámokfutása miatt Oroszország lakossága jelentõsen csökkent a 16. század második felében.
A 17. században ismét az elit növekvõ befolyása érzékelhetõ, ami az oroszországi lakosság sorozatos lázongását vonta maga után. Az I. Péter uralmát bevezetõ 1682-es sztrelecfelkelés kimondottan bojárellenes színezetû volt, és a „jó cár” védelmében alakult ki. A ’80-as években az elit nyomása erõsödött: 1683-ban szigorították a parasztok délre szökésének büntetését, egy 1684-es rendelkezés szerint a pomesztyebirtok használója halála után is a használó családjában maradhatott, 1688-ban lehetõvé tették a votcsinaparasztok adásvételét föld nélkül is. 1690-re a pomesztye lényegében áruba bocsáthatóvá vált, úgyhogy a 17. század végére szinte minden különbség eltûnt a votcsina és a pomesztye között.
Szófia régens eltávolítása után megmaradt a bojáruralom, egészen 1698-ig, amikor I. Péter visszatért nyugat-európai útjáról. 1699-ben I. Péter energikus reformokba kezdett: leborotváltatta a bojárok szakállát, megtiltotta nekik az orosz öltözet viselését. A városok számára elõírta elöljárók (burgmisztr) választását, amit erõvel kellett bevezetni a lakosság közönye miatt. 1701-ben állami ellenõrzés alá helyezte a monostori és egyházi földbirtokokat, melyek csak hasznuk 10 %-át tarthatták meg (azaz elkobozta bevételeiket).
Háborút indított Svédország ellen (már 1699-ben kezdetét vette a hadsereg toborzása, amelybe holopok is beléphettek). A narvai kudarc (1700) után, melynek során az orosz tûzerõ jelentõs része elveszett, kiépült Tulában az elsõ nagy fegyvergyár, amely a háború végére már évi 14 ezer tûzfegyvert tudott elõállítani a korábbi pár ezer helyett. I. Péter uralkodása alatt kb. 50 kohászati üzem és 200 manufaktúra létesült Oroszországban. Az orosz export 1,4 millió rubelrõl (1710) 2,2 millió rubelre emelkedett, amelynek ráadásul 72 %-a késztermék volt.
I. Péter idején tehát az állam került fölénybe az elittel szemben. Erzsébet idején azonban visszaállt az elit uralma. Az etatista monarchia bukását jelenti III. Péter nemesség számára kiadott manifesztuma 1762-ben. Eszerint a nemességet felmentették a kötekezõ szolgálat alól. Az uralkodó elkobozta az egyházi javakat, megtiltotta a kínzásokat, porosz egyenruhára hajazó mundérba öltöztette az orosz hadsereget, és tárgyalásokat folytatott Frigyessel – akivel szövetségre lépett a hétéves háborúban – a protestantizmus bevezetésérõl Oroszországban.
II. Katalin folytatta láb alól eltett férje politikáját. Uralma idején mintegy 850 ezer paraszt került a nemesek birtokába. Az adminisztráció fizetései megugrottak. A reformok révén az alsófokú közigazgatás is a nemesek kezébe került. Az 1785-ös nemesi adománylevél lényegében az elit összes kívánságát teljesítette. II. Katalin korának viszonyait mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy ebben az idõben az állam összbevételeinek 11 %-át az udvar fényûzõ kiadásaira fordították.
A parasztok eleinte a „lábukkal szavaztak”, a ’60-as években például Szmolenszk környékén tömegessé váltak a parasztok szökései a Rzeczpospolitába. Számos paraszti megmozdulás után 1773-ban kezdetét vette a Pugacsov-felkelés, melynek vezetõje III. Péternek adta ki magát.
Pugacsov 1774. július 31-én szabadságot adományozott a parasztoknak, és arra szólította fel õket, hogy végezzenek uraikkal (100 rubelt fizetett egy pomescsik fejéért, 10 pomescsik kivégzéséért pedig generális rang járt). A birodalmat megrázkódtató felkelés idején mintegy 1600 pomescsiket, ezer tisztet és 200 papot koncoltak fel családtagjaikkal együtt.
A század legvégén I. Pál kísérletet tett az etatista monarchia restaurációjára. Lehetõvé tette a parasztok számára panaszok benyújtását, eskütételt (az igazságszolgáltatásban való részvételt), megszüntette a kormányzósági nemesi gyûléseket, megtiltotta a vasárnapi munkavégeztetést, három napban maximálta a nemesek számára a parasztokkal végeztethetõ ingyenmunka (barscsina) mennyiségét. Csökkentette az udvar és adminisztráció költségeit, ehelyett a hadsereg és a flotta fenntartására fordított több pénzt (27,7 millió rubelrõl 41,7 millió rubelre – Nyefjodov szerint nem kis részt I. Pál befektetéseinek köszönhetõ, hogy 1812-ben az orosz hadsereg sikeresen ellen tudott állni a napóleoni agressziónak).
I. Pált egy palotapuccs során megölték, ezzel az etatista kísérlet is kudarcot vallott. A problémák azonban nem múltak el. Ezt jelezték azok a parasztfelkelések is, melyek 1847-1848-ban robbantak ki, fõleg Ukrajnában.
Az elit korrupciójának és nepotizmusának eredményeképpen a 19. század közepére valóságos kasztja alakult ki a hivatalnokrétegnek.
A válsághelyzetet a hatalom is érzékelte. Ennek jele volt, hogy 1853-ban I. Miklós egy titkos ukázban visszaállította I. Pál rendelkezését arról, hogy az ingyen jobbágymunka legfeljebb három nap lehet.
A krími háború kudarca után mindenki számára nyilvánvalóvá vált a reformok elkerülhetetlensége. Lehetõség adódott az állam számára, hogy kikerüljön az elit zsarolásából. A II. Sándor által kezdett reformok, a jobbágyfelszabadítás felemás eredménnyel jártak. Oroszország középsõ területein a paraszti földbirtok nagysága 20 %-al csökkent. A pomescsikok megkapták a földterület egyharmadát, délen felét. 1861-ben majd 800 parasztmegmozdulás „üdvözölte” a jobbágyfelszabadítást, ami a legkiterjedtebb parasztmozgalom volt Pugacsov óta. A parasztok célja a pomescsik-földek felosztása volt.
A reformok mégis megindultak. Az egyre gyorsuló vasútépítések révén felgyorsult az export, intenzíven nõtt a mezõgazdasági termelés. 1865 és 1869 között például 38 kopejkáról 57 kopejkára nõtt a rozs ára (pudonként). A föld értéke is növekedett, új technológiák jelentek meg. Az orosz gabonaexport az 1850-es évek 57 millió pudjáról 1880-ra 257 millió pudra emelkedett. Az összes orosz export 56 %-át a gabona tette ki. Igaz, az exportból származó bevételek legfõképpen a pomescsikokat gazdagították, akik elsõsorban drága nyugati importáruk vásárlására fordították bevételeiket (többnyire bérbe adták földjeiket a termény felééért).
A parasztok két fajtája különböztethetõ meg ebben az idõben, azok, akik állami földeken éltek, õk általában nyertesei voltak a változásoknak. A volt magánföldesúri jobbágyok viszont szegénységre is kiszolgáltatottságra voltak ítélve. Ez utóbbiak voltak többségben Oroszország középsõ területein - Délen, keleten és a Urálban viszont az elõbbiek.
A fejlõdést lassította az obscsinák fennállása: a parasztok csak a közösség engedélyével hagyhatták el az obscsinát, és megváltást kellett fizetni utánuk. Mégis megindult a parasztok beármalása a városokba, ahol munkát keresve magányos, fiatal, falusi férfiak tömegei jelentek meg. Ezek az alacsony keresetû bérmunkások általában csak egy „sarkot” (azaz egy függönnyel elkerített ágyat) tudtak bérelni maguknak a nagyvárosokban, de sokan laktak közülük folyosókon, vagy éppen a földön. Jövedelmük nem volt elegendõ arra, hogy családot alapítsanak. Azaz a munkásosztály növekedése csakis kívülrõl, faluról volt lehetséges, nem a városi lakosság természetes növekedése által. A magányos, fiatal és frusztált férfiak tömegeinek megjelenése a városokban a bûnözés elterjedéséhez vezetett: a „romlott” nagyvárosokban a bûnözés mértéke sokszorosan felülmúlta a falvakban észlelhetõ mutatókat (Szentpétervárnak különösen riasztó bûnügyi statisztikája volt a 20. század elején).
Nem csoda, hogy a forradalmi hangulat jelentõs volt ezen társadalmi csoport körében, és a faluba hazatérõ városba szegõdöttek közül sokan lettek agitátorok.
Megjelent az „értelmiség” is Oroszországban, amely – mivel a polgári osztály csekély volt – a progresszív mozgalmak élére állt. A forradalmárok túlnyomó többsége az elitbõl származott és fiatal volt. 1873 és 1879 között 1665 forradalmárt tartóztattak le Oroszországban, ezek közül 28 % volt nemesi származású, 17 %-uk egyházi, 13 % katonai körökbõl jött, és mindössze 14 % származott a parasztok és városi polgárok közül. A narodnyikok majd 90 %-a 30 évnél fiatalabb volt. A Narodnaja Volja vezetésének 35 %-a volt nemesi származású, 10 %-a az egyházból érkezett. Kétharmaduk felsõfokú végzettségû volt, vagy egyetemre járt.
1880 és 1900 között megduplázódott az egyetemre járók száma Oroszországban (az egyetemisták fele nemesi származású volt), viszont az államapparátus nem duzzadt olyan mértékben, mint a hallgatók száma. Ezért az egyetemisták közül sokaknak nem volt esélyük elhelyezkedni „jó” állami állásban. Az elszegényedéstõl félõ, de forradalmi hangulatú elithez köthetõ 1899-ben a szentpétervári diákmozgalom kibontakozása, amely idõvel országossá terebélyesedett.
A 19. század második felében a hatalom erõltetett ruszifikációs politikát folytatott, az idegeneket igyekeztek eltávolítani a vezetõ pozíciókból (1853-ban még protestáns, lutheránus vallásúak tették ki az Államtanács tagjainak 16 %-át – messze-messze meghaladva a lutheránusok országos arányát - , 1903-ban már csak 2 %-át).
A 20. század eleji forradalomnak demográfiai okai is voltak. John Goldstone kutatásai arra mutattak rá, hogy a forradalmakat megelõzõen jelentõs népességrobbanás figyelhetõ meg. Így volt ez 1848 elõtt Franciaországban és a német területeken is (31 ill. 40 %-os népességnövekedés a század elsõ felében). A túlnépesedõ falvakból az agrárnépesség a városokba vándorolt megélhetést keresve, a technikai lehetõségek nem tudták követni a népességrobbanást, az élelmiszerek megdrágultak, a felduzzadó városok nem tudták felszívni a felesleges munkaerõt, a reálbérek a munkaerõfelesleg miatt lecsökkentek, sok munkanélküli fiatal csatangolt az utcákon, az elitnek számító helyek pedig beteltek, a társadalmi mobilitás csatornái bedugultak. A forradalom kitörése innen kezdve már csak idõ kérdése.
Hasonló dolog történt Oroszországban is 1905-ben, kiegészítve a japánoktól elszenvedett megalázó vereséggel. A II. Miklós a Duma létrehozásáról nyilatkozott és alaptörvényt adott az országnak. Õsszel a város után a falu is bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba, minekutána a megrettenõ liberálisok kihátráltak a forradalomból. Az elit és az állam ismét egymásra talált.
1906 elején a Moszkvában tartott nemesi gyûlés a következõ programot javasolta a földkérdés rendezésére: támogassák az obscsina helyén egyéni farmergazdaságok kialakítását, hozzanak létre Parasztbankot a paraszti földvásárlás megkönnyítésére, orosz parasztokkal kolonizálják a birodalom perifériát.
Ez a programtervezet valósult meg a késõbbiekben, amit a kormányfõrõl sztolipini reformokként váltak ismertté. Orosz Birodalom fennállása utolsó éveiben az individuális parasztgazdaságok megteremtésébe fogott, ami felemás eredménnyel járt és sok feszültséget eredményezett. Valóra vált viszont Miljutyin 1865-ben megfogalmazott figyelmeztetése, miszerint, ha Oroszországban a hatalom megszûnteti az obscsinát, „24 óra alatt összeomlik”, mert a paraszti világ az utolsó és egyetlen konzervatív társadalmi réteg Oroszországban.
Link
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.